Az első rész: Az egyik legismertebb holorevizionista is válaszol Karsai érveire - Jürgen Graf: Answers to Dr. László Karsai’s arguments
10. érv: A Leuchter-jelentés (melyben első ízben olvashatunk arról, hogy az állítólag emberek megölésére használt gázkamrák falaiban nem találhatók meg a hidrogéncianid nyomai) számos pontatlanságot és ellentmondást tartalmaz, sőt, alapjaiban hibás módszerekkel készült. Az a tény, hogy Leuchter nem talált meghatározó mennyiségű hidrogéncianid- (illetve ferrocianid-) maradványokat az auschwitzi gázkamrák falában, említésre sem érdemes, mivel “egy kezdő kémikus hallgató is tudja”, hogy a hidrogéncianid az eső, a hó és a szél hatására nagyon hamar lebomlik.
Válasz: Való igaz, a Leuchter-jelentés27 tartalmaz bizonyos hibákat. Ami legalábbis részben azzal magyarázható, hogy Leuchternek nagy-nagy sietséggel kellett dolgoznia, ugyanis jelentését a “holokauszt-tagadással” vádolt Ernst Zündel torontói perében kívánta bemutatni, márpedig akkor (1988 áprilisában) vészesen sürgetett az idő: közeledett ugyanis az ítélethirdetés pillanata. Azonban Leuchter legfontosabb megállapításait néhány évvel később teljes mértékben igazolta Germar Rudolf, aki a legszigorúbb tudományos követelményeknek is megfelelő jelentésben foglalta össze vizsgálatainak eredményeit.28
Teljességgel megalapozatlan és téves dr. Karsainak az a véleménye, mely szerint a ferrocianid az eső, a hó, a szél és általában az időjárási tényezők hatására lebomlik. Germar Rudolf fentebb említett jelentésében hivatkozik a kérdés szakértőinek írásaira, melyekből fehéren-feketén kiderül: a szóban forgó cianidvegyületek fő jellemzője éppen kivételes stabilitásuk. Olyan lassan bomlanak le, mint az a fal, melybe beépültek. Javasoljuk dr. Karsainak, hogy vessen egy pillantást a majdaneki gázkamrákra (amelyekben kizárólag a tetveket ölték, vagyis ruhákat, matracokat és más tárgyakat fertőtlenítettek Ciklon B-vel, mint azt Carlo Mattogno és Jürgen Graf revizionista történészek egyértelműen bebizonyították a majdaneki koncentrációs táborról szóló könyvükben29). Ezeknek a gázkamráknak a falain kék foltok éktelenkednek. Ugyanilyen kék elszíneződést láthatunk az auschwitz-birkenaui Bauwerk 5a jelzésű épületének falain kívül és belül. (Soha senki nem állította, hogy ebben a kamrában embereket gázosítottak volna el. Kizárólag fertőtlenítésre használták.) Ugyanakkor viszont nincsenek kék foltok sem az Auschwitz I-ben található állítólagos gázkamra falán (ami valójában az I. jelzésű krematórium hullakamrája), sem pedig a birkenaui II. jelzetű krematórium úgynevezett gázkamrájában (ami ugyancsak hullakamra volt a valóságban). A hivatalos holokauszt-történészek állítása szerint mindkét gázkamrában emberek tömegeit gyilkolták le, azonban a ferrocianidnak a legkisebb nyoma sincs a falakban!
11. érv: A nácik több mint 200.000 súlyosan beteg, illetve elmebeteg embert megöltek az úgynevezett “eutanázia-program” keretében. Ez a barbár akció világosan bizonyítja, hogy a nácik nem riadtak vissza a tömeges gyilkosságok elkövetésétől. Sokan azok közül, akik részt vettek az “eutanázia-programban”, később a belzeci, a sobibori, illetve a treblinkai “haláltáborokban" “kamatoztatták tapasztalataikat”. Ami újabb bizonyítéka annak, hogy Belzec, Sobibor és Treblinka valóban igazi “halálgyárként” működött.
Válasz: Alighanem túlzás 200 ezer legyilkolt súlyosan beteg emberről beszélni, mindamellett az eutanázia-program létezése vitathatatlan tény.
A Jürgen Graf, Thomas Kues és Carlo Mattogno által kiadandó Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality című könyvben – mely 2010 májusában vagy júniusában fog megjelenni az Egyesült Államokban – részletesen megvizsgáltatik az a kérdés, hogy vajon miért alkalmaztak a nácik olyan embereket a sobibori, a belzeci, valamint a treblinkai lágerekben, akik korábban részt vettek az eutanázia-program végrehajtásában is. És noha a szerzők nem tudnak felhozni dokumentáris bizonyítékot állításuk alátámasztására, mégis úgy vélik, bizonyos számú zsidót (mentálisan beteg embereket, illetve súlyos fertőző betegségben szenvedőket) megöltek ezekben a táborokban, mégpedig valószínűleg halálos injekció beadásával. Németországban az eutanázia-programot leállították, miután Clemens von Galen katolikus, illetve Theophil Wurm evangélikus püspökök felemelték a szavukat a beteg emberek kivégzése ellen. Ugyanakkor a megszállt Lengyelországban a német hatóságoknak nem kellett tartaniuk sem az egyház, sem más intézmények tiltakozásától. A nemzetiszocialisták szemszögéből nézve értelmetlennek tűnhetett az elmebeteg vagy fertőző betegségben szenvedő zsidókat a keleti területekre deportálni, mint ahogy tették azt a többi, egészséges zsidóval, akiket a belzeci, a sobibori és a treblinkai lágerekbe szállítottak. (Mindhárom említett láger átmeneti tábor volt. Erre nézve lásd a következő kérdésre adott választ.)
12. érv: Nagy számban deportáltak zsidókat a belzeci, a treblinkai és a sobibori táborokba. Hová tűntek el ezek a zsidók, ha nem gázosították el őket?
Válasz: Miután a német vezetés megvalósíthatatlannak ítélte a Madagaszkár-tervet, egy új elgondolás született: az európai zsidókat a megszállt szovjet területeken kívánták letelepíteni. 1942. február 10-én Franz Rademacher levelet írt a Külügyminisztérium egyik tisztviselőjének, Harald Bielfeldnek (aki az afrikai és gyarmati ügyek felelőse volt akkoriban). A levélben a következők olvashatók:
„A Szovjetunió elleni háború nyomán megnyílt annak a lehetősége, hogy más területeket biztosítsunk a végső megoldás végrehajtása számára. A Führer ezért úgy határozott, hogy a zsidókat nem Madagaszkár szigetére, hanem keletre deportálják. Magyarán: Madagaszkár immár nem jön szóba a végső megoldás végrehajtásának érdekében..“30
Az idézet világosan mutatja, hogy a “végső megoldás” területi megoldást jelentett, nem pedig a zsidók tömeges megsemmisítését!
A belzeci, a treblinkai, valamint a sobibori átmeneti táborokkal kapcsolatban a következő tényeket kell figyelembe venni:
* 1942. március 17-én Fritz Reuter, a lublini körzet Kormányzósági Hivatalának keretében felállított Népességi Ügyek Osztályának egyik alkalmazottja feljegyzést készített egy megbeszélésről, amelyet az előző napon Julius Höfle SS Hauptsturmführerrel folytatott. A feljegyzés szerint Höfle elmagyarázta neki, hogy a “munkára alkalmatlan zsidókat” Belzecbe fogják szállítani, amely “a Zamosc-i körzetben található határállomás”. 4-5, egyenként 1000 zsidóból álló transzportot “szállítanak át a határon, és a deportáltak sohasem fognak visszatérni a Lengyel Főkormányzóság területére” - olvasható a dokumentumban.31
* Karl Wolff SS-tábornok 1942. augusztus 13-án, Albert Ganzenmüllerhez, a Reichsbahn egyik vezető tisztségviselőjéhez írt levelében megemlíti, hogy július 22. óta naponta 5000 zsidót szállítanak Varsóból Treblinkába, és a maga részéről igencsak elégedett, hogy képesek voltak „felgyorsítani a népesség áthelyezésének folyamatát“32;
* 1943. július 5-én Himmler elrendelte a "sobibori átmenő tábor” átalakítását koncentrációs táborrá.33
A "holokauszt" hivatalos történészei elvárják tőlünk, hogy elhiggyük: a nemzetiszocialista vezetés egyfajta “kódolt nyelvezetet” használt még magánlevelezésük alkalmával is, és az olyasfajta kifejezések, mint “átszállítani őket a határon” vagy „átmeneti tábor”, vagy éppen „népesség áthelyezése”, valójában eufémisztikusan a “fizikai megsemmisítést” jelentik. Kommentálni is alig érdemes ezt a nevetséges állítást. Annak érdekében, hogy valamiképpen alátámasszák a fejükben élő fantazmagóriákat az “elgázosító halálgyárakról”, melyekben nagyon nagy számú zsidót “semmisítettek meg” (Belzecben és Treblinkában állítólag dízelmotorok kipufogógázainak felhasználásával, noha meglehetősen ismert tény, hogy a dízelmotorok kipufogógázai viszonylag ártalmatlanok, mivel bennük aránylag magas az oxigén mennyisége, és nagyon alacsony a szén-monoxid tartalom), a hivatalos holokauszt-történészek kizárólag a “szemtanúk vallomásaira” kénytelenek támaszkodni, valós bizonyítékokkal azonban képtelenek előállni! A hivatalos holokauszt-történészeket pedig egyáltalán nem zavarják az úgynevezett szemtanúk képtelennél képtelenebb történetei, melyek ráadásul szinte minden egyes ponton teljesen ellentmondanak egymásnak.
Az egész elgázosítási történet a gázkamrák, illetve az elgázosító épületek létén áll vagy bukik. A magukat “szemtanúknak” kikiáltó személyek számos “beszámolója” létezik ezekről a gázkamrákról. Azonban 1997 és 2000 között egy nemzetközileg is elismert tekintélyes lengyel archeológus professzor, Andrzej Kola vezetésével egy kutatócsoport ásatásokat végzett az egykori belzeci és sobibori lágerek helyszínén.34 A vizsgálatok során a feltételezett “elgázosító épületeknek” a legcsekélyebb nyomát sem találták. Ezzel pedig a kérdés egyszer és mindenkorra megoldódott.
A fentebb említett Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality című könyv szerzői egyébként egyértelmű bizonyítékokkal rendelkeznek arról, hogy francia, belga, holland és más nyugat-európai államokból származó zsidók nagy számban megtalálhatók voltak a németek által megszállt keleti területeken a háború idején. Csupán két példát említenék ezzel kapcsolatban:
Litvánia német megszállása idején egy Herman Kruk nevű zsidó ember egy jiddis nyelvű naplót vezetett, amelyet később lefordítottak angolra.35 1943. április 16-án Kruk azt írja a naplójában, hogy 19 ezer holland zsidó él a litvániai Vievis városában. Egy 1943. április 20-i bejegyzés szerint pedig egy hollandiai zsidó a bútorait valamilyen javítás céljából elszállította egy helyi műhelybe, ahol is a fiókokban holland nyelvű dokumentumokat találtak. Mivel a világon semmi oka nincs annak, hogy miért állított volna valótlanságot a naplójában Herman Kruk, a bejegyzései arra utalnak, hogy azokat a hollandiai zsidókat, akikről azt állítják, Auschwitzban vagy Sobiborban elgázosították őket, valójában Litvániába szállították. (A hivatalos “holokauszt”-irodalom semmit sem tud a keleti területeken tartózkodó hollandiai zsidókról.)
1944 áprilisában az illegális francia kommunista lap, a Notre Voix jelentette, hogy 8000 Párizsból származó zsidót “mentett meg” a Vörös Hadsereg Ukrajnában.36 A hivatalos “holokauszt”-történészek álláspontja szerint a keleti területekre deportált francia zsidók kizárólag Észtországba és Litvániába kerültek, éspedig 1944. májusában37, vagyis az 1944 áprilisában Ukrajnában “talált” francia zsidók csakis Auschwitzon keresztülhaladva érkezhettek oda. És természetesen a “holokauszt-statisztikákban” ők is mint “elgázosított személyek” szerepelnek!
Természetesen az ortodox “holokauszt”-történet hívei megkérdezhetik, miért nincsenek eredeti német dokumentumok a keleti területekre deportált zsidók vasúti szállításáról, illetve a keleten létrehozott zsidó “településekről”. Mi több, az a kérdés is jogosan felvethető, mi történt azokkal a keletre hurcolt zsidókkal, akik túlélték a borzalmas háborús körülményeket. Ezekre a kérdésekre a revizionisták pusztán feltevésekkel tudnak válaszolni - habár ezek a feltevések igencsak ésszerűek és megalapozottak.
Igen sok nyomós oka van annak, hogy a győztes szövetséges hatalmak úgy döntöttek, a háború befejeződése után is tovább folytatják a “zsidók teljes fizikai megsemmisítésével” kapcsolatos propagandakampányt. Először is azért döntöttek így, mert a németek “kirívó kegyetlenségének” hangoztatásával szerették volna valamiképpen “megindokolni” saját háborús bűntetteiket, illetve kisebbíteni azok jelentőségét: így főként a német városok elleni terrorbombázást, valamint több mint 15 millió német Kelet-Németországból, a Szudéta-vidékről valamint más kelet-európai területekről történő elűzését szerették volna “elfelejtetni” vagy jogosnak feltüntetni. De más, még fontosabb okok is közrejátszottak. Azzal, hogy Németországot példátlan bűncselekménysorozat elkövetésével vádolták meg, a győztesek a német nemzet lelkét is szerették volna megtörni, és egyúttal meg akarták akadályozni a német nacionalizmus újjászületését. Végezetül pedig a “holokauszt”-propaganda előkészítette a terepet Izrael állam megalapítása számára, amelyet mind az USA, mind pedig a Szovjetunió szívvel-lélekkel támogatott. (Sok zsidó kommunista szimpátiáját tekintetbe véve Sztálin joggal feltételezhette, hogy Izrael a Szovjetunió egyfajta előretolt bástyájává válik a Közel-Keleten; azonban, mint a későbbi fejlemények megmutatták, reményei nem váltak valóra.) Mármost ha a “zsidók tömeges legyilkolásának történetét” hitelesnek akarták feltüntetni, a zsidók keletre való áthelyezéséről szóló iratokat meg kellett semmisíteni. Minden bizonnyal nem okozhatott gondot a győztes erők számára néhány kupac papír megsemmisítése vagy elrejtése.
A megszállt szovjet területekre deportált zsidók száma hozzávetőleg 1,9 millió. (Erre nézve további részleteket a fentebb említett Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality című könyvben talál a kedves olvasó.) A keletre szállított zsidók többsége Lengyelországból származott. A könyv szerzői feltételezik, hogy a szovjetek 1945 után megakadályozták azoknak a deportáltaknak a hazatérését, akik túlélték a szörnyű háborús körülményeket.
13. érv: Mi történt azokkal a zsidókkal, akiket táborokba hurcoltak, ha nem gázosították el őket? A háború után lényegében eltűnt a kelet-európai zsidók döntő többsége. Nyilván mind a gázkamrákban vesztette életét.
Válasz: Mindössze két részletes, a zsidók második világháború során elszenvedett népességvesztességével kapcsolatos tanulmány áll a rendelkezésünkre. 1983-ban jelent meg a revizionista Walter Sanning munkája, a The Dissolution of Eastern European Jewry38, melyben azt olvashatjuk, hogy a második világháború alatt hozzávetőleg 300 ezer zsidó vesztette életét. Nyolc évvel később Walter Benz szerkesztése alatt látott napvilágot egy kötet, Dimension des Völkermords39 cím alatt. A szerzők 5,29, illetve 6,01 millió közöttire teszik a nemzetiszocialisták zsidó áldozatainak számát.
Sanning könyve korántsem tökéletes. A szerző figyelmen kívül hagy ugyanis egy roppant fontos német dokumentumot: az úgynevezett Korherr-jelentést40, ezen kívül pedig túlságosan is megbízik egy szovjet zsidó propagandista, David Bergelson kutatási eredményeiben, melyek szerint ugyanis a náci uralom alá került szovjet területen élő zsidók 80%-át még a német támadás kezdete előtt evakuálták, ily módon “megmentve” őket. A valóságban azoknak a zsidóknak a száma, akiket a szovjet hatóságok keletre “menekítettek” a németek elől, valószínűleg sokkal kisebb, mint azt Sanning feltételezi. Ezen kívül pedig 300 ezer embernél egészen biztosan magasabb a zsidók háborús embervesztesége. Mindezen nyilvánvaló hiányosságok ellenére Sanning könyve az egyik legkomolyabb és legszínvonalasabb tanulmány a kérdéssel kapcsolatban, míg a Walter Benz szerkesztette könyv igencsak sok ferdítést tartalmazó munka.
Germar Rudolf egy cikkében összehasonlította Sanning és Benz kutatási eredményeit41, és arra a következtetésre jutott, hogy Walter Benz és munkatársai turpisságokkal és csalásokkal igyekeztek alátámasztani a hivatalos “holokauszt”-statisztikát. Ugyanis:
- Benz és szerzőtársai minden egyes zsidót, aki meghalt a második világháborúban, a “holokauszt áldozatának” tekintik. Így például a Vörös Hadsereg elesett zsidó katonáit vagy a németek elől Szibériába evakuált és közben az éhség, a hideg vagy betegségek következtében elhunyt zsidókat úgyszintén a nemzetiszocialisták rasszizmusának áldozatai közé sorolják!
- Mint mindenki pontosa tudja, Kelet-Európában számos határváltozás következett be a második világháború idején. Walter Benz és csapata számos esetben azokat a zsidókat, akik ezeken a többször is gazdát cserélt területeken voltak kitéve (valóságosan vagy csak feltételezetten) üldözésnek, kétszer is beleszámolta a zsidó áldozatok közé: egyszer A ország állampolgáraiként tünteti fel őket, majd pedig ugyanazokat a zsidókat B ország polgáraiként is szerepelteti! Ennek az olcsó trükknek köszönhetően Benz és munkatársai legalább 500.000 „megsemmisített zsidóval” növelték az áldozatok számát!
- Benz szinte egyáltalán nem veszi figyelembe a hatalmas arányokat öltő háború utáni zsidó emigrációt Palesztinába, az Egyesült Államokba és számos más országba (ellentétben Sanninggal, aki részletesen foglalkozik a háborút követő zsidó kivándorlás alapvető fontosságú kérdésével).
Az a tény, hogy a zsidók nagy többsége a háború után eltűnt Kelet-Európából, nem pusztán a harci cselekmények, az üldözés, illetve az emigráció számlájára írható. Számtalan lengyel, szovjet és más országokból származó zsidó egész egyszerűen eltűnt a statisztikákból. A második világháború után erőteljesen felgyorsult a zsidó asszimiláció folyamata. Még a Szovjetunióban is minden egyes állampolgár szabadon dönthetett arról, milyen nemzetiséghez tartozónak vallja magát. Ezért aztán a háború utáni népszámlálások alkalmával sok zsidó, főként azok, akik nem éreztek semmilyen érzelmi kötődést őseik hitéhez, egész egyszerűen “orosznak”, “ukránnak” stb. vallották magukat. Mint látjuk, igencsak sok múlik azon, miképpen határozzuk meg azt, hogy ki a “zsidó”.
