Egy jelenség tüneteivel hadakozva hajlamos lehet az ember leragadni a „mi ez” szintjén, de a „miként lett ez” kérdése (az okok kutatása) megkerülhetetlen a komolyabb ember számára. Ez utóbbi nélkül nehéz is lenne harcolni a tünetek, majd a kiváltó okok ellen. A napjaink világát sok irányból rágcsáló kártevők, a belső sorvadást kiváltó kórok is rendelkeznek történelmi gyökerekkel valahol. Több vonalat is követhetünk, hogy eljussunk a máig, de jelen esetben alábbi vizsgálatunk figyelmének központjában egy rendkívül káros – és nem is gondolnánk, milyen sok területre hatást gyakorló – zsidó mozgalom munkásságán keresztül tesszük ezt meg. Sigmund Freud nevét már mindenki unalomig ismerheti – de ismeri-e hazánkbeli helytartója, Ferenczi Sándor nevét, netán zsidó csoportjának aktivizmusát?

A freudi pszichoanalitikai mozgalom úgynevezett budapesti iskolája, illetve azzal kapcsolatban Freud és más országok kapcsolódó mozgalmai egy lenyűgöző képet festenek elénk mind a zsidó kultúrpolitikai aktivizmusról, a csoportok közti konfliktus – máig tartó – dimenzióiról, mind pedig napjaink neoliberális degeneráltságának gyökereiről.

Felmerülhet a jogos kérdés ugyanakkor, hogy miért érdemes egy régi, bizarr mozgalommal foglalkozni ma, amikor Klaus Schwab és a Világgazdasági Fórum emlegetése dívik inkább. Válaszom erre az, hogy egyrészt ez a régi valami napjaink pulzusára is jelentősen kihat, amint az világossá válik hamarosan, másrészt – kulturális példával – az Oscar-gálán a színpadon éppen aktuális műsorvezető helyett érdemesebb a zsidó filmstúdiók, producerek és terjesztők hálózatát megvizsgálni, melyek motivációinak megismerése a tünetek kezelésénél közelebb visz minket a probléma orvoslásához. Mérnöki példával élve: egy mozgó vonat láttán értékesebb információ annál, hogy „a vonat megy”, a miként működik, honnan jön, és merre megy kérdése – hogy miként lettek a sínek lefektetve, kik által, miért, és milyen irányba vezet mindez... A mai globalisták elleni harc fontos ugyan, de ők egy már lefektetett sínen haladnak. Oka van annak, hogy ami évtizedekkel ezelőtt természetes volt, ma már tabu: Werner Sombart (1863–1941), korának egyik legnevesebb német közgazdász-szociológusa anno teljes nyugalommal írhatott alapos antikapitalista elemzéseket zsidóellenes éllel (Sombart, 1913), ahogy a természetvédő Madison Grant (1865–1937) is bármi veszély nélkül érvelhetett nyíltan fajvédelmi szempontból a bevándorlás ellen (Grant, 1922; 1924), hogy nemzetközi példákkal éljünk. Mindez ma már elképzelhetetlen a kialakult keretek elfogadása nélkül (például „szociokulturális” érvelés „etnikai” helyett). Ezen keretek kulturális, értelmiségi és politikai mozgalmak munkássága, illetve hatalmi befolyás és manipuláció eredményeként alakultak ki, nem a természet rendje tört magának utat, sokkal inkább a természet rendje ellenében törtek maguknak utat azon rend ellenségei – akik domináns mértékben zsidók voltak akkor (is), amikor ez az eltolódás végbement.

Hovatovább, a freudi felforgatás hatása (amellett, hogy a szakirodalom szerint is napjainkig tart) jelentős magyarországi elemmel rendelkezett, mely az úgynevezett Budapesti Iskola irányvonalában bontakozott ki, s melynek megfelelő kritikus elemzésével – főleg zsidókritikus szempontból –, még adós a történetírás . Az alábbiakban Sigmund Freud (1856–1939) mellett annak hazánkbeli szócsöve, Ferenczi Sándor (1873–1933) és – Freudot is néha leköröző – mozgalmán keresztül kerül feltárásra az a folyamat, mely jelentős része volt annak az eltolódásnak, ami napjainkban a neoliberalizmus formájában domináns a nyugati (fehér ember által kiépített) világ zömében. Ebben a tanulmányban a neoliberalizmus freudi elemei fokozatosan kerülnek bemutatásra, miközben a mindennek értelmet adó zsidó motivációk és karakterjegyek is kidomborodnak majd. A főbb felelősöknek neveik vannak, a síneket körülírható folyamatok fektették le egyértelmű, sőt, személyes levelezésekben sokszor nyíltan kijelentett és leírt célok érdekében. Erről lesz szó az alábbiakban, mely elemzés a tavalyi „woke” jelenség kapcsán általam írtak kiegészítésének tekintendő (lásd: első, második, harmadik, negyedik részek), ahol az amúgy pszichoanalitikus Frankfurti Iskola munkásságán keresztül mutattam be ezt a folyamatot, de ezúttal a nekik is gyökereket szolgáltató, és velük párhuzamos (azonban szintén belterjesen zsidó) freudi mozgalom kapcsán kerül erre sor.

Freud áltudományossága ellenére egy kulturális, szociopolitikai ikon máig: itt éppen a pár hónapja megjelent Freud’s Last Session (Matt Brown, 2023) című filmben a népszerű színész, Anthony Hopkins alakítja szimpatikus karakterként a zsidó manipulátort

Nem volt mindig így

A 19. század legjelentősebb teoretikusai között is fellelhető, amit mai szemmel rasszizmusnak és fehérpártiságnak tekinthet az erre fogékony: „a korábban a liberális hagyomány központi elemeként elkülönített két filozófus, Locke és Kant fajilag korlátozta a tulajdonjogot, az öntulajdont és a személyiséget. Locke befektetett az afrikai rabszolgaságba, támogatta az indiánok kisajátítását, és segített megírni az 1669-es karolinai alkotmányt, amely abszolút hatalmat biztosított a gazdáknak rabszolgáik felett. Kantról, a modern kor legfontosabb etikusáról, a személyiség és a tisztelet híres teoretikusáról kiderül, hogy a modern tudományos rasszizmus egyik megalapítója...” (Mills, 2008, 1382. o.). Ami vizsgálatunk szempontjából relevánsabb: a liberalizmus „jócskán át volt itatva a zsidóellenességgel” – fekteti le Kiss László (2010, 147. o.), és részletezi azt bővebben Green és Sullam (2020) tanulmánya. A szociáldarwinizmus is népszerű volt liberális körökben – annak faji vonatkozásaival együtt – például a 19. század Németországában is (Weikart, 1993). „A létfontosságú láncszem, az ember, aki átugrotta a keresztény évszázadokat, és egy új, nemzetközi, szekuláris zsidóellenes retorikát adott az európai kultúra, nem pedig a vallás nevében, Voltaire volt” – mutat rá a francia színtér kapcsán Arthur Hertzberg (1970, 313. o.), a zsidótudományok professzora a New York-i Egyetemről. Tanulmánya szerint „a modern antiszemitizmus kevésbé a keresztény teológiai mentalitásnak, mint inkább a doktriner szabadelvűségnek köszönheti létét olyan személyiségeknél, mint Voltaire, d'Holbach, Diderot és Marat” – foglalja össze a könyv kiadója. Lásd még: „A zsidó nép tehát lényeges szerepet tölt be Voltaire gondolkodásában. Öröknek és változatlannak tekintve őket, Voltaire bibliai polémiáját a tizennyolcadik század társadalmi valóságához kapcsolja. Ez a dimenzió különbözteti meg Voltaire-t az olyan XVII. századi íróktól, mint Bossuet és Pascal, akiknek a zsidókra való hivatkozásai kizárólag a keresztény teológia szempontjából vett szimbolikus judaizmusra vonatkoztak. Voltaire ezzel szemben inkább a judaizmussal mint mentalitással, semmint vallással foglalkozott, a zsidó jelleget időtlen fogalomként értelmezve, amelyet implicit módon minden korszak minden zsidójával kapcsolatba hozott. Voltaire számára a zsidók a megváltoztathatatlan dogmatizmus megtestesítői” (Sutcliffe, 1998, 110. o.).

Az antiszemitizmus egyik szakértője, Robert S. Wistrich (1995, 109. o.) szerint „Ennek a »kereszténység utáni szekularizált retorikának« Voltaire volt a kezdeményezője, akinek a hozzáállása »nem a felvilágosodás és a forradalom elleni reakcióként, hanem magában a felvilágosodásban és a forradalomban alakult ki«. Nemcsak »reakciósok« voltak ellenségesek a zsidók egyenjogúságának biztosításával szemben, hanem sok esetben a radikálisok, a »progresszívok«, sőt a szocialisták is.” Tovább pontosítva: „Nemcsak maguk a francia gondolkodók járultak hozzá a hagyományos keresztény zsidógyűlöletből a modern szekuláris antiszemitizmusba való átmenethez, hanem éppen a »legprogresszívebb« körökben alakult ki ez a véleményáramlat” (i. m., 112. o.).

Hazánk neves, liberálisabb figurái közül Petőfi Sándor (1823–1849) kapcsán is ismert annak „antiszemita” vélekedése, például. Ezek az egykori liberális karakterek nehezen hasonlíthatók össze a mai „pánszexuális”, „nem bináris” liberálissal... Egy további szempont, amit érdemes figyelembe venni, hogy míg anno összefért a liberális identitással a külcsoportok különbözőként való megítélése és bírálata – akár nyers becsmérlése is –, addig a mai liberálisnál ellenkező irányban, egyedül a fehér ember bírálata, vádolása, megalázása, diszkriminálása a megengedett faji alapon. Viszont nemcsak progresszív, hanem más körökben is jellemző volt a zsidóellenesség, legyen az szocializmus, vagy akár anarchizmus, mely utóbbinak a francia Pierre-Joseph Proudhon (1809–1865) az egyik atyja (aki szerint a zsidó „mindent megmérgez azzal, hogy mindenbe beleavatkozik”), például néha nyers, vérgőzös módon bírálta őket: „A zsidó az emberiség ellensége. Ezt a fajt vissza kell küldeni Ázsiába, vagy ki kell irtani” – írta naplójában 1847-ben (idézve: Wistrich, 1995, 117. o.). Hasonlóan az ideológia másik alapköve, az orosz Mihail Bakunyin (1814–1876) is ostorozta a zsidókat, amit napjaink „pánszexuális”, „transzinkluzív” anarchistái el is ítélnek: „Bakunyin azonban rasszista volt, ezért úgy gondolta, hogy az uralom és kizsákmányolás egyik kulcscsoportja a zsidók, különösen a zsidó bankárok voltak” (Baker, 2021).

A pszichoanalitika és társideológiái – Freud és mások beismerése szerint is, amint látni fogjuk – az antiszemitizmus (avagy, a zsidó hatalomgyakorlás akadályai) elleni hadviselés eszköze volt. Megállapíthatjuk, hogy ebben jelentős sikereket ért el, hiszen amíg a 19. században, majd a 20. század első felében még a politikai paletta minden pontján megfért a zsidóellenesség, azóta ez már elképzelhetetlen néha még magukat radikálisnak nevező nemzeti körökben is (legalábbis nyíltan). Hogy mindennek a velejárója volt, hogy a bizonyos dolgokban már eleve káros liberalizmus tovább korcsosult, és a mai fajkeveredés, demográfiai, morális és szexuális sorvadás degenerált helyzetéhez vezetett, a zsidók számára egy megfizethető ár – a fehér ember nemzetei sínylik meg ezt zömében, az ő elitstátuszuk megmaradt.

Hiányos lenne a nyugati világ jelenkori hanyatlásának értékelése (és a miértek megértése) anélkül, hogy ezt a zsidó hatást figyelembe vennénk. A civilizációnkba fecskendezett méregnek a zsidó volta nem csupán abból fakad, hogy a mindennek utat törők személy szerint zsidók voltak, de abból is, hogy zsidó karakterük, jellemük, identitásuk motiválta őket abban, hogy saját igényeiknek megfelelőre formálják a fehér ember társadalmait, melyekben a diaszpóra zsidósága letelepedett. A csoportközi konfliktus ősi és megkerülhetetlen törvénye mentén itt is az látható, hogy ezen érdekkülönbségek esetében az egyik csoport rovására megy a másik csoport érdekérvényesítése. A Ferenczi-féle zsidók szerint egy olyan társadalom a biztonságos számukra, melyben toleráltatik az aberrált (normalitás mint fóbia – lásd: Wilhelm Reich), befogadtatik az idegen (etnocentrikusság mint patológia – lásd: Franz Boas), s melyben egy összeforrt nemzeti egység nem léphet a nyakukra, amint az sokszor megtörtént korábban, például a Tanácsköztársaságra adott válasz esetében is, majd pedig a két világháború közötti időszakban eleve. A Rágalmazásellenes Liga zsidó szervezet korábbi vezetője, Abraham Foxman ezt úgy fogalmazta meg, hogy a társadalmat nekik „a lehető legjobban felhasználóbaráttá” kell tenniük „a zsidók számára”. Kerül, amibe kerül: jelentsen az morális hanyatlást, vagy akár evolúciós szempontból is mérhető demográfiai sorvadást a fehér nem zsidó nemzetek számára. Sigmund Freud megfogalmazásában, ha nem is mérget, de valami hasonlóan rombolót jelentett mindez: „Az Amerikába tartó hajó fedélzetén nem érezte úgy, hogy új csodaszert hozna annak az országnak. A rá jellemző száraz szellemességgel azt mondta útitársainak: »A pestist hozzuk nekik!«” (Mannoni, 1971, 168. o.).

Sigmund Freud 1890 körül

Így van ez még akkor is, ha a Freud-féle „tudomány” mára már komoly ember számára vállalhatatlan. Miközben a 19. század vége az empirikus tudományosság lázával haladt előre, Freud messzemenőkig a spekulációkra hagyatkozva saját bizarr mentális képeit vetítette az emberre (avagy, a társadalomra és annak kultúrájára), melyben ezoterikus – mondhatni, vallásos – elemek sokaságával találjuk szembe magunkat: mint holmi démon, úgy szállja meg az embert a „péniszirigység”, netán a „kasztrációs komplexus”, vagy pokoli tűzként emészti az „Ödipusz-komplexus”, esetleg a „halálösztön” vagy a „neurózis”, melyek boszorkányos világában bolyongunk hontalan az „ösztönén” (id), „én” (ego) és „felettes én” (superego) támpontjaival... Hogy mindennek mennyi talmudista és kabbalista alapja van, hamarosan látjuk majd, de mivel vizsgálatunk tárgya nem magának a pszichoanalízisnek a kritikája, itt most legyen elégséges a freudizmus cáfolataként utalni a (félzsidó) pszichológus Hans Eysenck vonatkozó könyvére, melyben Freudot úgy jellemzi, mint aki „kétségtelenül zseniális volt, de nem a tudomány, hanem a propaganda, nem a szigorú bizonyítás, hanem a meggyőzés zsenije” (Eysenck, 2018, 208. o.; további cáfolatért lásd még: Crews, 1998; 2017).

Mivel a Freud- és Ferenczi-féle mozgalom jelentős hatása szociokulturális és civilizációs jellegű, így ezen tanulmány alanya is a neoliberalizmusnak ez a része, kevésbé annak a gazdasági megnyilvánulása. Ez utóbbit illetően lásd például Rachel Turner (2007, 76. o.) elemzését, ahol a szerző által megnevezett fontosabb 14 karakterből 6 zsidó: Polányi, Popper, von Mises, Machlup, Friedman és Rueff – egy sokszoros felülreprezentáltság (de a nem zsidók között is találunk olyanokat, mint Friedrich Hayek, aki zsidók között szocializálódott [Hayek, 2005, 53. o.]). A vonal „legfőbb teoretikusának” a zsidó Milton Friedmant tartják (M±czyńska & Pysz, 2015, 22. o.). A mai „vadkapitalizmus” zsidó jellege kapcsán pedig lásd Andrew Joyce (2019) elemzését.

Ferenczi Sándor és a Budapesti Iskola

A miskolci születésű Ferenczi Sándor még Fraenkel néven élte első éveit, de 1879-ben a helyi zsidó közösséggel szoros kapcsolatot ápoló családja nevet változtatott (Kapusi, 2018). Tom Keve (Krausz Tamás Ödön) bemutatásában Ferenczi egy belterjes zsidó közeg tagjává vált:

Ferenczi a zsidó Budapest szerves része volt. Az 1890-es évek vidéki hullámának részeként költözött a városba Miskolcról (Bécs közvetítésével) a fővárosba. Az újonnan épült körúton (Erzsébet körút 54. szám alatt, a Grand Hotel Royal kávéházával szemben), az egyik középosztálybeli, zsidó negyedben lakott. A Rókus kórházban dolgozó kollégái közül sokan zsidók voltak, ahogy pszichoanalitikus páciensei és feltehetően barátai többsége is. Miközben a zsidók közös háttere és közös problémái természetes társadalmi köteléket alkottak, egyszerűen ott volt a számok súlya is. Mivel Ferenczi olyan területen élt és dolgozott, ahol a lakosság negyven százaléka zsidó volt, szükségszerűen nagyszámú zsidó kapcsolattal rendelkezett. (Keve, 2018, 15. o.)

Ferenczi Budapestre költözése után nem járt már zsinagógába, de „levelezéséből kitűnik, hogy ez nem a zsidó közösségtől való elszakadást vagy zsidó identitásának csökkenését tükrözte” (Aron és Starr, 2013, 309. o.). Nem meglepő így, hogy a magyarországi pszichoanalitikus mozgalom, mint általában mindenhol, itt is egy kimondottan zsidó mozgalom volt. A Ferenczi Sándor Egyesület (mert ilyen is van) honlapján a hazai színtér kiemelkedő figuráinak 29 nevet sorol fel, akik közül – a szakirodalom mélységeiben, de általában egyszerű utánajárással – igazolhatóan 27 volt zsidó: Alexander Ferenc, Bak Róbert, Bálint (Michael) Mihály, Bálint Alice, Benedek (Therese) Teréz, Eisler M. József, Ferenczi Sándor, Gimesné Hajdú Lili, Gyömrői Edit, Hermann (Cziner) Alice, Hermann Imre, Hann-Kende Fanny, Hollós István, Kertészné Rotter Lillián, Kovács Vilma, Lázár-Gerő Klára (Clara Lazar Geroe), Lévy Lajos, Lévyné Freud Kata, Loránd Sándor, Margaret Mahler, Pető Endre, Pfeifer Zsigmond, Révész László, Róheim Géza, Spitz-René Árpád, Székács-Schönberger István és Szilágyi Géza. A nem zsidók Rajka Tibor és Almásy Endre voltak (ez utóbbinak mentora a zsidó Kovács Vilma volt). Az Egyesület listája saját kutatásaim szerint is korrekt, s ez így a Budapesti Iskola zsidóságát 93,1 százalékra teszi, ami a főbb személyeket illeti, de a tartalom kapcsán is hasonló képet látunk majd...

A Budapesti Iskola több tagja Ferenczi Sándor 56. születésnapjának ünneplésekor 1929-ben Budapesten (Ferenczi ősz hajjal, középen)

A pszichoanalitika hazánkbeli aktivizmusa „igen fontos szerepet játszott a 20. századi magyar progresszió eszmevilágának alakulásában és nagy hatást gyakorolt az irodalomra, a művészetre és a tudományos gondolkodásra is” – szögezi le a terület egyik szaktekintélye, Erős Ferenc (2020, 103. o.). A freudi tan magyarországi színtere (iskolája) Ferenczi vezetésével alakult ki és nyerte el formáját („Ha átvitt értelemben Sigmund Freud volt a pszichoanalízis atyja, akkor Ferenczi Sándor volt az anyja” [Kurzweil, 2012, 63. o.]). Róla a másik szaktekintély, Mészáros Judit (2010, 71. o.) úgy ír, mint aki nem csak a hazai téren, de alapvetően „katalizátor volt a pszichoanalízis fejlődésében”. Emiatt Freud 1918 augusztusában lelkesen írta szintén zsidó és analitikus Karl Abraham (1877–1925) barátjának, hogy „Budapest jó úton halad afelé, hogy mozgalmunk központjává váljon” (idézve: uo.). Bár később önállóbb lett és még konfliktusaik is voltak, Ferenczi magát Freud szócsövének tekintette eleinte, amint 1909. október 30-i levelében arra utal, s egyúttal árulkodó képet is fest a hazai mozgalom kialakulásának jellegéről:

Szóval, ma volt az előadás a „Mindennapi életről”. Örültem, hogy mintegy háromszáz fiatal és lelkes orvostanhallgató előtt beszélhettem, akik lélegzetvisszafojtva hallgatták a szavaimat (vagyis az Ön szavait). [...] Az orvostanhallgatók körülvettek, és azt akarták, hogy bármi áron ígérjem meg nekik, hogy többet mesélek nekik ezekről a dolgokról. Időt kértem, hogy átgondolhassam a dolgot. Budapest végül is nem tűnik olyan abszolút rossz helynek. A közönség természetesen kilenctized részben zsidókból állt! (Freud et al., 1993, 91–92. o.)

Megfigyelhető, hogy Ferenczi számon tartotta, ki a zsidó, mely tendencia máshol is fellelhető: „Vajdát (aki természetesen szintén zsidó) a mi [Otto] Rankunk szintjére akarom képezni” – írta 1910. február 5-i levelében (i. m., 132. o.), majd 1911. március 9-én egy bajai ügyvéd, dr. Rosti kapcsán jegyzi meg származását (i. m., 258. o.), de például 1911. november 15-én így fogalmaz: „ő [Polgár Gyula gimnáziumi tanár] bemutatott a barátjának, dr. Varjasnak is (természetesen mindketten zsidók)” (i. m., 313. o.). Az emberek zsidóságának figyelése egy visszatérő elem volt köreikben, amint majd látjuk, melynek okáról Freud Abraham Brillnek írt 1920. január 19-i levele lehet árulkodó: „Első megismerkedésünktől fogva teljes bizalmat helyeztem Önbe, ami a mai napig nem rendült meg: olyat, amilyet egy zsidó csak egy másik zsidóba helyezhet. [...] Az egyetlen hiba, amiért gyakran vettem a bátorságot, hogy megrójam Önt, az a túlzott érzékenység volt, ami szintén fajunk sajátossága” (Freud et al., 2000, 14. o., 5. lábj.). Logikus, hogy a tudatosan zsidó mozgalomban uralkodó etnikai szolidaritás ellenkező irányban is jelen volt: a nem zsidókkal szemben bizalmatlanok voltak: „A többi svájci túlságosan is az ő [C. G. Jung] sugallatának hatása alatt áll, egy rakás antiszemita. Soha nem volt még olyan világos számomra, mint most, hogy mekkora pszichés előnye van annak, ha valaki zsidónak született, és gyermekkorában védve maradt ettől az atavisztikus ostobaságtól. Még Putnam is könnyen visszaeshet; mindig szemmel kell tartani Jonest, és elvágni a visszavonulási útvonalát” – írta Ferenczi Freudnak a gój tagok kapcsán 1912. augusztus 6-án (i. m., 400. o.). Egy másik példával illusztrálva ezt: amikor az említett Brill azt állította, hogy Ernest Jones (1879–1958) Otto Rankot egy „csaló zsidó”-nak nevezte, jelentős felháborodás hullámai alakultak ki. Ferenczi „dühöngött”, Rank pedig azonnal ki akarta záratni Jonest köreikből, hiába kért elnézést az a sérelmekért, noha nem is azt írta, amivel vádolva lett: amint Brill később elismerte, „jelentősen más” volt az, amit Jones valójában írt. A zsidók elleni bármilyen ellenszenv lehetősége azonban felmerült, így ez „a dühös Ferenczi számára még hónapokkal később sem számított, ez nem szavak, hanem szándék kérdése volt. Aligha meglepő, hogy Jones kiközösítve érezte magát, méghozzá Ferenczi, korábbi elemzője által” (van Schoonheten, 2018, 62–63. o.).

Ferenczi Sándor 1913-ban

Hasonlóan törzsi megnyilvánulásokkal még találkozunk később, de egyelőre maradjunk a 20. század első éveiben, amikor Ferenczi megindult a freudi úton, dominánsan zsidó közönséggel, majd megalapítja egyesületét is:

Ha megnézzük a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület december 31-i tagsági listáját (K-IZP, 1919, 59. o.), 19 nevet találunk rajta. Közöttük csak egy nem magyar volt, Ernest Jones, akit már 1914-ben tiszteletbeli taggá választottak. Ez egy nagyon kis minta, de néhány általános szociológiai tendenciát mutat. Legtöbbjük az asszimilálódott zsidó középosztályhoz tartozott, és első generációs értelmiségiek voltak; néhányan közülük a zsidó felső középosztályból származtak. [...] Az egyesület magját még 1913-ban is az öt [zsidó] alapító tag alkotta: Ferenczi Sándor, Hollós István, Radó Sándor, Lévy Lajos és Ignotus [Veigelsberg Hugó]. A többi tag később, 1915 és 1918 között csatlakozott. (Erős, 2016, 407. o.)

Ugyanerre mutat rá Friedrich Melinda (2017, 57. o.) is, hozzátéve: „Ferenczi mint orvos nem volt elismert akkoriban, inkább az irodalmi-művészi körökben volt kiterjedt kapcsolatrendszere, leginkább a Galilei Kör tagjai és a Nyugat alkotói tartoztak ide. Ez a körülmény meghatározó volt az egyesület tagjainak összetétele szempontjából”. Valóban, a semmiből előbukkant Ferenczit a már befolyással rendelkező fajtársai segítették, jó példát szolgáltatva az etnikai csoportstratégiáról: Schächter Miksa (1859–1917), bár eredetileg rabbinak tanult, „a magyarországi orvostársadalom kiemelkedő alakja volt, az ország igazságügyi orvosszakértői bizottságának tagja és egy főszerkesztő” is egyben – említi Mészáros Judit (2014, 10. o.), aki őt nevezi Ferenczi „első atyai jótevőjének” is (uo.). A hazai pszichoanalízis „nagy hálával tartozik” neki: „A Gyógyászat [folyóirat] azonnal közzétette Ferenczi minden hazai és külföldi előadását, Ferenczi pedig 1910-ben és 1912-ben két kötetet állított össze ezekből a pszichoanalízisről szóló tanulmányokból. A folyóirat hamarosan a pszichoanalízis egyfajta hírforrásává vált, és információkat szolgáltatott a pszichoanalitikusok tevékenységéről és nemzetközi szervezeteik fejlődéséről” (i. m., 11–12. o.). Ez a tekintélyes hátszél „azt jelentette, hogy a pszichoanalízis is egészségügyi szakterületté vált, mint a többi. Ferenczi mellett később más írók is publikáltak a pszichoanalízisről a folyóiratban” (uo.). További részleteket követően a szerző bemutat egy másik zsidót, aki hasonló módon segített Ferenczi szekerét tolni:

Bródy [Sándor] 1903-ban indította el a Jövendő című hetilapot, amely irodalommal és politikával foglalkozó hetilap volt, és a Nyugat egyik előfutárának tekinthető. Ferenczi a természettudományos rovatban megjelent cikkei révén szélesebb közönséget ismertetett meg az aktuális kutatásokkal és a tudományok történetével (Zsoldos, 1996). Ezen írások egy része már korábban megjelent a Gyógyászatban, de úgy érezték, hogy különböző cikkek második nyomtatásra szorulnak a laikus olvasóközönség számára. (I. m., 14. o.)

Még itt sem áll meg a törzsi összjáték, Mészáros így folytatja később:

Ezeket egészítette ki a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság. E fórumok azonnali hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni. A huszadik század első évtizede nemcsak az első Freud–Ferenczi találkozót hozta, de még ugyanebben az 1908-as évben az író Ignotus írótársával, Fenyő Miksával és Osvát Ernő kritikussal, íróval együtt megalapította a Nyugat című lapot. Ugyancsak ebben az évben alakult meg a Galilei Kör, egy évvel később pedig a Társadalomtudományi Szabadegyetem. Ugyancsak ekkoriban indult el a Nyolcak a magyar festészet megújítására. Tagjai között volt Berény Róbert, aki Ferenczi barátja és a pszichoanalízis korai híve volt. (I. m., 27. o.)

Ignotus-Veigelsberg Hugóról utca is el lett nevezve Budapesten, emléktáblát is kapott (XII. kerület, Szilágyi Erzsébet fasor 10.)

A Galilei Kör egy súlyosan zsidó kör volt és kivette a részét az őszirózsás forradalom – így a Tanácsköztársaság – kialakulásából: maga Jászi Oszkár, aki vezető személyiség volt, zsidó volt, akárcsak más vezetők: Pikler Gyula, Somló Bódog, Braun Róbert, Szabó Ervin, Korvin Ottó, Pogány József vagy Lukács György – ez utóbbi három az 1919-es véres Kun-rezsim magas rangú tagja volt. A későbbi kommunista vezető Rákosi Mátyás is tag volt egykoron. Még az ifjúsági tagozatuk is jellemzően zsidó volt: Rubin László, Turnowsky Sándor, Kende Zsigmond. Ami a Nyolcakat illeti, egy tipikus Entartete Kunst avantgárd vizuális művészmozgalomról beszélünk: a 8 tagból 7 volt zsidó (Pór Bertalan, Berény Róbert, Czóbel Béla, Orbán Dezső, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos és Márffy Ödön – Kernstok Károly az egyedüli kivétel). Többen közülük (mint Kernstok, Pór és a Ferenczi-barát Berény) a Kun-rezsim hivatalos művészei is voltak – bár úgy tűnik, a szerző nem foglalkozik ilyen részletek említésével. Mészáros (2010, 71. o.) ezt korábban úgy foglalta össze, hogy „mind az egyetemi hallgatóknak, mind a fiatal avantgárd értelmiségnek lehetősége nyílt arra, hogy ne csak kövessék, hanem részt is vegyenek a pszichoanalízis fejlődésében”.

Berény Róbert (1887–1953) propagandája a zsidóbolsevik Kun-rezsim részére (1919)

Pór Bertalan (1880–1964; felül) és Tábor (Taupert) János (1890–1956; alul) propagandaplakátjai az utcán (1919)

Mindezzel nem teljes a felsorolás még, Mészáros folytatja (2014, 77. o.): „Nem csupán arról van szó, hogy az ország vezető kulturális folyóirataiban pszichoanalitikusok, mint Freud, Ferenczi, Hollós, Róheim és mások tanulmányai jelentek meg – elsősorban a Nyugat, a Szép Szó és a Századunk lapokban –, hanem arról is, hogy az irodalmi művek a szerzők témaválasztásában és a szereplők belső konfliktusainak ábrázolásában egyértelműen tükrözték a pszichoanalitikus szemléletet”. A Századunk feje a zsidó Vámbéry Rusztem (1872–1948) volt, a nemzetellenes polgári radikális (és szabadkőműves) mozgalomból (és Polgári Radikális Pártból, amit végül betiltottak). Két további zsidó szerkesztő volt még Varró István és Purjesz Imre. A Szép Szó szerkesztője Ignotus volt, és a szintén zsidó Fejtő Ferenc, de itt szerkesztett a költő József Attila (1905–1937) is, aki magyar létére szimpatizált a pszichoanalízissel annak idején. Miután a mozgalom meghonosodott, természetesen más platformok is népszerűsítették, és helyet biztosítottak neki: Mészáros említi a Korunk című folyóiratot, amelyet a marxista, „polgári radikális” nem zsidó Dienes László alapított. A negatív kritikáktól sem kellett Ferenczinek tartania túlságosan, hiszen egyrészt ilyen zsidó befolyás mellett az nem fenyegetett, másrészt, amint a megjelenő gyűjteménye kapcsán írta Freudnak 1914. január 29-én: „nem küldtem recenziós példányokat a leendő ellenzőimnek” (Freud et al., 1993, 535. o.).

Ferenczit már a korai években egy „missziós buzgalom” jellemezte (Cassullo, 2018, 22. o.), így ezzel a zsidó berendezkedéssel a háta mögött a mozgalom inkább kulturális befolyást szerzett, semmint orvosit, Hernádi Miklós (2010) megfogalmazásában: „bár marginalizálódtak, kitartóan írták műveiket Magyarországon, és nagyobb hatást gyakoroltak a kor irodalmára, mint a pszichoanalízistől idegenkedő idegkutatókra”. Mindezek fényében nem meglepő, hogy Ferenczi munkásságának „Első támogatói és népszerűsítői, valamint első betegei a gyorsan fejlődő magyar polgárság legfelvilágosultabb – elsősorban zsidó – értelmiségi és üzleti elitjéből kerültek ki, főként Budapesten” (Erős, 2012, 41. o.). Szintén fontos, hogy a tömeges véleményformálás súlyos zsidó hatás alatt állt: „Egyetlen területen lesz nyíltan észrevehetővé a szellemi életben a tömeges zsidó jelenlét, az újságírók számában, amely a [19.] századvégre egyes statisztikák szerint 50 százalék, mások szerint is 34 százalék” – majd rámutat a szerző, hogy e zsidók számára hasznos volt a „közvetítő, a kommunikatív szerep vonzó volta és társadalmi tekintélye” (Szabolcsi, 2000, 136. o.).

A forradalmi felfordulás időszaka

Az első világháború idején Ferenczi orvosi feladatot volt kénytelen ellátni, de kényelmesen elvolt, még folytathatta a szokásos munkáját szolgálat alatt is: „Okt[óber] vége óta katonai szolgálatot teljesítek egy huszárezredben, bár egyelőre csak a vonalak mögött, ahol nincs sok dolgom. Még 2-3 magánbeteget is látok naponta elemzésre” – írta Ernest Jonesnak 1915 májusában, amikor már hét hónapja szolgált így tiszti főorvosként (Ferenczi és Jones, 2013, 69. o.). Hamarosan azonban változtak a viszonyok, barátai és eltvársai segítségével a viharos időszak elhozta Kun Béla és fajtársai diktatúráját – de Ferenczi ebben is kényelmesen elvolt:

A Moszkvából hazatérő magyar kommunisták és a Galilei Kör szocialista ifjúság „régi” gárdájának vezetésével ez a kormány kevesebb mint öt hónapig tartott. Ez alatt a rövid idő alatt számos bolsevik intézkedést vezettek be, például földreformot, államosítást és oktatási intézkedéseket. A „vörös terror” néven ismertté vált intézkedéseket az ellenzék elhallgattatására vagy felszámolására indították el. [...] Ez a kormány volt az, amely Ferenczit kinevezte a világ első pszichoanalitikai tanszékére, noha az ügyet már az előző rendszer is fontolgatta. Ferenczi kinevezését a korábban a Galilei Körhöz tartozó Lukács György, az oktatásügyi népbiztos írta alá, és Theodor von Kármán [Kármán Tódor] népbiztoshelyettes ellenjegyezte... (Keve, 2018, 16. o.)

A két említett zsidó mellett még egy harmadik is közrejátszott: „Megtörtént a kinevezésem a »pszichoanalízis« professzorává. Elsősorban Radó [Sándor] a felelős ezért, aki az oktatási szekción átkorbácsolta az ügyet” – írta Freudnak 1919. április 29-én (Freud et al., 1996, 353. o.; kiemelés az eredetiben). Még Ferenczi asszisztense is zsidó volt Feldman Sándor (1781–1973) személyében (Mészáros, 2014, 169. o.). Se Freud, se Ferenczi nem rajongott a bolsevikokért, de azok mind a pszichoanalízisben, mind a galileista Ferenczi személyében számukra megfelelőt találtak: „Ferenczi korai írásainak politikai és társadalmi radikalizmusa a Galilei Kör gondolkodásának és értékrendjének különösen mély hatását mutatja. Ferenczi radikalizmusa mindenekelőtt a közvetlen társadalmi és politikai vonatkozású írásai szintjén nyilvánul meg” – írja Erős (2012, 42. o.).

Ferenczi Sándor kinevezése az újonnan létrehozott „psychoanalytikai tanszék” tanárává – 1919. április 25. (forrás: mnl.gov.hu)

Erős egy vonatkozó másik művében is hasonlóan mutatja be a dolgok menetét: „A pszichoanalízis első nemzedékének legkiválóbbjai (élükön Ferenczi Sándorral) szoros kapcsolatot tartottak fenn a polgári radikális körökkel is. Mint szabadgondolkodók, eszmevilágukat tekintve sem álltak távol a polgári radikalizmustól, amint ezt Ferenczi Sándor korabeli, gyakorta élesen társadalomkritikai hangvételű írásai tanúsítják. A forradalmak bukása után azonban a pszichoanalízis mozgástere beszűkült” (Erős, 2001, 168. o.). A hagyományos európai kultúra kíméletlen „kritikája” természetesen a zsidó értelmiségi hadviselés hasznos fegyvere volt mindig is: legyen az antropológia, teológia, szexualitás, szociológia, vagy a nemiség maga... Erős szerint „A magyarországi pszichoanalízis értékvilágában továbbra is a liberalizmus maradt a meghatározó. [...] Ugyanakkor a pszichoanalízis mint folytatódó irányzat fontos szerepet játszott a galileánus, októbrista hagyományok ébrentartásában, továbbélésében” (i. m., 169. o.). A forradalmi felfordulást követő zsidó terror is logikusan kapcsolódott a pszichoanalitikai mozgalomhoz:

Számos jel mutat arra is, hogy a korabeli ideológus- és politikusgárda egy része határozott rokonszenvet táplált a pszichoanalízis iránt. Ez nem különösebben meglepő, hiszen sokan közülük ugyanabban a polgári radikális, galileista környezetben nevelkedtek, amely Ferencziéket is befogadta. Magyar Kálvária — magyar föltámadás című könyvében Jászi Oszkár egy zárójeles megjegyzésben arra utal, hogy a forradalmak idején a freudizmus „a kommunista fiatalság bálványa" volt. (Jászi, 1920:127)

Ez a megállapítás talán túl sommás, de kétségtelen tény, hogy az első világháborút követő forradalmi periódusban a pszichoanalitikusok egy része is erőteljesen politizálódott. Ekkoriban alakult ki Közép- és Kelet-Európában a lélekelemzésnek az a militáns baloldali, szocialista-kommunista orientációjú irányzata, amely Marx és Freud szintézisének megteremtését tűzte ki célul. Kevéssé ismert tény, hogy Magyarországon a pszichoanalízis elméleti vagy gyakorlati művelői közül többen is aktív szerepet vállaltak a Tanácsköztársaság alatt. (I. m., 65. o.)

Mind a zsidóbolsevikok között, úgy az irodalmi-kulturális téren is növekvő befolyásuk logikus, hiszen amint a téma franciaországi szakértője, Michelle Moreau-Ricaud felvázolja, a freudi elvek eleve forradalmi jellegűek voltak:

Aztán [Ferenczi] felfalt minden analitikus irodalmat, 1908-ban találkozott Freuddal, aki elbűvölte őt. Ugyanebben az évben a költő Ignotus Hugó elindította a Nyugat-mozgalmat. Feltételezhetjük, hogy mindkét férfinak ugyanaz volt a szándéka – megnyitni az elmét, felébreszteni Magyarországot, és szinergiát építeni egy eszmei forradalomhoz. Az új és haladó eszmék iránti kölcsönös érdeklődés, a kölcsönös barátság és csodálat hidat képezett a két terület, a pszichoanalízis és az irodalom között. (Moreau-Ricaud, 2012, 91. o.)

Többfrontos zsidó támadás alatt állt Magyarország, melyből Ferenczi is kivette a maga részét, mozgalmának többi tagjával együtt. Világháború, vörös terror, Trianon – sújtotta elég borzalom a magyarságot. Ennek ellenére, amint Erős is rámutat, főhőseink számára saját törzsük volt fontos: „Az antiszemitizmus és a zsidóellenes tisztogatások témája a Freud–Ferenczi levelezésben is rendszeresen szóba kerül” (i. m., 45. o.), ugyanakkor feltűnően hiányzott abból a magyar szívfájdalommal való együttérzés – amikor felbukkan, egészen más képet festenek szavaik. Ferenczi így írt Freudnak 1918. október 4-én: „Régi politikai világunk, többek között a Globus Hungaricus összeomlásának kezdete mélyen sérti nárcizmusunkat [értsd: a magyarokét]. Még jó, hogy az embernek a magyar mellett van egy zsidó és egy pszichoanalitikus énje is, amelyeket ezek az események nem érintenek” (Freud et al., 1996, 297. o.). Ferenczi logikája itt utal abbéli hitére, miszerint a szülőföldhöz való ragaszkodás egyféle (patologikus) nárcizmus: „érdekes szociálpszichológiai perspektívákhoz juthatunk egyfelől a nárcizmus és a lokálpatriotizmus, másfelől a tárgyszeretet és az internacionalizmus belső kapcsolatáról. Egy kisvárosban születni és felnőni – úgy tűnik – gátló hatással van a fejlődésre a nárcisztikus hazafisághoz való ragaszkodás értelmében” – írta Freudnak még 1914-ben (i. m., 32. o.).

Ferenczi Freud társaságában annak 1917-es magyarországi látogatásakor

Freud a magyarországi felfordulás idején, 1918. október 27-i levelében ezt javasolta Ferenczinek: „A magyarokhoz mint politikusokhoz kötődő összes hiányosság bosszúval fenyegetőzik. Vond vissza a libidódat a hazától még időben, és találj annak menedéket a ѰA-ben [pszichoanalízisben], különben kénytelen leszel kényelmetlenül érezni magad” (i. m., 304. o.). Az együttérzés hiánya kapcsán Freud későbbi megjegyzése is árulkodó: „Különösen örültem annak, hogy a magyarok úgy döntöttek, hogy Szent István koronájának mitikus csillogását nem értékelik egy nemzet életében a legmagasabb dologként. Egy darab romantikával kevesebb. Az embereknek tele van a hócipőjük ezzel” – írta Ferenczinek 1918. november 3-án (i. m., 307. o.). Freud lenézte a magyarokat, amint arról nyíltan beszél Ferenczinek 1918. november 17-i levelében, a kaotikus történések idején: „Szeretnék magamban nagyon sok szimpátiát felébreszteni a magyarok iránt, de nem sikerül. Nem tudok szabadulni ennek az igencsak műveletlen népnek a vadságától és éretlenségétől” (i. m., 311. o.). A zsidó érdekek fontossága valóban kitűnik levelezésükből. Például, bár Ferenczi részt vett a Kun-féle rendszerben, szégyen helyett inkább az arra adott reakció zsidóellenessége aggasztotta igazán, panaszkodva Freudnak 1919. augusztus 28-án arról, hogy „a kegyetlen klerikális-antiszemita szellem úgy tűnik, győzelmet aratott”, megjegyezve még: „A magyar antiszemitizmust – a nemzeti jelleggel összhangban – brutálisabbnak képzelem, mint az osztrákok kicsinyes-gyűlölködő típusát” (i. m., 365. o.).

Szokolszky Ágnes is meglehetősen világosan fogalmaz, amikor körülírja ezt a belterjes, a hagyományos magyarságot megvető, felforgatni akaró zsidó aktivizmust: „Ferenczi radikális szocialista körökben is tevékenykedett, a társadalmi változások híve volt. A századfordulón az értelmiségiek hevesen vitatkoztak a modernizáció és az elmaradottság elleni küzdelem módjairól. A Jászi Oszkár vezette fiatal szociológusok és politikusok a pozitivista tudományban hittek és a radikális társadalmi reformok mellett álltak ki” – írta Szokolszky (2016, 25. o.), majd részletezi a fentebb már vázolt köröket és karaktereket, kitérve a Kun-rezsimre is:

A radikális értelmiségiek, akik közül sokan zsidó származásúak voltak, vonzódtak a szociális reformokhoz, és a liberális és a kommunista kormányok vezetői lettek. A rövid életű Magyar Tanácsköztársaságban jelentős volt a zsidó érintettség: a népbiztosok (a kommunista kormány miniszterei) nagy többsége zsidó származású volt – köztük Varga Jenő közgazdász és pszichoanalitikus, aki a pénzügyek komisszárja volt, és Lukács György filozófus, aki a kultúra komisszárja volt. Az intézkedéseket vasszigorral foganatosították, beleértve a túszejtést a polgári lakosság köréből, és a forradalmi törvényszékek általi napi kivégzéseket, hogy megakadályozzák az ellenforradalmi kísérleteket. (I. m., 27. o.)

A Freud és Ferenczi esetében is megfigyelhető zsidó törzsi összjáték volt a kommunisták között is jellemző: „A kommunista vezetők többsége, beleértve a titkosrendőrséget is, zsidó származású volt, köztük maga Rákosi Mátyás is. Azon az alapon, hogy a zsidó lakosság mentesült a fasizmus fertőzésétől, a Rákosi-rendszer zsidó származású emberekben bízott, és ők gyakran kerültek vezető pozíciókba” (i. m., 38. o.). Mindezek csupán nevek és számok lennének, ha nem lenne kidomborítva mindennek a jelentősége – szerencsére, bár csak nagyon finoman, Szokolszky is bólint egyet a helyes irányba: „Az osztrák–magyar szociokulturális viszonyok között a zsidóság közös tapasztalata nyilvánvalóan kölcsönös rezonanciát teremtett a bécsi és a budapesti zsidó értelmiségiek között. A tudományos kutatások szerint a pszichoanalízis valóban a zsidó identitásban és a zsidó hagyományokban gyökerezik. A kívülállóság, valamint a »szekularizált messianizmus« érzése készítette fel az elméket egy kritikus és radikális elméletre, különösen egy olyan időszakban, amikor a modernizáció megrázta a régiót” (i. m., 45. o.).

Mindez nem lephet meg senkit, amint a kép tovább tisztul kettejük – és mozgalmuk – zsidó módszertana és aktivizmusa kapcsán, mihelyst a szemlélő tovább ás le a teoretikai művek és személyes levelezések mélységeibe.

(A folytatásban megismerjük Freud zsidó faji elkötelezettségét és holdudvarát, a korabeli magyar fajvédő közeg kritikáját és intelmeit az utókornak, illetve napjaink hazánkbeli freudistáiról is kirajzolódik majd egy látlelet.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom: