Az árulás, a törökökhöz való átpártolás minden esetben olyan minősített halálbüntetést vont maga után, mint például a karóba húzás. A kassai bíró feje fölött pedig Damoklész kardjaként lebegett egy szekér fa, amelyből árulása esetén máglyát raktak volna alá. És a turbánt bizony ácskapoccsal szegelték annak a fejére, aki magyar létére felvette. Mert akkor nem tombolt a nemzetellenes liberalizmus, nem volt minden relatív, és nem reálpolitikusoknak hívták az árulókat, s szélsőséges antiszemitáknak a hazáért küzdőket. Mi több: nem üldözendő bűn volt az "antitörökizmus", hanem magától értetődő, sőt, megkövetelt hozzáállás. Egy kis visszatekintés - bizony, lehet a múltból tanulni.

Törökösségnek, vagyis a „törökökhöz pártolásnak” számított a nyílt áruláson túl az ellenség bármiféle segítése, csapatainak kalauzolása, a pribékség, keresztények eladása vagy elárulása, miként a magyar vitézek segítésének és a nekik való híradásnak az elmulasztása, az önkéntes muszlim hitre térés. Thury Márton komáromi vicekapitánynak 1586-ban, Pálffy Miklós érsekújvári főkapitányhoz írt egyik levelében olvasható a következő híradás: a portyázó magyar vitézek egy fejet (levágott török katona fejét) és öt rabot vittek be. Találtak köztük egy pribéket - hazaárulót, aki az ellenség oldalára állt – is, akit „azon órában nyársban vontanak, mihelt érkeztenek Tatában”.

Ugyanígy jártak azok a vallon zsoldosok, akik 1600 májusában a fizetetlenség miatt fellázadtak. Mintha az 1494-es nándorfehérvári eset ismétlődött volna meg. A mintegy 1500 francia-vallon zsoldos Maróthy Mihály várkapitányt és a vele tartó magyarokat bebörtönözte, és 100 ezer aranyért felajánlotta a várat a törököknek. Az átadást a felvonuló királyi csapatok akadályozták meg három hónappal később. A lázadók egy részének sikerült a várból kitörnie, s török zsoldba álltak, a többieket elfogták, s árulásukért egyenként karóba húzták. A hazaárulás, az ellenséggel történő kollaborálás minden keresztény lakos számára tilos volt.





Szekér fa, mint Damoklész kardja

Egy német utazó örökítette meg a következő szokást: Kassa szabad királyi városban a főbírót (iudex) minden évben Vízkeresztkor választották meg. Az új főbírónak – aki tisztségviselése idején élet és halál ura volt a városban – egy hatalmas szekér tölgyfarönköt vittek az udvarára. Amennyiben meghalna felelős tisztsége ideje alatt, abból készítenek neki koporsót, amennyiben elárulná a várost, abból raknának neki máglyát… Ha nem történik semmi ilyen rendkívüli esemény regnálása alatt, a szekér fát a következő megválasztott főbíró udvarába tolják át. A leköszönő iudexnek azonban minden cselekedetéről el kellett számolnia azon közösség felé, amelyik e tisztre megválasztotta.

A törökösség fogalmába minden olyan cselekedet, szokás beletartozott, amely a magyarországi török megszállókat, azok katonáit, adminisztrációját segítette volna. Tilos volt átvenni öltözetüket, jogi és életszokásaikat, vallásukat, nyelvüket – mindazt, ami a közösségi és nemzeti identitás elvesztéséhez vezetett volna. Tiltott volt a törököknek levelet vinni, akár csak levélhordozóként is közreműködni – ennek ellenére a meghódolt falvak jobbágyaitól gyakran kértek ilyen szolgáltatást –, hiszen a levél akár árulást, akár az adott település megszállásának egyik fázisát is jelenthette.

Fejre szegezték a turbánt

Szigorúan tilos volt keresztény tulajdont török kézre juttatni. Tilos volt a pereket a kádi, a török bíró elé vinni, vagyis az ellenség jogszolgáltatását igénybe venni. Aki megtette, azt a közösség többnyire kiközösítette, ahogy tették a szegediek 1552-ben. A török uralom alatt élő kecskeméti polgárokat is igen keményen regulázták, s mindenféle „törökösség” vétkétől elvették a kedvüket. A helyi törvény kimondta, hogy aki akár egyszer is fejére teszi a turbánt, annak ácskapoccsal szögeztessék oda. Természetesen a szigorú tiltás nem azt jelentette, hogy semmiféle hatás nem érte az itt lakókat a kényszerű török-magyar "együttélés" százötven éve alatt.

Török hódoltság Magyarországon

A tiltásra éppen azért volt szükség, mert előfordultak ilyen esetek. A keleties hatás nagyon is érezhető. A szpáhik és egyéb lovas alakulatok ellen eredményesen csak könnyűlovas harcmodorral lehetett küzdeni: e harcmodorhoz az ellenféléhez hasonló öltözettel, lábbelivel, lószerszámokkal és fegyverekkel kellett rendelkezni. Tőlük való a XVI. században kialakult, olyannyira jellegzetes férfidolmány vagy mente, törökös motívumú az ekkortájt kialakult úgynevezett úri hímzés, s a töltött káposztát, no és a bélest (szerb eredetű) is megszerették a kortársak.

Kiút a nyomorból?

De mindezek a hatások nem direkt és nem azonnal érvényesültek, s főleg nem a célból, hogy a magyar elit vagy akár a középrétegek csendesen, nyugodtan, identitásukat és ellenállásukat feladva beépüljenek a megszálló oszmán elitbe, katonai, hivatalnoki (igazgatási és gazdasági) apparátusukba, s őket kiszolgálva erősítsék a birodalmat, miként az a Balkánon történt. Természetesen minden szigorú intézkedés ellenére is akadtak – és mindig is akadnak – olyanok, akik az ellenféllel kollaboráltak. Vagy azért, mert árulásukkal, a pénzjutalom reményében akartak meggazdagodni, netán a nyomorukból kilábalni.

Egyesek azért, mert csak akként szabadulhattak meg fogságukból, netán valamelyik atyafiukon akartak ily módon segíteni, esetleg valamilyen súlyos sérelem érte őket keresztény részről, s bosszúból pártoltak a másik oldalhoz. Nyilván akadt olyan is, aki egyszerűen csak gazemberségből, akár egy új dolmányért is elkövette a becstelenséget, miként Pásztor István és mihályfalvai társai 1661-ben Székelyhíd várát árulták a törököknek: tettükre semmilyen esetben, semmikor nem volt felmentés. Mindenesetre az árulók mindig abban reménykedtek, hogy tettükre nem derül fény - de kiderült, és előbb vagy utóbb az embernek minden tettével el kell számolnia.

J. Újváry Zsuzsanna - FigyelőNet nyomán