Előzmények:

Deborah Lipstadt amerikai történész, a holokauszt-tagadók egyik legkeményebb ellenfele, tavaly nyáron Washingtonban egyik személyes beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy őszintén irigyel engem, mert én „normális” náci tömeggyilkosokkal foglalkozom, csöndes hullahegyekről olvasok az eredeti dokumentumokban, az én antiszemitáim büszkén vállalják, hogy ők gyűlölik a zsidókat. A modern holokauszt-tagadók viszont megpróbálják elhitetni, hogy a nácik és cinkosaik nem gyilkoltak meg kb. hat millió zsidót a második világháború idején. Ők Deborah Lipstadt szerint aljas gazemberek, szándékosan hazudnak, ezért sem hajlandó velük vitatkozni, csak fáradhatatlanul cáfolja állításaikat. Tőkéczki László történész kollégám nemrégiben hozzám hasonlóan bírálta a holokauszt tagadását büntető törvény-javaslatot. Érvelése szerint, aki tagadja a holokausztot, az hülye, hülyeség ellen pedig nem lehet törvénnyel küzdeni.

Szerintem sem Deborah Lipstadtnak, sem Tőkéczki Lászlónak nincs igaza. A holokauszt-tagadók között vannak aljas gazemberek, akik tudják, hogy hazudnak, történelmet hamisítanak, de többségük nem hülye, csak nagyon műveletlen, tudatlan és tájékozatlan. „Vitánk” kezdetén azt írtam, hogy Pergéék nem ismerik a holokauszt történetét. Írásaikból arra is rájöttem, hogy a nácizmus történetét sem ismerik, és fogalmuk sincs a második világháború történetéről. Már hosszú hetek óta várom a választ az első kérdésemre: hol van az a hatmillió európai zsidó, aki 1939-ben még élt és 1945-ben már nem élt? Egyik olvasójuk „felvilágosított”: ők nem haltak meg, hanem békésen hazajöttek, például Magyarországra, nevet változtattak, a Grűnből Zöld lett, Schwartzból Fekete stb. Nagyon remélem, hogy a kuruc.info rendszeres olvasóinak jó része ekkora emeletes ostobaságon legalább olyan jót nevet, mint én tettem. Ez a jámbor, naiv és nagyon ostoba antiszemita, aki nekem ezt írta, talán ismert egy holokauszt túlélőt, aki 1945 után mondjuk Kleinről Kissre magyarosította a nevét. Ebből jött rá arra, hogy minden egyes zsidó túlélte a holokausztot és a második világháború után nevet változtatott. Azon persze nem tűnődött el, hogy ha neki van igaza, akkor 1945 után ezek a zsidók miért nem vették fel a kapcsolatot a holokausztot túlélt hitsorsosaikkal? Miért nem költöztek vissza lakásaikba, miért nem folytatták háború előtti foglalkozásukat? Egyáltalán hová lehet Magyarországon több mint félmillió embert elrejteni? Tamás Gáspár Miklós szerint a zsidó világösszeesküvés teória hívei azért tagadják a holokausztot, mert ha elismernék, hogy volt holokauszt, akkor azt is el kellene ismerniük, hogy „a” zsidók állítólagos túlhatalma, az egész világra kiterjedő befolyása nem létezik. Azt hiszem TGM téved. Van olyan „magyarázat”, amely megfelel a zsidó világösszeesküvés-teória híveinek. Eszerint a nácik összefogtak a zsidó tőkésekkel (és a cionistákkal), lemészárolták a szegény, proletár zsidókat, majd kihasználva a világ közvéleményének megrendülését, a cionisták megszerezték maguknak Palesztinát. Ez sem kisebb méretű ostobaság, mint a „több zsidó jött vissza a deportálásból, mint ahányat elvittek” című „gondolat”.

Pergéék először azt írták, hogy ők ismernek olyan statisztikákat, amelyek szerint nem csökkent lényegesen az európai zsidók lélekszáma a második világháború idején. Én több demográfiai, statisztikai szakmunkát is felsoroltam, amelyek feketén-fehéren bizonyítják, hogy kb. hatmillió zsidó meghalt a második világháború idején, és bizonyos vagyok abban, hogy egyik mű sem volt még egyik Perge kezében sem. Ők hallgatnak, vagy úgy válaszolnak, mint Robert Faurisson „professzor”, akitől 1988-ban Torontóban Ernst Zündel holokauszt-tagadó perében a bíró megkérdezte, hogy hol van ez a hatmillió zsidó? Faurisson azt válaszolta, hogy „nem tudja”. Hosszú hetek óta hiába várom, hogy a megbízható, sokszorosan ellenőrzött statisztikai, demográfiai szakirodalmat megcáfoló adatsoraikat, álláspontjukat alátámasztó könyveket, tanulmányokat elém tárják. Persze nem Teheránban, vagy Damaszkuszban kiadott művekre gondolok. Tájékoztatásul közlöm a holokauszt legfrissebb szakirodalmának adatait.

A holokauszt áldozatainak száma – becslések és adatok

Mint a táblázat adataiból jól látható, néhány országban már pontosan meg tudták számolni, ki tudták deríteni minden egyes meggyilkolt, elpusztult zsidó nevét, személyi adatait. Nem érdemes például az olaszországi, franciaországi holokauszt-szakértőket hamisítással vádolni, minden egyes szám mögött pontosan felderített, kikutatott emberi sorsok, emberi tragédiák rejtőznek. Ahol csak kerekített számok szerepelnek, ott most is folyik a kutatás, a nevek gyűjtése. Nehéz, még hosszú évekig tartó munka ez, sok országban a második világháború előtti statisztikák nem teljesen megbízhatók.

Fogalmuk sem volt Pergééknek arról sem, honnan is lehetne tudni, hogy mi lett a német fogságba került több millió szovjet katonával. Bizony lehetne tudni, csak olvasni kellene komoly, megbízható szakmunkákat, nem mindig csak a holokauszt-tagadó szennyirodalmat. Vegyék kezükbe például Dieter Pohl: Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und einheimische Bevölkerung in der Sowjetunion 1941-1944. cc. Művét (München, Oldenbourg, 2008.). Pohl egyértelmű következtetésre jutott ebben a monográfiájában: „Soha még a történelemben nem halt meg ilyen sok hadifogoly ilyen rövid időszak alatt, mint a németek fogságába esett Vörös Hadsereg katonái, nevezetesen 1941 októbere és 1942 májusa között.” (Pohl, Die Herrschaft, 201.) Pergéék nem tudják, hogy 1941 szeptemberétől a német fogságba került szovjet foglyokat nagymérvű szelektálásnak vetették alá. Kiválogatták közülük a zsidókat, a kommunista párt tagjait és a nem orosz nemzetiségűeket. Utóbbiak közül a kozákokat és az ukránokat szabadlábra helyezték, közülük került ki például a mintegy 260.000 fős ukrán kiegészítő (segéd) rendőri erő tagjainak többsége. E szelekció keretében 1941. október 21-től jelentősen, 73 %-kal csökkentették a hadifoglyok ellátására szánt élelmiszer-adagot. A valóságban még ezeket a csökkentett élelmiszer-adagokat sem osztották szét a hadifogoly-táborokban, mivel nem gondoskodtak megfelelő mennyiségű készletekről. 1941 őszén már körülbelül 1,3 millió szovjet hadifoglyot érintett ez a rendelkezés, és számuk a következő hónapokban gyorsan nőtt. 1942 tavaszáig körülbelül 2,4 millió szovjet hadifogoly nem dolgozott kényszermunkásként a németek számára. A Vörös Hadsereg német fogságba került katonái közül 1942 tavaszáig körülbelül kétmillióan haltak éhen. Ebben az esetben is szándékos, előre kitervelt és hideg fejjel végrehajtott tömeggyilkosságról van szó.

Pergéék olyanok, mint azok, akik csak olcsó gyorséttermekben, kétes eredetű nyersanyagokból készült ételt fogyasztanak. El sem tudják képzelni, hogy lehet kultúráltan, elegánsan megterített asztalnál, elsőrendű alapanyagokból készült finom ételeket is enni. Pergéék, ebben szinte egészen bizonyos vagyok, úgy kezdtek el foglalkozni a holokauszt történetével, hogy eljutott hozzájuk annak a híre, hogy gázkamrák nem is voltak, ha voltak, azokban nem öltek meg embereket, vagy legalább nem annyit, mint amennyit régebben a zsidók és a „zsidóbérencek” írtak, mondtak. Miután jól beleásták magukat ebbe a „szakirodalomba”, és csak ebbe, soha nem jutott eszükbe azzal foglalkozni, hogy milyen rendszer volt a náci rendszer. Nem tették fel a kérdést: mi volt Adolf Hitler szerepe a holokausztban? Ők valóban nem tudják, mert ebben a primitív „szakirodalomban” erről soha nem esik szó, hogy Hitler szociáldarwinista, pángermán nacionalista és antiszemita volt, így, ebben a sorrendben. Hitler szerint az árja-germán felsőbbrendű (übermensch) „fajnak” joga van az életterét meghódítani. Ennek a Lebensraum-nak a határait soha nem határozta meg pontosan, de az biztos, hogy Lengyelország, a Baltikum, Belorusszia, Ukrajna és Oroszország jó része ide tartozott volna. Hitler a szlávokat alacsonyabb rendű (untermensch) „fajnak” tartotta. Híres „asztali beszélgetései” során többször is vázolta, hogy a német élettérben a szlávoknak egyfajta rabszolga, helóta életet szán, főiskoláikat, egyetemeiket bezáratta volna. Nem tanulhattak volna történelmet, mert az a nemzeti öntudat egyik forrása. Számolni legfeljebb 400-ig tanulhattak volna, meg kellett volna érteniük a legegyszerűbb német vezényszavakat, parancsokat. Ezt röviden kulturális genocídiumnak nevezi a szakirodalom.

A szociáldarwinista, fajnemesítő (eugenikus) eszmerendszer hívei voltak azok a náci vezetők, Hitlerrel az élükön, akik kitervelték és végrehajtották az eutanázia programot. Pergéék kétségbeesetten próbálták a nácik tömeggyilkos eutanázia-programját „észérvekkel” megindokolni, racionalizálni, próbálkozásuk csúfos kudarc volt. Ennek a szociáldarwinista ideológiának volt köszönhető közel hárommillió szovjet hadifogoly pusztulása a német fogságban. A zsidókat Hitler nem tekintette alacsonyabbrendű embereknek, hanem az egész emberiséget, a világcivilizációt fenyegető kártékony bacilusoknak. Hitler magát többször az emberiség kórokozója felfedezőjének, az új Robert Kochnak nevezte. Mi a teendő a bacilusokkal? Eltávolítás, elszigetelés, karantén (deportálás, gettó), megsemmisítés (agyonlövés, gázkamra).

Pergéék nem jártak elhagyott, düledező zsidó temetőkben, romos zsinagógák környékén sem. Menjenek el Putnokra (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), nézzék meg az ortodox zsidó temetőt és környékét. A szelíd dombháton 1944 előtt zsidók laktak, most az ország egyik legszegényebb cigány telepének nyomorúságos viskóit láthatják ott. A putnoki zsidókat 1944. június 14-én deportálták Auschwitz-Birkenauba. Pergéék is elismerik, mert mást nem tehetnek, hogy Magyarországról 1944. május közepétől július 9-ig 437.000 embert deportáltak, többségüket Auschwitz-Birkenauba. Ferenczy László csendőr alezredes, a német és magyar deportáló hatóságok közötti összekötő tiszt 1944. május 29-i jelentésében megemlítette, hogy az SD helyi illetékesei azt a parancsot kapták, hogy „eltérőleg az eddig követett gyakorlattól elsőknek a betegek, aggok és hozzátartozóik indítandók útba [ti. az Auschwitzba vezető ’útra’-K. L.].” Pergéék válasz nélkül hagyták azt a kérdésemet is, hogy ugye ők sem gondolják komolyan, hogy a betegeket, aggokat vagy a kisgyerekeket dolgozni vitték Auschwitzba? A cél Magyarország „zsidótlanítása” volt, ezért kellett még a zsidó árvaházakból is elvinni még a csecsemőket is. Miután ezt Pergééknek is tudniuk kell, ők sajátos módszert választanak: azonnal elkezdik azt fejtegetni, hogy ennyi embert nem lehetett az auschwitzi gázkamrákban megölni és holttesteiket a krematóriumokban és az égető gödrökben elégetni. Soha, egyetlen pillanatig sem próbálnak elgondolkodni azon, hogy mi történt azután, miután az auschwitz-birkenaui rámpán az SS orvosai kiszelektálták a munkaképeseket a deportáltak tömegéből. Mi lett a munkaképtelenekkel?

Különösen szánalmas volt Pergééknek az a kísérlete, hogy megmagyarázzák, mit írt Goebbels 1942. március 27-én naplójában. Lássuk még egyszer Goebbelsnek a holokauszt szakirodalmában jól ismert mondatait: „A zsidókat a Főkormányzóságból kiindulva, Lublinnál kezdve, kelet felé fogják kitelepíteni a közeljövőben. Meglehetősen barbár eljárást alkalmaznak, amelyről nem kell többet írni, és amely a zsidókból nem sokat fog meghagyni. Nagyjából úgy ítélhető meg, hogy közülük 60 %-ot likvidálni kell, és csak 40 %-ot lehet munkára alkalmazni. A volt bécsi Gauleiter [Odilo Globocnik-KL] irányítja ezt az operációt, nagy körültekintéssel, és olyan módon, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. A zsidókat olyan ítéletnek vetik alá, amely a valóságban barbár, de amelyet ők bőven megérdemeltek. A prófécia, amelyet róluk a Führer mondott arra az esetre, ha egy új világháborút okoznának [Hitler 1939. január 30-i beszédére céloz itt Goebbels-KL] most kezd a legrettenetesebb módon valóra válni. Ezekben a kérdésekben semmiféle szentimentalizmusnak nincs helye. A zsidók, ha nem védekeznénk ellenük, elpusztítanának minket. Ez egy élet-halál harc az árja faj és a zsidó bacilus között. Egyetlen más kormány, egyetlen más rendszer nem lenne képes olyan erőfeszítésre, hogy ezt a kérdést tökéletesen megoldja. Itt is a Führer a fáradhatatlan úttörője és szóvivője egy radikális megoldásnak, amelyet az ügyek jelenlegi állása megkövetel, és ami éppen ezért elkerülhetetlen. Istennek hála, hogy most, a háború idején minden olyan lehetőség a rendelkezésünkre áll, ami békeidőben tiltott lenne. Ezeket használnunk kell. A Főkormányzóságban kiürített gettókba telepítik a Birodalomból kitelepített zsidókat és ezt az eljárást egy bizonyos idő után meg kell ismételni. A zsidóságnak nem lesz oka a nevetésre és az a tény, hogy képviselői Angliában és az Egyesült Államokban ma szervezik és propagálják a háborút Németország ellen, Európában élő képviselőiknek ezért igen drágán kell megfizetni, amit minden kétséget kizáróan teljes mértékben jogosnak kell tekinteni.”

Azt javaslom Pergééknek, hogy ezt a szöveget ne próbálják úgy érteni és magyarázni, hogy itt csak kitelepítésről, deportálásról ír Goebbels. Ő is pontosan tudta, hogy nem lehet „keletre”, a front mögöttes területeire deportálni a Főkormányzóság gettóiból a zsidókat. Több százezer zsidót már csak a Wehrmacht sem engedett volna a frontvonalak mögé deportálni. Goebbels Globocnikról, és a más forrásokból, eredeti levéltári dokumentumok tömegéből is jól ismert Reinhardt Akcióról ír, amelynek során a lengyelországi zsidók döntő többségét elgázosították, illetve agyonlőtték. A németországi zsidókat 1941. szeptember 19-től kényszerítették sárga csillag viselésére. Tömeges deportálásuk előtt egy 1933-as rendelet alapján megfosztották őket tulajdonuktól. Eredetileg ezt a rendeletet a kommunisták és más hasonló „hazaárulók” ellen hozták, ezért egyes városokban a deportálásukra „váró” zsidókkal olyan nyilatkozatot, „vallomást” írattak alá, amelyben „beismerték” kommunista tevékenységüket. A deportáltakat először a lodzi gettóba akarták szállítani, de az ottani német illetékesek, Hans Biebow és kollégái tiltakoztak Adolf Eichmann „cigány lókupec módszerei” ellen, mondván, hogy Lodz nem „megtizedelő gettó”. Majd Biebowék beletörődtek, elkezdték „megtisztítani” (agyonlövették, illetve a chelmnói haláltáborba szállították) a gettót a munkaképtelenektől. Erhard Wetzel, aki Alfred Rosenberg Keleti Megszállt Területek Minisztériumában úgynevezett „faji szakértő” volt, 1941. október 25-én levelet írt Hinrich Lohsenak, Ostland Reichskommissárjának. Ebben arról tájékoztatta, hogy a Pergéék által teljesen félreértett és félremagyarázni próbált eutanázia program egyik fő szervezője, Viktor Brack (Hitler kancelláriáján a II. Főosztály vezetője) „elgázosító apparátusát” biztosítják Rigában a munkaképtelen zsidók számára. Az állítólagos „személyeskedésemre” oly érzékeny Pergéék, amikor életükben először szembesültek azzal a ténnyel, hogy az eutanázia program elgázosító szakértőit azokba a náci haláltáborokba helyezték át, amelyekben nem Ciklon-B gázzal, hanem vagy elgázosító teherautókkal, vagy szovjet tankokból kiszerelt diesel-motorok kipufogó gázával öltek, engem hazugsággal, irathamisítással vádoltak meg. Értem, hogy megdöbbentek, és elragadta őket az indulat, ám nem én hazudtam, hanem az ő hatalmas, szinte határtalan tájékozatlanságuk újabb bizonyítéka derült ki. Erről nem olvashattak Faurisson, vagy Leuchter, de még Irving műveiben sem, nem ismerik a friss holokauszt szakirodalmat. Pergéék, ha elismernék, hogy: „… a T-4-programban résztvevők közül 94-en (400-ból) nem maradtak munka nélkül az eutanázia-program leállítása után. A belzeci haláltábor első parancsnoka Christian Wirth, Franz Stangl és még sok ’kollégájuk’ Treblinkában, Chelmnóban és Sobibórban zsidók tömeges legyilkolásában kamatoztatta tapasztalatait.” akkor kártyavárként omlana össze elméletük. Ezek az elgázosító szakemberek 1939-1941 folyamán teherautók kipufogó gázával öltek meg közel 100.000 embert. Most olyan haláltáborokba helyezték át őket, ahol tapasztalataikra szükség volt.

Visszatérve 1941 őszére: eredeti német jelentések számolnak be arról, hogy szoros kapcsolat volt a németországi zsidók deportálása és a keleti gettók létszámának „csökkentése” között. Minszkben 1941. november 7-től 11-ig 6.624, majd november 20-án újabb 5.000 zsidót lőttek agyon a németek. Az első német zsidó „szállítmányok” Hamburgból november 14-én érkeztek. Őket az előző napokban agyonlőtt zsidók lakhelyein szállásolták el. Májusig nem küldtek újabb zsidó deportáltakat szállító szerelvényeket, mert a helyi illetékesek jelezték Berlinnek, hogy a kemény télben a talaj két méter mélységig átfagyott, a zsidókat nem tudják eltemetni. Pergéék hiába próbálnak abba kapaszkodni, hogy ebben a jelentésben sincs szó gázkamrákról. Embereket agyon lehet lőni, a haláltáborokban a holokauszt áldozatainak mintegy felét, kb. három millió embert öltek meg. Karl Jäger, az egyik „leghatékonyabb”, a 3-as számú Einsatzkommando parancsnoka 1941. november 25-én jelentette, hogy Kaunasban, a hírhedt IX. sz. erődben 1.159 férfit, 1.600 nőt és 175 gyereket lőttek agyon. Pergéék kétségbeesetten próbálnak abban hinni, hogy a zsidókat a nácik kommunistáknak, partizánoknak „gondolták”, „hitték”. Erről szó sincs: ismétlem, Hitler az emberiség, az emberi civilizáció ellenségének, világveszélynek, fertőző bacilusnak tartotta a zsidókat. 1941. november 29-én Karl Jäger jelentette, hogy Bécsből és Breszlauból érkezett zsidókat, pontosan 693 férfit, 1155 nőt és 152 gyereket lőttek agyon embereivel.

Pergéék gyakran hivatkoznak arra, hogy a holokauszt „szigorúan titkos” birodalmi ügy volt, erről nem lehetett információkat szerezni. Ezt is rosszul tudják. Az RSHA vezetője, Reinhard Heydrich 1941 októberében, novemberében és decemberében az Einsatzgruppék jelentéseit széles körben terjesztette az „illetékes” nácik körében. A II. sz. összefoglaló jelentést 53-, a III-at 80-, a IV-VI. számú jelentéseket már 100-100 példányban küldték szét Berlinben. Ha igaz az a régi mondás, hogy titok az, amit egy ember tud, akkor az Einsatzgruppék tömeggyilkos tevékenységét már nem eltitkolni akarták, hanem elterjeszteni az erről szóló információkat, adatokat. Az egyes minisztériumokba kiküldött Einsatzgruppe-jelentéseket nem egy ember olvasta el. Ha nem számoljuk a titkárnőket, titkárokat és mindazokat, akik egy-egy ilyen jelentéshez nem hivatalos úton hozzáférhettek, akkor is bizonyítható, hogy ezeket a jelentéseket a különböző magasabb rangú tisztségviselők a minisztertől az államtitkárokon keresztül a fontosabb osztályok vezetőiig sokan elolvastak. Ribbentrop német külügyminiszter a hozzá beérkezett Einsatzgruppe-jelentéseket lemásoltatta (akkoriban még nem volt fax, vagy fénymásoló, tehát ezeket újra le kellett gépeltetni) és köröztette minisztériumában. Mivel a jelentések „szigorúan titkos” – jelzettel voltak ellátva, azok, akik kaptak egy példányt, kézjegyükkel, aláírásukkal igazolták a jelentés átvételét. Van olyan jelentés, amelyen 16 (tizenhat) külügyi illetékes aláírása, vagy sajátkezű kézjegye látható, Martin Luther államtitkár helyettestől Franz Rademacherig. Ők is olvashatták, hogy az Einsatzgruppék az összes 16 éven felüli férfi zsidót megölik, csak az orvosokat és a Zsidó Tanácsok tagjait nem gyilkolják meg.

Talán lehetne ironikusnak is tartani, hogy éppen Hitler és Goebbels volt az, aki a „szigorúan titkos” ügyről, a zsidók tömeges lemészárlásáról a legtöbbet írt és beszélt. Goebbels hetilapjában, a Das Reich-ben 1941. november 16-án diadalmasan idézte (Hitlerrel ellentétben pontos dátummal, 1939. január 30-ával) Hitler „próféciáját”, mint olyan jóslatot, amely most beteljesül. Ugyanezt 1943. május 9-én ugyanebben a lapban Goebbels vezércikkében megismételte. Ekkor azt írta, hogy „iszonyatos bizonyossággal és elkerülhetetlenséggel” válik valóra az, amit Hitler 1939. január 30-án megjósolt. Hitler többek között 1942. január 30-án és szeptember 30-án szűk bizalmasai körében idézte saját, most már megvalósuló „próféciáját”. Pergéék ezt vagy nem tudják, vagy megpróbálják elhallgatni. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért ismételgette ezt a jóslatát Hitler 1941-1942-ben, válaszuk a zavart hallgatás, a csönd és az ügyetlen mellébeszélés volt.

A magyar Belügyminisztériumba a zsidókérdés „végső megoldásával” (Endlösung der Judenfrage) kapcsolatos talán legfontosabb és legpontosabb információ 1942. október 7-én érkezett. A meg nem nevezett hivatásos nyomozó jelentése szerint: „A német határőrök a lengyel munkaszolgálatos zsidóknak 1 napi étkezésre 1 liter meleg vizet és 1 marék korpát adnak (ennek a kiosztásánál a nyomozó is jelen volt). Azoknak a zsidóknak, akik nincsenek munkaszolgálatra beosztva, egyáltalán nem adnak enni, ezek éhségükben a fák leveleivel és gyökereivel táplálkoznak. A németek elbeszélése szerint folyó évben Lengyelországban a zsidókat kipusztítják. Fenti megállapításokat megerősítik az elfogott zsidók előadásai is.”¹

Befejezésül néhány szót a holokauszt-tagadó szakirodalom jeleseiről. Fred Leuchter azt állítja magáról, hogy mérnök és gázkamra-szakértő, ezt a más kérdésekben is igen tájékozatlan Pergéék elhitték neki. A valóságban sem kémiai, sem toxikológiai tanulmányokat nem folytatott, BA-fokozatát 1964-ben történelemből szerezte. Ernst Zündel (Kanada) kérésére 1988-ban (44 évvel az utolsó elgázosítások után) Leuchter Auschwitzba utazott (útját Zündel finanszírozta). „Tanulmányútja” eredménye volt a Leuchter Jelentés. Tanúként hallgatták ki Zündel 1988-as torontói perében, amikor is eskü alatt hamis vallomást tett két amerikai börtön hatóságaival gázkamra-ügyben fenntartott kapcsolatáról. Kiderült, hogy még a hidrogén-cianiddal kapcsolatos alapvető ismeretei is igen hiányosak. Nem tudta, milyen hőfokon gyullad meg, és azt sem, milyen koncentrációban és mennyi ideig használják pl. ruhák tetvetlenítésére. Nevetséges a holokauszt-tagadók állítása, hogy technikailag a németek nem lehettek képesek a Ciklon-B-t emberek tömeges legyilkolására használni. Ezt a szert már 1920-ban egy arizonai börtönben épített gázkamrában használták halálra ítéltek kivégzéséhez. Auschwitzban kétféle gázkamra volt: a ruhák tetvetlenítésére használt fertőtlenítő egyik terem ajtajáról készült fényképeket a holokauszt-tagadók gyakran bizonyítékként mutogatják, mert ezek valóban túl gyengék ahhoz, hogy sok ember nyomásának ellenálljanak. A ruhák viszont nem próbálnak menekülni… Az „igazi” gázkamrákat viszont a nácik felrobbantották, ezek ajtóiról viszont a holokauszt-tagadók nem szívesen beszélnek.

A holokauszt-tagadók gyakran állítják, hogy több hidrogén-cianid maradványt találtak Auschwitzban a fertőtlenítő termekben, mint a felrobbantott gázkamrák romjai között. Nem tudják, vagy elhallgatják, hogy a HCN jóval hatékonyabb melegvérű állatok (ideértve az embereket is), mint a bogarak, rovarok esetében, tehát sokkal tovább tart ruhákat fertőtleníteni, mint embereket megölni. Ruhák fertőtlenítéséhez 16.000 ppm-et (parts per million) használnak, 72 órán keresztül, míg embereket 300 ppm-mel öltek meg, kb. 15-20 perc alatt. Levéltári dokumentumok sora tanúskodik arról, hogy a nácik hosszasan próbálkoztak, amíg meg nem találták a megfelelő Ciklon-B koncentrációs adagot. Leuchter a bíróság előtt azzal próbált „érvelni”, hogy soha nem ölt meg bogarakat…

Az auschwitzi gázkamrák nem voltak túlságosan nagyok, a Krema II. és III. kb. 210-210 négyzetméter területű volt. A Ciklon-B-t a tetőn keresztül vágott négy nyíláson át szórták le, igen nagy mennyiségben, hogy gyorsan hasson. Ez a szer kb. 27 Celsius-fokon oldódik, maradványai téglában, vagy vakolatban nem maradnak meg több mint négy évtizedig. Leuchter következtetései annál is inkább megkérdőjelezhetők, mivel a fertőtlenítő termek épségben maradtak, míg a megsemmisítő gázkamrákat felrobbantották, tehát évtizedek óta, pontosan 1944 késő ősze óta ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Leuchter fő „felfedezése”, miszerint nem talált Ciklon-B maradványokat Auschwitz-Birkenauban, tehát nem felfedezés.

Nevetséges azt állítani, hogy a Ciklon-B-t a gázkamrákba beszóró SS-ek is meghaltak volna, vagy egészségüket veszélyeztette volna tevékenységük. Akik a szert tartalmazó dobozt kinyitották, gázmaszkot viseltek, ráadásul a Ciklon-B, mint említettük, a levegővel érintkezve csak 27 Celsius fokon oldódik, bőven volt idő a beszórás után eltávolodni az ismét visszazárt tető-nyílástól.

Pergéék is azt állítják, követve nyugati elvbarátaikat, hogy 20-30 perccel a Ciklon-B leszórása után nem lehetett biztonságosan kinyitni a gázkamrák ajtaját, ehhez legalább 20 órának kellett eltelni. Valóban, normális esetben, amikor például egy bútorokkal teli épületet fertőtlenítenek, legalább 20 órának el kell telni, míg oda valaki beléphet. A gázkamrákat viszont, miután az orvosok az ajtón lévő apró, törhetetlen üveggel ellátott nyíláson benézve megállapították az elgázosítottak halálát, erőteljesen, gépi erővel, mintegy 15 percen keresztül szellőztették. Amikor a ventillátorok nem működtek, a Sonderkommando tagjai gázmaszkot viselve vitték ki a hullákat. Az SS nem sokat törődött a Sonderkommando tagjainak testi épségével, egyes esetekben ennek tagjai rosszul lettek a nem kellően kiszellőztetett gázkamrában. Ha Leuchter ismerte volna az amerikai börtönökben használt gázkamrákat, akkor nem állította volna, hogy ezekbe a kivégzés után csak húsz órával lehet belépni. Ez annyit jelentene, hogy húsz órán keresztül kellene a kivégzett ember holttestét székhez kötözve tartani, ami nonszensz. A valóságban mintegy negyed óra alatt ezeket a gázkamrákat is ki lehet szellőztetni, amit Leuchter „gázkamra-szakértőnek” illett volna tudni.

A Leuchter-hívő holokauszt-tagadók, és e kérdéskörben is tájékozatlan Pergéék azt állítják, hogy ha szellőztették volna a gázkamrákat, a kiáramló HCN megölte volna a kint tartózkodókat. Ez sem igaz, minden a gáz koncentrációtól függ. Amint a gáz szabad levegőre kerül, tovább oldódik és már közel sem annyira veszélyes, mint zárt térben. A kivégző gázkamrákat Auschwitz-Birkenauban közvetlenül a szabadba szellőztették. Az amerikai börtönökben lévő gázkamrákat is a szabadba szellőztetik. Ha ezeket sem lehet a szabadba szellőztetni, akkor az amerikai börtönökben kivégzésre használt gázkamrák sem léteztek. Ha nem lehet a szabad levegőre szellőztetni a gázkamrákat, akkor ez igaz a fertőtlenítő gázkamrák esetében is, tehát akkor ezek sem léteztek, pedig ma is állnak Auschwitz-Birkenauban.

Sokszor halljuk, hogy ha ennyi embert megöltek és elhamvasztottak, hol van az elégetett holttestek után visszamaradt hamu? Egy elhamvasztott ember után kis mennyiségű, apró doboznyi hamu marad. Testmagasságtól és testsúlytól függően egy átlagosan táplált felnőtt férfi vagy nő elhamvasztásakor kb. 2,5-3,5 kg. hamu marad vissza. Természetesen ez elsősorban a testmagasságtól és testsúlytól függ, kisgyerekek, csecsemők esetében ennek a súlymennyiségnek a töredékével kell számolnunk. Pergéék rosszul tudják, nem 409.000 Magyarországról deportált zsidót öltek meg 1944-ben Auschwitz-Birkenauban. A deportáló hatóságok sok helyütt Lullay csendőr százados, álláspontját osztották: ha szükségesnek látták, akkor a zsidókat úgy rakták, mint a „heringeket”, akár 100 embert is egy vagonba, legfeljebb aki nem bírja, „elhullik”.² Becslések szerint egy-egy, átlagosan 3.000 fős zsidó transzportból 40-50 ember nem bírta ki a megpróbáltatásokat, és már az úton meghalt. Közel másfélszáz vonattal számolva minimálisan 5-6.000 halottal kell számolnunk, még Auschwitz előtt. Auschwitzba mintegy 400.000 magyar(országi) zsidót deportáltak, kb. 10-20 %-ukat, tehát 40.000 – 80.000 embert minősítettek munkaképesnek. Többségüket néhányan napon belül más táborokba szállították tovább, a munkaképteleneket (öregek, betegek, kisgyerekek) elgázosították, majd holttestüket elégették. A hamut szétszórták, eltemették, és Auschwitzban a tábor melletti kis folyóba is szórtak belőle bőségesen. Majdanekben és Sobibórban pl. találtak hamuhegyeket. Ha Pergéék szerint Auschwitz környékén oly magas a talajvíz, hogy ott nem lehet nagy gödrökben holttesteket elégetni, miért nem tudják elképzelni, hogy négy és fél évtized alatt az eltemetett emberi hamu döntő többsége feloldódott, elszivárgott? Pergéék is elhallgatják, hogy két fotó is a kutatók rendelkezésére áll, amelyeken jól látszik a szabad téri égetés. Amíg Auschwitz működött, az SS komoly erőfeszítéseket tett a terület talajvizének lecsapolására, kiszárítására. Egész szárító csatorna-rendszert építettek, ezt 1945 után nem tartották karban, de maradványai ma is jól láthatók, és az óta a talajvíz szintje ismét megemelkedett. Az égető gödröket nem használták állandóan, csak 1942 októberében-novemberében, valamint 1944 nyarán, amikor a magyar zsidók holttesteit égették. Egyik időszakban sem esett a hó, vagy túl sok eső és a talajvíz szintje alacsony volt.

Az auschwitzi tábori nyilvántartások halálozási listái valóban kevés áldozat nevét tartalmazzák, de csak azért, mert ezek csak a számmal ellátott elhalálozott, meggyilkolt foglyok nevét tartalmazzák. A táborba érkezett és munkára alkalmatlannak nyilvánított („szelektált”) foglyokat azonnal elgázosították. Ezt több egykorú jelentés is bizonyítja, többek között Franke-Grickisch SS-tiszt jelentése Himmlernek. Ezen kívül az SS rendszeresen és módszeresen elégette az áldozatok pontos számát tartalmazó listákat és dokumentumokat.

Létezik egy úszómedence Auschwitzban, tehát ez is azt bizonyítja a holokauszt-tagadók szerint, hogy ez nem haláltábor volt. Az SS és egyes kivételezett foglyok valóban úszómedenceként használtak egy átalakított víztartályt. Ezen kívül volt Auschwitzban képzett zenészekből álló zenekar és egy bordélyház is. Mindez nem bizonyítja, hogy Auschwitz-Birkenau nem haláltábor volt.

A túlélők szavahihetőségét gyakran megkérdőjelezik. Az igaz, hogy az emberi emlékezet gyakran téved, túloz, vagy éppen szelektív. Közel 700-800.000 áldozata volt a treblinkai haláltábornak, és alig 70 ember élte túl, többségük megszökött a lágerből az 1942. augusztus 2-án kitört lázadás során. Pergéék azzal dicsekszenek, hogy ők történészek. A szakmabeli („céhbeli”) történészt többek között az különbözteti meg az olyan amatőr történészektől, mint Pergéék, hogy igyekszik objektíven, „sine ira et studio”, vagyis harag és elfogultság nélkül elemezni a rendelkezésére álló forrásokat. Egy zsidó vagy náci visszaemlékezését, vagy bíróság előtti tanúvallomását egy igazi történész csak akkor fogadja el hitelesnek, ha a visszaemlékezést vagy tanúvallomást más, lehetőleg egykorú, hiteles levéltári dokumentumokkal, forrásokkal is alá lehet támasztani. Pergéék, sokadszor ismétlem, csak a legfontosabb kérdésre nem hajlandók, igaz, nem is tudnak válaszolni: hol van kb. hatmillió európai zsidó? Ők 1939-ben még éltek, 1945-ben már nem.

Az állítólagos gázkamra-szakértők szerint a diesel motorok gáza nem eléggé mérgező. Megint egyszer tévednek. A viszonylag jól szigetelt (természetesen nem „hermetikusan” légszigetelt, mint Pergéék írják) treblinkai gázkamrákba annyi embert zsúfoltak, amennyit csak tudtak. Ide vezették a németek kezére került T-34-es hatalmas tankokból kiszerelt diesel motorokból kiáramló gázt. Javaslom Pergééknek, hogy mielőtt tovább csuklóznának a diesel motor témán, olvassák el a British Journal of Industrial Medicine c. folyóirat 1957-es, 14. évfolyamában a 47-55. oldalakon megjelent cikket, amely a diesel motorokból kiömlő gáz mérgező hatásával foglalkozik. A tudósok is megállapították, hogy zárt térben, ahová annyi embert zsúfoltak, amennyi csak befért (ismétlem, a treblinkai gázkamrák nem voltak hermetikusan lezárva, ez az ottani körülményeket figyelembe véve elképzelhetetlen) a diesel motorok gáza halálosan mérgező. Közismert tény, hogy egy bezárt, jól szigetelt szobában, vagy teremben, ha ott sok ember tartózkodik, hamar „elfogy” a levegő, szellőztetni kell, vagy az emberek rosszul lesznek. A treblinkai gázkamrákban növelték a szénmonoxid mennyiségét a diesel motorok kipufogó gázával, ezért haltak meg az ide zárt emberek. Olyan tömegben öltek 1942-ben Treblinkában, hogy nem tudták a hullákat megfelelően eltemetni, ezért lehetett még 20 kilométerre a haláltábortól is érezni a hullabűzt. Pergéék ne a kivágott fákat keresgéljék Treblinka környékén, hanem foglalkozzanak azokkal az eredeti német levéltári dokumentumokkal, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy Treblinka haláltábor volt, ahol közel 800.000 embert gyilkoltak meg.

Pergéék gondosan kerülték eddig, hogy az elgázosító teherautókkal kapcsolatban érdemben megnyilatkozzanak. Óvatoskodásuk teljesen érthető, ugyanis ezekről a teherautókról és az őket vezető náci gyilkosokról bőséges egykorú levéltári forrásanyag áll rendelkezésre. Walter Rauf SS Obersturmbannführer a chelmnói haláltáborból 1942. június 5-én hosszú levelet kapott. Ebben többek között arról informálták, hogy: „A teherautókra általában 9-10 embert raknak négyzetméterenként. A nagy Saurer speciális teherautó esetében ez nem lehetséges, mert bár ennyi ember nem terhelné túl, de nehezen irányíthatóvá válik. Kívánatosnak látszik a raktér redukálása. A megoldás a teherautó méretének kb. egy méterrel való csökkentése. Nem megoldás a raktér méretének korlátozása. Ha a felrakottak számát csökkentjük, akkor hosszabb időt igényel az eljárás, mert az üresen maradt területet szénmonoxiddal kell feltölteni. Ezzel szemben, ha a kisebb rakteret teljesen feltöltjük, akkor az eljárás sokkal rövidebb időt igényel.” Mint már írtam, de megismétlem: „1939 szeptember végén Lengyelországban Bromberg környékén egy SS-egység több ezer elmebeteget agyonlőtt. Az év végén az SS egy másik egysége 1.558 lengyel elmebeteget ölt meg olyan módon, hogy az előre megásott tömegsírokhoz teherautókon szállították őket, a légmentesen szigetelt raktérbe vezetve a kipufogó-gázt, nem feledkezve el 10 RM/meggyilkolt fő költség-elszámolásról sem.” 1942 júniusában Rigában az egyik jelentés beszámolt arról, hogy hetente három zsidószállítmány érkezik, amelyet „különleges elbánásban” kell részesíteni. A jelentést tévő, arra hivatkozva, hogy a körzetében található három „elgázosító autó” nem elegendő, egy öttonnás elgázosító teherautó kiutalását kérte.³ A tömeggyilkosok kímélése érdekében megpróbálkoztak más módszerekkel is. Az Einsatzgruppék kaptak néhány elgázosító teherautót. Ezekkel úgy ölték meg a zsidókat, hogy a raktérbe vezették a kipufogó gázt, és mialatt a jó előre megásott tömegsírokhoz értek, az „utasok” már meg is haltak. A gáz-teherautókat már használták az eutanázia-program során is, de tömeges bevetésükre a keleti fronton és Szerbiában került sor. A tömeggyilkos kommandók tagjait ugyanis eleinte nagyon megviselte a gyermekek és nők agyonlövése, az ő idegeiket akarták megkímélni a gáz-teherautókkal.⁴ Az új típusú gáz-teherautókat 1941 októberében a sachsenhauseni KZ-ben próbálták ki, szovjet hadifoglyokon. 1942 tavaszára 20 darab ilyen teherautó készült el.⁵ A gáz-teherautók működése annyira közismert volt a keleti fronton, hogy nem csak a katonák, hanem a lakosság is „halálkocsiknak” nevezte ezeket. Több, egykorú és a nürnbergi katonai törvényszék bizonyító anyagai közé is bekerült dokumentum tanúskodik arról, hogy ezekkel a teherautókkal több probléma volt. A rossz szovjet utakon gyakran elromlottak, az alkatrész-utánpótlás pedig akadozott. Sok üzemanyagot fogyasztottak, hideg időben a motorok gyakran csődöt mondtak stb.

Dr. Becker SS-Untersturmführer gondos ember volt. Mint 1942. május 16-i jelentésében írja, elrendelte, hogy az elgázosító teherautóktól lehetőség szerint mindenkit tartsanak távol, „…hiszen a kiáramló gáz ártalmas lehet az egészségre”. Látható részvéttel írt saját embereiről, a sofőrökről és a kocsikísérőkről, akik a kocsik hiányos szigetelése miatt „…minden kirakodás /sic!/ után fejfájásra panaszkodtak.” Dr. Becker ügyelt arra is, hogy az elgázosítást „jól” hajtsák végre. Eleinte a sofőrök, hogy minél hamarabb befejezzék az „akciót”, túl sok gázt adtak, magyarul tövig nyomták a gázpedált, így az előírásszerű „elalvásos” halál helyett a zsidók megfulladtak. A helyes gázadagolás esetén, jegyezte meg Dr. Becker elégedetten, a kivégzendők „…békésen elalszanak. Nem lehetett már észrevenni sem eltorzult arcokat, sem ürüléket.”⁶

Pergéék nem értik, hogyan operálhattak meg az auschwitzi láger kórházában zsidó embereket. Megint egyszer fontos tényeket vagy nem ismernek, vagy szándékosan elhallgatnak. Megoperálhattak szakmunkásokat, illetve, és ők alkották a többséget: „normális” operációként adminisztrálták az úgynevezett álorvosi kísérletek áldozatait is. Az SS-orvosok szelektáltak az auschwitzi rámpán. Természetesen nem vizsgálták meg a deportáltakat, az öregeket, betegeket, kisgyerekeket azonnal a gázkamrákba irányították. Kétes esetben megkérdezték az életkort, esetleg az illető foglalkozását is. Orvosok adták be a gyengélkedőn a menthetetlennek, túlságosan legyengültnek ítélteknek a gyilkos injekciót. Orvosok végeztek sterilizációs kísérleteket (ezeket is lehet operációknak nevezni, ha Pergééknek ez érthetőbb), és sokféle módon kísérleteztek embereken. 1942. szeptember 2-án Dr. Kremer SS-orvos auschwitzi naplójába feljegyezte: „Hajnali háromkor először voltam jelen egy különleges akciónál. Ehhez képest Dante pokla majdhogynem komédiának tűnik. Nemhiába nevezik Auschwitzot megsemmisítő tábornak.” Három nappal később pedig azokat a szavakat vetette papírra, amelyeket évtizedek óta az Auschwitzcal foglalkozó művek szinte kivétel nélkül előszeretettel idéznek: „Ma délben különleges akció a női koncentrációs táborban. Muzulmánok. A borzalmak borzalma. Hauptscharführer Thilon katonai sebésznek igaza volt, amikor azt mondta ma nekem, hogy bennünket idehelyeztek in anus mundi /világ végbélnyílásába - én kiemelésem - K. L./. Este 8 körül egy újabb különleges akció, egy szállítmány Hollandiából. Az ehhez felkészítő kezelés áll negyed liter pálinkából, 5 cigarettából, 100 gr. kolbászból és kenyérből; az emberek tolongtak az ilyen akcióhoz.” Dr. Kremer nem kapott idegösszeroppanást, étvágya sem ment el. Szeptember 6-án, egy nappal az után, hogy naplójába az anus mundi szavakat feljegyezte, „nagyszerű ebédről” számolt be, paradicsomlevest, fél csirkét burgonyával, desszertnek pedig “nagyszerű” vanília-fagylaltot fogyasztott.⁷ Szeptember 23-án naplójában feljegyezte, hogy Pohl SS-Obergruppenführer tiszteletére „igazi díszvacsorát” adtak. „Ez állt sült halból annyi, amennyit mindenki kívánt, eredeti babkávéból, kitűnő sörből és szendvicsekből.”⁸ Kremer dr., bármilyen iszonyatos helyen is volt, megvolt a „szakmai” kompenzációja, rendszeresen hozzájutott a lebenfrisches Material-hoz, orvosi vizsgálatainak tárgyaihoz (alanyaihoz). Kremer dr. ugyanis azt kutatta, hogyan hat az éhezés az emberi szervezetre. A II. világháború után Krakkóban lengyel kihallgatóinak elmondta, miután az SS kiválogatta a beteg, legyengült foglyokat, ő „gondosan” megvizsgálta ezeket az embereket és valamelyik különösen felkeltette figyelmét „előrehaladott kiéhezett állapota miatt”, megparancsolta az ápolószemélyzetnek, hogy „tegyék félre” és tájékoztassák, mikor ölik meg injekcióval. A kijelölt időben „…a pácienst még élve fektették a boncoló asztalra. Odamentem hozzá és kutatásaim számára néhány dolgot kérdeztem a pácienstől. Például a súlyát bebörtönzése előtt, mennyit veszített azóta, milyen gyógyszert kapott a közelmúltban stb.”-számolt be Kremer dr. A kikérdezés után az ápoló fenol-injekciót adott a páciens szívébe és Kremer dr. azonnal boncolni is kezdte, közvetlenül a halál beállta utáni pillanatokban.⁹

1942-1943 folyamán a foglyok 19-25 %-a halt meg havonta Auschwitzban. A lengyel ellenállók túlságosan sok, nagyon pontos információt küldtek Londonba ebből a táborból is, ezért Himmler mérsékletre intette Hösst. 1943 áprilisában a halálozási arányszám megközelítette a 10, májusban pedig az 5 %-ot. Ennek ellenére Hösst 1943. november 11-én leváltották.¹⁰ Leváltásának, áthelyezésének nem csak az évek óta igen magas halálozási arány lehetett az oka. Ekkor indult meg Konrad Morgen SS-bíró átfogó korrupciós vizsgálata, amelynek során az SS legfelső vezetése hivatalosan is kénytelen volt tudomásul venni, hogy Auschwitzban napirenden voltak a lopások, önkényes kivégzések, az őrök, élükön magával az ötgyerekes családapa Hössel rendszeres nemi életet éltek a foglyokkal (Höss zsidó szeretője teherbe is esett). Hössel együtt leváltották a tábori Gestapo vezetőjét és több SS-t is a keleti frontra küldtek. Globocnik, mivel Himmler kedvencei közé tartozott, megúszta a felelősségre vonást, bár ő is jelentősen kivette a részét a lopásokból. Pohl a háború után azt mondta egyik kihallgatásakor, hogy a korrupciós ügyekben indított vizsgálatokkal tudta elérni, hogy Himmler eltávolítsa Eicke gyilkosait és helyükre a termelés növelésében, a kényszermunkások dolgoztatásában érdekelt új parancsnokok kerüljenek.¹¹

A jobb ellenőrzést volt hivatva megteremteni az ekkor bevezetett új struktúra: az auschwitzi főtábort ekkor nevezték el Auschwitz I-nek, Birkenau lett Auschwitz II, a haláltábor, Monowitzból pedig Auschwitz III. Ez utóbbi alá tartoztak a kényszermunka táborok és a környékbeli hadiüzemekben dolgozó foglyok.

Robert Jay Lifton szerint a náci rendszer “biokrácia” volt, nem abban az értelemben, hogy biológusok irányították volna, hanem azért, mert rasszista-antiszemita politikusok voltak vezetői. Rasszista antiszemiták voltak azok az orvosok is, akik ezekben a táborokban az SS gyilkoló gépezete szolgálatába álltak. A rasszista antiszemiták szerint a zsidó nem ember, hanem fertőző, veszélyes bacilus, tetű, baktérium stb. Zsidókon kísérletezni, őket gyilkolni tehát nem jelenti a hippokratészi eskü megszegését.¹²

Többek között végeztek fagyasztási és magas légköri kísérleteket. Utóbbiak esetében egy szigetelt szobából fokozatosan kiszivattyúzták a levegőt és figyelték, hogy a kísérlet alanyának mikor robban szét a tüdeje. Másokat különféle fertőző betegségek, (tífusz, sárgaláz) kórokozóival oltották be. Josef Mengele például ikreken, törpéken kísérletezett. Amikor 1945. január 27-én a Vörös Hadsereg egységei Auschwitzhoz értek a tábor 35 raktárából 29-et már felgyújtottak a németek. A szovjet katonák találtak 368.820 férfi öltönyt, 836.255 női ruhát, 5.525 cipőt, fogsorokat, gyerekruhákat, fogkeféket és hét tonna hajat. Pergéék nehezen tudnák megmagyarázni, hogy a precíz, bürokratikus németek egykorú szigorúan bizalmas belső levelezésükben miért tettek különbséget a kitelepítő, gyűjtő, büntető, munka, zsidó-táborok és a megsemmisítő táborok között. Ezeket vernichtungsanstalt-oknak, vagyis megsemmisítő intézményeknek nevezték.

Számomra semmiféle szellemi élvezetet nem jelent tudatlan, tájékozatlan és elfogult antiszemitákkal „vitatkozni”. Pergéék kétségbeesetten próbálják „vitánkat” az emberölés különféle formáinak technikai részletkérdéseire terelni. Sejtettem, hogy nem fognak tudni az eutanázia programmal, vagy a közel hárommillió szovjet hadifogoly halálával kapcsolatos kérdéseimre válaszolni. Abban azért reménykedem, hogy a kuruc.info olvasói között akadnak néhányan, akik írásaim hatására legalább azon a kérdésemen elgondolkodnak, hogy hol van az a hatmillió zsidó, aki 1939-ben még élt Európában, és 1945-ben már halott volt? Számukra szívesen szervezek egy „tanulmányi kirándulást” Putnokra.

Lábjegyzetek

1. OL-K149-1942-8-6162-20.722/1942. (október 7.) BM-VII. res.[ervált-titkos] jelentés.

2 . Az 1944. május 12-én Munkácson tartott deportálási értekezlet jegyzőkönyvét lásd: Karsai – Molnár, 1994, 526-527. Idézett rész: 527.

3 . Arad-Krakowski-Spector, 1989, 106-110.

4 . Browning, 1983, 75-76.

5 . Browning, 1983, 76.

6 . PS-501.

7. Klee-Dressen-Riess, 1991, 259. 1942. szeptember 2-án Drancyból a 26. RSHA-transzport érkezett
Auschwitzba, 1.000 zsidó közül 761 embert gázosítottak el. (Czech, 1997, 232.) 1942 szeptember 5-én a 27. blokkban kb. 800 nőt szelektáltak ki az SS-orvosok. Még aznap mind a 800 nőt elgázosították. Ugyanezen a napon Westerborkból 714 férfi, nő és gyermek érkezett Auschwitzba. Közülük 55-öt minősítettek munkaképesnek, a többieket elgázosították. (Czech, 1997, 233, 234.)

8 . NO-3.408.

9 . Klee-Dressen-Riess, 1991, 262.

10. Langbein, 1980, 282. Höss utóda Arthur Liebehenschel SS-Obersturmbannführer lett.

11. Lasik, 1998, 294-295, Mendelsohn,

12. Lifton, 1980, 213.