Ugrás a cikkhez
Reklám

Ideje lenne megtanulni még a legnagyobb zsidóimádóknak is: hiába próbálkoznak bármilyen alázatos, bűnbánó, ön- és nemzetostorozó szövegekkel, bármennyi pénzzel, soha nem lesz elég, soha nem lesz elég jó.



Még azt sem várták meg, hogy a szipogó unoka maga távolíttassa el a nagyapja nevét, megtették maguk a kiirtottak... (fotó: atv)

(A zsidóimádás betegségében nem szenvedőknek természetesen eszükbe sem jut ilyesmi, talán majd akkor lehetne fontolóra venni, ha évtizedeken át a zsidók esedeznek naponta a megbocsátásunkért az ősbűn Tiszaeszlár, majd Kohn Béla, a közben végzett folyamatos gazdasági kiszipolyozás, erkölcsrombolás és lélekpusztítás - ne feledjük, az ún. holokauszt csak ezután jött -, majd Rosenfeld Mátyás, az SZDSZ stb. miatt. De erre persze soha nem fog sor kerülni.)

Sőt, még milliónyi bocsánatkérés, mindennapi holokausztozás után is azt hazudják, nem indult párbeszéd a témáról, nem néztünk szembe vele, nem dolgoztuk fel... (Továbbá nincs semmiféle mentség, még Trianont sem szabad megemlíteni.) Holott nekik kellene szembenézni végre azzal, hogy miért kísérik sorozatos holokausztok a létezésüket, miért érzi őket elviselhetetlennek minden nép a Földön.

És még van képük bennünket nevezni sorstalannak...

Íme fenti soraink tökéletes igazolása egy Braun Róbert nevű érintett tollából (csak lényegi részleteket közlünk, a teljes szöveg itt olvasható):

Pokorni Zoltán napokbéli megrendült beszéde lehetőséget teremt arra, hogy a magyar sorstalanságról beszélgetés induljon.

(...)

Pokorni – sajnos – nem a bátor emlékező, hanem a magyar sorstalanság jelképe.

(...)

Amit a beszélő megrendülve kimondott – „egyek vagyunk a fájdalomban, a részvétben” –, azt már sokan kimondták, mások mellett egy magyar miniszterelnök is, több mint tizenöt éve. A polgármester a nyilas nagyapa történetét ugyanakkor 'Trianon' elbeszélésébe helyezi: a nagyapáról elsőként azt tudjuk meg, hogy Érsekújváron született és „nem tudjuk, hogyan élte meg a trianoni döntés következtében otthonuk elcsatolását, elvesztését.” Az erkölcsi rend itt szakadt meg: mindenért a trianoni 'nemzetragédia' és a széttépett haza a felelős. Leírtam már máshol, itt csak utalok arra, hogy a modern magyar sorstalanság egyik oka véleményem szerint a Trianont nemzeti tragédiaként láttató történeti elbeszélés. Ez, ahelyett, hogy érthetővé és megélhetővé, feldolgozhatóvá tenné a Trianonhoz vezető utat (ami nem zárja ki a személyes tragédiákra, elszakításokra való emlékezést) és ezzel megalapozná a 1920 június 4-e utáni új, szabad és független Magyarország felemelkedését, egy tragikus sérelmi képzet középpontjába állítja a nemzeti gondolatot.

Pokorni saját édesapja leírásából úgy tudja, hogy az otthontvesztett nagyapa melegszívű, vallásos ember, aki „zsidó szomszédaival kifejezetten baráti viszonyt ápolt.” Negyvennégy decemberében a nagyapa elhagyta a családot, a nyilasokhoz „csapódott” és a Maros utcai – mások mellett Zoltán Gábor Orgia című művében is feldolgozott – tömegnyilkosságokban „meghatározó szerepet játszott.”

Ez egyszerű fedőtörténet, ráadásul a hallgatóság tud(hat)ja róla, hogy nem igaz. Nehéz a nyilas Pokorni Józsefet melegszívű emberként elképzelni, de nem is kell. Az unoka Zoltánnak nem kellene Pokorni József elsőszülött és érthetően elfogult fiának emlékeiből felépítenie saját családjának nyilvános történetét.

(...)

Pokorni önhazugsága a magyar sorstalanság másik, immár személyes elbeszélő technikájának tragikusságára mutat rá; ahhoz, hogy a Trianon narratíva működjön, az egyes embert melegszívűnek és barátságosnak kell látni és láttatni, akit a történelem viharai és mások tesznek gonosszá. Ebben az elbeszélő keretben a melegszívű nagyapa nyilasokhoz „sodródott” és vált tömeggyilkossá. A jelen sorstalanságában ugyanez játszódik le: a melegszívű, szabadságszerető, keresztény magyarokat a 'befogadáspártiak' teszik olyanná, hogy kénytelenek legyenek elfogadni a határonrekedt menekült éheztetését, vagy támogatni a bíróság által megítélt kártérítés megfosztását a börtönben igazságtalanságot elszenvedett cigányoktól. A sorstalanság topográfiája mindig hasonló: idegenek felelősek a mi szenvedéseinkért, ezért kénytelenek vagyunk önvédelmünkben másokat megfosztani attól, amiből nekünk is kevés jutott.

A személyes és őszintén megélt tragédia ugyanakkor feltépi e zárt elbeszélés erkölcsi rendjét: hiszen „nem lett mindenki a nyilasok cimborája” és a német megszállásra való hivatkozás sem mentség, legfeljebb magyarázkodás – mondja beszédében Pokorni. Az értelmiségi emlékező érzi a Szabadság téri megszállási emlékmű történeti magyarázkodásának sekélyességét, ám a személyes tragédia kiváltotta reflexió épp ott torpan meg, ahol a sorstalanságból kiléphetne.

Az, hogy egyek vagyunk a részvétben, nem csak, hogy nem új, hanem értelmetlen is: nem vagyunk egyek. Vannak áldozatok és vannak bűnösök, vannak félretekintő nézelődők és vannak hősök; ez a különbségtétel minden Holokauszt-emlékezés alapja. Ennek kimondása nem történészekre, hanem politikusokra marad; épp ez elől futamodik meg Pokorni. Nem történészbizottságra van szükség, hanem egyenes mondatokra: „A nagyapám gyilkos volt és ebből én tanultam. Nekem nincs bűnöm, de van dolgom.”

Magánemberként és politikusként egyaránt. Ezért polgármesterként például felemelheti a szavát a kirekesztés, a megbélyegzés, a rasszizmus és a zsidózás minden formája ellen, mert soha nem késő. Például a miniszterelnök cigányokat megbélyegző mondatai ellen. Vagy a nemrégiben átadott Kossuth téri revizionista emlékmű ellen. Vagy a menekültek megbüntetése ellen. Az egyenes mondatok hiánya sodródás: önfeladás, belesimulás.

A sodródást úgy lehet megakadályozni, hogy az ember – ha „véletlenül”, mint mondja, ennek a kerületnek a polgármestere – nem sodródik többet. Akkor is, ha ez politikailag kockázatos, ellenkezik az elfogadott, többségi elbeszéléssel, vagy azzal, amit a hatalom elvár. Vagy a mindenek felett megőrzendő bajtársias lojalitással: a valahavolt Turul Egyesület tagjainak és a mostani kormánypárt legfőbb értékével. Nem mellesleg azért, mert akkor talán a Turul szobrot is el lehet bontani. Ahhoz nem kell történészbizottság, hogy valaki ismerje Klebelsberg Kunó szavait arról, hogy ha „a Turul fővezére Pesten meghúz egy zsinórt, akkor az egész országban ütik a zsidót.”

A sodródás politikusi gondolattalanság, amiről Hannah Arendt írt meggyőzően az Eichmann Jeruzsálem-ben. Ez a banális gonosz, mely nem gondolja el a hétköznapi cselekedet – a sodródás – magánkövetkezményeit és közbűneit. Ezért érzi úgy a Pokornival politikailag rokonszenvező értelmiség, hogy neki ezzel nincs dolga; hogy nekik is meg kellene szólalni. Sem most, sem akkor, mikor a tudomány, az oktatás, a kultúra intézményeit, a magyar nemzet legfontosabb tartópilléreit verik szét a fejük felett. És ezért utasítja el a Pokornival nem rokonszenvező értelmiség nagy része a beszéd érdemét: azt, hogy elindíthatna egy beszélgetést. Hiszen a nemzet legfontosabb tartópilléreit minden gondolkodó ember feje felett verik szét éppen. E gondolattalanság – amely, amint szintén Arendt írja, nem azonos a butasággal – a magyar sorstalanság talán legmélyebb tragédiája.

(...)

A vitát el kell kezdeni.

Ezért szólaltam meg most.

A szerző a bécsi Institute for Advanced Studies vezető kutatója. Az Index.hu egyik alapítója, stratéga, volt politikai tanácsadó.

Frissítés: Pokorni már le is szedette a nagyapját

A Hegyvidéki Önkormányzat közleményben tudatta: munkatársai Pokorni Zoltán polgármester kérésére január 17-én eltávolították el a rézlapot.

Az önkormányzat közleménye szerint a kerület II. világháborús áldozatainak névsora több rézlapon szerepel, közülük egy korábban megrongálódott, ezt szintén leszerelték. A rézlapokat Pokorni József nevének eltávolítása és a megrongálódott lemez restaurálása után visszahelyezik a szobor talpazatára - írja az atv.

Korábban írtuk:

- Pokoljárás Pokorni módra

- Élőlánccal védené meg a Turult a Mi Hazánk

- Máris teljesült Pokorni vágya: leragasztották a nagyapja nevét - az elkövető is a nyilasok egyik kiirtott áldozata lehet

Reklám





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából