Azt mondják nincsenek véletlenek, minden valamiért történik. Az idő érleli a gondolatot és egyszer csak kipattan a katonaember lánya fejéből valami, és elindul egy lavina. Én egy nagyon határozott, ízig-vérig katona lánynak tartom magam, és próbálok néha hősiesen és higgadtan viselkedni. Megkérdezés nélkül tudom, mi az, amit szeretnék, és ha nem jól döntök, azt is vállalom, és meg akarom tapasztalni, az miért jó, vagy épp nem jó. Egyrészt mert példa, életpélda előttem a családom, és szeretett édesapám, aki a mai napig fiatalokat meghazudtoló aktivitással él és dolgozik. Ebből kifolyólag már nem is kell rajta csodálkozni, ha mindent szeretek, ami katonai.
Így mikor nagyon ritkán láttam valami magával ragadó, nagy katonai dzsipet, mindig őrült vonzalmat éreztem iránta, hisz gyerekkoromtól kezdve sokszor ültem katonai gépjárműben, és jártam lőtérre. A dzsip számomra etalon, nem baj, ha kopott, régi, de tudom, hogy sosem hagy cserben, hisz árkon-bokron keresztül lehet vele menni, dombról le és dombra fel, még hegyet mászni is lehet vele. Mostanában ami megragadott és többször találkozom vele, az egy khaki színű nagy, egyedi megoldású terepjáró. Ennek hatására rám talált a gondolat, hogy akkor most akarok egy nagy katonai fekete csoda terepjárót, csak így egyszerűen akarok, kell, mert hát legyünk határozottak, és tudom, úgyis lebeszélnek majd róla. Végül is az icipici családom tudja, hogy a névnapomon mindig extázisban vagyok, bár nem szeretem a meglepetéseket, de így nem kellett nyomozni, hogy mit szeretnék, ami számomra nagy ajándék lenne. Lehetőség megvolt, hogy akkor megvesszük álmaim autóját. Számomra strapabírót, de mégis szépet és az igazit kerestem. Elkezdődött az autóvásárlási láz. Nagyon reménykedtek és befolyásoltak, hogy nekem egy kis „nőcis” kocsi való és szebbnél szebbeket néztünk meg, de valahogy nem csillant fel a szemem egyiknél sem. Pedig tudják, hogy fantasztikusan jól vezetek, meg tudok tenni nagyobb távolságot is behúzott kézifékkel. A tolatás az erősségem, az jól megy, de valahogy nem veszem észre, hogy állnak a hátamnál, szentül meg vagyok győződve, hogy nem áll a hátamnál semmi, és… hogy a „francba” került oda az kocsi, aminek sikerült nekitolatnom? Legutóbbi tolatásomnál, ahol a pasi tüzet okádott rám, hogy hölgyem, nem látta, hogy itt állok? Mondom nem, de ne aggódjon, látja, semmi baja nem lett a kocsinak, talán picurka csikarás, katonadolog, mondanám, de csak mély elnézéseket kérek, és hálás lehetek, hogy nem kiabál velem. Néha a rend őrei is megállítanak, és nagyon kedvesen közlik, hogy hölgyem, a helyzetjelzője ég, és igaz városi esti fény van, és örülünk, hogy jól lát, és jól tud tájékozódni, de ha a világítást felkapcsolná, biztonságosabb lenne. De büszkén mondhatom, nagyon kulturáltan vezetek, és nagyon vigyázok. Ettől függetlenül sok őrült motoros, biciklis, autós közlekedik és gyalogosok kaszkadőröznek az utakon.
Már a sokadik autókereskedésben jártunk, én nagyon biztosan, határozottan tudtam, mit szeretnék, mikor a kedves alkalmazott próbált, mondjuk úgy, megpróbált más lehetőségeket ajánlani, mert amit én keresek, az nincs. De készséggel érdeklődjek a katonaságnál, mert ők tankot nem tartanak, nekem pedig egy orosz tank biztos jól állna. A család már ki volt tőlem akadva. Édesapám jó bírja az ilyen stresszes helyzeteket, nagy komolysággal, szótlanul. Talán várja, hogy elmúljon ez az életérzés. Pedig egy párszor már mutattam az én kis családomnak, ilyet szeretnék, ha nagy ritkán találkoztam álmaim autójával, de az ő figyelmüket ez nem vonzotta, mindig úgy csináltak, mintha nem látták volna. Vagy a válasz az volt, ez olyan, mint egy halottaskocsi, vagy ilyennel szállítják a rabokat Amerikában.
Tehát kerestem tovább a lehetetlent. Arról már említést tettem fent, hogy édesapám katonaember, és ha nem is sok, de van még régi, igazi katonacimborája, és terjed a hír, hogy kell egy nagy katonai autó, amit tud hegyet mászni. Így indult hosszú utazásunk, ugyanis egy veterán katona szólt, hogy van neki egy csodamonstrumja, nézzük meg, eladó, de nem akárkinek. Nem szívesen válna meg tőle, mert lelke van. Én nem vagyok tárgyakhoz ragaszkodó ember, sok kocsi cserélődött már a családban, és igazán nem ragaszkodtam egyikhez sem. Nem hatott meg az autók lelkivilága. Inkább a saját lelkivilágom ingott meg, mikor a hosszú útra magunkkal kellett vinni a kis keresztfiam, Tomikát, aki nem ment oviba, mert beteg lett, én voltam a bébiszittere és gyógyítója, bár már kutyabaja nem volt, és persze nagy kedve volt jönni, így vittünk egy „katonai” szakértőt is egyben, mivel ő mindig katonásdit játszik, nem is értem miért. Tomikáról még annyit kell tudni, hogy bár nagyon okos, de olyan hiperaktív kisfiú, hogy nem ártana hozzá egy távkapcsoló és egy beépített chip, mert pár percnél tovább levenni róla a szemét az embernek veszélyes. A hab a tortán az volt, hogy a gyereknek kell játék, hosszú az út, így elhozta a játék gépfegyverét, ami villog, csattog, ha lő vele, aztán kisebb-nagyobb robot-, autó-, repülőarzenálját is berakta.
Az odaút nem is volt annyira vészes. Magyarország olyan szép hely, megint rá kellett jönnöm. Budapestet eddig annyira nem szerettem, csak fentről nézve és hajóról láttam gyönyörűnek, de most annyira pozitívan hatottak rám, ahogy készséggel segítettek, ahogy olyan helyen jártam, ahol eddig nem, és csak kedves emberekkel találkoztunk. Budapest megmutatta nekem a pozitív oldalát. Nagyon szép hétvégi telkeken mentünk keresztül, voltak szép nagy víkendházak, amelyekben laktak, volt ahol elhagyott házak álltak, lakattal lezárva. Aztán láttunk kis szemétlerakót, volt egy utcasarok, ahol kiraktak jó állapotú ülőgarnitúrát, még szemet is vetettem rá. Aztán egyszer csak egy drótkerítéssel kombinált kis betonfalon, halálfejes rajzok és 4 dobermann vicsorgott ránk, valami bungaló állt még a telek szélén ház helyett. És bent egy árpádsávos és magyar zászlónk lobogott.
Már régebben én hallottam Jenőről, hogy kicsit őrült, de baromi jó katona, hisz megjárta Koszovót, a francia légiót, járt Irakban, Afganisztánban. Erős, határozott kézszorítása volt és tisztelgett, már meg voltam véve. Ittam minden szavát a régi katonai élményekről, és isteni marhapörkölttel várt, finom borral, és honnan tudta, hogy a Rákóczi-túrós a kedvencem, vagy ez illett az árpádsávos zászlóhoz, ez sem lehetett véletlen. Innentől kezdve már szemeztem a katonai sátorlappal letakart „valamivel”, ami nagynak tűnt, egy feltétel meg volt látatlanban, hogy nagy. De ha ez tank, én itt halok meg. De nem akartam rögtön, udvariatlanul lerántani a leplet, mert az udvariatlanság lett volna.
Jenő azzal kezdte: először az élvezet, ami a finom étkeket jelentette és a beszélgetést. Már bántam, hogy nem jegyzeteltem, mert végig politizáltak, és én végre írhattam volna egy jó kis politikai cikket. Jenő egy megszállott, fanatikus és nagy elkötelezettje az egyik pártnak, de ez biztos kiderül az írásból, de annyit elárulhatok, a párt neve nem F-betűvel kezdődik. Azzal mai napig egyetértek, hogy vissza kell állítani a sorkatonaságot, és nem lenne ennyi „anyámasszony” katonája férfiember. Azért az jó hír, hogy bár távlati dolog még, de a felsőbb vezetés szeretné, hogy újra működjön a katonaság. Igenis legyen minden arra érett fiatalember egyszer az életében katona. Említésre méltó Németország olyan tekintetben, hogy ott vezető beosztást nem tölthet be olyan ember, aki nem volt katona. Ami még nagyon tetszik, hogy iskolán belül beindulna egy lövészszakkör. Bár ellentmondó lesz sokaknak, hogy az ő gyereke ne kerüljön a fegyverekhez közel, de biztonságos körülmények között jó dolog megismerni a fegyvert, hogyan működik. Lőni pedig egy élmény, még szerintem a lányokat is érdekelné. Ezek jó dolgok. Egy katonaembernek van tartása, ha egy igazi katonaembert megkérdeznek arról, hogy mi az elsődleges, amiért katona, biztos elsők között fog szerepelni a hazaszeretet, hivatásszeretet, a család… Ez nagyon fontos!
Ha már picit belemerültem, bár nincs befolyásom, de ha rajtam múlna, nem volna ennyi börtön, kevesebb volna a lakója is, mert én visszaállítanám a halálbüntetést. Tudom most sokan meg fognak kövezni, hogy mi van az emberi jogokkal. Én úgy vélem, hogy aki gyereket, nőt, állatot kínoz, megöl, vagy bárki más embert, az igenis kapja meg a súlyos büntetést. Saját magam nevében merem kimondani, hogy én hezitálás nélkül meghúznám a ravaszt. A börtönökben megszüntetném a luxusnak számító konditermet, helyette az izmaikat növelhetnék különböző közmunkákon, szemétszedési akciókban, így talán kevesebb lenne a szemét, megkopott házfalakat, fakapukat meszelhetnének, festhetnének, ezzel is szépítve a környezetünket. Segíthetnének a mezőgazdasági munkákban, és itt sem tennék kivételt, aki szökni próbálna, újra ravaszt húznék. Este pedig lefekvés előtt, tévénézés helyett a bibliát olvastatnám velük, hogy tanulják meg a magyarok Istenét! Volt időm egészségügyis munkám során foglyokkal találkozni, erős felügyelettel. Két rendőr kíséretében, bilincsben hozták őket mindig, és mindenki „ártatlan” volt. Bár titkosak voltak a fekete mappás irományok, de mindig „belepuskáztam”, hogy ez az „ártatlan” kinézetű, szerencsétlen miért van már hónapok óta előzetesben. Nagyon szánalmas külsőt tudnak mutatni, de ha lekerülne róluk a bilincs, akkor mindent bevetnének a céljuk érdekében.
Sajnos ahol háború van, és mindig van valahol, ott sok a civil áldozat is. Egy katonának pedig fel kell vállalni, hogy nem biztos, hogy ágyban, párnák közt fog meghalni, és parancsot kell teljesíteni, hazát kell védeni. Sokszor idegen ország békéjét kell fenntartani, missziót teljesíteni, és ez nagy, szép feladat. A mi kis hazánkban kevés a katona. Kicsit megfordult a világ, a férfiak - tisztelet a kivételnek - elkényelmesedtek, „ellányosodtak”.
Sok férfi azt hiszi, attól vagány és férfias, ha a lábujjuktól a fülük búbjáig színes, össze-vissza tetoválások díszítik a testüket. Piercingek, fülbevalók lógnak rajtuk. Számomra ez visszataszító, vagy mikor épp a kozmetikusnál találkozom férfiemberrel, akin épp pakolás van, vagy szemöldököt szedet, szoláriumozik és sorolhatnám. Őket is elküldeném egy kis terepgyakorlatra. Édesapám szívesen segítene eme fiatalemberek kondiját egy kis katonai kiképzéssel megszépíteni, szerintem sokan még sírnának is, mert ilyet csak a moziban láttak.
Na, de térjünk vissza küldetésem céljához, már alig vártam, hogy megnézhessem közelebbről, mi is vár rám. Hát, lenyűgöző, fantasztikus volt, egy csillogó, fekete színű, hatalmas katonai jármű. Belül a visszapillantó tükrön lógott egy kereszt, ez nagyon megfogott. Tetszett a lesötétített ablaküveg. Ez a szépség Jenő és katonabarátja keze munkáját dicsérte - sajnos már a katonatárs meghalt. Elérkezett az a pillanat, amikor beszálltam az autóba: jó magas volt a küszöbje, mintha kamionba szálltam volna. Ahogy beleültem, éreztem, hogy úgy elvesztem benne. Még jó, hogy nem miniszoknyában mentem, mert leszállni már nehezebb lett lett volna. Mondjuk, ha ilyennel városban elindulnék dolgozni, hát nem is tudom, lehet, egy vadászrepülő kísérne a célállomásig. A veterán katona Jenő meg is jegyezte, nem látni, hogy ezt vezeti valaki, pedig csak a hátsó, oldalsó ablakai voltak lesötétítve. Kicsit zavart, hogy elveszek benne, bár ha beállítom az üléseket, rakok magam alá egy kispárnát, akkor már más képet mutatok. Tetszett a sok vas, lámpák, extrák kívül belül. Ez egy ereklye volt Jenő számára, és valóban először éreztem, hogy lehet egy tárgynak, jelen esetben egy ilyen nagy monstrumnak lelke. Sajnáltam volna, ha első terepes utam alkalmából tönkreteszem, összekaristolják az ágak, sártenger sem tesz jót neki, hisz igazi strapának lenne kitéve. Bár édesapám csodaszép nagy fehér autója méltóságteljesen veszi a km-eket, és általában mindig bemérő rendőrautónak titulálják, és a közelünkben lassítanak. Féltve is van és megkímélve is, és vigyázva, hogy kezeim közé ne kerüljön.
Aztán ki ne hagyjam, Tomika már igazi katonává alakult át, egy katonai sisakkal a fején, kapott egy igazai katonai mellényt, övet, és így már jól mutatott a kezében a játék gépfegyverrel, amivel lövöldözött, ezzel pedig ingerelte a dobermannokat, akik szuper jól szocializálódtak hozzánk - ez is Jenő érdeme, hogy a vicsorgó fenevadakból aranyos kutyusok lettek.
Aztán Tomika boldogan szaladt, hogy a telek végén is van egy rossz autó, és benne kiscicák. Én félve lépkedtem, hogy mikor fogok egy taposóaknára lépni. Hisz Jenő annyi katonai cuccot összegyűjtött az évek során, de egy gyűjtőnek semmi sem sok. Volt egy rossz Trabant is, de nagyon jól funkcionált, azt hiszem, a másik csoda, gyönyörű koromfekete cicák aludtak benne, míg hagytuk őket. Egyszerre három cica volt a kezemben, azon gondolkodva, melyiket vihetem el, de láttam édesapám szigorú tekintetét, hisz van otthon macskánk nem is egy. Aztán érdekes helyzet állt elő, hisz ott álltam álmaim kocsija előtt, és hezitáltam. Bár tudtam én, most jön az a rész, hogy ez nem nekem való, és maradjak a realitás talaján. Jenő pókerarcáról nem tudtam leolvasni, hogy ő azt szeretné, ha enyém lenne, vagy ha nem. Abban maradtunk, jelentkezünk.
Hazafelé már gondterhelt voltam, sok kavargó gondolattal, mi lenne a helyes. El is feledkeztem Tomikáról, de nem sokáig, hisz a kocsiban már a dörrögő gépfegyvere zaját hallhattam újra, és látva a fején a katonai sisakot, a terepszínű mellényét, üdítő látványt nyújtott a kocsiban. Ugyanazon az útvonalon haladtunk hazafelé, és lakott területen belül és kívül, és autópályán is kivételes élményt okozhatott, mikor Tomika a mellettünk lévő és elhaladó autókat lelövöldözte. Bár rászóltam, akkor elővette a robotját, és végre csend lett. Talán most hallottam a kocsiban szóló halk zenét, próbáltam picit relaxálni, hisz sok volt a nap történése, a látottak. Édesapámnak figyelni kellett az utat, mert mint tudjuk, sok az őrült az utakon is. Mennek is ezerrel, egy-két autós nagyon sietett, elénk is vágott. Aztán az egyik ilyen nagyon sietős autós társunkat be is értük, megismertem őket, meg is jegyeztem, hogy na, ezért siettél? Szerintem ők is megismertek, vagy csak ők is szemügyre vettek minket. Tomika még mindig szokatlanul csendben volt, megsajnáltam, hisz gyerek, nem csúnyán szóltam rá, de erélyesen, határozottan, hogy legyen csendben, és ne ropogtassa azt a gépfegyvert, mert kidobom az ablakon. De egy őrült gyerekes gondolat kipattant a fejemből és oda szóltam Tomikának, tűzszünet feloldva: „Léci, lődd le őket”, és a parancs már teljesítve volt. Elvégre katonák vagyunk! Szerencsénk volt, mert sokan láttak egy szép fehér autót, amiből lőttek, de nem jelentette senki, így nem állított meg az autópálya-rendőrség hazafelé. Bár Tomika még csak ötéves, de már tudja, ha megnő, katona lesz, bár a múltkor valami nem jót nézhetett, és keverednek a gyerekeknél a dolgok, mert terrorista akart lenni, de mindenkit megnyugtatok, a legújabb értesüléseim szerint a közeli napokban hallottam a kis édes keresztfiamtól, hogy ő motorversenyző lesz és katona, így megnyugodhatunk, hogy a kisfiú lelkivilága helyrerázódott.
Mire hazaértünk, az én lelkivilágom is lenyugodott. Mikor kiszálltam Tomikával az autónkból, addig édesapám beállt a garázsba. Tomika pisszegni kezdett, a kapunk vasán egy csiga pihent, és Tomika halkan közölte, vigyázz, ne bántsd, alszik. Eszem ágában sem volt megzavarni a nap végén egy csigabiga álmát. Nem tudom, aznap este ki, mivel álmodott, de én talán picit önző vagyok, és én az álmaim nagy fekete terepjárójával hajtottam álomra a fejemet.
A szerző korábbi írásai:
