A gyűlölködés terjedése miatt gyakran aggodalmaskodó, feltétlenül „toleráns” és „demokrata” Szanyi Tibor egy képtelenül dühös hangvételű cikket tett közzé, melyben sűrű gyalázkodások közepette bírálta a kormánynak a német megszállás 70. évfordulójára tervezett emlékműtervét. Szanyi azonban jókora öngólt lőtt, mert ismételten kiderült, hogy még a holokauszt-dogmatika alaptételeivel sincsen tisztában. Hogy hazánk szovjet megszállása számára még mindig felszabadulás, és a magyar nép fájdalma és szenvedése számára a világon semmit sem jelent, az pedig szintén nem újdonság.
Szanyi írásában kijelenti: „Fél millió magyar polgárt hurcoltak el a gázkamrákba.” Ezzel szemben a dokumentumokkal igazolható tény a következő: 1944. május 15. és július 9. között 437.402 zsidót deportáltak az akkori Magyarország területéről. Hivatalos zsidó forrás szerint – melynek hitelességét Szanyi elvtárs aligha meri kétségbe vonni – „rajtuk kívül kisebb magyar csoportok még egészen októberig érkeztek, így az Auschwitz-komplexumba összesen mintegy 430 ezer magyar zsidót deportáltak.”
A Degob.hu zsidó portálon továbbá azt olvassuk, hogy „április vége és július vége között deportált 445 ezer magyar zsidó közül 15 ezren az ausztriai Strasshofba kerültek, a többieket mind Auschwitz-Birkenauba küldték.” Csakhogy akiket Strasshofba vittek, azokat nem gázosíthatták el, mert jó ideje senki sem állítja, hogy ebben a táborban valaha is történtek volna elgázosítások. Természetesen a 430 ezres számhoz még hozzá lehetne adni azt a néhány tízezer főt, akiket határvédelmi munkálatok elvégzése céljából az év novemberében az osztrák határhoz rendeltek. Igen ám, csakhogy egyetlen hivatalos történész sem hirdeti, hogy az osztrák-magyar határon gázkamrák működtek volna. (Az „egy napig működő” kőszegi gázkamra meséjét a kitalálói sem veszik komolyan. (Lásd többek között itt vagy éppen itt.) Ily módon tehát Szanyi legfeljebb annyit mondhatott volna, hogy 430 ezer „magyar polgárt küldtek a gázkamrákba”.
Valójában azonban ez a kijelentése sem lenne összhangban még a hivatalos zsidó történetírás álláspontjával sem. Szanyi csak hablatyol a holokausztról, de valójában halvány fogalma sincsen róla. (Vagy ami még rosszabb: egyszerűen propagandaeszköznek tartja, amely kiválóan alkalmas a bűntudat keltése révén a magyarság megfegyelmezésére.) Szanyi persze nem tudja azt sem, hogy nincsenek írásos bizonyítékok az állítólagos gázkamrákban „meggyilkolt” magyarországi zsidók számára vonatkozóan. Ezért aztán jócskán eltérnek a becslések. Georges Wellers zsidó származású francia történész szerint az 1944 májusa és júliusa között elgázosított magyar zsidók száma 409.640. (Georges Wellers, „Essai de détermination du nombre des juifs morts au camp d’Auschwitz“, in: Le Monde Juif, Octobre-Décembre 1983.) Ezzel szemben Raul Hilberg, a talán legtekintélyesebbnek tartott holokauszt-történész úgy vélte, „több mint 180.000” magyarországi zsidót végeztek ki az auschwitzi gázkamrákban. (Raul Hilberg, Die Vernichtung der europäischen Juden, Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main 1997, p. 1000 (Volume 3). Jean-Claude Pressac, a legbecsületesebb (és ebből fakadóan élete vége felé a revizionistákhoz közeledő) hivatalos történész pedig – belátva a szűk két hónap alatt történt feltételezett 400 ezer hamvasztás technikai képtelenségét – úgy számolt, hogy a hozzávetőlegesen 438 ezer Auschwitz-Birkenauba deportált magyarországi zsidó közül 146 ezer volt munkaképes, őket életben hagyták, 292 ezer fő pedig el lett gázosítva.