A jelzett okoknál fogva a hivatalos népességi statisztikák nem teszik lehetővé a zsidóság háborús veszteségeinek pontos meghatározását. Ezért sokkal ésszerűbb megoldásnak tűnik, ha megkíséreljük meghatározni, hogy pontosan mennyien haltak meg a zsidóüldözések, illetve a konkrét zsidóellenes akciók következtében. Ami a náci koncentrációs táborokban meghalt zsidók számát illeti, meglehetősen megbízható forrásokkal rendelkezünk, mivel a lágerekkel kapcsolatos német dokumentumok nagy része megmaradt. Az iratok alapján meghatározható a koncentrációs táborokban életüket vesztett zsidók száma hozzávetőleg 340.00042.
Másrészt viszont lehetetlenség meghatározni, hány zsidót lőttek agyon a keleti fronton. Annak érdekében, hogy bizonyítani lehessen egy gigantikus méretű népirtó akciót, amit a német csapatok, elsősorban a partizánok elleni harccal megbízott különleges egységek, az úgynevezett “Einsatzgruppe”-k követtek volna el a Szovjetunió területén, a “holokauszt” hivatalos történészei rendre idézik az Einsatzgruppe-k jelentéseit, amelyeket a Birodalmi Kancellárián találtak 1945-ben (vajon a németek miért nem semmisítették meg ezeket a rájuk nézve súlyosan kompromittáló iratokat???), azonban ezek a jelentések igencsak gyanúsak és kétségesek két okból is:
1. A jelentések tartalmát nem igazolják törvényszéki orvosi vizsgálati jelentések;
2. A jelentésekben foglalt adatok és állítások nyilvánvaló képtelenségeket tartalmaznak és ellentmondanak a más dokumentumokból kihámozható információknak.
Egyetlen példával szeretném alátámasztani az Einsatzgruppe-k jelentéseivel kapcsolatos véleményem második elemét. Az Einsatzgruppe A 1942. februári jelentése arról számol be, hogy a német-szovjet háború kitörése előtt 153.743 zsidó élt Litvániában. Közülük 136.421 főt likvidáltak, 34.500-an pedig még a gettóban élnek.43 Ha a számokat összeadjuk, világosan látszik, hogy itt valami nincsen rendjén. Azonban nem ez az egyedüli megmagyarázhatatlan adat a jelentésekben. Csakhogy amennyiben a németek életben hagyták a litvániai zsidók egy részét – mint az a fenti számokból kiviláglik – akkor csakis azért tették, mert olcsó munkaerőként kívánták őket felhasználni. Ebben az esetben nyilvánvalóan csak az egészséges, munkára is alkalmas zsidókat kellett volna életben hagyniuk. Csakhogy 1942. május végén 14.545 zsidó élt a vilniusi gettóban, akik közül 3,693 fő volt a 16 év alatti gyermekek száma. Továbbá igen sok idős ember is élt a gettóban, a legöregebb pedig egy asszony, 1852-ben született.44 Mindezeknek a tényeknek a fényében magára valamit is adó történész a legteljesebb óvatossággal kezeli az Einsatzgruppe-k jelentéseiben foglalt állításokat.
Dr. Karsai utolsó két érve semmiféle kapcsolatban nem áll a zsidók feltételezett megsemmisítésével, azonban természetesen ezekre is válaszolunk.
14. érv: A nácik hozzávetőleg 2,5 millió szovjet hadifoglyot öltek meg a második világháború alatt.
Válasz: A szovjet hadifoglyok döntő többségét nem “ölték meg” a német lágerekben, hanem az éhség, a kimerültség és a betegségek következtében vesztették életüket. Ugyanúgy, ahogyan a német hadifoglyok legnagyobb része szintén nem élte túl a szovjet fogolytáborokban rájuk váró megpróbáltatásokat.
Mivel közelebbről nem tanulmányoztuk ezt a kérdést, nem tudjuk érdemben kommentálni Karsai adatát, vagyis a 2 és félmilliós áldozati számot. Azonban kétségtelen, hogy a fennmaradt források alapján egyértelműen kijelenthető: a szovjet hadifoglyok körében a halálozási arány rendkívül magas volt. Ez a tragédia két alapvető okra vezethető vissza: a háború elején aratott gyors német győzelmek után szovjet katonák milliói kerültek német hadifogságba. A németek nem voltak felkészülve ekkora tömegű hadifogoly ellátására, ezért aztán nem rendelkeztek elegendő élelmiszerrel ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű táplálékot biztosítsanak a Vörös Hadsereg katonái számára. Azonban a szovjetek az évek múlásával sem kaptak megfelelő élelmiszeradagokat, és ezért nagyon sokan életüket vesztették közülük, ellentétben a nyugati országokból származó hadifoglyokkal, akik viszont tisztességes ellátásban részesültek. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a szovjet hadifoglyokkal kapcsolatos bánásmód (amelyet Alexander Szolzsenyicin a Gulág-szigetcsoport című regényében azzal magyaráz, hogy a Szovjetunió nem írta alá a Genfi Egyezményt) valóban bűncselekménynek minősíthető. Az a tény, hogy a német hadifoglyok a szovjet lágerekben hasonlóképpen borzalmas bánásmódban részesültek, és nagyon sokan közülük meghaltak, természetesen egyáltalán nem csökkenti a németek felelősségét, hiszen egy súlyos bűncselekmény elkövetésére nem lehet igazolást találni azzal, hogy mások is elkövetnek egy ugyanolyan súlyos gaztettet.
15. érv: A „Plan Ost“ terv keretében a nácik 30 millió szovjet állampolgárt akartak legyilkolni.
Válasz: Ez a vád - mármint, hogy a nácik 30 millió szovjet ember legyilkolására készültek - Erich von dem Bach-Zelewskinek, egykori SS Obergruppenführernek és a Közép-Rajna-vidék SS- és rendőrfőnökének (SS és Polizeiführer Russland-Mitte) a nürnbergi per során tett egyik kijelentésén alapul. Nürnbergben von dem Bach-Zelewski azt állította, hogy 1941 elején Heinrich Himmler Wewelsburgban kijelentette: a rövidesen Oroszország ellen megkezdődő háború célja az, hogy a szláv lakosság létszáma 30 millió fővel csökkenjen.45 Csakhogy egy ilyesfajta, a háború befejezése után tett kijelentésnek nincsen semmi jelentősége, hiszen a győztes szövetséges hatalmak hatóságai bármilyen “vallomást” ki tudtak csikarni az elfogott németektől. Hiszen a “vallomásokat” nagyon gyakran kínzásokkal kényszerítették ki a börtönbe vetett nemzetiszocialista vezetőktől. Rudolf Höss esete világosan megmutatja, milyen módszerekkel igyekeztek “szóra bírni” a fogságba esett németeket. Rudolf Hösst, az auschwitzi láger első parancsnokát a britek tartóztatták le, majd “bevallotta”, hogy 1943 novemberéig két és fél millió embert gázosítottak el Auschwitzban, további 500 ezer pedig az éhezésnek és a betegségeknek esett áldozatul.46 (Ezen a ponton érdemes emlékezetbe idézni, hogy napjaink hivatalos “holokauszt”-történészei immár azt állítják, hogy körülbelül 1 millió az auschwitzi koncentrációs táborban meghalt áldozatok száma. Csakhogy még ez is egy ostoba és képtelen túlzás, mivel valójában hozzávetőleg 135 000 ember – zsidók és nem zsidók vegyesen – vesztette életét Auschwitzban47.) Rupert Butler brit író Legions of Death48 című könyvében leírja, miképp csikarták ki a “beismerő vallomást” Rudolf Hösstől: három napon keresztül kegyetlenül verték, míg végül aláírta azt a szöveget, amelyet jó előre előkészítettek a számára, és a megkínzott ember orra alá dugtak!
Természetesen nem minden fogságba esett, és háborús bűncselekmények elkövetésével vádolt németet kínoztak meg a kívánt “beismerő vallomás” aláírása céljából. Voltak más, sokkal kevésbé brutális módszerek is. Vessünk csak egy pillantást Oberstgruppenführer von dem Bach-Zelewski későbbi sorsára.49. A hivatalos “holokauszt”-történet szerint ő volt az egyik legkegyetlenebb háborús bűnös. Állítólag von dem Bach-Zelewski parancsolta meg 27.800 zsidó kivégzését Riga mellett, továbbá a feltételezések szerint több tízezer szovjet polgári személy legyilkolásáért is felelős. Mindezek után azt várnánk, hogy bíróság elé állították és kivégezték a háború után. Azonban meglepő módon nem így történt. A nürnbergi per során a vád tanújaként léptették föl, majd pedig szabadon engedték. Ez a megdöbbentően elnéző bánásmód volt a jutalom azért, mert a tárgyaláson megtette kijelentését arról, hogy a németek “30 millió fővel akarták csökkenteni a szláv lakosság létszámát”. Ez a “vallomás” lehetővé tette a szövetségesek számára, hogy a németeket megvádolják nem csupán a zsidók tömeges megsemmisítésének végrehajtásával, hanem több tízmillió szláv legyilkolásának szándékával is.
Később ugyan von dem Bach-Zelewskit Nyugat-Németországban bíróság elé állították, de nem a “holokausztban” játszott szerepe vagy éppen a szovjet civilek lemészárlása miatt. Két gyilkossággal vádolták, amelyeket állítólag 1934-ben követett el50.
Jürgen Graf
Lábjegyzetek
26 Jean-Claude Pressac, Auschwitz. Technique and Operation of the Gas Chambers, Beate Klarsfeld Foundation, New York 1989, 188. old
27 Fred A. Leuchter, An Engineering Report on the alleged „Gas Chambers“ at Auschwitz, Birkenau and Majdanek, Poland, Samisdat Publishers, Toronto 1988.
28 Germar Rudolf, The Rudolf Report. Expert Report on Chemical and Technical Aspects of the „Gas Chambers“ of Auschwitz, Theses and Dissertation Press, Chicago 2003.
29 Jürgen Graf und Carlo Mattogno, KL Majdanek. Eine wissenschaftliche und technische Studie, Castle Hill Publishers, Hastings 1998.
30 Nürnbergi dokumentum, NG-5770.
31 Jüdisches Historisches Institut Warschau (ed.), Faschismus – Ghetto – Massenmord, Röderberg Verlag, Frankfurt am Main 1981, 269 f. old.
32 Raul Hilberg, Sonderzüge nach Auschwitz, Dumjahn, Munich 1981, 181. old.
33 Nurembergi dokumentum, NO-482.
34 Andrzej Kola, Belzec. The Nazi Camp for Jews in the Light of Archeological Sources. Excavations from 1997 – 2000, Warsaw/Washington 2000. – Andrzej Kola, „Badania Archeologiczne terenu bylego obozu zaglady Zydow w Sobiborze“, in: Przeszlosc i Pamiec, No 4 (21), 2001.
35 Herman Kruk, The last days of the Jerusalem of Lithuania, Yale University Press, New Haven/London 2002.
36 Adam Raisky, La presse antiraciste sous l’occupation hitlérienne, Paris 1950, 179. old.
37 Serge Klarsfeld, Le mémorial de la déportation des juifs de France, Paris 1978.
38 Walter Sanning, The Dissolution of Eastern European Jewry, IHR. New Port Beach 1983.
39 Wolfgang Benz (ed.) Dimension des Völkermords, Verlag Oldenbourg, Munich 1991.
40 Nürnbergi dokumentum, N0-5194.
41 Germar Rudolf, „Statistisches über die Holocaust-Opfer“, in: Ernst Gauss (Hg.), Grundlagen zur Zeitgeschichte, Grabert Verlag, Tübingen 1983.
42 Jürgen Graf, „National Socialist Concentration Camps. Legends and Reality“, in: Germar Rudolf (ed.), Dissecting the Holocaust, Theses and Dissertation Press, Chicago 2003.
43 Einsatzgruppe A. Tätigkeitsbericht für den Zeitraum vom 16. Oktober 1941 bis zum 31. Januar 1942. Rossiskij Gosudarstvenny Vojenny Arkhiv, 500-4-92 old.,. 57 f.
44 Vilnius Ghetto: List of prisoners, Volume 1, Vilnius 1996.
45 Internationales Militärgericht (IMG), Band IV, p. 535/536.
46 Nürnbergi dokumentum, 3868-PS.
47 Carlo Mattogno, „Franciszek Piper und die Zahl der Opfer von Auschwitz“, Vierteljahreshefte für freie Geschichtsforschung 1/2003.
48 Rupert Butler, Legions of Death, Arrow Books Ltd., London 1986, p. 235 f.
49 http://de.wikipedia.org/wiki/Erich_von_dem_Bach-Zelewski
50 Idem.
Előzmények:
Argument 10: The Leuchter report contains many mistakes. The fact that Leuchter did not find significant concentrations of ferrocyanides in the walls of the Auschwitz gas chambers is irrelevant, because ferrocyanides dissolve as a result of rain, snow, wind etc.
Anwer: Yes, the Leuchter report27 indeed contains a certain number of errors. They can at least partially be explained by the fact that Leuchter had to write his report in a great hurry. It was to be presented at the trial of Ernst Zündel in Toronto, which then (April 1988) was approaching its end. But Leuchter’s result were fully confirmed by Germar Rudolf in a much more scientific study28.
Dr. Karsai’s assertion that ferrocyanides dissolve as a result of rain, snow, wind etc. is incorrect. In his above-mentioned report Rudolf quotes specialist literature proving that these cyanides are well-known for their extraordinary stability. They dissolve about as slowly as the walls they are contained in. We advise Dr. Karsai to have a look at the gas chambers of Majdanek (which were authentic Zyklon B gas chambers, but only used for the eradication of insects, as revisionist researchers Carlo Mattogno and Jürgen Graf have shown in their book about the Majdanek camp29). The walls of these rooms are still covered with blue spots. The same is true of the delousing chambers in Bauwerk 5a of Auschwitz-Birkenau. (No one has ever alleged that human beings were gassed in this building.) On the other hand, there are no blue spots whatsoever on the walls of the alleged homicidal gas chambers at Auschwitz I (the morgue of Krematorium I) and Birkenau (the morgue of Krematorium II).
Argument 11: The Nazis killed more than 200.000 mentally disabled people in the frame of their „Euthanasia“ action, which proves that they did not shrink from mass killings. Many of the men who had taken part in the euthanasia program were later employed in the camps of Belzec, Sobibor and Treblinka. This is strong evidence that these camps were murder factories.
Answer: While the figure of 200.000 euthanasia victims is certainly inflated, the euthanasia program itself is indeed an indisputable fact.
In Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality, a book authored by Jürgen Graf, Thomas Kues and Carlo Mattogno and scheduled to come out in the USA in May or June 2010, the question why certain men who had been involved in the euthanasia program were later stationed in the above-mentioned three camps is discussed in detail. Although they cannot adduce documentary evidence, the authors think that a certain number of Jews (the mentally ill and people suffering from infectious diseases) were killed in these three camps, probably by lethal injection. In Germany, euthanasia had been stopped after Catholic bishop Clemens von Galen and Lutheran bishop Theophil Wurm had protested against this practice, but in occupied Poland, the German authorities did not have to heed possible protests from the church, or other institutions. From the National Socialist point of view, if would have been meaningless to send mentally ill Jews, or Jews with infectious diseases, to the Eastern territories, as the Germans did with the other Jews deported to the Belzec, Sobibor, and Treblinka. (As a matter of fact, these three camps were transit camps; see the following question.)
Argument 12: Large numbers of Jews were sent to the camps of Belzec, Sobibor, and Treblinka. Where did these Jews go if they were not gassed?
Answer: After the German leadership had abandonded the Madagascar plan, it pursued a new policy: The European Jews were to be resettled in the occupied Soviet territories. On 10 February 1942, Franz Rademacher wrote a letter to envoy Harald Bielfeld of the Ministry of Foreign Affairs in which he stated:
„The war against the Soviet Union has meanwhile opened up the possibility of providing other territories for the final solution. The Führer has decided accordingly that the Jews will not be deported to Madagascar but to the East. Hence, Madagascar need no longer be considered for the final solution.“30
This clearly shows that the „final solution“ was a territorial one!
The construction of the transit camps Belzec, Treblinka and Sobibor must be seen in this context:
* On 17 March 1942, Fritz Reuter, an employee in the Department of Population Matters at the office of he General Governor for the Lublin district, wrote a memorandum on a conversation he had had the day before with SS-Hauptsturmführer Julius Höfle. According to this memorandum, Höfle had explained that „Jews unfit for work“ would all be taken to Belzec, „the outmost border station in Zamosc county“. 4 to 5 transports of 1,000 Jews each would be „taken across the border and would never return to the General Government“31;
* On 13 August 1942, SS general Karl Wolff wrote to Albert Ganzenmüller of the Reichsbahn, who had previously informed him that since 22 July there had been a daily train with 5,000 Jews from Warsaw to Treblinka, that he was very glad to learn that the Germans were now able „to accelerate this population transfer“32;
* On 5 July 1943, Himmler ordered the „transit camp Sobibor“ to be converted into a concentration camp33.
The „holocaust“ historians expect us to believe that the National Socialist leadership used a „coded language“ even in their private correspondence, and that expressions such as „be taken across the border“, „transit camp“ and „population transfer“ were euphemisms for „physical extermination“. This claim is ridiculous beyond comment. To back up their monstruous fantasies about chemical slaughterhouses where huge numbers of Jews were gassed (in the case of Belzec and Treblinka with Diesel exhaust, although it is generally known that Diesel exhaust, which contains a high amount of oxygene and very low quantities of carbon monoxide, is relatively harmless), these historians can present no better evidence than grotesque „eyewitness testimony“. That the witnesses contradict each other on just about everything and that their reports are teeming with absurdities does not seem to bother these splendid scholars at all.
The whole gassing story hinges on the existence of the gas chamber buildings described by the self-styled „eyewitness“. Between 1997 and 2000, a highly qualified Polish archeologist, Prof. Andrzej Kola, performed extensive excavations and drillings on the territory of the former camps Belzec and Sobibor34. He was unable to find the slightest trace of the alleged gas chamber buildings, which definitely settles the matter.
The authors of the above-mentioned book Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality adduce solid evidence for the presence of French, Belgian, Dutch and other Western Jews in the occupied Eastern territories during the war. Two examples will suffice here:
During the German wartime occupation of Lithuania, the Jew Herman Kruk kept a Yiddish-language diary which was later translated into English35. In his entry of 16 April 1943 Kruk mentioned the presence of 19.000 Dutch Jews in the Lithuanian town of Vievis. On 20 April 1943, he wrote that furniture belonging to Dutch Jews had been brought to the locals workshops for repair and that Dutch documents had been found in the drawers. As there is no reason on earth why Kruk should have made up this story, this proves that Dutch Jews allegedly gassed at Auschwitz and Sobibor were transferred to Lithuania (the „holocaust“ literature knows nothing about Dutch Jews in the Eastern territories).
In April 1944, the communist French underground newspaper Notre Voix reported that 8,000 Jews from Paris had been „rescued“ by the Red Army in Ukraine36. According to „holocaust“ literature, the only French Jews ever deported to the East went to Estonia and Lithuania in May 194437, so the Parisian Jews found in the Ukraine in April 1944 must by necessity have gone there via Auschwitz. In the „holocaust“ statistics, they figure as „gassed people“.
Now the supporters of the orthodox „holocaust“ story will ask why there are no German documents about railway transports of these Jews to the occupied Eastern Territories and about Jewish settlements in the East. Furthermore, they will ask what happened to those of the deported Jews who survived the harsh wartime conditions. To these questions, the revisionists can only oppose a hypothesis, but a reasonable and well-founded one.
For several reasons, the victorious allies decided to continue propagating the Jewish extermination story after the war. First of all, this enabled them to excuse their own crimes, such as the terror bombing of the German cities or the inhumane expulsion of more than 15 million civilians from East Germany and the Sudetenland, by accusing the vanquished of far worse atrocities. But there were other, even more important reasons. By charging Germany with an unparalleled crime, the victors hoped to crush the national spirit of the German people and to prevent any resurgence of German nationalism. Finally the „holocaust“ story prepared the ground for the foundation of the State of Israel, which both the USA and the Soviet Union wholeheartedly supported. (In view of the communist sympathies of many Jews, Stalin undoubtedly hoped that Israel would become a Soviet bulwark in the Near East; as the further developments showed, this hope was illusionary.) Now if the Jewish extermination story was to be belived, the documents about the transfer of the Jews to the East had to disappear. For the victorious powers, it was certainly not difficult to destroy, or to hide, some piles of paper.
The number of Jews transferred to the occupied Soviet territories was about 1,9 million (for details see the above-mentioned book Sobibor. Holocaust Propaganda and Reality). A clear majority of them were Polish Jews. The authors of the book assume that the Soviet prevented the deportees who had survived the grim wartime conditions from returning to their homelands after 1945.
Argument 13: What happened to the Jews if they were not gassed? After the war, most Eastern European Jews were gone.
Answer: There are only two detailed studies about Jewish population losses during World War II. In 1983, the revisionist Walter Sanning wrote The Dissolution of Eastern European Jewry38 in which he came to the conclusion that the number of Jewish victims amounted to about 300.000. Eight years later, Walter Benz edited a collective volume entitled Dimension des Völkermords39; according to his statistics, between 5,29 and 6,01 million Jews perished as a result of National Socialist persecution.
Sanning’s book is far from perfect. He ignores a vital German wartime document, the Korherr report40, and puts too much trust in the statements of a Soviet Jewish propagandist, David Bergelson, who had claimed that 80% of the Jews in the Soviet territories later conquered by the Germans had been evacuated and thus „saved“. The real number of the evacuees was most probably much lower. Sanning’s own figure of 300.000 Jewish victims is certainly too low. Such obvious shortcomings notwithstanding, Sanning’s book is still the most serious one about the question, whereas the Benz book is utterly fraudulent.
In an article comparing Sanning and Benz41, Germar Rudolf has demonstrated the methods used by the swindler Benz and his team to corroborate the official „holocaust“ statistics:
* For Benz and his team, every Jew who died during World War II was a „holocaust victim“. So if a Jewish soldier of the Red Army was killed in combat, or if a Jew evacuated to Siberia before the arrival of the German troups died from cold or starvation, he was a victim of National Socialist racism!
* As everybody knows, numerous territories in Eastern Europe changed their owners during World War II. In most cases, Benz and his team count Jews who (really or allegedly) perished in these territories twice, as citizens of state A and as citizens of state B! Thanks to this cheap trick, Benz gains over 500.000 „exterminated Jews“.
* Benz virtually ignores the vast post-war Jewish emigration to Palestine, the US and numerous other countries (unlike Sanning, who treats this fundamental question in great detail).
The fact that most Jews had vanished from Eastern Europe after the war was not only due to war, persecution and emigration. Many Polish, Soviet etc. Jews disappeared in the statistics. The years after World War Two saw a rapid acceleration of Jewish assimiliation. In the USSR, every citizen could himself choose what nationality he wanted to belong to, so in the postwar population census many Jews, who did not feel any emotional ties to the creed of their ancestors, simply called themselves „Russians“, „Ukrainians“ etc. As we see, very much depends on the definition of the word „Jew“.
For this simple reason, official population statistics cannot help us to ascertain the real magnitude of Jewish losses. A more rational method consists in calculating how many Jews perished as a result of concrete acts of persecution. As far as the Jews who died in the NS concentration camps are concerned, their number can be established with a certain amount of accuracy, because the German documents about the camps have largely survived. The figure is approximately 340.00042.
On the other hand, it is impossible to determine how many Jews were shot on the Eastern front. In order to prove a gigantic slaughter allegedly committed by the German troops, especially the so-called „Einsatzgruppen“ whose primary task was the struggle against partisans, the „holocaust“ historians regularly quote the Einsatzgruppen reports, which were found in the Reichskanzlei in 1945 (why did the Germans not destroy these highly incriminating documents???), but the reports are highly suspect for two reasons:
1. Their contents is not confirmed by forensic evidence.
2. They contain obvious anomalies and are contradicted by other documents.
One example will suffice to illustrate the second point. According to a report from Einsatzgruppe A from February 1942, there had been 153.743 Jews in Lithuania before the outbreak of the German-Soviet war. 136.421 had been liquidated since, and 34.500 were still living in ghettos43. A simple addition shows that something is wrong here. But this is not the only inexplicable thing. If the Germans allowed a fraction of the Lithuanian Jews to survive, this could only be due to the fact that they wanted to use them as cheap labour, so one would expect that only able-bodied Jews were spared. However, in late May 1942 14.545 Jews lived in the ghetto of Vilnius, 3,693 of whom were children under 16. There were also many old people among them; the oldest one, a woman, had been born in 185244. In view of these facts, every self-respecting historian will treat the Einsatzgruppen reports with utter caution.
Dr. Karsai’s last two arguments have nothing to do with the alleged extermination of the Jews, but we will answer them all the same.
Argument 14: The Nazis killed about 2,5 million Soviet prisoners of war.
Answer: The vast majority of the Sovient POWs who died in German captivity were not „killed“, but succumbed to starvation, exhaustion and disease, just like the vast majority of German POWs who did not survive Soviet captivity.
Not having studied this subject, we are unable to comment on the figure mentioned by Dr. Karsai, but as a matter of fact all sources agree that the mortality among the Soviet POWs was staggeringly high. For this tragedy there were basically two reasons: After the rapid German victories in the first phase of the war, millions of Soviet soldiers were taken prisoners. The Germans, who had not foreseen this, did not have enough food to nourish them adequately. But even later the Soviet prisoners of war received inadequate food rations and died in large numbers, unlike the POWs from Western countries, who were treated correctly. There can be no doubt whatsoever that this policy towards the Soviet prisoners (which Alexander Solzhenitsyn in The Gulag Archipelago explains by the fact that the USSR had not signed the Geneva Convention) was criminal. That the German POWs in Soviet camps were also treated dismally and died in huge numbers is no justification, because one crime does not excuse another one.
Argument 15: According to the „Plan Ost“, the Nazis planned to kill 30 million Soviet citizens.
Answer: This assertion is based on a declaration of Erich von dem Bach-Zelewski, former SS-Obergruppenführer and Höherer SS- und Polizeiführer Russland-Mitte, during the Nuremberg trial. In Nuremberg, von dem Bach-Zelewski stated that in early 1941, Heinrich Himmler had said at the Wewelsburg that the purpose of the coming campaign in Russia would be the reduction of the Slavic population by 30 million45. The problem is that such statements made after the war are totally worthless, because the victorious powers could easily force any German to confess anything. Quite often the confessions were extorted by torture. The most famous case is the one of Rudolf Höss, the first commander of Auschwitz, who declared in British captivity that up to November 1943 two and a half million people had been gassed at the Auschwitz camp, while another 500.000 had perished from starvation and disease46. (It should be remembered that today’s «holocaust» historians usually claim about one million Auschwitz victims, which is still an insane exaggeration, as the real number of people who died at Auschwitz, both Jews and non-Jews, was about 135.00047.) In his book Legions of Death48 British writer Rupert Butler has documented how the British obtained the confession of Höss: They mercilessly beat him for three days before he finally signed the text they had prepared for him!
Of course, not all German defendants were tortured to obtain the desired confessions. There were other, more subtle methods. Let us have a closer look at Oberstgruppenführer von dem Bach-Zelewski’s fate49. According to the official «holocaust» story, he was one of the worst criminals. He is supposed to have ordered the murder of 27.800 Jews near Riga and the massacre of tens of thousands of Soviet civilians. Under these circumstances, one would assume that he was certainly put on trial and sentenced to hang after the war, but precisely this did not happen. At the Nuremberg trial, he was used as a witness for the prosecution and then released. Obviously this lenient treatment was the reward for having made statements as the one quoted above, which allowed the allies to accuse the Germans of having planned not only the total extermination of the Jews, but also a gruesome genocide of tens of millions of Slavs.
It is true that von dem Bach-Zelewski was later tried by the West German justice, but not for his alleged role in the «holocaust» or the slaughter of Soviet citizens. He was tried for two murders he was accused of having committed in 193450.
Jürgen Graf
Footnotes
26 Jean-Claude Pressac, Auschwitz. Technique and Operation of the Gas Chambers, Beate Klarsfeld Foundation, New York 1989, p. 188.
27 Fred A. Leuchter, An Engineering Report on the alleged „Gas Chambers“ at Auschwitz, Birkenau and Majdanek, Poland, Samisdat Publishers, Toronto 1988.
28 Germar Rudolf, The Rudolf Report. Expert Report on Chemical and Technical Aspects of the „Gas Chambers“ of Auschwitz, Theses and Dissertation Press, Chicago 2003.
29 Jürgen Graf und Carlo Mattogno, KL Majdanek. Eine wissenschaftliche und technische Studie, Castle Hill Publishers, Hastings 1998.
30 Nuremberg document NG-5770.
31 Jüdisches Historisches Institut Warschau (ed.), Faschismus – Ghetto – Massenmord, Röderberg Verlag, Frankfurt am Main 1981, p. 269 f.
32 Raul Hilberg, Sonderzüge nach Auschwitz, Dumjahn, Munich 1981, p. 181.
33 Nuremberg document NO-482.
34 Andrzej Kola, Belzec. The Nazi Camp for Jews in the Light of Archeological Sources. Excavations from 1997 – 2000, Warsaw/Washington 2000. – Andrzej Kola, „Badania Archeologiczne terenu bylego obozu zaglady Zydow w Sobiborze“, in Przeszlosc i Pamiec, No 4 (21), 2001.
35 Herman Kruk, The last days of the Jerusalem of Lithuania, Yale University Press, New Haven/London 2002.
36 Adam Raisky, La presse antiraciste sous l’occupation hitlérienne, Paris 1950, p. 179.
37 Serge Klarsfeld, Le mémorial de la déportation des juifs de France, Paris 1978.
38 Walter Sanning, The Dissolution of Eastern European Jewry, IHR. New Port Beach 1983.
39 Wolfgang Benz (ed.) Dimension des Völkermords, Verlag Oldenbourg, Munich 1991.
40 Nuremberg document N0-5194.
41 Germar Rudolf, „Statistisches über die Holocaust-Opfer“, in Ernst Gauss (Hg.), Grundlagen zur Zeitgeschichte, Grabert Verlag, Tübingen 1983.
42 Jürgen Graf, „National Socialist Concentration Camps. Legends and Reality“, in Germar Rudolf (ed.), Dissecting the Holocaust, Theses and Dissertation Press, Chicago 2003.
43 Einsatzgruppe A. Tätigkeitsbericht für den Zeitraum vom 16. Oktober 1941 bis zum 31. Januar 1942. Rossiskij Gosudarstvenny Vojenny Arkhiv, 500-4-92, p. 57 f.
44 Vilnius Ghetto List of prisoners, Volume 1, Vilnius 1996.
45 Internationales Militärgericht (IMG), Band IV, p. 535/536.
46 Nuremberg document 3868-PS.
47 Carlo Mattogno, „Franciszek Piper und die Zahl der Opfer von Auschwitz“, Vierteljahreshefte für freie Geschichtsforschung 1/2003.
48 Rupert Butler, Legions of Death, Arrow Books Ltd., London 1986, p. 235 f.
49 http://de.wikipedia.org/wiki/Erich_von_dem_Bach-Zelewski
50 Idem.