A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!

1989 októberében még teljesen bizonytalan volt, hogy a következő hónapokban miként alakul a politikai helyzet. Mint előző írásomban említettem, a TIB a júniusi temetés után úgy gondolta, hogy részükről befejeződött a rendszerváltás és úgy érezték, hogy a még hatalomban lévő kommunistákkal együtt valósítják meg a szerintük elképzelt folyamatot.

A sorozat korábbi részei:

- Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - III. rész - 1989. október 23.

- Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - II. rész - Világraszóló temetés a Hősök terén

- Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - I. rész - Monor, Lakitelek

Ezért nem is vettek kezdetben részt, a Pofosz által felállított „Október 23-a Bizottság” munkájában. Az SZDSZ hallgatólagosan csatlakozott a TIB-hez, hiszen a két szervezet vezetői nagy részben ugyanazok a személyek voltak.

Az MDF ekkor még a forradalmi szárnyat képviselte, hiszen tagságának nagy része a Kádár-rendszer üldözöttjeiből toborzódott és az alsóbb megyei, kerületi szervezeteinek vezetői között nagyon sok Pofosz-tag is volt.

Október 20-án kezdődött az MDF II. Országos Gyűlése a Közgazdasági Egyetem Duna-parti épületében. Az első napon, amikor terv szerint követték egymást a napirendi pontok, a levezető elnök megszakította az ülést és bejelentette, hogy most mondta be a rádió, hogy a kormány jogutód nélkül feloszlatta a Munkásőrséget. A teremben hatalmas üdvrivalgás tört ki. Felborult a rend. Az emberek egymás nyakába borultak, ölelgették egymást, szorongatták egymás kezét, az öröm könnyei csillogtak sokunk szemében.

Hiszen tudtuk, hogy a rendszerváltás legfőbb ellensége és akadálya lehet ez a 60.000 fős, állig felfegyverzett párthadsereg, amelyik egy éve még mindenre elszántan fellépett az ellenzéki erők ellen.

Grósz Károly a Sportcsarnokban 10.000 munkásőr és párttitkár előtt a fehérterror rémével riogatott és kemény osztályharcot hirdetett. Vasárnaponként a kerületi munkásőr zászlóaljak, fúvós zenekari kísérettel, felfegyverkezve meneteltek az utcákon. „Fel vörösök, proletárok” és hasonló dalokat énekelve riogatták a lakosságot, fitogtatták erejüket.

Tehát a bejelentés után úgy láttuk, hogy a rendszerváltás legfőbb akadályával nem kell többé számolnunk.

Mikor este hazamentem óbudai lakásomba, első dolgom volt, hogy a közvetlen szomszédságunkban lévő III. kerületi munkásőr laktanyát megnézzem, hogy valóban megszűnt-e a testület. A legnagyobb meglepetésemre, az üveges ajtó mögött a kivilágított teremben ott ültek a munkásőrök és cigarettázva beszélgettek. Bekopogtam, és amikor az egyik az ajtóhoz jött, azt kérdezve, hogy mit akarok, elmondtam, hogy „önöket a kormány ma feloszlatta, tehát javaslom, hogy zárják be a boltot és szépen menjenek haza aludni.” „Menjen a p….-ba!" - volt a válasz és rám vágta az ajtót.

Másnap reggel Bakonyi Tibi, volt zárkatársam jött értem, hogy rozoga autójával együtt menjünk az MDF gyűlésére. Javasoltam, hogy előbb nézzük meg a munkásőr bázist. Ott ugyanaz a kép fogadott, mint előző este. Ismét bekopogtam és megkérdeztem, hogy miért vannak még mindég itt? Most kissé normálisabb hangon közölték, hogy itt fegyverek, lőszerek, robbanóanyagok vannak és azt nem lehet egyszerűen itt hagyni ebek harmincadjára. Tehát ők ezt őrzik.

Mikor odaértünk az egyetemre, megkerestem Bíró Zoltánt, az MDF akkori elnökét és közöltem, hogy a Munkásőrség nem lett feloszlatva, mert még mindig a bázisaikon tartózkodnak. Bíró összehívta az elnökség elérhető tagjait, ahol nekik is beszámoltam a tapasztalataimról. Ideges telefonálás kezdődött. Mindenáron Pozsgay Imrét szerették volna elérni, de ez egyelőre nem sikerült. Ekkor azt kérték tőlem, hogy még senkinek ne mondjam el a hírt, nehogy pánik és botrány törjön ki a tagság között. Így is történt. Egy idő múlva odajött hozzám Csurka István és közölte, hogy sikerült beszélni Pozsgayval, aki megígérte, hogy utánanéz a dolognak és intézkedni fog. Megnyugodva ültem le, hogy figyelemmel kísérjem a nagygyűlés menetét.

Este, mielőtt hazamentem, elsétáltam a munkásőrség előtt, de ugyanaz a kép fogadott, mint előző este. Furcsának találtam a dolgot, még inkább azt, hogy másnap reggel is ugyanaz volt a helyzet, de nem tehettem semmit.

Az MDF gyűlésén is ismét ugyanaz volt a helyzet. Megnyugtattak, hogy csak félreértésről lehet szó és továbbra sem kell pánikot kelteni, Pozsgay biztosan intézkedni fog! Én nem nyugodtam meg, de az elnökség kérésével szemben nem tehettem semmit.

Ezen az országos gyűlésen történt, hogy Bíró Zoltán lemondott az elnökségről és helyette Antall Józsefet választották meg elnöknek.

Ezen nagyon sokan megdöbbentünk. Bírót nagyon jól ismertük, elszánt és meggyőződéses nemzeti érzésű vezetőnek tartottuk, annak ellenére, hogy kizárt párttag volt. Antallt viszont alig ismertük, és még ma sem tudom, hogy ki javasolta és milyen módon lett az MDF elnöke. Azokban a rendszerváltásért folyó lázas hetekben, hónapokban senki nem gondolt arra, hogy mi lesz 2-3 év múlva.

Az országos gyűlés lelkes, győztes hangulatában indultam haza és a másnapi gyűlések sikerére gondoltam, A Műegyetemre, a Bem térre és főleg a Hősök terére, mert az ottani gyűlésnek a Pofosz megbízásából én voltam a főszervezője. Azonban mielőtt hazaértem, előbb még egyszer elsétáltam a munkásőrlaktanya előtt, hogy lássam a sötét, bezárt bázist. Elállt a lélegzetem!

A kivilágított helyiségben ugyanott voltak a munkásőrök, mint tegnap.

Feldúlva érkeztem haza. Feleségem alig ismert rám. A tehetetlen düh forrt bennem. Milyen sunyi húzás volt a 20-i bejelentés a Munkásőrség feloszlatásáról, amikor még 22-én este is gondtalanul a bázisaikon tartózkodtak.

Nem tudtam elaludni. Agyam forgott mint a motolla. Főleg a Bem téri gyűlésre gondoltam, ahol holnap Für Lajos lesz a szónok. Ismerve szónoki tehetségét tudtam, hogy fellelkesíti a több ezres tömeget és ott áll mögötte a volt Radetzky laktanya, benne 300 állig felfegyverzett, jövőjét féltő munkásőrrel. Csak egy szikra kell, egy meggondolatlan tett bármely oldalról és jobb nem is gondolni a következményekre.

Korán reggel átmentem az MDF III. kerületi irodájába, ami egy telefon nélküli üzlethelyiség volt, melynek kulcsa a házban lakó gépírónőnél volt, aki önkéntes „társadalmi" munkában segített az MDF-nek. Megkértem, hogy jöjjön le velem, mert fontos feladatunk lesz. Mivel kora reggel, telefon nélkül senkivel nem tudtam kapcsolatba lépni, elhatároztam a lehetetlent, hogy ismerve a kommunista vezetők gyávaságát, labilis helyzetüket és helyezkedési szándékukat, egyedül próbálom meg lefegyverezni a Munkásőrséget.

A következő 5-6 órának hihetetlen történetét, mely utólag lázálomnak tűnik, megpróbálom most leírni.

Marika, a gépírónő megpróbált lebeszélni lázas tervemről, de végül őt is elkapta a cselekvés vágya és elkezdtük a munkát.

Először egy nyilatkozatot gépeltettem:

NYILATKOZAT

Az Országgyűlés október 20-án elsöprő többséggel megszavazta a Munkásőrség azonnali és jogutód nélküli megszüntetését.

Mórocz vezérezredes a Parlament Katonai Bizottságának vezetője pedig kijelentette, hogy a honvédség még az éjszaka folyamán átveszi a Munkásőrség fegyvereinek biztosítását. Az ország lakosságának döntő többsége örömmel és megnyugvással vette ezt tudomásul.

Az Október 23-a Bizottság ellenőrzései során megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az elmúlt három nap alatt ebben az irányban semmi látható intézkedés nem történt.

A munkásőr bázisokon fegyveres, egyenruhás munkásőrök teljesítenek szolgálatot. A fegyvert, lőszert, robbanóanyagot a bázisokon tárolják. A parancsnoki kar nem lett felmentve, a szervezési és riadótervek életben vannak.

A fentiek figyelembevételével az Október 23-a Bizottság kijelenti:

A délutánra tervezett és szervezett felvonulások provokációmentes és zavartalan lebonyolítását csak abban az esetben látja biztosítottnak, ha a honvédség déli 12-ig átveszi a bázisok őrzését oly módon, hogy annak személyi állományát eltávolítja, a bázisokat lepecsételi és azok elé jól látható katonai őrséget állít.

Amennyiben ez nem történik meg, az Október 23-a Bizottság visszalép a szervezéstől, és az 1.000 rendező megkülönböztető karszalagját levéve, beáll a spontán felvonulók közé és a rend fenntartását és a felvonulás biztosítását átengedi a hivatalos szerveknek. Egyben kijelenti, hogy a hangulat elfajulásáért, az események esetleges, nem kívánatos irányba való eltolódásáért a késlekedő honvédségre, nevezetesen Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszterre, az esetleges rendőri intézkedésekért és azok következményeiért, Horváth István belügyminiszterre hárít minden felelősséget.

Az Október 23-a Bizottság szívből kívánja, hogy a felvonulások és nagygyűlések rendben bonyolódjanak le, mert tudjuk, hogy minden rendzavarás beláthatatlan károkat okozna egész népünknek, mert a Nyugat csak politikailag stabil helyzetben hajlandó gazdasági segítséget nyújtani.

Ezért tisztelettel és nyomatékosan kéri az Október 23-a Bizottság, a honvédelmi miniszter úr azonnali intézkedését!

Amennyiben az intézkedés nem történik meg, a rendezéstől való visszalépéssel egyidőben, ezt a nyilatkozatot eljuttatjuk a hazai és külföldi hírközlő szerveknek.

Budapest, 1989. október 23. 09.00 óra.

Október 23-a Bizottság soros elnöke: Szalay Róbert.

Miután elkészült a nyilatkozat, a közeli utcai telefonfülkéből felhívtam a Honvédelmi Minisztériumot és kértem Keleti György ezredest. Ugyanis vele már több alkalommal voltam hivatalos kapcsolatban, mivel az MDF elnökségének megbízólevelével már több alkalommal tárgyaltam vele. Mikor jelentkezett, elmondtam, hogy életbevágóan fontos ügyben, az Október 23-a Bizottság megbízásából egy fontos nyilatkozatot kell átadnom személyesen a honvédelmi miniszternek és ehhez kérem segítségét. Keleti közölte, hogy ebben nem tud segíteni és forduljak máshoz. Én közöltem, hogy mást nem ismerek és, ha ő nem intézkedik, akkor a nyilatkozatot az összes médiumnak elküldöm azzal a megjegyzéssel, hogy ennek átadását Keleti ezredes hiúsította meg. Ez hatott!

Keleti közölte, hogy 9 órára legyek a HM bejáratánál, ott fog várni.

Nem akartam egyedül menni, ezért öreg Ladámba ugorva felkerestem a közelben lakó Bezzegh Pált, szervezetünk aktív tagját, hogy jöjjön velem erre a fontos útra. Pali átérezte az ügy fontosságát és azonnal csatlakozott hozzám. Ezután közösen felkerestük Marinov Gusztávot és Dunai Sándort és megbeszéltük velük, hogy szervezzék meg minél több kerületi munkásőr laktanya figyelését, és déli 12 óráig jelentsék a HM miniszteri számán, hogy a honvédség átvette-e a bázisok őrzését.

Most már siettünk a HM-be. Csak egy környező utcában tudtunk parkolni és futva érkeztünk a HM kapujához, ahol nem Keleti, hanem Szekeres ezredes már várt minket és felvezetett a miniszter irodájába, ahol Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter fogadott kettőnket. Üdvözölt minket, hellyel kínált és kérte, hogy mondjuk el jövetelünk célját. Ekkor felálltam és felolvastam az előre elkészített nyilatkozatot.

A nyilatkozat felolvasása után a miniszter közölte, hogy a Munkásőrség megszüntetésével kapcsolatban pontos tervet készítettek, de egy 60.000 fős testület felszámolása hosszú időt vesz igénybe és nagy gond a személyi állomány egzisztenciális elhelyezése.

Elismertem, hogy ez valós probléma, de azt válaszoltam, amennyiben a bázisok előtt tartózkodó megfigyelők nem jelentik déli 12 óráig a honvédelmi miniszternél várakozó tagoknak a honvédségi intézkedést, életbe lép az „A” variáció, azaz a szervezéstől való visszalépés.

A honvédelmi miniszter ekkor felállt és közölte, hogy a nyilatkozatban foglaltakat nincs módjában teljesíteni, ezért azt át sem veszi, de elintézi, hogy a miniszterelnök soron kívül fogadjon minket.

Távozva a minisztertől a nyilatkozatot az asztalon hagytam.

Furcsának találtam, hogy az ország szempontjából ilyen fontos kérdésben a miniszter maga helyett két ismeretlen embert küld a miniszterelnökhöz tárgyalni, de az idő sürgetett és intézkedni kellett!

Mire leértünk a kapuhoz, már ott várt minket a honvédségi gépkocsi, amelyik átvitt minket a Parlamentbe, ahol már várt minket Kiss Elemér, a Minisztertanács Elnöki Hivatalának elnökhelyettese és Markovics Ferenc védelmi kormánybiztos. A nyilatkozatot elolvasva, átlátva annak fontosságát, sietve kísértek át minket dr. Jenei Györgyhöz a Miniszterelnöki Hivatal vezetőjéhez. Miután meggyőződtek a helyzet súlyosságáról, Jenei György, a protokoll szabályait áthágva, bement Németh Miklós miniszterelnökhöz, aki éppen egy svéd küldöttséggel tárgyalt. A miniszterelnök kijött, üdvözölt minket, miután röviden vázoltam a helyzetet, ledöbbent, mivel mindannyian úgy tudták, hogy a munkásőr bázisokat már két napja a honvédség őrzi. Ekkor ott helyben felemelte a telefont, személyesen kérte telefonhoz a honvédelmi minisztert és utasította, hogy „a honvédség azonnal kezdje meg a bázisok átvételét, lehetőleg egy órán belül”. Megköszöntem Német Miklósnak a gyors intézkedést és sietve távoztunk, mivel ekkor már 10.00 körül járt az idő és nekem már a temető 301-es parcellájánál kellett volna lennem.

A Parlament előtt álló egyik rendőrségi kocsihoz mentem és megkédeztem a mellette álló rendőrtisztet, hogy nem vinne-e ki minket a temetőbe? A hadnagy közölte, hogy erre neki nincs lehetősége és ha sietünk, menjünk taxival.

Szerencsére ekkor ért a Parlament elé Pongor ezredes, a budapesti rendőrfőkapitány helyettese, aki már ismert engem, a pár nappal azelőtti megbeszélés kapcsán, és a saját kocsiját bocsátotta rendelkezésünkre és utasította az ott lévő egyik motoros rendőrt, hogy szirénázva vezessen fel minket a temetőig.

Ugyanez a gépkocsi hozott vissza kettőnket a Honvédelmi Minisztériumba.

Mivel a miniszternek a Parlamentbe kellett mennie a köztársaság kikiáltása alkalmából, Pacsek vezérezredes, a vezérkar főnöke fogadott minket. Leültetett, itallal kínált és barátságos hangon javasolta, hogy hármasban várjuk a miniszter vonalán a megfigyelőink hívásait.

Elgondolkoztam. Az elmúlt órákban világossá vált, hogy a kommunista hatalom a teljesen összeomlás határán áll. Azok az állam élén álló fő elvtársak, akik az előző évtizedekben valósággal élet-halál urai voltak és a magunkfajta senkiket alig vettek emberszámba, most pitiző kiskutyaként teljesítették két ismeretlen, elszánt „forradalmár” minden követelését.

Közben közeledett 12 óra és sorra futottak be a jelentések a kerületi megfigyelőktől, hogy semmiféle honvédségi mozgást nem észleltek. Jól emlékszem Illés László és Dunai Sándor keserű szavaira, amivel akciónk kudarcát jellemezték. Végre 12 óra után néhány perccel jelentkezett Jász Pál és Marinov Gusztáv, hogy ezekben a percekben géppisztolyos katonák ugrálnak le a gépkocsikból és veszik körük a Munkásőrég Somói úti országos parancsnokságát. Tehát sikerült!

Pacsek vezérezredes gratulált a sikeres akcióhoz. Méla undor fogott el. Ez az ember hithű meggyőződéses kommunista volt, múltja és egész karrierje a kommunista rendszerhez kötődik. Egyetlen szavával, parancsával, leállíthatta volna az egész akciót, de nem volt hozzá bátorsága, inkább meghúzta magát, helyezkedett és bízott a „békés átmenetben” amiben sajnos neki lett igaza.

Mikor este hazamentem, előbb elmentem megnézni a munkásőr laktanyát. Esett az eső. Örömmel és felszabadult érzéssel láttam, hogy sátorlappal takarózó, géppisztolyos, sisakos katona állt őrt, a kivilágítatlan, bezárt, lepecsételt ajtó előtt.

Felségem őrömmel ölelt magához, és bevallotta, hogy egész nap a rádió mellett ült és aggódva leste a híreket, mert félt, hogy a kormány nem fogja tűrni, hogy a gyűlések és a felvonulások rendben megtörténhessenek.

25 év távlatából bátran állítom, hogy néhány tucat hozzánk hasonló elszánt forradalmár, ha egységes, összehangolt terv szerint lép fel, napok alatt megtörtént volna a rendszerváltás. Azonban hiányzott az egység. Az Október 23-a Bizottságban is ott volt már a TIB, az SZDSZ és a Fidesz is, akik elzárkóztak minden radikális követeléstől, mert fél lábbal már bent érezték magukat a hatalomban és semmi szín alatt nem akartak alapvető változást.

Az MDF ekkor még radikális szervezet volt, ami a romániai forradalom idején mutatkozott meg.

Erről írok a legközelebb.

Szalay Róbert
történelemtanár
CA-00-12 sz. politikai elítélt.