Az alábbiakban egy kis csokrot nyújtunk át olvasóinknak azon nemzeti elkötelezettségű kortárs magyar újságírók tollából, akik Hitler Adolf személyével kapcsolatban fejtették ki véleményüket.

Marschalkó Lajos: Új Németország

Még sokan emlékszünk egy régi novemberi estére, melyen a telefondrót elhozta a hírt: a bajorországi Hitler-puccs leveretett. A horogkeresztesek fanatikus kis csoportját, a müncheni Bürgerbräukeller nemzeti forradalmárjait legázolta a középutas államhatalom, a vezért börtönbe zárták, a fegyvereket kicsavarták a kezükből. Azonban a nagy eszméket nem ölheti el a börtön penésze, a népi lélekből fakadt gondolatok diadalához nem okvetlenül szükséges a szuronyos puska és a kézigránát. A fogház magányában Hitler Adolf is rájött arra, hogy a fajvédő gondolat első kísérletei nyilván azért mondottak csődöt, mert taktikai okokból túl sokat kellett hangsúlyozni azt, ami csak negatívum volt a programban. Hét esztendő alatt vezérben és népben kiérett ennek a programnak pozitív tartalma is: harcolni nemcsak a zsidósággal, hanem a szervezett nagytőke és a szervezett marxizmus osztálypolitikája, a tehetetlen, cúgoscipős, kispolgári demokrácia, a nagykapitalizmus járszalagjára fűzött álkonzervativizmus, a céltalan, ostoba pacifizmus ellen is, nem egy osztályért, nem frakciókért, hanem minden dolgozóért, az egységes, osztályok fölötti nemzetért.

A söröspince mélyéből, a börtön nyirkából, tízmilliók sóvárgásából, elszánt akaratából úgy nőtt ma Európa egére ez a megfiatalodott Németország, mint beteljesült valóság és gigászi intő jel. Hitlerék előretörése azt jelenti legelsősorban, hogy a világnézetek harcában, a bolsevista káosz vad rohamával szemben nincs többé középút. A vértelen ókonzervativizmus, a lagymatag, tehetetlen, begyepesedett középút, a mamutkapitalizmusból élő, marxizmussal és zsidósággal barátkozó kispolgári demokrácia halálra ítéltetett, hogy helyébe lépjen az új ember, a faji és kollektív egoizmus elszánt avantgárdistája, aki az organizált tőke igája alá fogott, másik oldalról romboló erők által gyötört népeket beszervezi, összekapcsolja a maga fajilag, politikailag egyaránt magasabbrendű államába.

A másik tanulság, amit a német fajvédők világraszóló diadala elénk állít, az, hogy a gondolat, melyet Hitlerék hirdettek tíz esztendő óta, sokkal nagyobb átütőerejű, semhogy túl ne élje a kezdeti elővédcsatározások kudarcát. A mamutkapitalizmus és a marxi osztályharc két olyan átok a világon, ami — bármily ellentétesnek látszik a megállapítás —, a zsidó tömegek féktelen mohósága, uralmi vágya nyomán szakadt a népekre, nemzetekre s látszat szerint akármint küzdjön is egymás ellen a két véglet, egyik csak függvénye a másiknak, de mindkettő eszköze egyetlen faj minden fajok fölötti uralmának. Ez ellen ötven percentes kompromisszumokkal, apróbb-nagyobb megalkuvásokkal nem lehet harcolni. Kíméleten, késhegyig menő küzdelem az egyetlen eszköz. Nem lehet engedményeket tenni sem a mamutkapitalizmus minden fogyasztót és dolgozót leigázó organizációja, még kevésbé a kommunisták minden termelést feje tetejére állító kaotikus őrülete számára. Egyfelől megtörni a pénzcsászárok hatalmát, másfelől eltiporni a bolsevizmus anarchiáját, mert csak e kettő után fog önmagától összeomlani a mindent mozgató fajta tagadott, de sok helyen nagyon is megvalósított világuralma. Helyébe felépülhet aztán az új nemzet, az új állam, amelynek nem lesznek parazitái és nem lesznek kizsákmányoltjai, amelyben nem mindenki mindenki ellen, hanem mindenki mindenkiért, az egyedül és mindenekfelett való fajtáért, a kollektív egészért él és dolgozik.

Hogy mindez mikor teljesedik be véglegesen, azt most még nehéz volna megmondani. Annyi bizonyos, hogy a népek útja ma már világosan errefelé visz. Azon a novemberi estén, amikor a Bürgerbräukeller elől börtönbe hurcolták Hitler Adolfot, ki mert volna prófétálni arról, hogy a bukott puccs vezére hét esztendő múlva 107 elszánt képviselő élén, hat és félmillió szavazattal robban be a birodalmi gyűlésbe? Annyi azonban bizonyos, hogy az effajta mozgalmak, mint a Hitleré is, nem szoktak megállni félúton. Mussolini fasiszta képviselői régen bent ültek már az olasz parlamentben, mikor Milánó felől elindult a „Marcia su Róma“ diadalmenete. S Hitlerék is aligha sokáig lesznek adósak a történelemnek az „Aufmarsch nach Berlin”-nel, amely az útjukon a másik stációt, az elpusztult „polgári“ gondolat után, a félhalott marxi eszme tökéletes kiirtását fogja majd jelenteni. A harmadik állomás már a faji erőkön megépült, osztályok fölötti nemzetállam megorganizálása lesz, mint volt Itáliában, mikor a részek önös, sekélyes kormányzását felváltotta az egész nemzet öncélú, nagyvonalú uralma.

A német fajvédelem diadalnapján mégis-mégis keserűség szorítja össze a torkát annak, aki ebből a beteg, szomorú kis országból arra Berlin felé néz. Áporodott, beteg magyar világ, szárnyszegett szürke kis magyar veréb, milyen messze van még a te porban ugráló lábad a nagy sasok röptétől!

(Debreczeni Ujság – Hajduföld, 1930. szeptember 16.)

Fiala Ferenc: München, 1933. nov. 9.

A mai Németország nemzeti szocialista szellemben fölnevelkedett fiataljai talán el sem tudják képzelni azt a világot és azokat az állapotokat, amelyek abban az időben uralkodtak, amikor tort ült a német birodalomban a weimari szellem.

A berlini Kurfürstendam valóságos aranybányája volt a világ különböző részeiből odasereglett zsidó intellektuel társaságnak. ök uralták a filmet, az ő darabjaikat játszották a színházak, ők diktálták a művészetet s nélkülük nem született siker a Rajna partjain. Ismeretlen zsidó nagyságokat ajándékoztak meg a hírnév szárnyaival s aki nem ismerte el ebben az időben a „felsőbbrendű fajtának“ minden életmegnyilvánulásba beleilleszthető jogosultságát, az elmehetett havat lapátolni, vagy vándorbotot vehetett a kezébe. De ők irányították a német gazdasági élet vérkeringését is, az ő akaratuktól függött a munkás és a paraszt jóléte, hiszen ebben az időben még nem ismerték az irányított gazdálkodást s a berlini tőzsdén szabályozták a német parasztság életszínvonalát A föld és a gabonaáru — egyszerű spekulációs eszköz volt a számukra s ha a csikágói és a montreali tőzsdével jó viszonyban levő berlini alkusz ballábbal kelt föl az átmulatott éjszaka után, akkor a német paraszt búcsút mondhatott a falujának, megindulhatott a városba, hogy fizikai erejével is támogassa azt a mozgalmat, amelyet a Spree-folyóba dobott Luxemburg Róza utódai irányítottak a berlini Moabit nyomortanyái között.

Egy tűnő korszak utolsó, elkeseredett próbálkozása volt ez az idő, mikor a liberális Németország teljesen szabad kezet engedett az Ebertek szocializmusán keresztül a Moszkvából sugalmazott német marxizmusnak. A nemzetközi tárgyalásokon a valamikor oly hatalmas német birodalom kiküldöttei majdnem hogy csak állva jelenhettek meg a demokratikus országok kiküldöttei előtt, akik sokat hangoztatott humanizmusuk ellenére sem tartották tiszteletben egy hatvanötmilliós nép legelemibb jogait. A német fiatalság és a német munkásság vörös zászlók alatt masírozott a porosz városok utcáin, nyíltan követelték a tanácsköztársaságot és a porosz politikát már nem a parlamentből, hanem a híres, gépfegyverekkel védett Liebknecht-házból irányították. A berlini városi tanácsban minden választás után megszaporodtak a kommunista tanácsnokok s egy időben úgy látszott, hogy Németország szovjetizálása már csak napok kérdése.

Ebben az időben — a húszas évek elején — jelent meg a nagy hegyektől védett bajor fővárosban egy rosszul öltözött, vékony fiatalember, aki — bár osztrák állampolgár volt — mégis célul tűzte ki a német nép fölemelését és a katasztrófa felé rohanó vörös Németország teljes átszervezését. Először alig páran jöttek össze az első nemzeti szocialista gyűléseken. Mindenki lenézte, kinevette őket, de ez a pár ember, az elhivatottak tüzétől égve, egymás után lépte át az akadályokat, s 1923 nyarán már tízezres tömegek hallgatták ama bizonyos, ismeretlenségből felbukkanó, rosszul öltözött Hitler Adolfnak a szavait, aki minden este rekedtre beszélte magát a müncheni külvárosokban meghúzódó sörcsarnokokban, majd később az azóta történelmi patinát kapott hires Cirkus Kroneban.

1923 nyarán már viharkabátos fiatalemberek járták a bajor főváros utcáit és egyelőre — mit is tehettek ekkor még egyebet? — ragasztották a házak falaira a Hitler Adolf nevét viselő plakátokat. Berlinben ekkor még nem akartak tudomást venni a horogkeresztes mozgalomról és Berlin Weisz Izidor nevű rendőrfőnöke csak kézlegyintéssel intézte el azokat a referenseket, akik lent jártak Münchenben, s furcsa, különös szelek járásáról számoltak be a mindenható Izidornak. 1923 novemberében azonban már száz- és százezrek sorakoztak Hitler Adolf mögött, már ott volt mellette a világháború egyik leghíresebb pilótája, a mosolygó, kékszemű Göring Hermann, már kidolgozta a programot Gottfried Feder, és napról-napra szaporodott a titkos tagok száma.

A nemzetközi zsidó nagytőke térhódítása megdöbbentette a keresztény német nagyipar vezetőit, akik látták, hogy becsületes, egyenes eszközökkel soha nem tudnak eredményt elérni az üzleti raffinéria minden meg nem engedett módszerével dolgozó zsidó spekuláció ellen. Először a nagy müncheni zongoragyáros, a fiatal Hanfstenger állott be a mozgalomba és pénzt, fáradságot nem kímélve hirdette a német nemzeti szocializmus elhivatottságát. Aztán jöttek a többiek, megmozdult a rajnamenti nagyipar, és, bár titokban, de mégis támogatta a barnaingesek „felelőtlen“ seregét.

1923 november első napjaiban úgy látszott, hogy megérett az idő a hatalom átvételére, de a történelem ura másképpen rendelkezett. A liberalizmus járszalagján tengődő polgárság gyáva volt ahhoz, hogy bátran és merészen szembenézzen a veszélyekkel és a szenvedésekkel. Sok volt az áruló, és még nem tisztázódtak a fogalmak. Az események rohanva, zúgva kergették egymást s egy eredménytelen kísérlet után 1923. november 9-én a barnaingesek mégis elhatározták, hogy megpróbálják a lehetetlent, és puccsal veszik át a hatalmat. A kísérlet azonban ezúttal sem sikerült, a rendőrség felvonult ellenük, s a Ludwigstrasse végén álló Feldherrhalle előtti téren pirosra festette a kiomló vér a durva kövezetét. Hitler Adolfot csak egy önfeláldozó bajtárs közbelépése mentette meg a biztos haláltól. De a forradalom, a nemzeti szocialista forradalom, a polgárság minden gyávasága és a feudalizmus reakciója ellenére is ment tovább azon az úton, amelyet számára a történelem kijelölt. A Feldherrhalle halottait eltemették, Hitler Adolfot háromévi várfogságra Ítélték, de a bajtársak, a Göbbelsek, a Hermann Göringek, a Gottfried Federek és a Névtelenek áldozatrakész lelkes csoportja tovább folytatta a megkezdett harcot, amely a hatalom teljes átvételével ért véget. Ekkor kezdődött az épitő munka, s ekkor kezdődött meg egy tizenötéves, korrupt liberális mocsár végső lecsapolása.

A feldherrhallei ütközet óta kerek tizenöt esztendő múlott el, azóta márványcsarnokban pihennek a november 9-i ütközet halottai, akik valahonnan a síron túlról figyelik annak a szent áldozatnak most érő áldásait, amely az ő vérükből és a börtönök rácsai mögül terebélyesedett ki a német talajból. Ma már — tizenöt esztendő múltán — csak kevesen emlékeznek a híres müncheni puccsra. Márványba faragott emléktábla őrzi Hitler kancellár emlékét a lansbergi várbörtön egyik dohos szobájában, és ma már nemcsak tíz-, de sokmillió ember tudja és érzi szerte a nacionalista küzdelmet megvívott országokban, hogy harc nélkül nincs eredmény, és Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás.

(Magyarság, 1938. november 9.)

Rajniss Ferenc ünnepi megemlékezése a rádióban Hitler Adolfról

A Führer születésnapján a magyar rádió ünnepi műsor keretében emlékezett meg a német nép vezéréről. A műsor kiemelkedő száma Rajniss Ferenc előadása volt, aki a Führerről szóló megemlékezéseiben többek között a következőket mondotta:

— Tíz esztendő világpolitikai eseményeinek állandó figyelésében a magyar ember szemével néztem és láttam az új Európa legnagyobb fiát, Hitler Adolfot, a nagy német birodalom vezérét és kancellárját.

— Láttam százezernyi ember között, ahol mennydörögve zúgott feléje a Ruhr-vidéki óriási ipartelepek munkásainak üdvözlete; láttam Berlin ujjongó népének milliós tömegében; láttam dolgozó vezérnek; tanácskozó államférfinak és felejthetetlen népszónoknak. Láttam elmerülni Wagner halhatatlan muzsikájába és a képzőművészet remekeibe, láttam szemeiben a mosolygó házigazda örömét az otthonában — és a győztes hadvezér komor gondjait a lengyel föld romokkal borított csataterén.

— Pontosan öt évvel ezelőtt, 1939. április 20-án mint a meghívott magyar vendégek csoportja üdvözöltük a berlini kancellária gyönyörű fogadótermében a német vezért, aki vitéz Imrédy Béla keresetlen szavaira kedves férfiderűvel így felelt: „Azért nem nagy vigasság a félévszázados születésnap megünneplése...“

— A birodalmi vezér ma ötvenöt éves, és az utolsó öt esztendő lángbaborult világtörténelmi korszaka bizony az ő életében is többet számít a döntések roppant súlyában és az évezredek leghősibb háborújának vezetésében, mint az előző ötven év minden keserves küzdelme, harca és dicsősége.

— Köszöntjük Hitlert ezen a napon győzelmének erősebb kívánságával, mint valaha! Köszöntjük a munka és az építés óriását, a nemzetek közötti béke és közmegegyezés gondolatának fanatikus hívét, akit az európai új világ ellenségei a régi kiváltságok és az igazságtalan békerendelkezések védelmében a háborúra kényszerítettek. Mert Hitler képviselte az elnyomott, a gazdasági javakban szegény és az első világháború győztesei által megalázott népeket és országokat; ő képviselte eredeti szándékában a józan igazságtételt, a belátást és a méltányosságot az elvakult dúsgazdag demokráciákkal és a bolsevista világforradalmi erőkkel szemben.

Rajniss Ferenc ezután megemlékezett Hitler Adolf beszédéről a német birodalmi gyűlésen. 1933. május 17-én híveinek barnainges tömegében ezeket mondotta a német kancellár: „Őrültség volna egy új európai háború és a mai állami és társadalmi rend teljes összeomlásához vezetne mindenütt! A német nemzeti kormány őszinte és áldozatos igyekezettel hajlandó ezt a szerencsétlenséget megakadályozni!...”

— A békés tettek emberét ünnepelte a német nép — folytatta beszédét Rajniss Ferenc, amíg az elmúlásra ítélt világ összeesküvői rá nem zúdították a földre a második világháborút, s én is a teremtő munka korszakára emlékezem Hitler Adolf ötvenötödik születésnapján, amikor magyar tisztességadásnak, idézek vissza írásaimból emlékeket, s régi mondatokat — az Uj Magyarság elsárgult lapjairól.

Rajniss Ferenc azután sorra felidézte 1934 és 1935 szeptemberét, amikor Hitler a nürnbergi pártnapokon beszélt.

1939. szeptember 19-ét, amikor nürnbergi záróbeszédében békét ajánlott a világnak, majd így folytatta nagyhatású előadását: a német nép vezére írott beszédet mondott, de már az első mondatok után felfigyelt mindenki, s a hatalmas tömeg babonás bámulattal ismert rá a régi népvezérre, a harcos napok lenyűgöző szónokára. Hitler hátralépett a dobogón, a két kezét szabadon használta, s a fanatikus, meggyőzni akaró saját gondolataiban bízó ember erejével és varázsával csillogtatta meg hívei előtt a beszéd művészetét. Nem hiszem, hogy van Európában nagy művész, aki kifejezőbben, klasszikusabban, a szó, a mondat értelmének megfelelőbben gesztikulálna, mint Hitler. Csupa ideg és rejtett acélrugó, gyors és finom a mozdulata, meglepően változatos és a tételhez simuló a hanglejtése. Ha viharzó taps megszakítja a beszédét, a keze megáll a levegőben, s a félbehagyott mozdulattal várja meg a nyugalmat. Néha eltűnődik a mondatkezdés előtt, de a következő gondolat külső kifejező formái már villámgyorsan végigszaladnak arcvonásain és a kézjárásán.

— 1939 október 8-án Varsó romjai közé érkezett Hitler vezér és birodalmi kancellár. A katonai szemle után a varsói repülőtéren fogad bennünket. Még látszanak a pusztítás nyomai a hangárok körül. Ebédre terítettek az egyes számú hangárban. Piros és sárga rózsák díszítik az asztalokat. Hitler elgondolkozva visszanéz a városra, aztán hirtelen felém fordul, s ezt mondja fojtottan, keserűen: „Ez az eredménye az őrült katonai dilettantizmusnak! És még mindig vannak nyugaton emberek, akik a háborút akarják. El kellene hozni ide mindenkit, hogy lássák a következményeket, s tudják meg, hogy mi a háború.“

Másnap Berlinben Hitler beszédet mond. A béke szükségéről beszél...

— A világégés poklában — fejezte be beszédét Rajniss Ferenc — az utolsó nagy forduló tűzesőjében a nacionalista világnézet hitével kívánjuk, hogy Hitler Adolfot az Isten éltesse és tartsa meg nagyra hivatott nemes népének vezetésére és Európa jövendőjének biztosítására. Ez a kívánság nem az enyém, hanem millióké, magyar embereké, akik hisznek az eszmék, a tiszta szándékok, a munka, a becsület és az igazság győzelmében s azért küzdelmet és áldozatot is vállalnak, mert tisztelik ősi ösztönökkel az igazi magyarságot, s mert halálukig ragaszkodnak édesanyjuk, Magyarország szabad, független és emberi életéhez.

(Uj Magyarság, 1944. április 22.)

Rajniss Ferenc: Hitler

A német nép vezére, akire a Gondviselés talán a legnagyobb feladatot bízta az újkori Európa valamennyi államférija között.

Hadvezérek és politikusok voltak sokan, akiknek nevét feljegyezte a történelem, s tetteiket évszázadok múlva is emlékezve emlegetik ott, ahol az embernek a boldogságért, jobb életért folytatott harcát majd visszaidézik a múltból, tanulságnak és példának, de Hitler Adolf nem ezek közül való. Minden évezredben születik tán olyan egyéniség, aki nem csupán népe vágyait, céljait képes maradéktalanul kifejezni, hanem arra hivatott, hogy egész földrészek, sőt a világ új arculatát teremtse meg izzó akaratával, fanatikus hitével, s az osztó igazság ítélkező bírája is legyen az örökségén dulakodó ember nagy pőrében.

Hitler Adolf úgy indult el, mint aki nemzetét fogja felemelni a szégyen mélységeiből, ahová a gyűlölet és bosszúszomj taszította. A germán életerőt ébresztette fel abból a kábultságból, amelybe az első világháború végén zuhant ez a nagy nép, s a földkerekség bámulata közben adta vissza hitét az életben, sarkalta olyan alkotásokra, amilyenekre ,a „győzők“ se voltak képesek korlátlan anyagi hatalmuk birtokában...

A válságok láza emésztette Angliát, Amerikát és Franciaországot, a nyomorúság szürke árnyéka feküdt a népek lelkén, munkanélküliek milliói csatangoltak az országutakon az aranyhegyek aljában, s a hideg gyárkémények mellett, amikor a „legyőzött“ Germánia talpra állott ennek a férfinak fanatikus szavára, s olyan alkotásokat hozott létre, aminőket a boldog hatalom birtokosai álmodni se mertek!

Németországban, ahol a cinikus győztesek jóvoltából milliárdokban számolták a villamosjegy árát, ipartelepek nőttek ki a földből, munkásvárosok épültek és autóutak, luxushajóval vitték a meleg déltengeri szigetekre kirándulni a műhelyek népét s becsületes munka jóléte derítette fel a szíveket...

Aztán a kegyes, de féltékeny birtokon belüliek rákényszerítették a harcot ugyanerre az országra, ugyanerre a férfira, s Németország megmutatta, hogy ereje is visszatért! Ötödik éve vívja Hitler hite szerint az igazságos harcot a német nép s vele együtt azok a nemzetek, amelyeknek ugyanazt a halálos sorsot szánták a bankárok és ijedt iparmágnások készséges kiszolgálói, meg a világzsidóság uralmának csatlósai. S ebben az életre-halálra menő küzdelemben ugyanaz a forró akarat művel csodát a német fegyverekkel, ugyanaz a fanatikus hit, amely a letiport Germániát a teljesítés elképzelhetetlen eredményeire tudta sarkalni a béke napjaiban.

Ma Hitler Adolf felé egész Európa tekint már a csodálat és hit ragaszkodásával, mert benne látja megtestesülve a népek igazságát, az élethez való jogát s azt a tiszta eszményt, melyért férfiak milliói ontották vérüket a fegyveres frontokon, s amelynek győzelmét az ő akarata diktálja majd egy ellenséges világgal szemben!

(Magyar Futár, 1944. április 19.)

Marschalkó Lajos: Nyolc év után

Január 30-án nyolc éve lesz annak, hogy Hitler Adolf átvette az uralmat és a Német Birodalom vezetését.

Nyolc éve azt hitte a világ egy része, hogy múlandó jelenség lesz a németség életében a hitleri nacionalizmus. Hiszen a nemzetközi zsidóság világpropagandája ugyanezt hirdette minden alkalommal, mikor kegyetlen választási harcok, hősi küzdelmek után néhány százezer szavazattal előretört a német fajvédő párt. Mindig azt mondták, ez az utolsó siker, az utolsó eredmény s a német nacionalizmus előbb-utóbb térdet-fejet fog hajtani az idegen lélek, idegen pénz uralma előtt. Rákényszeríti a tőkehiány, a financiális bojkott, a gazdasági elszigeteltség, a nélkülözés.

Akik ezt az ostoba elméletet kitalálták és addig-addig terjesztették, míg egy gyilkos háborúba kergették a világot, mindig elfeledkeztek róla, hogy minden harc, minden erőfeszités, nagyszerű lemondás és héroszi lendület mögött egy gigászi ember áll, aki egymagában képviseli, lelke mélyén hordozza százmilliós fajtájának minden álmát, vágyát, reménységét. Nem látták meg, hogy Hitler Adolf azért nagy ember, mert milliók gondolkodását fejezi ki, és ezt képviselte már akkor is, amikor a németség még keservesen nyögte a versallesi diktátum terhét, a weimari marxista uralom és a zsidó siberdiktatúra jármát. A megszállott Saar-vidéken, vagy a néger „hódítók” által gyötört Rajnánál, Bécsben és a Szudétaföldön a német öntudat legmélyén ott élt a vágy a felemelkedés, a nemzeti nagyság, a szociálisabb, szabadabb és németebb élet iránt.

Egy célról álmodott a német katona, de még az a munkás is, aki esetleg a marxista gondolat útvesztőjében tévelygett. S Hitler Adolf emberi, államférfiúi nagysága épp abban nyilatkozott meg először, hogy rátalált a titokzatos kulcsra, amely eszméi számára megnyitotta a német nép szívét. Kimondta, rendszerbe foglalta tízmilliók sejtelmes vágyait. Megmutatta az utat, amelyet mindenki keresett és nem talált volna meg nélküle. Mikor pedig kijelölte az ösvényt, volt tudása, egetvívó akarata, fanatikus hite, amellyel vezetni tudta a népet előre is — mindig felfelé. Ő volt a titokzatos mágnes, amely egybevonta a szétszórt erőket. Ő volt a legelső harcos, ha küzdeni kellett, ő volt a legpéldaadóbb aszkéta, mikor áldozni, lemondani kellett a jövendőért.

Hova, milyen megmérhetetlen magasságban vezette népét ez az Istenrendelte Vezér? Ma már alig lehet áttekinteni az utat, amelyet megtett a müncheni forradalomtól a kancellári székig. De még kevésbé lehet nyomon kísérni a német nép útját, amely a nyomorúság, versailles-i szégyen, az őrjöngő párttusák poklából felemelkedett a szociális jólét, nézeti hatalom, acélba kovácsolt egység páratlan magaslatára. Hitler Adolf ma is ugyanaz a szerényen, egyszerűen élő ember, aki volt tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. De népe ott áll a csúcson, mint Európa legfélelmetesebb katonai hatalma.

Nyolc évvel ezelőtt a német katonának fegyvere sem volt. És ma Narviktól Máltáig német katona őrzi a birodalom biztonságát. Német katona áll̈ a La Manche partján és német őrség posztol Versailles-ben. Akik pedig a bukást, a vereséget jósolták, éjszakánként hallják, hogy német repülőgépek légcsavarja, német bombák robbanása hirdeti számukra a végső ítéletet. S akik szadista gyűlölettel akarták tiporni a német nacionalizmust, most hideglelősen, reszketve várják a percet, amikor rájuk is lesújt a vasököl, hogy azután, ha Juda uralmától végleg megszabadul Európa, igazi rend, igazi béke legyen ezen a földön.

Amikor Hitler Adolf hetedmagával indult, senki sem hitt a győzelmében, csak az a néhány magyar fajvédő, aki — élén Gömbös Gyulával — elsőnek kereste a kapcsolatokat Hitler Adolf müncheni gárdájához. Akkor alig pár ember állott Hitler mellett, és a weimari mélységből mégis a nacionalista gondolat győzelméhez vezetett az út. Nem nehéz kiszámítani, hogy mi lesz a küzdelem végeredménye, amikor immár százmillió német nagyszerű egysége áll Hitler Adolf mögött. A jósok, a kétkedők prófétálhatnak, de a baráti német néppel együtt mi, magyarok mégis csak egy jóslatot látunk egyedül valószínűnek: Hitler jóslatát, mely szerint 1941 a győzelem éve lesz.

(Függetlenség, 1941. január 30.)

Marschalkó Lajos: Hitler Adolf 55 éves

A Nagynémet Birodalom ma ünnepli a Führer 55-ik születésnapját. Ágyúk dörgése, hősi seregek dübörgő lépte, égreszálló motorok légcsavarzúgása most az ünnepi köszöntés és a legszebb ajándék, amelyet Hitler Adolf kap nagy nemzetétől, az a kitartás, helytállás, amellyel a háború ötödik évében, talán a legdöntőbb pillanatokban a németség harcol, dolgozik a frontokon és az otthoni frontvárosokban.

A magyarság sokszor csodálta meg hatalmas barátjának, szövetségesének emberi és históriai nagyságát, de ez most bontakozik ki teljes valójában, amidőn egész Európa kezdi érezni, látni, hogy mitől mentette meg Hitler Adolf a kultúrvilágot. Ha huszonöt esztendővel ezelőtt nem áll élére népének, nem veszi fel a harcot a bolsevizmus és világzsidóság sötét hatalmaival, ha nem kovácsol népéből acélnál keményebb egységet, akkor ellenállás nélkül nyeli el Németországot s vele együtt az egész keresztény Európát az ázsiai barbarizmus, a bolsevista rém. Az igazi, Istenrendelte vezéreknek jutott csodás adomány volt az az előrelátás, jövőbetekintés, amellyel megérezte a világot fenyegető veszedelmet, de ez volt az a soha nem lankadó harci akarat is, amellyel népét felkészítette az elkövetkezendőkre.

Valójában békés alkotónak, szociális államépítőnek teremtette a Mindenható és életének azok voltak a legboldogabb percei, mikor szöszke gyerekek fejét simogathatta, vagy tervezői és művészei között a világ legszociálisabb államának nagy építőmunkáit készíthette elő. Ellenségei épp az ő békés forradalmától, a szociális és nacionalista gondolat kiteljesedésétől féltették a maguk sötét uralmát és ezért robbantották ki a háborút, amelyben a Führer és népe épp oly nagynak bizonyult, mint a béke szolgálatában.

A napóleoni legenda a mi századunkban átköltözött a germánság földjére s a francia költő jambusai ma a németségről dalolják: „Legendát nagyszerűt, vérével írt nép, megrázva földet és eget.” Az új kor nagyszerű époszának középpontjában ott áll ma is a Führer, vele pedig a nép, mint egy test és egy lélek, mint egyetlen dönthetetlen acélfal, amely Európát védelmezi. Nép és vezér a világtörténelem folyamán még sohasem olvadt olyan teljes egységgé, mint a Führer és a németség és csak így érthető meg, hogy földön, levegőben és vízen az ő személyi hősiessége, elszánt akarata ragadja magával a német népet olyan teljesítményekre, amelyekért egykor hálásak lesznek azok is, akik ma még gyűlölködő ellenségként állanak vele szemközt.

Mi, Horthy Miklós Urunk hűséges magyarjai és Gömbös Gyula Szellemi örökségének letéteményesei, mindig is így értékeltük a Német Birodalom Führerének históriai küldetését, hiába akarta érzelmeinket elfojtani a kétszínűség kiszolgálóinak kisded csoportja. Ma azonban, amikor döntés felé közelít a nagy háború, amikor talán sorsfordító hadiesemények küszöbén állunk, akkor megnyugvással kell megállapítani, hogy Európának azon részein is, amelyeken eddig a kényelmes semlegesség, vagy éppen az elutasítás álláspontján voltak, megkezdődött a lassú ébredés folyamata. Száz és ezer jel mutatja, hogy e vén földrész lakói, akiket megtévesztett az ellenség dühödt propagandája, kezdenek ébredezni és ma már a semleges országok is érzik ellenségeink gyöngeségét, a Führer birodalmának erejét és felismerik, hogy a bolseviki pusztulástól, szolgaságtól senki más nem mentheti meg őket, mint a népe és védereje élén álló Hitler Adolf. A Führer ellenségei erkölcsi és politikai téren épp ezekben a napokban szenvedik a legnagyobb vereségeket, merthiszen többé már nem tudják saját oldalukra csalogatni azokat, akik érdektelennek nyilvánították magukat a világ sorsát eldöntő küzdelemben. Elkövetkezik tehát az óra, amidőn maguknak kell harcolni és saját erejüket latbavetni a segédnépek szánalmasan elárult csapata helyett. Ez pedig nem vitás, hogy az ötéves háború legdöntőbb pillanata lesz, mert a Hitler Adolf által keménnyé acélozott német vasököl olyan csapást fog rájuk mérni, hogy örök időkre kijózanítja őket mámoros elképzeléseikből.

Lehet, hogy még mi is kapunk ütéseket, mi is szenvedni, vérezni fogunk, de épp a német nép példája mutatta meg a magyarság számára is, hogy helytállás nélkül nincs harc és harc nélkül nincs győzelem. Most a keleti fronton a mi honvédeink vére is egybehull a Führer katonáinak bőven csorgó piros vérével, a mi városainkra is ugyanaz a tűzeső szakad, amely a német munkásság lakónegyedeit perzseli. De mi is megtanultuk, hogy csak véren és tűzön keresztül juthatunk el a megigazulás útjára, csak a bajtársi hűség, egyenesség kollektív erényeivel harcolhatjuk ki a végső győzelmet, amely mindent jóvátesz, minden sebet begyógyít, és minden üszkös rom helyén felépíti a békének, boldogságnak megérdemelt új otthonait.

A Führer ötvenötödik születése napján a magyarság — íme — nem szavakkal, hanem tettekkel osztozik a nagy német szövetséges nemzet örömében s e tettek bizonyítják: szívével, lelkével kívánja, hogy a Nagynémet Birodalom Vezére, Európa megmentője, dicsőségben és boldogságban érje meg a csatatereken most érlelődő győzelem napját.

(Függetlenség, 1944. április 20.)

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Adolf Hitler, ahogy a festők és rajzolók látták