Történelmietlen, hamis és a politikai és hatalmi érdekeknek megfelelően befolyásolt szinte minden egyes megnyilvánulás manapság, amelyik a második világháború, azon belül is elsősorban az 1944-es év tragikus eseményeit elemzi. A háború győzteseinek hazug történelemszemléletén felnevelt közvéleményt továbbra is félrevezetik. Azon kevesek viszont - köztük történészek, tanárok, újságírók, politikusok -, akik világosan látnak, állásuk megtartása, karrierjük előmozdítása érdekében hazudozni kényszerülnek. Az igazságot pedig senki sem meri elmondani, mert a teljes egzisztenciális ellehetetlenüléstől, sőt immár a börtöntől is tartani kell.

Én most az alábbiakban mégis megkísérlem a valóságnak megfelelően bemutatni azokat a dilemmákat, amelyek a sorsfordító 1944-es esztendő magyar polgárai és az ország vezetői előtt álltak. Jó lenne, ha egy őszinte, tabudöntögető vita alakulna ki, melynek keretében – mellébeszélés, polkorrektkedés és hazudozás nélkül – végre alaposan megtárgyalható lenne hazánk háborús szerepvállalásának máig kibeszéletlen két fontos kérdése: az egyik, hogy milyen lehetőségekkel szembesült a magyar nemzet a háború folytatásának tekintetében, a másik pedig a zsidósághoz fűződő viszonyunk ügye.

1. A legfőbb dilemma – melynek megválaszolásától függött a zsidóság sorsa is – az volt, hogy folytassuk-e a háborút a Német Birodalom oldalán, vagy pedig álljunk át az ellenséghez. 1945 óta teljesen torz szemüvegen át szemléltetik velünk ezt a súlyos problémát. Történelmietlen, életszerűtlen, sőt kifejezetten ostoba az a széles körökben elfogadott, iskolákban is oktatott vélemény, mely szerint „1944-ben már csak az egészen hülyék és a fanatikusok nem látták, hogy a háború elveszett, ezért aki tovább akart harcolni a németek oldalán, az mind őrült, fanatikus és náci volt, és az ország pusztulását okozta”. Könnyű utólag effajta „bölcsességeket” kinyilvánítani. Hadd éljek azonban egy ellenpéldával a sport területéről. Tegyük fel, hogy egy futballmérkőzésen az ellenfél csapata a mérkőzés 85. percében 2:0-ra vezet. Mi történik ebben az esetben? A vesztésre álló csapat játékosainak egy része lélekben esetleg feladja, és nem hajlandó tovább küzdeni, mondván, értelmetlen megerőltetni magukat, mert a meccs úgyis elveszett. A csapat másik része viszont talán olyan „fanatikusokból” áll, akik azt mondják, hogy „mindent bele”, „harcoljunk a végsőkig”, mert ha lélekben nem adják fel, akkor igenis lehetséges a szépítés, vagy talán az egyenlítés. És minden bizonnyal lesznek olyanok is, akik a kétféle álláspont között őrlődnek, és nem tudnak dönteni.

A magyar társadalom és a politikai vezető réteg pontosan ugyanúgy oszlott meg 1944-ben, mint ahogyan a fenti példában szereplő focicsapat: voltak a küzdelem folytatását követelő „németbarátok”, a harc beszüntetését (illetve az átállást) szorgalmazó „nyugatbarátok”, továbbá a dönteni nem tudó bizonytalanok. (Az ellenség beépített ügynökeiről, illetve a szövetségesek győzelmében reménykedő magyarellenes erőkről most ne essék szó.) Horthy Miklós az utóbbi csoportba – a bizonytalanok közé – tartozott. De aligha róhatjuk meg érte, hiszen óriási felelősség nyugodott a vállán! (A focihasonlat persze sántít, mert egy focicsapatban nemigen vannak az ellenfél győzelmét óhajtó játékosok, és bármiképpen is alakul egy mérkőzés eredménye, a vesztes félnek aligha kell tartani fizikai megtorlástól.)

Már hallom is az ellenvetést: rossz a fenti futballhasonlat, mert 1944-es helyzetünket nem egy a mérkőzés 85. percében 2:0-s vesztésre álló csapatéhoz kellene hasonlítani, hanem inkább a 89. percben ötgólos hátrányban lévő együtteséhez. Nyilván erről hosszasan el lehetne vitatkozni, azonban ne felejtsük el: amikor hazánk német megszállása 1944. március 19-én bekövetkezett, még a kontinens nagy része a Német Birodalom uralma alatt állt. Igaz, Itáliába már behatoltak a szövetséges csapatok, azonban előrenyomulásuk elakadt, és még az angol-amerikai erők partraszállása sem következett be.

De vajon a görögök a Kr. e. 490-es vagy 480-as perzsa hadjáratok alkalmával, a magyar egri várvédők 1552-ben, a magyar honvédek 1849 tavaszán-nyarán, az oroszok 1941 októberében (amikor a német csapatok Moszkva alatt álltak), az angolok 1940-ben (amikor a németek teljesen kiszorították őket Európából), vagy a pesti srácok 1956-ban nem voltak-e sokkal reménytelenebb helyzetben, mint a németek 1944 tavaszán-nyarán? És vajon nem lehetett-e bízni még később is a német-magyar szövetség hősies ellenállása esetén a háború elhúzódásában, a szövetséges erők kifáradásában, és legfőképpen az angolszász demokráciák és a kommunista Szovjetunió között bekövetkező szakításban? Ki tudja megmondani egy háborúban, vagy bármiféle emberi dráma esetében, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a küzdelem már reménytelen? Utólag persze nagyon könnyű a vesztes fél orra alá dörgölni, hogy erőfeszítései eleve reménytelenek voltak. Nyilvánvalóan mindig vannak, akik, amikor a dolgok rosszra fordulnak, egyből feladják a harcot, és értelmetlennek nyilvánítják a további küzdelmet. Az óriási túlerőben lévő perzsákkal küzdő görögök, a félelmetes Habsburg, majd a segítségére siető orosz hadsereggel szemben bátran helytálló magyarok, a német előrenyomulással szemben a végsőkig ellenálló oroszok, vagy éppen az '56-os pesti srácok többsége azonban nem így gondolkodott.

Vegyünk továbbá tekintetbe még egy tényezőt. A szövetségesek nem voltak hajlandók tisztességes békét kötni a németekkel, és Németország teljes, totális vereségét tartották egyedül elfogadhatónak. Magyarország helyzetét pedig súlyosbította, hogy 1944-re sokak számára világossá vált, hogy a megadás, a fegyverletétel esetén hazánk bolsevizálása következik. Mindez annyit jelent, hogy sok német és magyar katona – és éppen a legbátrabbak (a hivatalos propaganda persze jellemző módon fanatikusnak mondja őket) – juthatott arra a következtetése, hogy ha egyre kilátástalanabb is a küzdelem, más választásunk nincsen, mint a végsőkig küzdeni, mert akkor még az utolsó pillanatig történhet valamilyen „csoda”, ha pedig tényleg nincsen többé remény, szebb férfi módra a csatában meghalni, mint egy életen át szolgaságban élni. Elítélhetjük őket azért, mert annak a ma már nevetség tárgyává tett hősi eszménynek megfelelően viselkedtek, melyre őket az iskolában és a hadseregben is nevelték?

Természetesen a fentiekben leírtakkal kapcsolatban felmerülhet az a vélemény is, mely egyébként 1945 óta hivatalosnak tekinthető: nevezetesen, hogy eleve rossz oldalon álltunk a háborúban. Nos, ez az egyik olyan kulcsfontosságú kérdése Magyarország második világháborús szerepvállalásának és a magyar-zsidó együttélés történetének, melyről szigorúan tilos megmondani az igazat. A manapság fölöttünk uralkodó cionista elit legitimitásának biztosítása érdekében fejünkbe préselt legfőbb dogma szerint ugyanis a hazánkban élő „zsidók is magyarok”, melyből következően zsidók és magyarok érdekei soha nem térhetnének el. A valóság természetesen éppen az ellenkezője ennek az egyre többször hangoztatott dogmának: a zsidó és magyar érdek teljesen különbözött egymástól a második világháborúban (már az első világháború végén is): a zsidók ugyanis a szövetséges „antifasiszta koalíció” győzelmében reménykedtek, mi, magyarok viszont csakis a tengelyhatalmak diadala esetén bízhattunk Trianonban elveszített területeink bizonyos részének visszaszerzésében (és így az elcsatolt részeken élő testvéreink megmentésében). A háború vége felé pedig egyértelművé vált az is, hogy amennyiben vesztesként kerülünk ki a háborúból, hazánk kommunista megszállás alá kerül.

Ezzel együtt viszont az is valószínűnek tűnik, hogy ha Németország győz, a számunkra kedvező területi változások mellett a Magyarországon élő német kisebbség is uralkodó helyzetbe került volna. Hogy milyen kiváltságokat élvezett volna a hazai németség a Harmadik Birodalom diadala esetén, immár sohasem derül ki. (Habár vegyük tekintetbe azt is, hogy ha a németek győznek, és visszakapjuk Trianonban elvesztett területeink egy részét, a megerősödő magyar nacionalizmus és hungarizmus jelentős akadályát jelentette volna a német uralmi törekvéseknek Magyarországon.) De a németség túlhatalmából adódó veszély kétségkívül fönnállott. Németország bizonyos közép- és kelet-európai népekkel (főleg a lengyelekkel, ukránokkal, de részben az észtekkel, lettekkel, litvánokkal is) szemben elkövetett egy végzetes hibát: nem kedveltette meg magát velük, mi több, brutális eszközökkel uralkodott felettük. (Ugyanakkor azok a feltételezések, melyek szerint a németek tömegesen irtottak volna ki, illetve telepítettek volna át népeket győzelmük esetén, jelentős részben alaptalanok.) Látva a németek nem feltétlenül rokonszenves viselkedését, több olyan magyar (és más németekkel szövetségben álló) katona akadhatott, aki a háború vége felé azért vesztette el harci kedvét vagy éppen dobta el fegyverét, mert nem kívánta a Német Birodalom érdekeiért életét áldozni, és nem látott különbséget a szovjet vagy épp a Német Birodalom uralma között.

Mások viszont láttak különbséget. A zsidók – mint akik a szovjet-angol-amerikai koalíció talán legfontosabb részvevői, sőt annak összekovácsolói voltak (amit persze máig tilos kimondani) – érthető módon a szövetségesek győzelmében bizakodtak. 70 év elteltével vessük mérlegre az előttünk akkor álló alternatívákat: 1. totális antifasiszta győzelem, ennek nyomán Trianon újbóli megerősítése, szovjet-kommunista megszállás és terror; 2. német győzelem, ennek nyomán Trianon részleges revíziója, esetleg a német kisebbség bizonyos kiváltságaival, melyet viszont az megerősödő magyar nacionalizmus és hungarizmus talán korlátozott volna. (Utóbbi esetben ráadásul nem csupán a kommunizmust úsztuk volna meg, de a liberalizmust és multikultit is.) Lehet választani.

2. A másik – a háború német oldalon történő folytatásával, illetve a „kiugrással” kapcsolatos dilemmával szorosan összefüggő – kérdés a zsidóság sorsával kapcsolatos. A jelenlegi hatalmi viszonyok (a kiépülő cionista diktatúra, hazánk gyarmati helyzete) miatt természetesen erről a témáról sem lehet őszintén beszélni. A mérsékelt „konzervatív”, vagyis fideszes értelmiség állandó védekezésre alapozott „defenzív” történelemszemlélete sem a valóságnak nem felel meg, sem pedig az agresszív zsidó köröket nem békíti meg. „Mi igenis mentettük a zsidókat”, „nem mi, hanem a németek a felelősek a zsidóság megsemmisítéséért”, „velünk is történtek méltánytalanságok” – hangoztatja a mérsékelt jobboldali értelmiség azokat a szlogeneket, melyekben persze van némi igazság, mégsem tükrözik vissza híven a magyarság előtt akkoriban álló súlyos dilemmákat.

Valójában úgy a magyar társadalom, mint a politikai osztály a zsidókat illetően a moralitás és a magyarság érdekeinek ellentétes szempontjai között őrlődött. Nyilvánvalóan azzal az átlagemberek és a politikusok is tisztában voltak, hogy a zsidóság tömeges deportálása embertelen intézkedés. Tudni lehetett, hogy a háború körülményei között az elszállításuk, munkatáborokban történő elhelyezésük, majd munkára kényszerítésük során sokan – főleg a betegek, gyerekek, idősek – meg fognak halni. (Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy „a zsidókat tudatosan küldték volna megsemmisíteni”.) Az sem volt titok akkoriban (manapság sokkal inkább titkolják), hogy a koncentrációs táborokban összezsúfolt foglyokat súlyos járványok tizedelik. Ami a szappanfőzős, lámpaernyős, gázkamrás rémtörténeteket illeti, azokról persze majd' mindenki hallott, hiszen a szövetségesek háborús propagandagépezete teljes erőbedobással terjesztette a horrorisztikus kivégzési históriákat, azzal a céllal, hogy aláássák a tengelyhatalmak népeinek és katonáinak harci morálját, és megingassák hitüket politikai vezetőik becsületességében. Természetesen akadtak, akik egészében hitelt adtak a népirtásról szóló antifasiszta propagandának, mások csak részben adtak annak hitelt, és voltak olyanok is, akik hazugságnak tartották az egészet.

De valójában senki sem tudhatta pontosan, mi is az igazság. A politikusok sem láttak tisztán (de miért is láttak volna, amikor még most, 70 évvel később sem látunk tisztán?), beleértve magát Horthyt. Mindig megdöbbenek, amikor hivatalos történészektől arról olvasok, hogy Horthy Miklós kormányzónak legkésőbb 1944 májusában már tudnia kellett a „zsidóság elpusztításának tervéről”, mivel eljutottak hozzá a két Auschwitzból szökött zsidó fogoly beszámolói alapján összeállított, úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvek. De vajon miért kellett volna Horthynak elhinni a két szökött zsidó vallomását, melyet az ellenséges pozsonyi cionista központban öntöttek formába, és onnan küldözgették szét a nagyvilágba? Horthy - mint minden vezető politikus - titkosszolgálati és egyéb jelentések, beszámolók, értesítések, vélemények tömkelegét kapta. A kormányzó joggal gondolhatta, hogy az ellenség pszichohadviselésének részét képezheti az auschwitzi jegyzőkönyvek közzététele is. Miért hitt volna a kormányzó inkább az ellenség köreiből érkező információknak, mint a szövetséges Németország szavának? A valóság persze az, hogy sem Horthy, sem a politikai elit más tagjai, sem a közvélemény nem tudta pontosan, mi lehet a zsidók tömeges kivégzésével kapcsolatos hírekből az igazság. Azzal azonban tisztában voltak, hogy – gázkamráktól, szappantól, lámpaernyőtől függetlenül – a tömeges deportálás brutális intézkedés, melynek következtében tíz- és százezrek veszíthetik az életüket. Horthynak és más magas rangú személyiségeknek ráadásul jó kapcsolatai voltak bizonyos zsidó iparmágnásokkal, amelyeket saját politikai és anyagi érdekeikre tekintettel nem szerettek volna kockára tenni, továbbá attól is tartottak - teljes joggal -, hogy ha a háború elvész, akkor a győztesek felelősségre fogják őket vonni a zsidók deportálása miatt.

Ezekkel a megfontolásokkal szemben viszont ott állt az a szempont, amit a németek és a háború további folytatását sürgető hazai erők – főként a nyilasok, de mások is – akkoriban hangoztattak: a zsidóság deportálása kétségtelenül embertelen, de a háború sikeres folytatása érdekében elkerülhetetlen intézkedés. Mert egyrészt sürgető szükség volt munkaerőre a német hadiiparban, másrészt pedig életveszélyesnek tűnt egy több százezer fős, ellenséges „ötödik hadoszlopot” az országban meghagyni akkor, amikor mindenki tudta, hogy az orosz haderő előretörése következtében az ország rövidesen hadszíntérré válik. (Hogy sokan örültek a zsidóság elszállításának, annak elsődleges oka nem az volt, amiről a propaganda manapság harsog, nevezetesen, hogy tömegek reménykedtek a zsidók vagyonának megszerzésében. Sokkal inkább arról van szó, hogy a magyar társadalom széles rétegeit roppant hátrányosan érintette a 19. század második fele óta zajló zsidó térfoglalás, és ott élt az emberek emlékezetében a Károlyi-féle patkányforradalom és a vörös terror borzalmas emléke is.) Horthyt, a politikai elitet és lényegében a magyarság egészét kínzó dilemma tehát a német megszállást követően az alábbi volt: ha az emberiesség parancsának engedelmeskedve nem egyezünk bele a zsidóság deportálásába, akkor kockáztatjuk a háború eredményes folytatását és esetleg a magyarság fennmaradását. Ehhez járult még a politikai elit tagjai részéről a félelem, hogy ha a háború minden erőfeszítésünk ellenére mégis totális vereséggel ér véget (vagyis egy tisztességes megadást sem tudunk kicsikarni), akkor a zsidók deportálásában játszott szerepük miatt kivégezhetik őket.

A legteljesebb mértékben érthető, hogy maga Horthy – sok más politikussal egyetemben – kínzóan őrlődött ennek a súlyos dilemmának a szorításában. És, mint az a döntésképtelen embereknél gyakran megesik: mások döntöttek helyette. A külső - német - nyomás hatására a kormányzó először beleegyezett a deportálásokba, majd egy másik külső erő - a szövetségesek és bizonyos semleges államok beavatkozása – a deportálások leállítására ösztönözte. Az első esetben a háború további folytatására, illetve a nemzet létérdekeire hivatkozva engedett a németek kívánságának, a második esetben viszont – a normandiai partraszállás nyomán egyre reménytelenebbnek látszó hadi helyzetben - az emberiesség szempontjait hangoztatta (de egészen biztosan saját maga, a politikai elit, valamint Magyarország jövőjére is gondolt). De azok, akik elítélik Horthyt, sőt a magyar politikai elitet, az egész magyar közigazgatást, sőt a magyar népet is a zsidók deportálása miatt, jobban tennék, ha feltennék maguknak a kérdést: ugyan volt-e bárki is a történelem folyamán, aki az emberiesség/moralitás és a háborús győzelem/nemzeti érdek dilemmájával szembesülve az emberiesség mellett döntött? Mérjünk ugyanis egyenlő mércével. Vajon az antifasiszta szövetségesek az emberiesség, a moralitás szempontjai alapján vagy a saját győzelmük, illetve hatalmi céljaik elérése érdekében bombázták szándékosan német civilek százezreit a háborúban? Az USA az emberiesség vagy a győzelem nevében dobta le két atombombáját Japánra, lemészárolva polgári lakosok százezreit? Vajon az emberiesség vagy a nemzeti érdek motiválta Izraelt, amikor 1947/48-ban 800 ezer palesztint űzött el otthonaikból, és hajtott végre vérengzést a körükben Deir Jászinban és másutt? A moralitás érvényesítésének és a katonai győzelem kivívásának dilemmájában melyik kerekedett fölül, amikor az USA napalmot is bevetett Vietnamban, Izrael pedig foszforbombákat dobott le a Gázai övezetben?

A példák a végtelenségig lennének sorakoztathatók. A tanulság pedig egyértelmű: a magyar nemzet egyáltalán nem követett el nagyobb bűnöket 1944-ben, mint bármely más nemzet a történelem folyamán, amely vélt vagy valós érdekeit, vagy hatalmi törekvéseit próbálta érvényre juttatni valamilyen véres konfliktus megvívása során.

Perge Ottó - Kuruc.info