Ugrás a cikkhez
Reklám

Írta: Marschalkó Lajos

1950. Ellis Island június 11.

(Megjegyzés: Marschalkó Lajos 1950 júniusában Ellis Island-en raboskodott az amerikaiak vizsgálati fogságában. Többek között a Peyer-féle gazembereknek köszönhette, hogy végül nem engedték be az Egyesült Államokba, hanem visszatoloncolták Németországba.)



A két szociáldemokrata szélhámos, Kéthly és Peyer a "Horthy-fasizmus" parlamentjében

Tisztelt Peyer Elvtárs!

Ezt a levelet az Ellis Island postahivatalában adom fel ajánlottan a Magyarok Útja szerkesztője címére, nehogy azt írathassa ön Göndör Ferenc nevű barátjával, közös kommunista diktatúrájuk sajtókomisszárjával, hogy leveleket csempészek ki Ellis Islandról. Amerikában szabadság van még Ellis Islandon is, és Amerikában nem kell félni az igazságtól senkinek. Éppen azért nagyon nyugodt voltam, amikor ön a „szabad nemzet kizárólagos képviseletének“ nevében eljött, hogy tanúvallomást tegyen az én bevándorlási ügyemben. Gondoltam: önt megidézték, és ha a lelkiismeretével összeegyeztethetőnek tartja, ám tegyen vallomást a régi politikai ellenfél ellen. Valljon magyar a magyar ellen, aztán ha áthajózik a Hudsonon, hirdesse tovább a „magyar egységet“. Sajnos ebben az én bevándorlási ügyemben mindig szó van egy kicsit az otthoni nemzetről, a népünk bűntelenségéről, s így persze arról is, hogy e kitűnő amerikai gentlemanek előtt, akiktől Magyarország felszabadítását reméljük, ne mocskoljuk a nemzetet.

Peyer és a diktatúra

Nos, itt, a Szabadság-szobor közelségében én úgy láttam, hogy a pulpituson ott ül maga Amerika. Egy hűvös, okos vezető tisztviselő, hallgatag, ősz gentleman és egy másik, pápaszemes úr, aki gyorsírással jegyzi, ami a tárgyalóteremben elhangzik Magyarországról. Amerika ült a pulpituson. A díszlet a Szabadság-szobor volt, a csillagos zászló, amelyet szeretének ott látni a piros-fehér-zöld mellett a pesti Szabadság téren. A pulpitus előtt pedig „tanúként“ ott ül egy magyar, aki nem engemet szidott, hanem a nemzetét gyalázta. Igen. Én arra a magas rangú amerikai úrra gondoltam, aki azt mondta, hogy ő még ostoba magyart nem látott. Hát ha most önre nézett, Peyer elvtárs, láthatott volna ostobát is, hazugot is, sőt hitványat is. Azt kérdezték öntől, hogy milyen rendszer uralkodott Magyarországon, s ön azt mondta: a Horthy-rezsim véreskezű fasiszta diktatúra volt. És nyomban kénytelen volt elismerni, hogy ön ebben a „diktatúrában“ huszonöt évig volt, titkos kerületben, szabadon választott szociáldemokrata képviselő. Hát bizony jó kis diktatúra volt ez, amelyben a szociáldemokrata honatyák szabadon uszíthattak a magyarság, a kereszténység ellen, ahol két darab kétemeletes bérpalotácskát szenvedtek össze, miközben a bányabárók ingyen szénnel ajándékozgatták önt, a demokratikus tisztesség megcsúfolóját!

Aztán eldicsekedett vele, hogy ön, mint a véreskezű diktatúra szenvedője, huszonöt évig vezette a szocdem párt parlamenti frakcióját, s minőségében ellenőrizte az egész magyar sajtót. Mikor pedig megkérdezték, hogy ki volt a külügyi sajtófőnök, ön azt felelte: „Nem tudom“. S én akkor kezdtem nagyon szégyenleni magam. Hiszen ezek a derék amerikai inspektorok úgy néztek önre, mintha egy repülő-csészealjon egyenesen a Marsról, vagy a legsötétebb Macedoniából cseppent volna ide. A szemükben ott volt a kérdés: miféle ország lehet az, amelyet ilyen tudatlan balkáni demagógok képviselnek? Hát ilyen begyepesedett koponyák reprezentálják a hősies, értelmes, művelt és elnyomott magyar munkásságot? És ilyen hazugok hirdetnek „magyar igazságot“. Hiszen az üldözött bérházépítő azt mondotta, hogy a magyar szociáldemokrata párt nem volt kapcsolatban a bolsevikiekkel. És öt perc múlva ugyanennek a nemzeti bizottmánynak egy másik tagja szólta el magát, hogy a szociáldemokraták már 1943-ban megegyeztek a bolsevikiekkel az új proletárdiktatúra kikiáltására. És én most újra Amerika ránk tekintő szemét láttam, amelyben bent volt a kérdés: „hát ilyen hazug egy magyar munkásvezér“?

Ön nem szégyelte magát, de én úgy éreztem, hogy meghasad alattam az Ellis Island-i sziget földje a szégyentől. Az ön kopasz fejét néztem, de a magyar tragédia nagyságát láttam.

A nemzetgyalázó

Az igazi magyar szégyen csak ezután következett. Peyer Károly elővett egy cédulát, amelyre valaki vagy valakik felírták, hogy mit kell mondania, és bediktálta szépen a felszabadítandó ó-haza emlékezetére, hogy Magyarországon a sajtó cikkei miatt „több száz (!) amerikai repülőt mészároltak le“. És amint ez külföldön mostanában történni szokott, halkan, finoman megszólalt az emelvényen az a gentleman, aki itt Amerikát képviselte, s azt mondotta: „Mindezt nem veszem be a jegyzőkönyvembe, mert ez nem igaz, és erre nincs semmiféle bizonyíték!“

Amerika megvédett minket egy „magyar“ munkásvezér ellen. Megvédte az árva nemzetet, amelynek csak áruló, gyalázkodó Peyer Károlya van, aki még most sem tudott a föld alá bújni és nem próbált kiszaladni innen, hogy Ellis Island homokján szétszórja azt a 300 dollárnyi támogatást, amelyet Amerika nem Júdásoknak szánt. A tetőpont azonban most következett. Szerényen bátor voltam megkérdezni önt, a nagy diktatúraellenes felszabadítót, hogy aláírta-e 1919-ben a kommunista diktatúra egységokmányát. És ön eskü alatt azt mondotta: nem. Aláírta-e a pártja? És ön újra eskü alatt hazudta, hogy nem.

Göndör Peyer ellen tanúskodik

Ön csak azt nem tudta, hogy itt van a hiteles tanú, Göndör Ferenc, a barát, a hajdani sajtókommiszár, ugyanennek a Peyer-féle szociáldemokrata pártnak a tagja, aki azt írta 1919. március 25-én, „Világtörténelem a gyűjtőfogházban“ cím alatt:

„Jancsik elvtárs elnökölt a gyűjtőfogház ülésén és Weltner Jakab elvtárs, a magyarországi sociáldemokrata párt vezetőségének megbízásából a megindultságtól fojtott hangon mondotta el, hogy a szociáldemokrata párt teljesen rááll a proletárdiktatúra és a szovjet-köztársaság alapjára.“

Nos, Peyer Károly, ön, mint magyar, erkölcsileg meghalt a Special Board of Inquery tárgyalótermében. S miután én nem írónak, hanem sírkőcsiszolónak jöttem jöttem Amerikába, Peyer Károly erkölcsi teteme fölé odaállítom – íme – az első sírkövet, s tisztelettel közlöm a magyar emigrációval, hogy az alant következő adatokat leteszem a Free Europe Bizottság, az amerikai nagy munkásszervezet, a CIO asztalára, sőt a bevándorlási hatóságok elé is, hadd tudják meg végre, kik azok, akik Amerika-ellenes tevékenységet folytattak, és kik azok, akik Gestapo-kém létükre látogató vízummal élvezik az általuk rútul becsapott amerikai munkásság meg nem érdemelt vendégszeretetét.

Magyarországon, amikor a sors kegyetlen kényszere folytán háborúban állottunk, az amerikai FBI és az angol Secret Service megszervezték az úgynevezett győri szabotázsakciót, amelynek leleplezése akkor érthetően kellemetlen volt Amerikának, amely végeredményben a németek gyengítésére szánta ezt az akciót. Ki leplezte le, ki jelentette fel a Peyer Károly által „nácinak“ mondott magyar kémelhárító osztálynál az amerikaiakat és magyar munkatársaikat?

És itt nem lehet tovább hazudni! A magyar képviselőház 1942-ben tartott 315-ik és 317-ik üléséről készült, abszolút hitelű feljegyzések szerint ön nem csak feljelentette az amerikai-angol tevékenységet, hanem ezzel nyíltan el is dicsekedett a parlament ülésén, mert akkor – midőn a magyar seregek még a Donnál állottak – ön érdemeket akart szerezni „a véreskezű fasiszta diktatúra“, a Horthy-rendszer előtt.

Sztálingrád után pesze, a mosókonyhai ellenállás során megegyeztek a bolsevikiekkel. Legalábbis ezt vallotta Pfeiffer Zoltán, akinek ezt persze jobban és közelebbről kell tudnia, mint nekem. Így tehát nem csodálatos, hogy a Magyarországot megszálló németek Mauthausenbe hurcolták önt. Csodálatos csupán annyi, hogy midőn felleltározták az ön vagyonát, a hatóságok megállapították, hogy ön bérházakban, értékpapírokban, készpénzben 7 és fél millió pengő, akkori érték szerint kb. 1 millió dollár értékű vagyont szenvedett össze a „véreskezű, fasiszta diktatúra“ alatt. Honnan? A munkásság filléreiből? A Mémosz, az Általános Fogyasztási Szövetkezet és a többi megkárosított munkásintézmények vagyonából? Honnan? A magyar kémelhárító osztálytól? Avagy magától Sztálin Józseftől?

Hétmilliós mauthauseni csámcsogás

Próbáljon tagadni, Peyer Károly! Meglepő tanúk fognak vallani, ha erre kerül a sor.

A hét és fél millió pengőből aztán maradt még annyi, hogy barátai és rokonai gazdag csomagokat küldjenek önnek Mauthausenbe, ahol pontosan annyi kalóriát kaptak önök, mint amennyin mi éltünk a németországi bujdosás alatt. A Peyer-féle szociális érzék itt nyilatkozott meg teljes nagyságában és őszinteségében. Mert ez a falánk denunciáns, a csabai kolbászokból és sonkákból nem adott még a hozzá legközelebb álló elvtársainak sem. Buchinger, Kabók és a többiek éheztek. Peyer azonban – mikor azt hitte, hogy mindenki alszik –, az ágy alá bújt, és ott fogyasztotta a finom hazai falatokat. A baj csak az volt, hogy ez a túl hangos csámcsogás ellenkezik mindenfajta rab-szolidaritással, nem is szólva a marxista tanokról!

A Gestapo szolgálatában álló marxisták?

Így volt, Peyer elvtárs? Vannak még, akik túlélték a KZ-et! A németek és a magyar nyilasok látták, hogy Szakasits Árpád milyen kitűnő Gestapo-kémnek bizonyult. Baky László közbenjárt a németeknél, akik csakhamar kieresztették Malasits Gézát, Kabókot, Szeder Ferencet, és mindezek a derék szociáldemokraták igen használható „munkatársai“ voltak úgy Baky Lászlónak, mint Hain Péternek. Különös szorgalommal buzgólkodtak a bujdosó zsidók feljelentgetése körül. Ezekben az időkben – igaz-e, Peyer Károly? – ön hihetetlen buzgalommal jelentkezett a német KZ parancsnokságnál, és többször is felajánlotta, hogy hajlandó dolgozni akár a magyar titkos titkosrendőrségnek, akár a Gestapónak, de még a Sicherheits-Dienstnek is.

Abban tökéletesen igaza van önnek, hogy ezek a németek rossz emberek voltak. Gorombák. Bárdolatlanok. A lágerparancsnok azt mondta: „Ezt a vén hülyét nem lehet kiereszteni, mert ez még kémnek is jellemtelen.“

Ön azonban, Peyer Károly nem nyugodott bele egy ilyen méltatlan, durva, náci megállapításba: újra jelentkezett, hogy ön megbízhatóbb, mint Szeder Ferenc, aki magyar. Azt mondotta, hogy ön Volksdeutsch, hiszen Peyernek hívják! A németeknek kötelességük kiengedni önt, a fajtestvérüket!

Így volt, Peyer Károly?

S miután sajnos így volt, én melegen ajánlanám önnek, hogy ne hosszabbítsa meg a látogató vízumát, ne kérje DP-jogának elismerését. Az amerikai katonák denunciánsának, a bolsevisták paktumos társának, a német Gestapo tiszteletbeli tagjának és Volksdeutschnak – ahogy én a DP-törvényt olvasom – nem jár DP-jog. Ellis Island talán még igen! Azonban ez humánus, demokratikus intézmény.

Hajózzon el, Peyer elvtárs, de nagyon sietve! Ne várja meg, amíg kiteszik a szűrét! S búcsúzásul fogadja meg a mindenkinek szóló tanácsot: „Elég a szélhámosságból! Elég a magyarság amerikai barátainak hitvány becsapásából. Jöjjenek a becsületesek és a jellemesek!“

(Magyarok Útja, 1950. június 15., III. évf. 10. szám)

Kapcsolódó: Hetven éve történt

További kapcsolódók:
- Dobszay Károly: Legyen világosság! - Kéthly Anna álarc nélkül
- Dobszay Károly: Legyen világosság! - Kik árulták el Magyarországot 1945-ben? (I. rész)
- Dobszay Károly: Legyen világosság! - Kik árulták el Magyarországot 1945-ben? (II. rész)




Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából