A huszárlaktanyában a lovardai kiképzés közben a kapitány magához szólítja az újoncot. Na, fiam, mondja meg, hogy mi az a lovasszellem – mire a huszár hosszas gondolkodás után kivágja magát, és így felel: - Alázatosan jelentem, kísértet lóháton.
Amíg más a családfáját kutatja, én nyomozni kezdtem egy szürke csődör múltja után.
A történet 15 évvel ezelőtt kezdődött, mikor világra jött egy kiscsikó, melynek fején apró, fehér csillag ékeskedik, így hát a gazda a Csillag nevet adja neki. Ahogy növekszik, gyönyörű pej csődörcsikóként bekocsiztatják, belovagolják. Aztán eljön az idő, mikor a gazda úgy dönt, eladja. Azonban kis szépséghibája van, bár a lipicaiak vérvonalát szépíti, de nem tisztavérű, ezt nemesen tükrözi a robusztus nyak, az erős lábak. Egy erejétől dagadó szép csődörcsikóval nézhetünk szembe, aki nagyon kedves, jóindulatú, munkára kezes. Egy maga nemében jó hírében álló lovasember vásárolja meg a fiának, hiszen jó rajta lovagolni tanulni, és remek kocsiba is. Sajnos pár év elteltével a kisfiúból nagyfiú lett, és szebb, jobb lovat szeretett volna. Ráadásul a ló lábával is történik valami. Ám kinek kell egy fájós lábú ló? Így mit tesz egy "igazi" lovasember, útnak indítja a vágóhídra. Ritka, sorsszerű pillanat, mert érdemére legyen mondva, egy olyan ember figyelt fel rá, akinek valójában semmi köze nem volt a lovakhoz, hacsak nem annyi, hogy éppen a vágóhídon dolgozott. Már látott sok lovat harcolni az életéért, és sokat hallotta szívszomorító nyerítéseiket. Most mégis egy belső hang azt mondta neki, hogy ez a ló nem végezheti így. Ez nemes gesztus, megmenteni egy gyönyörű, élete teljében lévő ló életét.
A mi lovasemberünk tudta, mit csinál, hiszen az apósának régen voltak lovai, akkortájt már nyugdíjas volt, beteges, de rengeteget mesélt a családnak, hogy annak idején, mikor...
Így az öreg Józsi bácsi kapott egy lovat Csillag személyében, mivel az öreg régen kocsizott, így nem is volt kérdés, hogy mihez kezdjen e nemes állattal. Nagyon szépen telt el egy pár év, de néha milyen igazságtalan az élet, Józsi bácsi csendesen elment. Így az özvegy eladta a lovat, bár a faluban maradt, egy másik gazdánál, de nem sokáig, mert innentől kezdve már adják-veszik, mint a cukrot.
Milyen szép életpálya egy ló számára, csak elmondani nem tudja, mennyi mindenen is ment már keresztül. A lovon is nagy, szemmel látható változás állt be, mert a gyönyörű pej csődör csikó idővel, az évek során kiszürkült. Most már egy szürke (fehér) ló szépségét, jó erőnlétét csodálhatjuk meg, akinek még közel sincs vége a megpróbáltatásainak.
Amikor kis falunkba került, csak hallomásból ütötte meg a fülemet, hogy van egy bolond szürke ló, aki mindig elszökik, mindig csinál valami rosszaságot. Csillag ekkor került a látókörömbe. A városból mindig hazatérve a kis falunkba, az egyik hétvégén megpillantottam egy gyönyörű fehér lovat, amely kipányvázva legelészik. Nem volt nehéz kinyomozni, ki a ló gazdája. Örült is mikor megkértem, hogy néha eljöhetnék-e lovagolni, leápolni.
Különös, mert én akkoriban egy sötét pej kancán lovagoltam, a fején kis fehér csillag volt, és ő is a Csillag nevet kapta. A szürke csődörrel ellentétben ő a tanyán született és csak jó dolgok történtek az életében, ezért ő kezes és nyugodt volt.
Bezzeg a szürke csődör, mindig megmutatta erejét, rögtön megérezte, ha féltek tőle. Hármunkhoz ragaszkodott igazán, a gazdához, a kislányához, és voltam én. Azt már akkoriban is tudtam, hogy határozott embert igényel, de mindig éreztem a szeretetét és a végtelen jóindulatát. De láttam a csalafintaságot is a szemében.
Nagyon szeretett terepre menni, szeretett a faluban végig parádézni, szerette, ha dicsérték. Egy dolog zavart mindig, hogy minden kocsma előtt megállt. Ilyenkor rá is szóltam: tovább, tovább, nem állunk meg!
Sajnos nem sokáig tartott ez az idilli kapcsolat, mert a gazdának sok baja volt Csillaggal, volt mikor a szomszéd kertjét tette tönkre, volt hogy a kis bolttulajdonos által kirakott görögdinnyét, sárgarépát dézsmálta meg. Vagy éppen a szomszéd faluból vonszolták haza. Csillagnak nem okozott gondot a villanypásztor, a kerítés, nem lehetett úgy kikötni, hogy ne tudjon elmenni, egy szabadulóművész volt. Ha ő menni akart, akkor ment.
Bár a gazda szerette, de mégis sokszor mondogatta, eladja, de azt is tudja, ilyen jó lova sosem lesz. Ez így is lett, Csillagot elvitték.
Én csak pár nap múlva értesültem, hogy Csillag már messze van. Nehéz volt elfogadni a tényt, hiányzott, mintha a szívemből egy darab kiszakadt volna. Nélküle? Még akkor is, ha szuper jó lovakon lovagolok, nem ugyanaz az érzés volt. Annyira más és bensőséges kötődésünk volt egymáshoz, amit nem lehetett mással összehasonlítani.
Mivel az érzés nem múlt el és sokat gondoltam Csillagra, így újra elmentem a családhoz, akik kedvesen fogadtak, bár hiába volt a gazda felé a faggatózásom, az istennek sem árulta el, hol a ló. Aztán eltelt egy újabb hét, mikor megkeresett a gazda kislánya, hogy kinyomozták a lovasember nevét, úgy gondolják, hogy ő vitte el, de ők nem merik felhívni, mert baj lesz belőle. Tehát volt egy nevem és telefonszámom, no, és persze kiváló kémjeim.
Aludtam rá egyet és másnap hívtam a számot, egy határozott, visszafogott férfi hang vette fel a telefont, és meg is lepődött, mit akarok. Összeszedtem minden bátorságom, és mondtam, épp arrafelé lesz dolgunk, megnézhetnénk? Eléggé meglepődött, de nem mondott nemet. Már másik hétvégén a kislánnyal ott voltunk lónézőben. Furcsa volt látni hámba, befogva, szemellenzővel, beletörődve sorsába. Ő, aki imádta a szabadságot. Aztán volt egy kemény, erős lovasember, kezében ostorral, és nem volt ellenszegülés. Az új gazda dicsérte, milyen munkabíró, szépen dolgozik. Felültetett a lovaskocsira bennünket és bekocsiztunk a faluból a pár kilométerre lévő városba. Csodás élmény volt. Büszke voltam Csillagra, olyan bátran ment a nagy forgalomban, nem rezzenve meg semmitől. Mi több, még hazafelé én magam is hajthattam.
Örültem, mert jó helye volt, de azt is láttam, azt a kényeztetést amit tőlem és a kislánytól kapott, nem fogja megkapni. Nem fogják átkefélgetni, fonogatni sörényét, és hogy fog neki hiányozni a sok-sok puszi, amit a meleg orrára kapott. Az a sok ölelés, dicséret, és a jutalomfalatok. Mikor már meghallotta lépteim, és nevét kiabáltam, olyan vágtázásban száguldott felém, mint egy hős szerelmes az ifjú arájához.
Nem akartam, hogy kikerüljön a látószögemből, így az új gazdával tartottam a kapcsolatot. Eleinte gyakrabban telefonáltam, rendben van-e minden Csillaggal, a válasz mindig az volt, minden a legnagyobb rendben. Ilyen ló ritka kincs, már kérték tőle, de nem adja el. Azt az egyet nagyon megígértettem vele, ha bármi történik, én legyek az első, akinek szól. Tudtam, hogy jó helye van, mert imád dolgozni, késő ősztől tavaszig istállóban tartották. Aminek külön örültem, nem volt egyedül, mindig volt mellette társ, egy másik ló.
Közben haladtak az évek, én nem adtam fel a lovak iránti elkötelezettségem. Persze a sok év alatt nagyon sok lovasember megfordult mellettem, de sokan ráuntak a lovazásra, vagy máshová vitte őket a sors.
Csillagot többször meglátogattam. Amikor ott lehettem, utána napokig olyan energiával töltődtem fel, hogy tudtam, ami ennyire jó a testemnek, lelkemnek, az már maga a csoda. Ugyanakkor a változást is éreztem, már nem az kedves csődör volt, akit én annak idején megismertem, már egy nagyon kemény loval állhattam szemben.
Aztán, így szépen teltek az évek, mikor váratlanul felhívott a gazda, hogy sajnos családi okok miatt Csillagtól meg kell válnia, ha holnap nem megyek érte, elviszik.
Nem volt időm gondolkodni, cselekedni kellett, így másnap egy lószállító hozta is a lovat.
Még nem vihettem haza, mert akkor szembesültem, hogy a lóval a sok-sok évek alatt nem történtek meg az alapvető orvosi beavatkozások, és a lóútlevél sem volt rendben. Ráadásul a meghalt Józsi bácsi neve szerepelt tulajdonosként az okmányon.
Nagyon ledöbbentem, hogy ez a ló annyi embert kiszolgált, és senki nem vette a fáradságot, hogy megadják neki a legszükségesebb ellátásokat, és legalább valaki a lóútlevelét rendbe tegye. Így hát megjártam a hadak útját, mert a hatóság addig nem adhatta ki az új lóútlevelet, míg az előző tulajdonos le nem mond róla, és ezt írásban meg nem küldöm. Hiába mondtam, és csatolgattam, mellékeltem mindenféle nyilatkozatokat, hogy a lóútlevélben szereplő első tulajdonos meghalt, nem tudja aláírni. Nézzék meg mennyi idő eltelt eddig, és senkit nem érdekelt, hogy a ló kinek a tulajdonában van. Ráadásul hol volt már csillag tűzött pej, mikor már kiszürkült idővel. Ezt is valahogy igazolni kellett.
Így nem volt más hátra, felkerestem az özvegyet, ehhez még nyomozni sem kellett, hiszen a lóútlevélben benne szerepelt a cím.
Ilonka néni lepődött meg a legjobban, és láss csodát, emlékezett Csillagra. Büszkén mutatta férje régi fényképeit, a szép lovaikat, és láthattam egy síremléket, melynek márványkövébe két lóalak volt bevésve, ez volt az utolsó kívánsága az elhunytnak. Nehéz volt eltitkolni a könnyeim, mert ilyet még nem láttam. Ilonka néni, hogy jobb kedvre derítsen, azt mondta: tudod, sokszor volt, hogy már a ló nem győzte várni, mikor ér ki a kocsmából, így Csillag, ha megunta a várakozást, gondolt egyet, és hazajött kocsistól, és beállt az udvarra, én meg bekötöttem az istállóba. No, de ám kapott is az ember, mikor kótyagosan hazaért. Akkor már mosolyogva mondtam, na akkor tudom már, a kocsis szürke ló miért áll meg minden kocsmánál. Mivel Ilonka néni és két lánya volt az örökös, így aláírásukkal lemondtak Csillagról.
Aztán sok mindenre fény derült, mert már kíváncsi voltam, hol született, ki volt az első gazda, ahonnan elindult az útja ennek a csodalónak.
Így eljutottam egy versenylovas férfihoz, akinek annak idején megvették a lovát, és innen már, ha jók a számításaim, akkor büszkén állhatok a rangsorban a kilencedik tulajdonos helyén.
Végre megkaptam a lóútlevelet is, melyben az első lapon ott szerepel a drága Józsi bácsi neve, aztán a második tulajdonosként én lettem feltüntetve.
Bár tudtam, hogy egészséges, mégis meg kellett várni a véreredményt, ami 3 hét alatt meg is érkezik. Sajnos Csillagot egy tanyán helyeztük el, ahol karantént kapott. Itt történtek az orvosi vizsgálatok. A lábát is rendbe kellett rakni.
Addig is megkértem egy-két lovasembert, kicsit lovagolják át, foglalkoznak vele, mert nekem szörnyű volt látni, hogy mire a hosszú utat megtette, a közelében lévők egy dühös, két lábon járó, eszeveszett, ideges lóval küzdöttek, aki szétrúgta a lószállítót.
Nehéz volt elfogadnom, hogy ha közel merészkedtem hozzá, rám fordult, és rúgott, harapott.
Úgy intéztem a munkám, hogy majdnem minden másnap ki tudjak menni hozzá, hátha nyugalom lesz. De hiába, nem bírtak vele, agresszív volt. Megindult, és nem állt meg, direkt nekiment az embernek. Minden napra volt valami panasz rá, már félve mentem. Bár próbáltak nyugtatni, hogy ne izguljak, de amikor már sokadjára csúnyán beszélnek a lóról, és azt próbálják velem megértetni, hogy a ló nem nekem való, és közben jöttek hozzám vadidegen emberek, akik meg akarták venni, vagy éppen cserélni akartak. Hát ezek azok a pillanatok, mikor én tüzet okádok. De mégis, a ló érdekében nyugodtnak kellett maradnom, mert nem sok ember volt már, akire számíthattam.
Csillag szemében dühöt láttam. Néztem, de nem értettem a zilálását, vagy csak azt akarta mondani nekem: Csillag, haza!
Mindenki őrültnek titulált, hogy ha valakinek vannak szuper "automata" lovai, miért kell egy ilyen ló, amelyik kezelhetetlen, mi több, életveszélyes, mondták. Voltak pillanatok mikor nagyon szelídnek tűnt, de az csak pillanat volt, mert pár perc múlva a 700 kilójával vitte az embert. Szomorú voltam, mert mindenkinél próbálkozott, és ha meglátta a pálcát és ostort, akkor két lábon állt, sorra szakadtak a kantárjaim és még vadabb lett. Ezt látva - ha már őrültnek lettem titulálva -, akkor jött egy őrült érzés, és mondtam, elég, nem akarom azt látni, hogy ezt a lovat üssék, bántsák, kiabáljanak, erőszakoskodjanak vele, hiszen éreztem, hogy ettől vadul meg. Már félredobtam a szakirodalmat, már nem érdekeltek azok a csodalovasok, akik jó pénzért kezesbárányt csinálnak a lóból. Besokalltam, most én mondtam ki a végső szót, holnap viszem haza, hogy hogyan, azt nem tudom, de a ló holnap hazajön. Tudtam, hogy a lószállítóra nem fog felmenni.
Az én ötletem, hogy a kb. húsz kilométeres utat megtesszük, ha kell gyalog, lóháton, és jön utánunk egy kísérő autó. Ez nem volt rossz ötlet. A régi gazdát kértem meg, hozza haza. Főúton, erdőn, mezőn, árkon, bokron át jöttünk, kocsival kísérve a lovat és lovasát. Nagy kő esett le a szívemről, mikor már beértünk kis falunkba. Mintha már ő is nyugodtabb lett volna. Otthon, édes otthon, hiszen várta egy kis tanya kis ménessel. Furcsa volt látni, hogy Csillag megszeppent, mert a lovaink érdeklődve vették körül. Pár nap múlva már kialakult a hierarchia. Na és persze béke volt, élén Csillaggal, aki aztán átvette a kis ménesben a vezérló szerepét.
Aztán ott voltam én, a kedves, kényeztető gazda, egy olyan lónak, aki erős, határozott férfiemberekhez szokott és erős, súlyos szavakhoz.
Azt mondják, ha bátor akarsz lenni, cselekedj bátran, bár rám már azt mondták, ez már vakmerőség. Hogy mit csinál ilyenkor egy igazi lovasember? - nem tudom. De azt tudom, hogy a ló akkor a legkevésbé veszélyes, ha szeretettel bánnak vele, így kivettem a lovam szájából a feszítőzablát, és adtam neki szabadságot.
Csillaggal lassan egy éve vagyunk együtt. Ez alatt az idő alatt megtanultam hallgatni, várni. Megtapasztaltam és átéltem a bátorságot, de nem vakmerőségből. Vizsgáztam kedvességből, türelemből és legfőképp szeretetből. Mert míg én formáltam őt, ő is formált engem. Egy dolgot viszont nagyon megtanultam, hogy "bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember, és emberré a ló".
A szerző korábbi írásai:
