1552. július 9-én, 470 évvel ezelőtt esett el Drégely vára és halt hősi halált annak maroknyi védője, köztük Szondi (vagy Szondy) György, a vár kapitánya. A várat ostromló török seregek lehetőséget biztosítottak a megadásra – érdekes módon több alkalommal is – ám a biztos vereség ellenére a 146 főt számláló védősereg nem tette le a fegyvert és az utolsó szál emberig harcolt a hódítók ellen.
Drégely vára egy légifelvételen (forrás: Wikipédia)
Szondi György életéről nem rendelkezünk túl sok információval, "ismertségét" úgymond a Drégely váránál történteknek köszönheti. 1504 körül születhetett és ahogy szülőhelye, úgy társadalmi háttere is vitatott. Legnagyobb valószínűség szerint nem volt nemesi származású (testvére biztosan nem volt az, így örökletesen György sem lehetett az), ő maga esetlegesen szerezhetett nemesi címet a vitézsége nyomán, de ez sem bizonyított. Szondiék eredeti családneve Szuhó volt és a Délvidékről származhattak (Szond egy mezőváros a Bácskában). Magyarország északi részére a Révay-család szolgálatában kerültek Szondiék.
György gyermekkorától kezdve Révay Ferenc alnádor mellett nevelkedett, megtanult harcolni, de írni és olvasni is. Neveltetéséért Szondi György egész életében hálás volt Révaynak. Egyébként kevesebben tudják, de a drégelyi vár későbbi kapitánya nevelője oldalán részt vett az 1526-os mohácsi ütközetben is, amely megpecsételte a Magyar Királyság sorsát.
Az egyre aggasztóbb török invázió és a végvári harcok idején Szondi György kitűnt vitézségével és elszánt harci moráljával, így az 1540-es években Várday Pál esztergomi érsek a drégelyi uradalom élére helyezte őt.
Szondi György szobra a Kodály köröndön (forrás: Wikipédia)
Drégely vára a Börzsöny északi részén helyezkedik el Drégelypalánk és Nagyoroszi közelében, napjainkban kedvelt turistacélpont. Az erősséget a tatárjárás után emelték IV. Béla parancsára. A 15. században vadászkastéllyá alakíttatta akkori tulajdonosa, az esztergomi érsek. Az aprócska vár jelentősége 1541 után, Buda elfoglalását követően nőtt meg, mert egyike volt azon csekély számú erősségnek, amelyek a török sereg és a felvidéki bányavárosok között helyezkedtek el. 1547-re ez a "csekély szám" egyetlenre zsugorodik: immáron Drégely volt az egyetlen Nógrádban, amely nem tartozott a budai pasa hódoltsága alá. Mindezek ellenére sem a király, sem az esztergomi, sem pedig Erazmus von Teufel felvidéki főkapitány nem vette komolyan Szondi leveleit, amelyben az egykori vadászkastély megerősítését kérte. Drégely ugyanis teljesen alkalmatlan volt bárminemű védelemre az akkori hadviselés szabályai szerint, sőt, még az ellátás és a katonák fizetsége sem volt zökkenőmentesen biztosítható (az igazsághoz egyébként hozzátartozik, hogy az óriási pénzhiány miatt I. Ferdinánd és az udvar sokszor még akkor sem segíthetett, ha akart volna, ám arra semmilyen mentség nincsen, hogy a Felvidékről miért nem küldtek felmentő sereget). Szondi másik elképzelése szerint Drégelyt le kellett volna rombolni és a közeli mocsaras vidéken új erősséget emelni, ám természetesen ez sem valósult meg.
Így teltek az évek ebben a szó szerinti kőkoporsóban, egészen a végzetes 1552-es esztendőig. Az év első felében Thurzó Ferenc nyitrai püspök segítségével végeztek kisebb munkálatokat a falakon, illetve Selmecbánya és Teufel is küldött erősítést a várba, amely így érte el a korábban már említett 146-os létszámot. Magyarország ellen 1552-ben általános török támadás indult több fronton, ennek egyik ágaként indult hadba Hádim Ali budai pasa 12 ezer fős hódoltsági hadtestével és faltörő ágyúkkal. Mindezek fényében a pár tíz fő, melyet Szondi "segítség" gyanánt kapott, egészen nevetségesnek és komikusnak hat. Ali pasa seregei tavasszal elfoglalták Veszprémet, Szondi pedig tudta – helyesen – hogy Drégely következik. A hódoltsági hadtest kipihenve, győzedelmesen indult útnak Budáról július elején, július 6-án pedig eljött a pillanat, amitől Szondi György mindvégig tartott: egyedül kellett szembenéznie az ostromgyűrűt éppen körbezáró török hadakkal. Teufel noha a közelben tartózkodott hadseregével, nem segített Drégelynek (egy hónappal később kikapott a törökök ellen a palásti csatában, őt magát pedig Konstantinápolyban karóba húzták még ugyanebben az évben).
Július 6-án Ali megadásra szólította fel Drégely védőit, ám Szondi ezt visszautasította, erre a törökök felgyújtották a fából készült elővárat, így a védők már az első napon visszaszorultak a "fellegvárba". A következő két napban a törökök tovább ágyúzták az erősséget, majd rohamra indultak, melyet Szondiék csodával határos módon visszavertek, sőt, nagy veszteségeket okoztak az ostromlóknak. A törökök válaszként romhalmazzá lőtték a várat, majd ismét gyalogsági rohamra készültek 1552. július 9-én. Mindezek előtt Ali a szomszédos Oroszi papját, Mártont felküldte Szondihoz, hogy újabb megadásra szólítsa fel, ám a kapitány ismét visszautasította azt (ez a részlet már szerepel Arany János Szondi két apródja című művében is). Ezt követően Szondiék tisztában voltak vele, mi következik: felkészültek a végső rohamra. A lovakat leszúrták, az értékeket és a maradék berendezést eltüzelték, a kapitány pedig rábízta két apródját a pasa jóindulatára, miközben ő magának pusztán tisztességes temetést kért. A török roham órákig tartott, Szondiék pedig hősiesen ellenálltak, míg az utolsó szál emberig le nem vágták őket. Török szokás szerint Ali pasa Szondi levágott fejét közszemlére tetette, ám ezt követően állta a szavát. Tisztességes, katonai temetést rendezett számára, valamint dicsérte vitézségét és kitartását. Így halt meg Szondi György és maroknyi védője 1552. július 9-én. Drégelypalánkon jelképes szarkofág is őrzi emlékét.
Szondi György emlékét jelképes szarkofág is őrzi Drégelypalánk központjában (forrás: Wikipédia)
Szondi György alakja (részben a számos alkotásnak, köztük több szobornak köszönhetően) mindmáig élő kultusz a magyarság körében. Alakja nem csak vitézsége és kitartása, hanem életútja miatt is könnyen befogadható, hiszen alacsony sorból küzdötte fel magát egészen a várkapitányságig – mindezt becsületből és kitartásból. Szondi céltudatossága, elhivatottsága és becsületessége kiváló példa azok számára, akik pozitív értelemben – készségeik révén – ki szeretnének tűnni a "szürke hétköznapokból".
"Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!"
(Részlet Arany János Szondi két apródja című balladájából)
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
A sorozat korábbi részei:
