A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!

Mint előző írásomban jeleztem, a TIB a maga részéről a június 16-i temetéssel alapvetően befejezettnek tekintette a rendszerváltást. Ők már békésen megegyeztek a volt kommunistákkal és már megkezdték a pozíciókért folyó osztozkodást. Azonban a radikális szervezetek, élen a Pofosszal, tovább akarták vinni a radikális változásokat és elhatározták, hogy a forradalom évfordulóján nagyszabású tömegtüntetésekkel és felvonulásokkal mutatják meg erejüket. Ennek előkészítésére létrehozták az „Október 23-a Bizottságot”

A sorozat korábbi részei:

- Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - II. rész - Világraszóló temetés a Hősök terén

- Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - I. rész - Monor, Lakitelek

Ennek a bizottságnak a látványos sikerei megmutatták az állampárt egyre fokozódó gyengülését, az igazi rendszerváltást remélő tömegek egyre növekvő számát és a radikális változást hirdető szervezetek fokozódó erejét.

Az állami szervek vezetői, a honvédség, a rendőrség és a munkásőrség vezetői teljesen elbizonytalanodtak. A teljes passzivitás, a hatalom elvesztésébe való beletörődés, és magukat az új helyzetbe való átmentés lehetőségei vezérelték őket.

Előállt az a forradalmi helyzet, amit maguk a marxizmus-leninizmus elméletének kidolgozói is úgy határoztak meg, hogy: "Az emberek nem akartak a régi módon élni, de a hatalom urai már nem tudták hatalmukat a régi módon megtartani". Ha akkor nem áll a kommunista kormány mellé a „békés átmenetet” hirdető TIB, SZDSZ és Fidesz, akkor ½ évvel előbb valósul meg az igazi rendszerváltás, mert a vezető elvtársak 90%-a holmijukat összepakolva, remegve várták irodáikban, hogy mikor kötnek útilaput a talpuk alá és örülhetnek, ha csak ennyivel megússzák.

Az Október 23-a Bizottság terve a következő volt:

23-án, délután három helyen tartanak nagygyűlést.

A terv szerint az ünnepségek lezajlása után, mind a három helyszínről egy időben indul el a fáklyásmenet, és hozzávetőleg egyszerre ér a Parlament elé, a Kossuth térre, a központi nagygyűlés megtartására.

A Pofosz elképzelése az volt, hogy megfelelő nagyságú tömeg /50-100 ezer fő/ jelenléte esetén itt adnánk át ultimátumot a kormánynak a lemondására. Azonban amikor ennek és az ezt követő részletek előzetes megbeszélésére került sor, nemcsak a TIB és az SZDSZ, hanem az MDF is elhatárolódott ettől a radikális lépéstől, hogy még nincs itt ennek az ideje.

Így maradt a Parlament előtt a szokásos nagygyűlés a szónoklatokkal, fáklyafénnyel, jelszavak skandálásával, himnuszénekléssel és hazamenetellel.

Pedig együtt volt a 70-80 ezer ember.

Most pedig olyan megtörtént és cáfolhatatlan történeteket mutatok be, melyek egyértelműen azt igazolják, hogy a Pofosz terve megvalósítható lett volna, ha a „békés átmenet” hívei bátrabban állnak az igazi rendszerváltás mellé - hacsak nem tudatosan szabotálták el azt.

Az Október 23-a Bizottság több részbizottságot állított fel meghatározott feladatokkal, hogy vegyék fel a kapcsolatot a helyszínek és a felvonulások biztosításával kapcsolatban a kormány, a helyi tanácsok, a fegyveres testületek, a hírközlő szervek stb. vezetőivel.

Engem ért az a megtisztelés, hogy vezetője lettem annak a bizottságnak, melynek két feladata volt:

A rendőr-főkapitánysággal egyeztetni, hogy a gyűlések rendjét a rendező szervek fogják biztosítani és a rendőrség maradjon távol.
A TV-vezetőséggel megbeszélni, hogy a Parlament előtti nagygyűlést, egyenes adásban közvetítsék.

A bizottság tagjai:

- Olajos Csaba, az MDF Országos Elnöksége részéről
- Deutsch Tamás, a Fidesz részéről
- Dunai Sándorné, a Bp. III. kerületi MDF részéről
- Szalay Róbert, a Pofosz részéről

Első utunk a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák téri épülete volt. Az előre megbeszélt időpontban a bejáratnál várt minket egy százados, aki felkísért minket a Rendvédelmi Főosztály vezetőjének, Pongor ezredesnek az irodájába.

Előadtuk, hogy kérésünk az, hogy a 23-i ünnepségsorozat biztosításából maradjon ki a rendőrség, mert azt 1000 karszalagos rendezőnk fogja biztosítani, hasonlóan a június 16-i Hősök terén tartott temetéshez.

Pongor ezredes közölte, hogy egy ilyen nagy rendezvényt rendőrök nélkül nem engedélyezhetnek. Szenvedélyes vita után megegyezés született. A rendőrség is ott lesz a biztosításnál, de minimális létszámmal, fegyver nélkül és nemzeti színű kokárdával. Feladatuk elsősorban a felvonulási útvonalak biztosítása lesz, közlekedési szempontból.

Az értekezlet viszonylag barátságos hangnemben zárult, amikor Pongor ezredes bezáró szavai következtek. Felállva, felemelte a hangját és figyelmeztető, kissé fenyegető hangon elmondta, hogy „azt azért vegyék tudomásul, hogy a rendőrök tekintélyét mindenképpen fenn fogjuk tartani, mert nem fordulhat elő olyan eset, mint ami a Batthyány-örökmécsesnél történt” és az ezredes egyre jobban tűzbe jött és belelovalta magát mondandójába. „mert a k…a anyját annak, aki a rendfenntartó rendőr fejéről leverte a sapkát, mert a rendőr minden államban sérthetetlen”.

Nem tudtam türtőztetni magam, felálltam és szavába közbevágva, hangosan azt mondtam: „Én pedig azt mondom, hogy a büdös k…a édesanyját annak, aki odaküldte a rendőröket, mert ott nem a rendet tartották fenn, hanem szétvertek egy békés tüntetést! És különben is, mit keres egy magyar rendőrezredes szobájában Dzerzsinszkij életnagyságú képe és kis mellszobra?”

És ekkor megszólalt az eddig csendben a sarokban ülő százados:

„Szalay úr, az a kép és szobor az enyém. Én a Szovjetunióban végeztem a Dzerzsinszkij Akadémián, és őt egy kiváló rendőrnek tartom és példaképemnek tekintem.”

Most már elöntötte az agyamat a vér! "Vegye tudomásul százados úr, hogy ez nem egy kiváló rendőr volt, hanem egy sötét lelkű, kegyetlen bolsevista tömeggyilkos, aki nem is volt orosz, hanem egy lengyel bolsevik, akit saját népe is kivetett soraiból. És biztos vagyok benne, hogy ez a kép és szobor már nem sokáig fog éktelenkedni ebben a szobában."

„Márpedig addig, ameddig én ennél az asztalnál ülök, ez a kép és szobor a helyén marad!” - mondta fölényes magabiztossággal a százados.

Nem akartam tovább feszíteni a húrt, és enyhébb hangnemben folytattam. „Százados úr, ha maga valóban olyan kiváló rendőr, akkor jövőre is ennél az asztalnál fog ülni, esetleg már őrnagyként, de biztos, hogy a kép és szobor nélkül. „Téved, Szalay úr, a kép és szobor akkor is itt lesz!” Ekkor javasoltam, hogy kössünk fogadást, egy üveg pezsgőben, hogy egy éven belül eltűnik a szobor és a kép. Ne egy üveg, hanem egy karton szovjet pezsgőben fogadjunk, javasolta. Fogadásunk kézfogását, Pongor ezredes vágta el.

Néhány nap múlva október 23-án, a Hősök terén tartott gyűlés után - ahol a Pofosz megbízásából én voltam a levezető -, elindultunk a Parlament felé. A menet élén mellettem jött Balogh százados - mert ő volt a fogadópartnerem a főkapitányságon - és megnyugodva láthatta, hogy kokárdás rendőreinek legfeljebb a keresztutakat kellett lezárni, míg a menet elhaladt.

Ugorjunk fél évet! 1990. március 15-én a Várban tartott megemlékezést az MDF, amit rendőrség biztosított Balogh százados vezetésével, de most már őrnagyi rendfokozatban. Üdvözöltem, és kissé ironikusan megkérdeztem, hogy mi van a Dzerzsinszkij-képpel és szoborral? Azt felelte, parancs jött, hogy minden irodában, minden képet el kell távolítani, és ő nem akart parancsmegtagadó lenni.

Javasoltam, hogy fogadásunkat tekintse semmisnek, mivel a képlevétel parancsra történt, de megkértem, hogy vigyen haza kocsijával, mivel nagyon fáj a lábam. Balogh őrnagy ezt a kérésemet teljesítette és rendőrségi gépkocsi vitt haza. Most még saját kérésemre, mert a következő években már nem saját kérésemre hoztak-vittek rendőrautók, házkutatások, idézések, kihallgatások kapcsán. /De erről majd más alkalommal írok./

Újabb fél év telt el, és október 23-án a 301-es parcellánál volt a megemlékezés.

Már túl voltunk a választásokon és a győztes MDF néhány minisztere koszorúzott. A minisztereket biztosítani kellett, és a biztosító részleg parancsnoka Balogh úr volt, de már nem őragy, hanem mint alezredes.

Magabiztosan intézkedett és csak távoli fejbólintással biccentett felém, jelezve, hogy még megismer.

Újabb fél év telt el és március 15-én a Petőfi-szobornál az SZDSZ ünnepelt, a főszónok Demszky Gábor volt, nagy rendőri biztosítással, természetesen fegyverrel. Eközben érkezett az ünnepségre Király B. Izabella országgyűlési képviselő 10-12 fiatal társaságában, azonban a rendőrök nem akarták beengedni őket a térre. Dulakodás kezdődött. Ekkor a közelben álló riadókocsiból 15-20 kommandós rohant rá a fiatalokra, többet a földre tepertek és megbilincselték őket. A képviselőnő tiltakozását figyelembe se vették, és a biztosítás vezetője Balogh úr volt, de már nem alezredes, hanem mint ezredes.

Úgy gondolom, ezzel a kis történettel már rámutattam a „rendszerváltás” lényegére, az Antall-kormány megbocsáthatatlan bűnére, hogy egy Dzerzsinszki Akadémiát végzett bolsi főhadnagy, aki 1988-ban még motoros rendőrökkel hajtatott a tüntetők közé, a „rendszerváltás” után egy évvel, már ezredes lett.

Ne felejtsük el, hogy ekkor Boross Péter volt a belügyminiszter, aki véleményem szerint rendszerváltás elszabotálásának egyik fő letéteményese.

De térjünk vissza az 1989-es eseményekhez.

Az általam vezetett kis bizottság másik feladata volt a televízió vezetőjével megbeszélni a 23-i egyenes közvetítést a Kossuth térről.

Az elnök úr kezdetben mereven elzárkózott a kérés teljesítésétől. Mikor látta, hogy mi hajthatatlanok vagyunk, számtalan kifogással próbálkozott meggyőzni minket kérésünk teljesítésének lehetetlenségéről. Először azt bizonygatta, hogy a kiadott műsortól azért nem lehet eltérni, mert azt több millió példányban ismerik az emberek és várják az ott megjelölt műsorokat.

Mikor rámutattunk, hogy rendkívüli esetben a TV elnöke eltérhet a műsortól, kompromisszumot javasolt, hogy az esti hírek után felvételről, részleteket mutatnak be a gyűlésről, de ennél többet nem tehet. Mikor hajthatatlanok maradtunk eredeti kérésünk mellett, az érzelmeinkre próbált hatni. Elmondta, hogy ebben az időpontban van a TV-ben az esti mese, amit a gyerekek százezrei várnak és nem okozhatunk nekik csalódást.

Válaszunkban elmondtuk, hogy a gyerekek túlélik, ha egy este elmarad a mese, de ha mi most nemleges válasszal térünk vissza, akkor holnap néhány ezer volt politikai fogollyal térünk vissza, akikkel már nehezebb lesz szót érteni, és a következményekért neki kell vállalni a felelősséget.

A tárgyalás egy részénél ott volt Chrudinák Alajos és Baló György is, és valószínű, hogy az ő véleményük is közrejátszott abban, hogy végül az elnök elvtárs beadta a derekát.

Dicséretére legyen mondva, ígéretét be is tartotta, és a tévénézők milliói láthatták egyenes adásban a Kossuth téri ünnepélyt, melyet a fáklyák ezreinek fénye tett látványossá.

A két helyszínen történt megbeszélés jellemzően mutatta meg az akkori helyzetet. 23 év távlatából visszatekintve és ismerve az azóta bekövetkezett eseményeket, világosan láthatjuk, hogy 1989-90-ben az elbizonytalanodó elvtársak még nem látták tisztán a helyzetet. Nem tudták, hogy lesz-e változás, maradhatnak-e a helyükön, vagy szedhetik a sátorfájukat. Nem tudták, hogy kéréseinket teljesítsék-e, vagy utasítsák vissza?.

Az volt az érzésem, hogy ezek a középvezető káderek olyan helyzetben voltak, mint 1956-ban azok a katonai parancsnokok, akik azt az utasítást kapták a minisztériumból, hogy cselekedjenek a saját belátásuk szerint. (Ennek legjellemzőbb példája a „Munkásőrség” lefegyverzésénél mutatkozott meg, amit a következő írásomban fogok ismertetni.)

Az ünnepségek utáni beszélgetések során kiderült, hogy minden 56-os tárgyalóbizottságnak hasonlóak voltak a tapasztalatai.

Szilárd meggyőződésem, ha nem lettek volna a „békés átmenetnek” az ellenzék soraiban meghúzódó hívei, akkor már 1989-ben megtörténhetett volna az igazi rendszerváltás! Ezek a visszahúzó erők elsősorban a TIB, az SZDSZ, a Fidesz soraiba tömörültek, de megtalálhatók voltak az MDF és sajnos a Pofosz soraiban is, ami az 1990-es választások után mutatkozott meg.

Szalay Róbert
történelemtanár
CA-00-12 sz. politikai elítélt

Kapcsolódó: Képregény: az SZDSZ (és az egész gengszterváltás) tragikomikus története