Szokatlan, ha valaki olyan megközelítésből szeretné feldolgozni a második világháború eseményeit, mint az új-zélandi Taika Waititi. Mielőtt azonban a kedves olvasó felkapná a fejét, hogy végre egy film, amely nem a végtelenig ismételgetett alapklisékre támaszkodik, el kell, hogy szomorítsam: formabontó és szokatlan mivolta ellenére ez még mindig egy hollywoodi film, ezért a második világháborús "alapfelállás" nyilvánvalóan nem változott, csak másként van elmesélve ugyanaz a történet, ugyanazzal a "tanulsággal". S, hogy lehet-e ezért haragudni a Jojo Nyuszira? Nyilvánvalóan, aki azzal az elvárással ült be a moziba, hogy "ez majd más üzenetet fog közvetíteni", az csalódni fog, de én úgy gondolom, hogy manapság ilyen naiv emberekből azért már kevés van. Ha pedig elfogadjuk magát a tényt, hogy egy hollywoodi filmmel van dolgunk, akkor megtapasztalhatjuk, hogy a Jojo Nyuszi hiába közvetíti ugyanazt az üzenetet, mint az eddig látott számtalan világháborús tömegfilm, ezt mégis szürreális, olykor még tényleg vicces elemekkel teszi.

A film hivatalos plakátja (forrás: imdb.com)

Ettől persze még nem lesz se jobb, se rosszabb mű, de filmtörténelem szempontjából mindenképpen érdekes jelenség. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a poénok szinte kivétel nélkül a Harmadik Birodalmat és a nemzetiszocializmust figurázzák ki. S mindamellett, hogy sokkal jobban örülnék neki, ha végre valódi történeti diskurzust lehetne folytatni a témában, és nem tragikomédiával elégítenék ki a közönség érdeklődését, mindezek ellenére volt egy-két olyan jelenet, ami tényleg vicces volt (az egyik ilyen, amikor a Gestapo átkutatja Jojoék házát, és mindegyikük egyesével Heil Hitlerrel! köszön mindenkinek, amelynek eredményeképpen percekig csak köszöngetések mennek).

A hosszú felvezetés után lássuk hát az alaptörténetet. Németországban vagyunk, filmünk főhőse, Jojo Betzler pedig egy tíz éves német kisfiú, aki elkötelezett német nemzetiszocialista, és élete első Hitlerjugend-táborára készül, mint a Deutsche Jungfolk tagja (a Jungvolk lényegében a Hitlerjugend előszobája volt, 10-14 éves fiúk részére, ám érdekesség, hogy a filmről szóló elemzések közül szinte egyik sem említi külön a Jungvolkot). Mindemellett 1944-ben járunk, annak is a második felében, s már a sikertelen Stauffenberg-merénylet (1944. július 20.) is megtörtént, ahogy az egy párbeszédből kiderül. A tengelyhatalmak tehát egyre nehezebb helyzetben vannak, ám Jojo lelkesedését ez cseppet sem töri le, azonban egy balesetnek köszönhetően megsérül, így hazamegy a táborból. Itt rövidesen szembesül vele, hogy anyja egy zsidó lányt rejteget a padlásukon, amelyet a magányos kisfiú meg is oszt képzeletbeli barátjával: Adolf Hitlerrel, akit nem mellesleg maga a rendező játszik.

Valljuk be, ez nem épp egy megszokott filmes forgatókönyv, ám ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – sok mindent ki lehet hozni belőle. A rendező pedig a narcisztikusnak ábrázolt képzeletbeli Hitleren és Jojo közvetlen környezetén keresztül igyekszik bemutatni, hogy szerinte miért is volt "abszurd" a Német Birodalom világa, amelyet az alaptörténethez megfelelő szürreális humorral igyekszik finomhangolni. Ahogy fentebb már leírtam, sikerült néhány tényleg vicces jelenetet összehozni, ám akik nem a National Geographic "nácik" sorozatain nőttek fel, azok hamar rájönnek arra is, mire megy ki a hollywoodi játék: a film úgy igyekszik bemutatni a szürreális kliséket, mintha annak idején ez a "kőkemény, sötét valóság" lett volna, amely azt eredményezi, hogy lényegében az egész korabeli német társadalmat megvezetett ostobák gyülekezetéhez hasonlítja. Ennek talán legékesebb példája az, amikor Jojo beszélgetni kezd a bújtatott zsidó kislánnyal, a fiú pedig kitalálja képzeletbeli barátjával, hogy "könyvet ír a zsidókról", nyilvánvaló sületlenségekkel teletűzdelve azt. Ebbe a könyvbe pedig csupa olyan dolgot gyűjt össze, amit a 10 éves kisfiú nyilván csak a felnőttektől hallhatott, és amely "információkat" ő már tényként kezel és most itt az alkalom, hogy egy "hús-vér zsidót" is megkérdezzen róla (például, hogy képesek-e a gondolatolvasásra, vagy, hogy fejjel lefelé alszanak-e, mint a denevérek.) De vannak erre más példák is. A Hitlerjugend-táborban a Jungvolk-tagok egyik feladata az lesz (lenne), hogy az idősebb tagok vezénylésével gyilkoljanak meg egy nyuszit, mert hát mi mást is csinálhattak ezek a "gonosz náci gyerekek" az ifjúsági táborban, mint ártatlan állatokat gyilkolásztak (ezzel szemben persze tudjuk, hogy a Harmadik Birodalom úttörő volt a környezetvédelemben, erről bővebben itt írtam). A film tehát szándékosan ráerősít sztereotípiákra és olyan képet láttat a korabeli német berendezkedésről, amelyet a "győztesek" akarnak, hogy lássunk róluk. Ezen a tényen pedig az sem változtat, hogy a Jojo Nyuszi egyértelműen és szándékosan túltolja ezeket a sztereotípiákat, amely egyrészt lehet vicces (a hosszúra nyújtott Gestapo-köszönés) és lehet kifejezetten irritáló és érthetetlen, mint például a nyuszigyilkolási kísérlet. A végeredmény persze ugyanaz: a győztesek világképének emlőin nevelkedett társadalom jelentős része minden bizonnyal el is hiszi, hogy tényleg ilyeneket csináltak a táborban.

Jojo és az ő képzeletbeli barátja, Adolf Hitler (forrás: port.hu)

A háborús német mindennapok ugyanilyen szatirikusan vannak ábrázolva, mint a tábor. Az összes "poént" persze nem akarom lelőni, de ezen a ponton felvetődik a kérdés, hogy haragudhatnak-e a Jojo Nyuszira azok, akik szeretnék, hogy a korszak feldolgozása végre ne csak a végtelenségig ismételgetett dogmákból, hanem valódi történeti diskurzusból és valódi véleményszabadságból álljon? Véleményem szerint a film túlságosan tragikomikus és szatirikus ahhoz, hogy úgy lehessen rá haragudni, mint egy "náci tucatfilmre". A humor sokkal árnyaltabb megvilágításba képes helyezni a közönség előtt kb. akármit, ezt pedig a Jojo Nyuszi alkotói is pontosan tudják. Ahogyan azt is, hogy a humor – éppen ezért – veszélyes fegyver. Ilyetén a tragikomédia ellenére a Jojo Nyuszi egy rendkívül öncélú film, amelybe lehet akármennyi humort belepumpálni, attól még látni lehet, hogy a Harmadik Birodalom nevetségessé és abszurddá tétele az egyetlen mozgatórugója.

A harci jelenetekkel kapcsolatban felvetődik még egy kérdés. Vajon mennyire kegyeletsértő a katonák, vagy akár a sokat szenvedett polgári lakosság oldaláról nézve, hogy egészen abszurd és lehetetlen képi ábrázolással és jelenetekkel tarkítják őket? Jelzem, harci cselekményből a filmben nem sok van (lényegében az utolsó 15 percre szorítkozik), de mégis, mennyiben engedhető ez meg egy ilyen komoly témában? S, ha megengedhető, akkor egy 10 éves gyerek vajon tényleg így élte meg a kérdéses időszakot? Aligha hinném.

A film végkifejlete persze borítékolható, a végéről pedig természetesen nem maradhatott le az amerikaiak által "felszabadított", boldog polgári lakosság, akik egy csapásra "vidámak lettek és táncolni kezdtek", amint elvonult a front felettük. A német kisváros utcáit pedig ellepték az amerikai lobogóval császkáló jenki katonák, jelezvén, hogy "Németország végre felszabadult a náci rezsim alól" (arról persze már nem szól a történet, hogy a nyugati "felszabadítók" hány német nőt erőszakoltak végig, vagy tartották hadifoglyaikat a szovjetekhez hasonló embertelen körülmények között).

A felsoroltak ellenére mindenkinek ajánlom megnézésre a Jojo Nyuszit, hiszen kellő kritikai érzék megléte mellett egy meglehetősen egyedülálló filmmel találkozhatunk (már ami az alapötletet és a megvalósítást illeti), csak az a baj, hogy ezt nem pozitív értelemben tudom mondani. Azonban még ezzel együtt is voltak a filmben megmosolyogtató jelenetek, karakterábrázolás területén pedig Jojo barátja, Yorki elképesztően jóra sikeredett. Mindeközben viszont sose feledjük, hogy nem látunk mást, mint egy újabb hollywoodi filmterméket. Azonban ahhoz, hogy kritizáljunk, tudnunk is kell, hogy mit.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info