Tankönyvekben, meg a Szanyihoz hasonló idióták propagandaszövegeiben általában „400 ezernél valamivel több elgázosítottról” esik szó. Éspedig azért, mert hivatalosan csak 28 ezer magyarországi zsidót regisztráltak Auschwitz-Birkenauban. Aki pedig nem lett regisztrálva, az – a hivatalosság álláspontja szerint – csakis gázkamrában fejezhette be életét. Valójában azonban aligha valószínű, hogy a németek 400 ezer magyarországi zsidót Auschwitzban néhány hónap alatt kivégeztek volna, éspedig az alábbi okokból:
1. A németek 1944 áprilisában jelezték a magyar vezetés számára, hogy 100 ezer munkásra lenne szükségük a német hadiiparban. Májusban pedig Himmler már 200 ezer fős munkaerő-szükségletről tett említést. A nyomasztó német munkaerő-szükségletre tekintettel felmerül a kérdés: vajon miért gyilkoltak volna le a németek 430 ezer ember közül több mint 400 ezret, akik között sok munkaképes személy is volt?
2. A nem regisztrált magyarországi zsidók elgázosítására nézve kizárólag a „szemtanúk” kétséges hitelességű, sok-sok ellentmondást tartalmazó beszámolói állnak rendelkezésünkre. Egyetlen egy dokumentum sem létezik, amely egyértelműen igazolná az elgázosítások tényét. (J. Claude Pressac legalább becsületesen beismerte, hogy az elgázosításokra vonatkozó bizonyítékok legfeljebb közvetettnek tekinthetők.) Ha pedig pusztán a „szemtanúk” (sokszor kényszer alatt, netán bosszúból, elfogultságból stb. tett) tanúvallomásai alapján írnánk a történelmet, akkor hinnünk kellene a például a boszorkányok, az ufók létezésében, és tényként kellene elfogadnunk például azt a sok hazugságot is, amit a „szemtanúk” a kommunisták által levezényelt koncepciós perekben összehordtak.
3. Vannak olyan adatok, amelyek arra utalnak, hogy az „elgázosított” zsidók egy részét valójában továbbszállították más németországi munkatáborokba, és ezért nem regisztrálták őket Auschwitzban.
4. A krematóriumok kapacitása nem tette lehetővé, hogy 1944. május 15. és július 9. között elhamvasszák „több mint 400 ezer” ember holttestét, a tömeges nyílt színi halottégetéseknek pedig a magas talajvízszint képezte a legsúlyosabb akadályát. (És akkor még az úgynevezett gázkamrák kapacitásáról szót sem ejtettem.) De számoljunk csak egy kicsit. Május 15. (ekkor kezdődött a magyar zsidók tömeges deportálása Auschwitzba) és július 9. között (ekkor fejeződtek be a deportálások Magyarországról), tehát 55 nap alatt a négy krematórium 46 égetőkemencéjében elméletileg összesen 55.000 ezer holttestet tudtak elégetni. Ha a ma többé-kevésbé hivatalosnak tekinthető adatot vesszük alapul, mely szerint 409 000 magyarországi zsidót gázosítottak el, akkor a következő eredményt kapjuk: július 9-e után (409.000 – 55.000 =) 354.000 el nem hamvasztott holttestnek kellett lennie Birkenauban. De még ha Raul Hilberg szerényebb számait tekintjük, akkor is (180.000 – 55.000 =) 125.000 még el nem hamvasztott holttest feküdt valahol Birkenauban 1944. július 9-ét követően. Csakhogy a hivatalos holokauszt-történészek azt hirdetik, hogy 1944. július 9. után is zajlottak elgázosítások (egészen októberig vagy novemberig), továbbá természetes okokból és járványok következtében is sok fogoly halt meg. Így tehát a szabad ég alatt fekvő 354 ezer (vagy 125 ezer) holttest mellett a németeknek még el kellett volna hamvasztaniuk a július 9-e utáni feltételezett elgázosítások, valamint a természetes okokból, illetve betegségek következtében elhunyt foglyok tetemeit is. Vajon hogyan voltak képesek a németek eltüntetni a sok százezer ember földi maradványait néhány hónap alatt? És vajon hol tárolták a sok százezer elhunyt, de még el nem hamvasztott fogoly földi maradványait hosszú hónapokon keresztül?
5. További súlyos gond a feltételezett hamvasztásokhoz szükséges koksz és fa hiánya, illetve teljes mértékben megmagyarázhatatlan, hová tűnt a folyamat során keletkezett irdatlan mennyiségű hamu. Tegyük fel, hogy 200 ezer elgázosított foglyot az égetőkemencékben, 200 ezret pedig a „nyílt színi gödrökben” égettek el. Amennyiben tényleg igaz, hogy 400 ezer magyarországi zsidót végeztek ki két hónap alatt, akkor – mivel egy holttest elégetése során kb. 2 kg hamu keletkezik – összességében 800 tonna emberi maradvány elszállításáról kellett gondoskodniuk a „náciknak”. Hová tüntették el ezt az irdatlan mennyiségű hamut? A környező földeket trágyázták vele, mint egyes szemtanúk állítják? De a hamu még nem minden, mert a halottak elégetése során keletkezett kokszot és fát is tekintetbe kell venni. A legszerényebb számítás szerint is a felhasznált kokszból 400 tonna, a „nyílt színi égetéseknél” alkalmazott fából pedig 600 tonna hamunak kellett keletkeznie. Ha ezeket a számokat összeadjuk, akkor azt a megdöbbentő eredményt kapjuk, hogy a németeknek összesen 1800 tonna hamu (a 800 tonna emberi hamun kívül még 1000 tonna kokszból és fából keletkezett hamu) eltüntetéséről kellett gondoskodniuk. Ha a magyarországi zsidóság „megsemmisítésének” 60 napja alatt el is tüntették a maradványokat, akkor (1800:60=) napi 30 tonna emberi maradványt és hamut kellett elszállítaniuk a lágerben tevékenykedő németeknek.
És ez még nem minden, ugyanis a halottak elégetéséhez szükséges fát (ha ténylegesen zajlottak halottégetések) és kokszot (a krematóriumokban történő hamvasztásokhoz) is a helyszínre kellett szállítani. Ami nem kevesebb, mint 4600 tonna kokszot és 40 ezer tonna fát jelent! 60 nap alatt napi átlagban tehát 743 tonna fát és kokszot kellett volna a lágerbe szállítani, ami az Opel és Ford teherautókkal csak úgy volt lehetséges, ha naponta (!) 212 tüzelőanyaggal megrakott teherautó érkezett Auschwitz-Birkenauba!
Tehát ha igaz, hogy 400 ezer embert két hónap alatt elhamvasztottak, és még a maradványaikat is eltüntették a „nácik”, akkor naponta 8 teherautó szállította az emberi maradványokat a környező földekre, és naponta 212 teherautó érkezett koksszal és fával megrakodva a lágerbe. Megjegyzem, egyetlen „túlélő” sem számolt be ilyen hihetetlen méretű teherautó-forgalomról azokban a hónapokban. De egyébként is megőrültek a németek, hogy tomboló háború közepette ekkora mennyiségű üzemanyagot, szállítókapacitást és munkaerőt használtak fel az” ipari méretű népirtás” végrehajtása céljából? Nem lehetett volna értelmesebb célok szolgálatába állítani a teherautókat, a sofőröket, az üzemanyagot és a munkaerőt?
6. Ezenkívül, amikor a több százezer holttest feltételezett elhamvasztása zajlott az „égető gödrökben”, az auschwitz-birkenaui tábort lefényképezték a levegőből a szövetségesek felderítő gépei. Csakhogy az 1944. május 31-én készített felvételen nem látszik a legcsekélyebb nyoma sem az óriási halottégető gödröknek, füstnek, lángoknak, a vermekből kiásott irdatlan mennyiségű földnek, a halomban álló tűzifáknak, és nincs jele járművek mozgásának, vagy bármiféle más tevékenységnek a krematóriumok környékén. Pedig éppen azon a napon, amikor a légi felvételek készültek, több mint 15 000 deportált érkezett Birkenauba. Ekkor egyébként már Magyarországról két hét óta szakadatlanul özönlöttek a zsidókat szállító vonatok, és zajlottak az állítólagos tömeges elgázosítások és hamvasztások.
Szanyi a cikkében más ostobaságokat is összehordott. Így például leírja az alábbi, már-már holokauszt-tagadással felérő mondatot: „A civilizáltnak mondható kultúrákban ugyanis a sikereknek, rosszabb esetben a borzalmak végének állítanak emlékművet.” Valóban? A legtöbb holokauszt-emlékmű, valamint holokauszt-zarándokhely – beleértve az Auschwitzban létesített „múzeumot” – a zsidók deportálásának, elhurcolásának, tömeges kivégzésének állít emléket. Szanyi Tibor szerint tehát mindezeknek az emlékhelyeknek a létezése nem fogadható el egy civilizált országban? Jó lesz vigyázni, hogy miket fecsegsz, Tibor…
Szanyi cikkéből az is kiderül, hogy ő még ma is felszabadítónak tartja a hazánkat legázoló, magyarok tömegeit lemészároló, nők tízezreit megerőszakoló, százezreket fogságba hurcoló Vörös Hadsereget. A Vörös Hadsereg és a szövetségesek rémséges háborús bűncselekményeiről semmit sem tudó Szanyi a következőket írja: „A második világháború vége felé sorra szabadultak fel az európai országok, városok, s nem utolsó sorban, azok a telepek, amelyeket náci koncentrációs táboroknak, még pontosabban náci haláltáboroknak ismert meg az emberiség. Hogy mi alól? A német náci hadsereg megszállása alól, amely megszállás árnyékában mindenütt módszeresen gyilkolták a védtelen lakosságot. Ez volt a világvége megkísértése. Ám ennek vetett véget a szovjet Vörös Hadsereg, illetve az úgynevezett szövetséges haderők hősiessége. Ha valami, akkor ez a felszabadító küzdelem nagyon is megérdemli az emlékművek sokaságát.” Az idézet ismételten rávilágít arra is, hogy Szanyi Tibor a hivatalos holokauszt-kánonnal mennyire nincsen tisztában: nem tudja ugyanis, mi a különbség a „haláltábor” és a „koncentrációs tábor” között. (Az utóbbi évtizedekben elterjesztett holodogmatika szerint hat úgynevezett haláltábor létezett, mindegyik a mai Lengyelország területén található. A többi lágert koncentrációs tábornak vagy munkatábornak kell tekinteni.) Vajon hogyan lehet befolyásos politikus ma, a cionista gyarmattá süllyesztett Magyarországon egy ilyen ember, aki a holokauszt legalapvetőbb dogmáival sincsen tisztában? Vajon meddig tűrik ezt a zsidók?
Szegény Szanyi persze azért szerette volna megmutatni, hogy ismeri a holotörténelmet, de nem jött össze neki. Átkozódásokkal sűrűn teletűzdelt cikkében a következő mondatot olvassuk: „A budapesti gettó lakói elhurcolásának megakadályozása inkább köszönhető a szinte egy szem Koszorús Ferenc honvédtiszt hősiességének, mint bármi, vagy bárki másnak”. Nos, hadd válaszoljak erre egy Karsai Lászlótól származó idézettel: „Ha már a fővárosi zsidók megmentéséről ír valaki, legalább azt vegye figyelembe, hogy a nemzetközi vagy más néven védett gettót Szálasi Ferenc 1944. november közepén, a nagy gettót pedig november utolsó hetében szerveztette meg. Amikor Koszorús ezredes páncélosai bevonultak Budapestre, vagyis július 6-án, a fővárosi zsidók főleg a pesti oldalon, mintegy 2100, sárga csillaggal megjelölt házban, háztömbben, de nem gettóban éltek." Mindenképpen jó lenne, ha Szanyi időnként tájékozódna is arról, amiről fecseg. Kezdetnek ajánlom figyelmébe Karsai László hivatalos holokauszt-történész egyik legutóbbi kijelentését, melyben megerősítette a „holokauszt-tagadó”, „náci” történészek évtizedek óta hangoztatott álláspontját: „A nyilas terror elkövetői jórészt nem nyilasok voltak, hanem az 1944-ben hozzájuk csapódó társutasok, sok esetben katonaszökevények” – közölte Karsai.
Szanyi elvtársnak tehát csak azt javasolhatom, hogy fontolja meg egykori tanítómesterének, Lenin elvtársnak a hallhatatlan útmutatását: „tanulni, tanulni, tanulni!” Ezen kívül az idegeit is le kellene nyugtatnia valahogyan, mert az mégsem járja, hogy cikke tele van a legképtelenebb gyalázkodásokkal és dühkitörésekkel. („A kénköves pokol legmélyére kívánom ezeket a söpredék provokátorokat”, „a kormányzó brigantik”, „elvetemült gazember”, „gyalázatos társaság”, „bűnbanda”, disznóság” stb.) Azért parlamenti képviselőként, valamint egy olyan párt tagjaként, amely állítólag harcot folytat a „gyűlölködés” terjedése ellen, és a „közbeszéd eldurvulása” miatt is gyakran aggodalmaskodik, talán ideje lenne, ha megtanulna végre normális emberként viselkedni.
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:
- Nehéz a metéltek kedvében járni: a Mazsihisznek nem kell a német megszállás emlékműve
- A szovjet szörnyemlékmű eltakarítása helyett a német megszállásnak állítanak emléket a zsidóbérencek