Újabb viták lángoltak fel az utóbbi néhány évben a ma kétszáz esztendeje született nagy zeneszerző, Liszt Ferenc nemzetiségéről, több tanulmány éles hangon utasítja el Liszt magyarságát. A szülőhelyen, Doborjánban (Raidingban) a zeneszerző európaiságát hangsúlyozzák.
Liszt Ferenc szépen gondozott, fazsindelyes doborjáni szülőházán külön német és magyar emléktábla idézi a nagy zeneszerző alakját. A magyart 1881-ben a művész jelenlétében avatták. A német 1926-os, német birodalmi és az osztrák szövetségi kormány mellett az újonnan alakult tartomány, Burgenland vezetősége állíttatta. Szövege ezt hirdeti: „Itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. Ezt az emléktáblát állította a német mesternek a német nép.” (Hier wurde Franz Liszt 22. Okt. 1811. geboren. Diese Gedenktafel weiht dem deutschen Meister das deutsche Volk.)
Liszt magyarságát életében senki nem kérdőjelezte meg. Egy ideig a halála után sem, annak ellenére, hogy gyermekkorában elsősorban németül, később leginkább franciául beszélt, s a magyart csak az 1870-es években kezdte el rendesebben megtanulni egy piarista szerzetes segítségével – félsikerrel. A korabeli életrajzok – így Lina Ramann zenetanár-írónő hosszú ideig meghatározó, háromkötetes munkája, a Franz Liszt als Künstler und Mensch – abból indultak ki, hogy a zeneszerző magyarnak vallotta magát. Ramann alaposan dolgozott, 37 oldalas kérdőívet küldött a zeneszerzőnek.
A vesztett első világháború, Nyugat-Magyarország – ahogy akkor németül nevezték: Deutsch-Westungarn – s vele a szülőhely, Doborján Ausztriához csatolása kellett ahhoz, hogy a felpiszkált össznémet nemzeti tudat a németül beszélő, német környezetben született Liszt Ferencet is magának követelje. A zeneszerző édesanyja alsó-ausztriai német lány volt, s ez újabb igazolást adott a magyarul alig, vagy egyáltalán nem beszélő Liszt-család eredetének igazolására. Ez a tendencia különösen megerősödött a Harmadik Birodalomban, főleg miután Ausztriát 1938-ban Németországhoz csatolták. A birodalmi híradó, a Wochenschau egyik állandó kísérőzenéje Liszt Les preludes-je lett, a mű orosz fanárjai köszöntötték a szovjetekkel vívott háborút. Noha a Wochenschau egyik tudósításában be is számolt a nagy német zeneszerző, Franz Lißt emlékét köszöntő ünnepségről, a propagandán túl komolyabb ember nem tette le visszavonhatatlanul a garast a zeneszerző németséghez való tartozása mellett. A vesztett háború után a kérdés érthetően lekerült a napirendről. Ám nemzeti hovatartozásáról a halk polémia máig folyik.
Beszálltak a vitába nemrégiben északi szomszédaink is. A Svájcban élő szlovák zenetudós, Miroslav Demko a Szlovák Tudományos Akadémia támogatásával nyolc évvel ezelőtt angolul is megjelentetett művében „Frantisek Listet” a szlovák nemzet elveszett fiaként mutatta be az olvasóközönségnek. A szerző – bármilyen furcsa – abból indul ki, hogy a fiatal zeneszerző Franciaországban azt mondta magáról: „Je suis Hongrois” („Magyar vagyok”).
A szlovák nyelv kétféleképpen nevezi Magyarországot: Uhorsko az 1918 előtti soknemzetiségű államot jelenti, Madarsko pedig a mai ország. Demko szerint Liszt kijelentésében az Hongrois nem magyart, hanem magyarországit, azaz uhorskit jelent. Liszt tulajdonképpen azt mondta, „uhor vagyok”, ezzel pedig – ki tudja, miért – a szlováksághoz való tartozását nyilvánította ki. Ahogy a könyvben szerepel: „Szüleihez hasonlóan Liszt sem beszélt magyarul, gyengén tudott németül, a franciával, amely hivatalos kommunikációs nyelvévé vált, később ismerkedett meg. Az anyanyelv (a szlovák) nem minősült az ún. kultúrnemzetek nyelvének, tehát nem volt méltó a hivatali használatra.” A magyarok, de a franciák és a lengyelek is próbálták „Lisztet, ezt a szlovák uhort, úgy beállítani, mint a magyar kultúra reprezentánsát.”
Valóban létezett a Demko által említetthez hasonló, a XVIII. században virágkorát élő, földrajzi alapú, úgynevezett hungarus tudat, amelyről Bíró Ferenc irodalomtörténész találó tömörséggel állapítja meg egy tanulmányában: „a magyarországi lakosok sajátsága lehetett, teljesen függetlenül attól, hogy az illető országlakos milyen nyelven beszélt vagy éppen – írt”. A XVIII. század második felétől ez azonban fokozatosan háttérbe szorult, s helyén erőre kapott a romantika által is erősített nemzettudat.
Liszt magyarságtudata – származásától függetlenül – jellegzetesen romantikus nemzettudat. Ezért is hatnak zagyvának, ostobának Demko következtetései különösen, amikor azt állítja, a Magyar rapszódiák tulajdonképpen szlovák-uhor rapszódiák, a Dies iraet feldolgozó Haláltánc – németül Totentanz – pedig nem más, mint a „tótok tánca”, azaz Liszt mitologikus költeménye az elnyomott szlovákságról. Igaz, arra nem ad magyarázatot, mi köze a szlovák nemzettudatnak az apokaliptikus Dies irae-hez.
Demkóhoz hasonlóan kétségbe vonja Liszt Ferenc magyarságát a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora, Jacob Lubliner. How Hungarian was Liszt? című 2006-os tanulmányában ő is a zeneszerző „Je suis Hongrois” kijelentéséből kiindulva vonja le következtetését: csupán magyarországinak és nem magyarnak nevezte magát. Franciaországban ugyanis feltehetően Siéyes abbénak a francia forradalomban általános gyakorlattá vált nemzetfelfogásának hatása alá került, eszerint pedig az állam összes polgára a nemzet része.
Érdemes a kérdésben magához az érintetthez fordulni. Amikor az 1838-as árvízről értesül, segélykoncertet ad, s ezt írja: „Ó, távoli vad hazám! Ismeretlen barátaim! Távoli és nagy családom! Fájdalmaid visszavezettek hozzád és legbensőbb érzéseimben találva megszégyenülten hajtom le fejemet, hogy téged oly soká feledni tudtalak. [.] én is ehhez az ősi és erős fajtához tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelídíthetetlen nemzetnek vagyok fia”. A szabadságharc leverése, az aradiak és Batthyány Lajos kivégzése után komponálja Funérailles című zongoradarabját, később – a kor felfogása szerint az autentikus magyar népzenének tartott alapul véve – befejezi a Magyar rapszódiákat, majd megszületik többek között az Esztergomi mise, a Magyar Koronázási mise, a Szent Erzsébet legendája, a Szózat és Magyar Himnusz fantázia. Részt vesz a Zeneakadémia megalapításában, első vezetője. Mint említettem, valamennyire magyarul is megtanul a hetvenes évek közepére.
Valódi, a kor romantikus nemzetfelfogásából táplálkozó hazafiasság ez, amely nem nélkülözi azt az európaiságot. Manfred Fuchs, a burgenlandi Liszt-egyesület vezetője találóan állapította meg beszélgetésünkkor: Liszt az első olyan jelentősebb zeneszerző, akinek egész Európa az otthona volt. Pannóniai ember, igazi közép-európai – teszi hozzá Manfred Fuchs – fontos kapocs az osztrákok és a magyarok között.
Pethő Tibor - MNO
Kapcsolódó: