A kislétai gyilkosság kapcsán megint felmerült Tarnabod neve. Balliberálisaink (pl. Hell István - cikk ITT), ill. cigányszervezeteink (pl. Roma Sajtóközpont - anyag ITT) pofátlanul azt hazudozzák, hogy a településen cigányok házaira támadtak.
A legszánalmasabb az egészben az, hogy eddig három balliberális lap (a Népszava, a Népszabadság és a 168 óra) írta meg azt, hogy ez nem igaz: a célpontok magyarok (fehérek) voltak. (Az elkövetők pedig cigányok, tesszük hozzá – ez többek között Dr. Magyar “Proszektúra” Elemér dühödt “hogy merészel a rendőrség romát letartóztatni?!”-típusú írásaiban is közli.)
Apropó, Hell István. Népszabadságos, kiemelt blogjában, a megjegyzések között többen is szembesítették a tényekkel. Természetesen ez nem gátolja meg abban, hogy továbbra is hazudozzon. Érdeklődőknek, alacsony vérnyomásban vagy kávéelvonási tünetekben szenvedőknek ajánljuk ezeket a kommentárokat; tényleg valami egészen hihetetlen, hogy még akkor is folytatja a hazudozást, amikor a több balliberális lapban megírt tényekkel szembesítik. (A cikket a Google azonnal megtalálja, ha arra keresünk, hogy “Végül idézem az Amnesty International mai közleményét is.” Közvetlen hivatkozást nem adunk – nem akarjuk növelni a NOL page rank-ét.)
Alább a közismerten nácifasisztarasszista Mozgó Világ 2008 novemberi cikke következik. Gyengébbek kedvéért: a 80-as években ez volt az ún. “haladó, rendszerváltó [ballib, SZDSZ-es] értelmiség” központi lapja; ma meg az MSZP saját fiókpénzosztója, a kifejezetten ballib médiumokat pénzelő Táncsics Mihály Alapítvány kiemelten támogatja. (Nesze neked "fasiszta" lap...) Igen hosszú anyag, ezért külön kiemeltük a legfontosabb részeket, amiket akkor is érdemes elolvasni, ha a teljes írásra nincs időnk.
Tábori Zoltán: Malomzug
Tarnabodi riport
2008. szeptember 28-ról 29-re, vasárnapról hétfőre virradóra Tarnabodon felhős, cseperészős, koromsötét volt az éj. Nem tudni, melyik irányból érkeztek a csuklyás támadók, de nyilván a Tarnán túlról, a szántóföldek és az autópálya felől, mert azt senki se látta, hogy puskásan-batyusan keresztülvonultak volna a falun. Azt se tudni, hányan voltak, mert a megtámadott házakból kinéző három szemtanú háromfélét mond: az első kettő, a második egy, a harmadik három lövöldözőről tud. A fegyveresek öt lámpaoszlopnyira hatoltak be az üres vagy romos telkekből és csak néhány lakott házból álló Tarna utcába, az árnyékos oldalon az első alkalmasnak látszó házba behajítottak két gyújtatlan Molotov-koktélt, és puskával belőttek az ablakon. Aztán szép komótosan, mintha mi se történt volna, ballagtak visszafelé az úton. Két üres telek után a következő házba ugyanúgy belőttek a redőnyön át. A fegyverropogásra az utca túloldalán a gátőrházban a gátőr felesége kigyújtotta az udvari villanyt, de kijönni már nem jött ki, mert az egyik fegyveres megfordult, és visszalőtt a hirtelen világosság irányába. A golyó a kapu melletti kerítésvason csattant. Miközben a megtámadott házakban lakók a mobiltelefonjaikkal babráltak, hogy a rendőrséget hívják, a fegyveresek látható sietség nélkül vonultak tovább, három házat bántatlanul maguk mögött hagytak, és csak amikor már a töltéshez értek, ahonnan egérutak nyíltak három irányban, és az utcai lámpa se égett, akkor kanyarították maguk elé újra a fegyvereiket, és zúdítottak tüzet az utolsó két házra. Több tucat lövést adtak le innen, aztán maradék Molotov-koktéljaikat ráérősen meggyújtották, és a hídfeljáróról behajítottak egyet-egyet az odalent álló vályogház ablakaiba. Nem siették el a dolgot: a lövöldözés a tanúk szerint legalább fél órán át tartott.
***
- Valamikor ez egy nagyon gazdag falu volt - mondja egy pufajkás, idős ember a kanyargós utcáival ákombákom alaprajzú Tarnabod egyik központibb fekvésű házának kapujában. - Háromszáz marhát hajtottak ki reggelente a legelőre! Ma már nincs egy se. Mink, parasztok is már csak százheten maradtunk.
Ösztönösen kapom a jegyzetfüzetem, de az öregember rám kiált.
- Jaj, le ne írja!
- Mi titok van ebben?
- Nagyon szépen megkérem, le ne írja! Nem akarom, hogy kitudódjék, hogy számon tartom. Mert akkor rám jönnek.
Valósággal könyörög. Pedig köztudomású, hogy a körülbelül nyolcszázötven lakos túlnyomó része cigány, magyar már csak mutatóba maradt. „Magyar". Errefelé csak a cigányok különböztetnek meg cigányokat és magyarokat. A tősgyökeres, öreg tarnabodiak parasztnak mondják magukat.
Tarnabod a hetvenes évekig színmagyar falu volt. A Tarnóca 1974. októberi áradása után telepítették be ide az ártérben lakó, hajléktalanná vált tarnazsadányi cigányságot. Addig nem is volt baj, amíg volt téesz, és adott munkát mindenkinek. Aztán a demográfiai visszaesés és a rendszerváltozás átrendezte az etnikai és a megélhetési viszonyokat.
Hanem az öregember tévedett abban, hogy a faluban már nincs marha egy se.
A káli út menti faluvégen vett négy éve házat, birtokot egy volt hivatásos katona. Pestről jár le, állatokkal gazdálkodik.
- Miért pont Tarnabodon? - kérdezem, miközben a polgármesterre várunk a polgármesteri hivatalban.
- Igazából Kálban akartam, a szomszéd faluban, de ott nem adnak engedélyt állattartásra. Azért itt is befürödtem a hatósággal: nem hajlandók szolgalmi utat biztosítani a községi osztatlan közöshöz. Itt veszekszek a második szomszéddal, az mindig keresztbe tesz, ha a földje mellett akarok a géppel vagy az állatokkal kijárni. Itt olyan emberek dirigálnak, akik nem laknak itt. A törvényt nem alkalmazzák. Nem lakik itt a polgármester, nem lakik itt a jegyző, de nem laknak itt a földtulajdonosok se, csak kiadogatják a földjüket valakinek, aki kiadja egy harmadiknak. Itt ez a szurkapiszkás is egy sokadik bérlő. Most azonban találtam a földhivatalban egy régi másolatot a szolgalmi úttal, ezt szeretném az orruk alá dörgölni, de úgy látszik, megint hiába jöttem.
Miután megállapítjuk, hogy mindketten hiába várunk a polgármesterre, elvisz, hogy megmutassa a birtokát. Takaros, tornácos falusi ház. Kis fekete pulikutya gurul elénk, az udvarajtó mellett, mint valami őrtorony, galambdúc, tele posztoló galambbal. Az udvar egyetlen nagy majorság: istállók, ólak, karámok mangalicadisznóknak, teheneknek, birkáknak, kecskéknek, gyöngytyúkoknak, mindenféle aprójószágnak. És a kerítésen túl, a földeken négy gyönyörű fekete ló kószál.
- Most vettem őket hátaslónak. Versenylovak voltak, ügetők! Falusi turizmusban gondolkodtam, de már nagyon megbántam, hogy idejöttem. Itt a közbiztonság egy nagy nulla. Amióta itt vagyok, volt rengeteg verekedés, verés, betörés, két gyilkosság, most meg ez a lövöldözés. Olyan híre van ennek a falunak, hogy kinek lesz kedve idejönni! A szomszédom testvérét tavasszal verte agyon három cigány suhanc egy ócska olajradiátorért, ő se bírja itt tovább, el fog költözni. (Kuruc.info: ehhez nem kell különösebb kommentár. Hacsak az nem, hogy a Mozgó Világ nem egy nácifasisztarasszista lap…)
Ő budapesti születésű, a felesége erdélyi. Az állatokat a felesége nagybátyja eteti, gondozza, ügyeli.
- Állatot kevésbé visznek, mint terményt. A kisebbségnek nincsenek állatai. (Kuruc.info: ahogy semmilyen terménye. Vesd össze: “a cigányok azért nem mentek szavazni, mert kint dolgoznak a földeken” CKÖ-hazugság.) - Hirtelen eltűnődik. - Tudja, Nagyatádon, ahol voltam, csináltunk egy cigány rajt. Olyan rend volt, hogy öröm volt nézni! Elsők voltak mindenben. Aztán megpróbáltuk ugyanezt századszinten, cigány főhadnaggyal, az már nem működött.
***
- Ez valaha gazdag falu volt, de annak már nyoma veszett - mondja kedvetlenül egy biciklijére görnyedő idős asszony, akit a templom közelében találomra megszólítok. A templom valaha szebb napokat láthatott, kertje ma gazdátlan kutyák tanyája, két kis lugasát bozót növi be. Az idős asszony nem ül fel a biciklijére, csak tolja, rajta a bevásárlószatyor. - Ma már csak a boltban néznek gazdagnak minket. Kész rablás, amit ebben a boltban művelnek.
- Mit hallott erről a múlt heti lövöldözésről?
- Én nem hallottam semmit. Altatóval alszom.
Megkérdezem, pontosan hol is van az ominózus hely. Megáll, előremutat.
- Itt most menjen balra, aztán jobbra, aztán megint balra.
Azt nem mondja, amit csak később tudok meg róla, hogy őhozzá lőttek be elsőnek. Csak annyit érzékelek, hogy nem túl közlékeny. Megpróbálom hát másfelé kanyarítani a beszélgetést.
- Van egy másik dolog is, ami miatt jöttem. Hogy igen magas a migráció ebből a faluból. Nagyon sokan elmennek. Van egy negyed a Józsefvárosban, ahová tömegesen költöznek innen Tarnabodról, cigány családok, természetesen...
- Elmennek, hát persze - vág a szavamba. - Elmennek a régiek, elmúlik minden. Az emberek is elmúlnak, ahogy elmúlt a téesz is, aztán végül nem marad semmi.
Gépiesen jövök mellette pár métert, aztán jobb híján megkérdezem:
- Itt született, Tarnabodon?
- Itt hát. Szüleim, nagyszüleim, az uram, mindenki. - Megtorpan, odamutat a templomkertre, amelynek közepén fekete obeliszk meredezik. - A nagyapám neve föl van írva arra a kőre!
Ebben a pillanatban megszólal a templom harangja. Csábít a lehetőség, hogy elcsípjem a harangozót: a harangozók hagyományosan bőbeszédűek. Állunk, a harangozás folytatódik, a kóbor kutyák a templomkertben hirtelen rázendítenek, teli torokból, kánonban vonítanak. Elbúcsúzom a biciklijére görnyedő öregasszonytól, és bemegyek a kiskapun. A fekete obeliszk sárga-piros téglafalazatot utánzó bizarr kőalapzaton áll. Keleti oldalán az első világháborúban hősi halált haltak nevei sorakoznak: 52 név. A nyugati oldalon a második világháborúban elesett hősi halottak: 29 név. Furcsa ez az obeliszk a két üres oldalával: mintha helyet hagytak volna még két világháborúnak. Mellette málladozó kőládákban virágok. Az egyik kőláda, mint egy pakli kártya, szétdőlt.
Jöttömre a kutyák elmenekülnek. A fűben megállapíthatatlan fajta, fejetlen plüssállat, kordbársony kissapka, fél kislánycipő és egy CD hever: CSODA VÁRÓ. KARÁCSONYI ZENÉS M?SOR.
Lenyomom a templomajtó kilincsét: zárva van. Zárva a hátsó ajtó is, amelyre szokatlan módon ez van kiírva: Kossúth Tér 2. Gondolhattam volna: ma már gép harangoz a templomokban.
Ahogy kijövök a templomkertből, és téblábolok az utca közepén, egy idős nő megszólít.
- A vízórát tetszik leolvasni?
- Nem, én egy...
- Csak azért kérdem, mert duplát írtak a múltkor is.
Most már óvatosabb vagyok, és nem a lövöldözésről faggatom, hanem az elvándorlásról. Furcsamód ő sem fogja fel, hogy én Budapestre felköltöző cigányokról beszélek.
- Ó, igen, Bodról menekül mindenki. Jöttek ide a cigányok Zsadányból, jöttek a termelőszövetkezetbe, aztán a termelőszövetkezet megszűnt, és csak a cigányok maradtak, se pénz, se posztó. És most mirajtunk csattan az ostor, pár öregen.
Hetvennyolc éves, a férje tizenkét éve halott, azóta él egymagában. Nemrég még az önkormányzati testület tagja volt, marasztalták, de inkább lemondott. Kiöregedett.
- A gyerekeim váltig mondják: anya, tessék eljönni Gyöngyösre lakni, gyönyörű szép szoba várja, de hogy mennék, amikor már az üköm ükjei is itt laktak? Talán ha tudom, hogy az uram meghal, és nem újítjuk fel a házat...
Szép, régimódi családi háza van itt a templom mellett. Itt körben szépek a házak, csak egy nem, arról már messziről látszik, hogy félvállról vett, félbehagyott ház, mint itt a legtöbb szocpolból épült cigány ház.
- Most megint csábítanak, merthogy volt ez a lövöldözés a Malomzugban. Most Tarna utcának mondják, de az Malomzug. A régi időkben volt ott egy malom a Tarnán. Nem volt ez olyan buta nép, mint ahogy most ez a fiatal nép letapossa! Fáin nép volt. Most sincs semmi baj, csak nincs törvény. Nem kéne ide más, mint két ávós! (Kuruc.info: értsd: olyan szintű a cigányterror, hogy az emberek már szó szerint az ÁVÓ-t sírják vissza. És ezek után bárki is csodálkozik, hogy a rendteremtést programjába tűző Jobbik mindenütt tarol?)
Bodorított ezüsthajú, madárcsontú, szemüveges asszony. Néha megakad beszéd közben, ilyenkor mentegetőzik:
- Lássa, ezért léptem ki a testületből. Ültünk ott, mint tyúkaljnyi csirke, mind a mondat közepén elfelejti, mit akart mondani! Amikor megtapasztaltam ezt magamon, inkább eljöttem... Na szóval, jobban törődhetnének a faluval. Itt úgy együtt voltak az emberek. A templomajtó nyitva volt a háború után, be se fértünk, annyian voltunk itt, magyarok... Láttam, be akart menni a templomba, ezek szerint nem a vízóra miatt, meg akarja nézni?
Térül-fordul, és egy másik, szinte szakasztott ugyanolyan idős asszonnyal hozza a templomkulcsot. Csak annyi a különbség, hogy ez a másik nem hord szemüveget, és a haja egyenes szálú, nincs ondolálva. Olyanok, mint két Miss Marple. Az egyik kicsit okosabb, a másik kicsit furfangosabb.
- Hát ilyen a mi templomunk, sokan megnézik ám, mert ez egy régi templom, fényképeznek is, meg kameráznak. Nem tudom, maga katolikus vagy református?
Ez tetszik, ahogy fel se merül bennük, hogy esetleg egy harmadik is lehetnék.
- Református.
- Hát a református templomok kicsit mások. Egyben-kettőben már én is voltam. Mit szól ehhez az oltárképünkhöz?
Modern festmény volt, Jézus mennybemenetele. Jézus széttárt karral szállt fel a fellegekbe, az előtérben három kopasz férfi térdel, háttal a nézőnek. A festő a kontúrokat elmosta, a főalakot és a három mellékalakot anyagtalan kavargásban helyezte el; a szocreál korszakban a gyári munkásokról festettek ilyeneket, de az évszám szinte üvölt a jobb alsó sarokban: 2007.
- Érdekes - felelem diplomatikusan.
- Hát én nem tudom. Itt nem tetszik senkinek. Pedig Kozma atya nagyon megdicsérte. Hogy is mondta? Valamit mondott rá, milyen.
- Én nem is tudtam, hogy Jézus a tökfődről ment fel! - somolyog a templomkulcs őrzője, és rámutat a képből szinte kivilágító három kopasz fejre.
Szép kis templom, de igen megkopott. Mintha félig leeresztett gumimatracon járnék, a lábam alatt hullámzik a szőnyeggel fedett padló. A templom dísze három mívesen faragott, festett faszobor az 1700-as évekből. Az a legszebb bennük, hogy nem veszejtették bele őket az oltár fölötti zsúfoltságba, hanem a sekrestyebejárat fölött meredeznek a meszelt falra erősítve.
Kalauzaim minden átmenet nélkül rátérnek a falujukat újra reflektorfénybe helyező eseményre.
- Hát nem egy csikágó, ami itt van? Mondom is a lyányomnak: az lesz a vége, hogy helikopterrel mentetem ki innen magamat.
- Én embernek tartom őket, de nem úgy viselkednek. Betörnek, a Piroskától ötven üveg befőttet elvittek. Kipucolták a kamráját teljesen.
- Bezzeg a házuk táján nem jut eszükbe semmit kipucolni. Minél több van nekik, annál jobban szegényednek. Mi ebben a síkságban nem is tudtunk mást csinálni, mint dolgozni. Lekváros kenyéren építkeztünk. De jól van, éljenek, boldoguljanak, csak ne legyen már ez a nagy-nagy szabadság, hogy mindent lehet!
- Engedd be a tótot, az ül fel az asztalfőre.
- Itt olyasmik történnek, hogy jönnek haza az asszonyok a temetőből, ezek a cigány kölykök meg elállják az utcát, lelökik a bicikliről! Belerúgnak a biciklijükbe, mocskos dolgokat kiabálnak a hetvenen túli asszonyoknak, Jucus, mennyire fiatalítsalak? (Kuruc.info: ehhez sem kell különösebb kommentár, ahogy az ezután következő gondolatokhoz sem…)
- „Akarsz-e csókolózni, Pókasszony, gyere!" „Kapd be az izémet..." Ilyeneket mondanak.
- Mindenféle fajtalanságot mondanak.
- Azon is megharagudtak, amikor azt látták, hogy beszélgetek a rendőrökkel. Azóta kiabálják be hozzám... Hogy is... „le akarod-e szopni a faszt, odaadom!", hát hadd mondjam ki, na!
Ahogy kibukik a száján, a nyitott templomajtó felé kapja a fejét. Nem tudom, kitől fél inkább, hogy meghallja: a mennybéli vagy valaki falubeli.
Kicsit visszavesznek a hangból.
- Építeni nem tudnak, csak rontani. Idehozták ezt az üzemet, hát mit csinálnak benne? Kalapáccsal vernek szét készülékeket, csinálják a hulladékot. Jellemző.
- A házuk tája is egy nagy szemétdomb. Nem csoda, hogy elszaporodtak a faluban a patkányok.
- Nem győzzük venni nekik azt a drága élelmet.
- Nem élelem az, hanem méreg.
- De a patkányoknak élelem.
- Mondd, a Piroskától az összes befőttet elvitték? Az őszibarackot is?
- Az őszibarackot is.
- Pedig az volt a legfinomabb.
- Ilyesmi nem fordulhatott volna elő Rákosi alatt.
Kicsit úgy érzem, mintha ez a két Miss Marple a bolondját járatná velem. Óvatosan elindulok kifelé. Az orgonaszék alatt négy szép, régi templomi zászló támaszkodik a falnak. Jönnek utánam, csak addig néznek félre illedelmesen, amíg pénzt dobok a perselybe.
- Aztán a nevünket nehogy kiírja, mert akkor nekünk annyi!
- Nem fogom. Történik valami jó is ebben a faluban?
- Itt van ez a régi Népház, 1928-ban épült. Most, ha igaz, kitatarozzák, ráhúznak még egy emeletet.
- Arra húznék rá, aki kitördelte az ablakait!
Már a küszöbön állok, amikor a „Pókasszony" hirtelen felkiált.
- Megvan, eszembe jutott! Abtrax!
- Anthrax? - kérdezem, mert azt hiszem, a patkányméregre kanyarodunk vissza.
- Az, az, abtraksz! - ismétli meg, és rájövök, hogy az új oltárképre gondol.
Odakinn, talán a pozitív példa végett, felmutatnak a templomtoronyra.
- És van internetátjátszónk!
Meresztgetem a szemem, és tényleg, valami antennaféle sejlik fel a bádogredőnyös ablakban, közvetlen az automata harang mellett.
***
Egy ilyen rejtélyes lövöldözés után nyomravezetői díjat szoktak kitűzni. Ez azonban most elmaradt, mert még aznap délben kommandósok bevetésével két gyanúsítottat elfogtak, és este egy harmadikat is. Holott a helyi cigányság körében egyöntetű a vélemény, hogy az elkövetők biztosan nem ők voltak. Ezt bizonygatja a falu központjában vesszőseprűre támaszkodó két fiatal cigány közhasznú munkás is.
- Három csóró roma gyerek! Lopkodni lopkodnak, de puskájuk honnan lett volna? A benzint meg előbb meginnák, mint hogy Molotont kotyvasszanak. Kábítósok. Sok mindent kinézek belőlük, de ezt nem.
Még meggyőzőbben érvel az egyik előzetes szomszédságában lakó filigrán, szemüveges cigány nő.
- Hát én azért se hiszem el, mert este elkérte a körömkefémet, hogy kipucolja a cipőjét, hát nem kérte volna el, ha a Tarnához ment volna lövöldözni!
Az övé a templom melletti eresztelen, vakolatlan, befejezetlen ház, gazzal benőtt sitthalommal az udvarán. A család tizennégy éve költözött Sarudról Tarnabodra, itt lehetett legolcsóbban lakáshoz jutni. Az asszonyka felmenői zsadányiak voltak, a férje állami gondozott. Két gyerekkel jöttek, a harmadik már ide született. A vályogházat lebontották, vállalkozóval építkeztek. Aztán, ahogy az lenni szokott, a vállalkozó felvette a pénzt, és a házat csak tessék-lássék fejezte be.
- Errefelé készpénzért se nem adásvételeznek, se nem építnek, csak szocpolból. Haladgatunk, csak hát egyre kevesebb a kedv. A megélhetés nagyon kiláthatatlan. Múltkor is, jövünk haza, lelopták a vaskaput. Innen, a templom mellől. Nagyon el van szabadulva ez a falu.
Furcsa ridegséget áraszt ez a ház. Talán hogy ne lássák, miből épült, a fala betonszerű anyaggal be van verve és rovátkolva, mint ami vakolásra vár. Kint a villanyóra bemélyedése fölött baljósan füstös a fal.
- Nagyon el van szabadulva ez a falu - ismétli meg a fiatalasszony. - A pénz invitál mindent. Segélynapkor, családi pótlékkor kirakodóvásár (Kuruc.info: értsd: dőzsölés, “rajkodás”, “hadd lássa mindenki, mennyi pénzünk van”) van. Minden a pénzről szól.
Harmincöt éves. Kerek bagolyképű, kicsit kancsal, a fogai rosszak, hiányosak. A szemüvege celluxszal megragasztva.
- Minket a magyarok befogadtak. Látták, hogy gondunk van a gyerekekre, tiszták vagyunk, iparkodunk, én dolgozom az emberemmel. Akkoriban nagyon segítőkészek voltak. De most félnek. Rossz világ lett. Bejön mindenki a faluba, kirámolják a spájzot, elviszik a befőttet.
A faluban ezt a kettőt emlegetik lépten-nyomon: az ellopott befőttet és az agyonverést az olajradiátorért. A fiatalasszony azonban megelégszik az előbbivel. De a fejében egészen biztosan ott van az a másik, és látom a szemén, hogy fél ő is. Ő is látja, hogy látom, és témát vált.
- Ide öröm volt bejönni, és most meg lehet nézni, mi lett a faluból. Körülbelül hat éve romlott el minden. Nem az idős romákkal van a baj, hanem a tinédzserekkel. Ebben az iskolában csak roma gyerekek vannak. Át akartam íratni a gyerekeket Hevesbe. A lány ötödikes, a fiú hetedikes, semmi jó példát nem látnak. De a polgármester nem engedte.
Másfél évig a bontóüzemben dolgozott. Aztán nyáron otthagyta. Mint mondja, azért, mert a kisebbik lánya körül nagyon legyeskedni kezdtek a fiúk. Amíg nem volt otthon, ki-be ugrált a fél falu az ablakon. Most Csömörön dolgozik a csomagolóüzemben. Pelenkát, betétet, tampont csomagolnak. A tizenkilenc éves nagylányát föltetette a várólistára, bízik benne, hátha őt is felveszik. Nyolcan járnak oda a faluból, vállalati busz hozza-viszi őket.
- Jó ez a vállalati busz, mert a cigány embert a buszról is kinézik.
Kegyetlen mondat. Ülök a nagyszobában, nézem ezt a furcsa félgondosságot, ami ezt a megkapaszkodni igyekvő családot jellemzi. A kis vaskályha alatt jó négyzetméternyi vastag vaslemez, hogy a kipattanó szikra bele ne kapjon a vékony, olcsó padlószőnyegbe. A hosszabbik fal mentén NDK-szekrénysor, a lábai papírral kicentírozva, hogy ne billegjen, a háta mögött az ablakvágat téglával berakva, hogy a nap meg ne süsse. A fürdőszobában villanybojler, körömkefe. És közben az utcakerítésre teregetik ki a száradó ruhát, az udvaron két félig lebontott melléképület düledezik, szemet bántó, kaszálatlan a gaz. A lépcsőnyi terasz mellett a fűben kifordult nyergű, lehajított biciklik.
Háromnegyed tizenegy. A felsősök tizenegykor váltják az alsósokat az iskolában. A fiú kikapcsolja a számítógépet, feláll. A lány kicsit kéreti magát, de aztán együtt elmennek. Öt perc múlva benéz egy cigány fiú az ajtón.
- Már elment a Ferkó - mondja neki a fiatalasszony.
- Mi lesz vele nyolcadik után? - kérdezem.
- Fogalmam sincs. Itt jó tanuló, négyes, rá is szállnak emiatt az osztálytársak, nekiállítgatják a falhoz, pofozzák, verik. De tudom, hogy ez a négyes egy hevesi vagy egri iskolában talán kettesnek se felel meg. Itt azért egy verést megér. (Kuruc.info: értsd: a “tanulni vágyó” cigányok verik a saját, kitörni vágyó fajtabelijüket, mert jobban merészel tanulni. Hát kell ehhez különösebb kommentár? Itt megbukik minden fajvédői sirám arról, hogy “szegínromákok szeretnének tanulni, de mi gonoszmádzsárok nem engedjük őket!”)
A fiúra gondolok, aki az imént bejött: legalább egy barátja azért biztosan van.
- De mégis - makacskodom. - Milyen lehetőségei vannak?
- Az még másfél év. Itt úgyse lehet kiszámítani semmit. - Kicsit gondolkozik, aztán rám néz. - Tudja, hányszor gondoltam rá, hogy csak jönne már egyszer valaki, aki megkérdezne? A polgármester nem törődik velünk, csak papírokat küldözget. Ha a polgármester nem törődik, akkor az emberek se. A feje botját se mozdítja. Soha nincs a helyén.
Kikísér az udvarig. Tűnődöm, mi vigasztalót tudnék mondani.
- Magának legalább jó szomszédai vannak.
Keserűen mosolyog.
- Régen küldtem a gyereket, hogy kérek két tojást, adtak. Ha most pénzzel küldöm, akkor se adnak. Pár év múlva itt Tarnabodon egymást fogjuk megölni egy szál cigarettáért, szelet kenyérért.
***
Ez a támadás nem vall cigány elkövetőre, hangoztatják a helyi cigány önkormányzat vezetői. Több magyarázatuk is van rá, hogy miért csakis magyar házakat ért támadás, és nem fordítva. (Kuruc.info: még egyszer megismételjük: “csakis magyar házakat ért támadás”. Egyéb kérdés, cigányfajvédők?!) A legvalószínűtlenebb köztük, hogy a fegyveresek utcát tévesztettek: a cigányok lakta déli faluvég helyett tévedésből a falu túlsó, északi végét támadták meg.
Ellenkezőleg: a támadók pontosan tudták, hogy rajtaütésre ez a faluvég a legalkalmasabb.
Tarnabod teljesen sík vidéken terül el. Az egész környék legmagasabb pontja a magas földgátak közt futó Tarna patakon átívelő „téeszhíd". Itt kezdődik a hajdani Malomzug, ma Tarna utca. A híd tetején állva belátható az egész faluvég, és ha valaki itt őrködik, csak egy kicsit kell hátrébb lépnie vagy leguggolnia, hogy ne vegye észre senki. A híd mögött, a gát takarásában jól járható földutakon balra Tarnaméra, jobbra Kál, merőlegesen pedig a két kilométerre húzódó autópálya felé lehet elmenekülni. A híd kombájnnyi széles, deszkapallóval borított, foghíjas tákolmány. Korlátja nincs, a hiányzó pallók hasadékain egy traktor még átdöcög, de járőrkocsi bajosan. Visszavonulás közben a fegyvereseknek nem kellett üldözőktől félniük.
A Tarna utca egy S kanyar után nyílegyenesen vezet a hídhoz. Ezen a kétszázötven méteres szakaszon mindössze nyolc lakott vagy lakottnak látszó ház van, a többi üres, többé-kevésbé gazos telek vagy rom. Az itteni házak közt nincs cigány ház. A legközelebbi cigány porta az S kanyar utolsó hajlatában van. Ez azért fontos, mert a faluban lépten-nyomon elhangzik a vád: „az elkövetők helybeliek kellett hogy legyenek, mert csak a lakott házakba lőttek be, és csak oda, ahol magyarok laknak". A helyismeretet nem eltagadva le kell szögezni, hogy cigány házba csak akkor lőhettek volna be, ha a hídtól elmennek egészen az útkanyarig, ami már kockázatos dolog lett volna. Ami pedig a lakatlan házak sértetlenül hagyását illeti - két házról van szó -, azok egyszerűen abba a négyes tömbbe tartoztak, amely fölött a támadók figyelme ilyen vagy olyan oknál fogva átsiklott.
***
- Ne féljen, nem harap, jöjjön nyugodtan! Ezek már ugatni se mernek, úgy megijedtek akkor éjjel.
Marika néni vagy nem ismer meg, vagy már el is felejtette, hogy minap találkoztunk a templom előtt. Keveset van a házában, de úgy hallom, ezzel a támadás előtt is így volt. Az egyik utcaszomszédnál találok rá. Sikerült rábeszélnem, hogy mutassa meg a Molotov-koktél cserepeit az ablak alatt.
- Hogyhogy a rendőrök nem szedték össze?
- Mit tudom én? A lányom szólt, hogy nézzem csak, ott vannak még az üvegcserepek a burjában.
A kiskapun át bemegyünk az előkertbe. Két ablak nyílik az utcafrontra, az egyik ablakszárnyon friss a gitt. Itt ment be a legelső lövés, állt meg a szobafalban pont a két esküvői kép között. Az üvegcserepek a másik ablak alatt hevernek a fűben.
- No, lássa? Szagolja csak meg, még most is érezni azt a traktorszagot!
Fölveszek párat, de nem azért, hogy szagolgassam. Recés aljú, fehér üveg, literes lehet. Múzeumban ennyi darabból már kiállítási tárgyat ragasztanak. Csak a nyakát nem látom, talán begurult a rózsabokrok alá. Tanácstalanul állok, mindkét kezem tele piszkos, büdös üvegcserepekkel.
- Hagyja csak, majd jövök úgyis tisztogatni, összeszedem.
Az udvar felé nézek. Nem sokat látok belőle innen, csak a beton kútgyűrűt, letakarva Lada csomagtartófedéllel. Óvatosan lerakom a cserepeket. Kijövünk az előkertből.
- Volt egy másik is, azt a verandára dobták be. Bebaszta vele a bejárati ajtóm üvegét, hogy száradna le a keze!
Azt hittem, ez csak kiszaladt a száján, de innentől kezdve felmérged, arcán a szederjes foltok kigyúlnak, minden második mondatát káromkodással tetézi.
- A fiamnak kelletett belepótolni az üveget, mert az ablakszárnyat még el tudta vinni az üvegeshez, de a verandaajtót hogy a picsába vigye el? A biztosító nem akar fizetni, hogy basszák meg! Minek fizessenek? Majd jön a szakértő! Szakértő?... Gazember mind. Itt már az Úristen is gazember! Aki Nyihaháról idejön, az kapja a háztámogatást. A parasztoknak nem adják!... A cigányoknak mindent. Basszák meg. Nem is volna baj, csak legalább rendesen viselkednének. Jönnek a nagy, kajmos kűkök, visznek, amit érnek!... Tíz év múlva itt akkora cigányság lesz, mint a hétszentség!... Gyurcsány azt mondja: a családi pótlékot meg kéne adóztatni. Megadóztatni? Elvenni! - Váratlanul, időlegesen megbékél, és a kanyarban megbúvó ház felé int. - Meg kell hagyni, az ott egy rendes cigány, fa van az udvarán.
Fán a felhasogatott tűzifát érti. Kikísér az utcára. Körülbelül ott állunk, ahonnan a Molotov-koktélokat hajigálták. Aki a bejárati verandaajtót eltalálta, jó célbadobó lehet, mert ez jóval beljebb esik, mint az ablak, amit elhibáztak.
- Mink ketten lakunk itt a fiammal. Ő a bontóüzemben dolgozik. Akkor este is ő keltegetett, hogy baj van. A másik fiam Zsadányban él. A lányom Egerben. Hív mindig, hagyjak picsába mindent, költözzek hozzá. Hát, nem tudom. Nem lesz az jó se nekem, se neki, de valaki biztos jót röhög a markába.
***
Marika néninek a szó legszorosabb értelmében nincs szomszédja: a háza két üres telek közt áll. A következő belövést kapott ház ugyanerre az oldalra esik két hajdani házhely és egy kerítésnek meghagyott, omladozó vályogfal után. Jellegzetesen 20. század közepi falusi családi ház, ugyanolyan, mint az előző. Több ház ezen az oldalon nincs is. A bal oldali ablakon, a félig leeresztett redőnyön keresztül lőttek be egyetlenegyet. A lövedék ütötte lyuk most is ott csúfoskodik a redőnyelemen.
Súlyosan elhízott, őszes tüskehajú, ötvenkét éves férfi ül egy fakutyára emlékeztető lócán hol a kapu előtt az utcán, hol beljebb, a bejárati lépcső előtti lugasban. Salgótarjáni születésű egykori bányamester, sorozatos gerincműtétei óta rokkantnyugdíjas. A felesége a helyi postás, neki egyensúlyproblémái vannak, emiatt triciklivel hordja a postát. Van egy harmincnégy éves fiuk, értelmi fogyatékos, de nem látszik rajta. Mosolygós, előzékeny, szimpatikus fiatalember, valamivel mindig elfoglalja magát, most épp ároktisztítással. A család két és fél éve költözött ide.
- Nem mértük fel, milyen falu ez. Csak azt néztük, milyen olcsón jutunk falusi házhoz. Meg hogy ami kell, megterem. Tőlünk még nem lopkodtak. Csak itt a lugasról tizenhat liter szőlőitalom lett! A bor nem érdekel, nékem már a második sör is keserű. Gondom csak a kajával van. Disznót is csak azért nem tartunk, mert fogynom kéne. De hát ezt most nem tudjuk mire vélni. Ilyen embertelen dolgok eddig nem történtek.
A megtámadott házakban lakók közül egyedül ők számítanak betelepülőknek. Palócosan beszél.
- Itt az utcaiban, ahová belőttek, a feleségem aluszik, én hátul, mert horkolok, aztán a harmadik szobában a fiunk. Fél egy után a nagy csattanásokra ébredtem. Azt hittem, petárdáznak. Bejövök a szobába, feleségem akkor mondja, hogy belőttek, két csuklyás-kapucnis alak járkál odakinn, és lövöldöz. Meg kell mondjam, nagyon be voltunk tojva mind a ketten. Nem is mertem azonnal hívni a rendőröket, nehogy meghallják, mit beszélek. Hát szemben a gátőr felesége csak annyit csinált, hogy felkapcsolta a villanyt, és rögtön odapörköltek! Ha kijön a kapuhoz, nyomorékká lőhették volna. Nézze csak meg, ott a golyónyom a kerítésen!
Átballagok az aszfaltos út túloldalára, a gátőrházhoz. Ez a ház se sokban különbözik a páros oldalon megtámadott kettőtől, legföljebb jobban a kerti fák takarásában áll, felirat hirdeti vízügyi őrház voltát, és éjszakánként közvetlen közelről megvilágítja az utcai lámpás.
A kapu mellett a drótkerítés vascsövét combmagasságban fúrta át a golyó. A kimeneteli oldalon a fém tulipán alakban szétnyílt, zöld festéke lepattogzott, és most gonoszul fénylik. Belepróbálom a golyóstollamat. A lövés erősen rézsútirányból jött.
- Kilencmilliméteres, ugye? - kiált át különös lócájáról a rokkantnyugdíjas bányamester.
- Olyasmi - felelem. Felegyenesedek, felnézek, a hídon túl a Mátra kéklő tömbjeire látni. - Gondolom, ugyanaz a fegyver, amivel belőttek magukhoz.
- Nálunk a golyó még benn van a falban.
- Nem vették ki a rendőrök?
- Próbálták, de nem sikerült. Nagyon mélyen belefúródott. Ha akarja, megnézheti.
***
A páratlan oldalon, az utcai villanyvilágítás jótékony fénykörei alatt négy egymással szomszédos ház gyakorlatilag érintetlenül vészelte át a támadást, már ha leszámítjuk a gátőrház kerítését ért spontán találatot.
A romok és üres telkek utáni házsor első házában középkorú, tősgyökeres helyi emberek laknak, a gátőr és a felesége. A következő is hasonló ház, csak itt a két utcai ablakot még jobban takarják az előkertbe ültetett, jegenye formájú borókák. Aki itt lakott, idős asszony, két éve meghalt, de a lánya szinte naponta átjár ide a közeli kisvárosból, Hevesből.
- Ez nekem a szülőházam, már csak azért se adom el, nem mintha ára lenne itt a háznak, meg nekem ez itt a kertem, itt kertészkedem.
Elegáns hölgy, pedagógus volt, nemrég ment nyugdíjba. Kis Suzuki terepjáróval jár, a fia Budapesten vezető beosztású minisztériumi tisztviselő.
- Én nem alszom itt, csak reggel jöttem, mindenütt rendőrök nyüzsögtek, a hídfeljáró meg úgy nézett ki, mint egy erdő azzal a sok zászlóval.
A töltényhüvelyek helyét jelző táblácskákra gondol.
A következő ház kicsi, egyetlen utcafronti ablaka van csak. Hatvanhat éves, harminchárom éve egyedül élő nő lakik benne, két fiút nevelt fel.
- Én csak hallottam a zenebonát. Még szerencse, hogy nem jöttem ki. Hát olyan zaj volt, mintha a háztető szakadna le.
Rövid ősz hajú kis nő, kicsit terebélyes, de annál mozgékonyabb: nem az a fejkendős öregasszonyfajta. Üzemi konyhákon dolgozott többfelé, Egerben is.
- Tudja, mennyi a nyugdíjam? Negyvenhétezer forint. A cigány többet kap. Ez egy pici ház, de ha egy cigány megvenné, egy év múlva meg lehetne nézni, hogy néz ki. Nagyon meglátszik, hogy melyik a cigány ház, azt rögtön bontani kezdik, kezd romosodni.
Rendezett, szép porta, előtte kékre festett kis artézi kút. Összesen négy ilyent láttam a faluban. Működnek.
- Nekem nincs saját vizem, kúthasználatot fizetek. Csak az a baj, hogy nyáron itt fürödnek a Tarna-hídnál a cigány gyerekek, aztán idetódulnak a kúthoz mosdani, olyan ricsaj meg nyüzsgés van, hogy az elképzelhetetlen. De nem lehet rájuk szólni. Aztán utána jönnek a sárra a darazsak. Én visszasírom a Rákosi-rendszert.
- Nem a Rákosit, hanem a Kádárt - javítja ki a szomszédasszonya. Mint a régi időkben, lassan idegyűlik a kút köré a fél utca. A nő, akinek nem lőttek be az ablakán, hallgat.
- És azt tudja, hogy már csak huszonöt házaspár él a faluban? - szegezi nekem a kérdést a friss nyugdíjas pedagógus. - A többi egyedülálló. Néha magamban öszsze szoktam számolni. Összesen száznyolc magyar.
- Akik nem számítanak - mondja sötéten az egyik malomzugi. - Tavasszal is, osztották az ültetőkrumplit. A cigányok kaptak, a parasztok nem kaptak. Azokat csak így fizetik ki, golyóval.
- Az itteniek nagyon el vannak keseredve - igyekszik tompítani a szavak élét a nyugdíjas pedagógus. - A bodi embert nem az érdekli, hogy építik-e a 4-es metrót.
***
A sértetlenség oázisának utolsó háza teljesen lakatlan, bár nem látszik rajta. Budapesti tulajdonosa hétvégi háznak vette, de nem nagyon jár le. Ez az egyetlen igazán nagy, háromablakos ház az utcában, a lövöldözők mégsem kaptak kedvet hozzá.
Annál inkább az utolsó kettőhöz. Van, aki harmincöt töltényhüvelyről beszél, van, aki hatvanról.
- Tizenöt éves voltam, amikor bejöttek az oroszok, de azok se lőtték szét a házat! - méltatlankodik az utolsó előtti ház egyetlen lakója, összeaszott sovány öregasszony. - A szekrényemen keresztülment a golyó. Harmincezerbe került, hogy az ablakaim beüvegeltem. Az unokám hozta-vitte utánfutóval.
Megkérdezem, született tarnabodi-e.
- Nem, én csak idejöttem menyecskének. A fiam a gátőr, itt pár házzal odébb.
Az egész utcában ez a legmegállapodottabb porta. A makulátlan udvar mögött gyümölcsfákra, veteményesre látni. A kerítésen még kint a régi időkbeli zománcos tábla: Tiszta udvar, rendes ház. Odabenn az ablakokon spaletta.
- Itt voltam ebbe a szobába, de meg se mertem mozdúnyi, hajszál híja, hogy agyon nem lűtek. Nem mertem reckírozni. Csak amikor már elcsitútak, akkor hajtottam be a spalettát, meg ne lássák, hogy telefonálok.
Ahol az ő háza áll, már kezdődik a hídfeljáró. A feljárón valamikor vaskorlát volt, idén nyáron lelopták. A megmaradt csonkokat összevissza görbítgették, és most úgy néznek ki, mint egy rosszul telepített, bizarr tankakadály. A feljáró magasából nézve nyomorultnak, kiszolgáltatottnak látszik ez az utolsó két ház.
- Eztet köszönhetjük a tarnabodi születésű polgármesterünknek. Ha sehonnanból jött volna, az is jobban megvédett volna bennünket.
- A polgármester annyiban hibás, hogy egyetlen sértett házába be nem ment - szól közbe a Tarnabodra már csak kertészkedni járó elegáns hölgy.
- Az, az! - mondja az öregasszony. - Be se gyün, hogy nem lett-e valami bajom.
- A kutya se néz ránk - erősíti meg a túlsó szomszédja, aki épp arra jár, kétliteres műanyag flakonnal a kezében. Az ő házában sincs víz, de talán örül is a kútra járás elfoglaltságának. Folyton azt látom, hogy jön-megy a háza és a kút között, kezében ezzel a flakonnal, de töltögetni még nem láttam. - Nem segél senki.
Az eszembe vésem, hogy majd meg kell kérdeznem a polgármestertől, ha találkozom vele, hogy miért nem sietett kimutatni az együttérzését a megtámadottakkal.
- Azt nyilatkozza, hogy itt senkinek nincs haragosa - folytatja az öregasszony. - Hát nekem van. Elmondom én, hogy vót. Ugye, ezek a cigány kölykök az én földemen járnak ki Kámba kukoricát lopni. A múltkorában megint mentek, és az egyik mondja a másiknak: „Az a kurva ott kapál-e még?" Erre már csak odaszóltam: „Tudod, ki a kurva! Aki a világra hozott, az!" Na, tüstént megbokrosodtak, összekiabáltak, „Beszót!", „Anyázott!", aztán megfenyegettek, hogy „Még ebben az évben megdöglesz!".
***
Ha a támadókat valóban az motiválta, hogy elégtételt vegyenek egy szóváltásért, akkor elég érthetetlen, hogy miért a szomszéd ház, a legutolsó (illetve a legelső, mert ez a Tarna utca 1.) szenvedte meg messze legsúlyosabban a rajtaütést. Két ablakát összevissza lőtték sörétes és golyós puskával, és mindkettőbe Molotov-koktélt dobtak. Az egyik kigyújtotta az ablakkeretet, a másik a szoba végében a linóleumot. Ebben a házban is idős, magányos asszony lakik, de ő hátul az udvarban, a nyári konyhában aludt. A szomszédja költötte fel, hogy ég a ház. Együtt oltották el a lángokat.
- Jöttek a tűzoltók, két kocsival, megnézték, azt mondták, ez rendben van. Hát hogy lenne rendben, ha egyszer minden tönkre van téve?!
Holdvilágképű, hetvenegy éves asszony, a homlokán bibircsók. Szorosra húzott piros fejkendőjével mintha csak arca felpüffedését akarná visszafogni. Asztmásan veszi a levegőt. Tíz éve lakik itt, a férjével vették ezt a lelakott vályogházat négy disznóért (akkori értékben hetvenezer forintért). Ez a férje tavaly meghalt. Azért „ez", mert előtte, mondják az itteniek, már volt három másik.
- Gyerek? Unoka? - kérdezem.
- Gyerek nincs. Szegények voltunk, be lettek adva intézetbe. Nem néz rám egy se.
A szoba, ahová a Molotov-koktél betalált, ma is ugyanolyan állapotban van, mint a támadás utáni órákban. Az ablakok kitörve, üvegcserepek szanaszét a földön, az ágyon; kormos, füstös, fekete minden. Még a pókhálókat is vastagon megüli a korom. Valahogy ez a legmegrázóbb ebben a szobában: mint üres kamrapolcok, úgy sorakoznak egymás fölött a sarkokban a pókhálók, és mind fekete a koromtól.
- A szép lyánynak nem volt annyi látogatója, mint ennek. A rendőrség, voltak vagy tízen. Az újságírók. Már este benne voltam a tévében. Nézegetni a nyomorúságot, azt igen, de segélni nem akar senki.
A tudósítások kivétel nélkül arról számoltak be, hogy egy ház lakhatatlanná vált. Nem látom be, miért lenne lakhatatlanabb, mint volt. Leginkább üvegeztetni kellene, csak hát, tudja ő ezt a szomszédasszonyától, nem olcsó mulatság üvegeshez vitetni két pár ilyen háromszárnyú ablakot. Meglehet, az az üvegezés, mint annyi helyt, dobozkartonból lesz.
- Azért vagyok ideges, mert nem csinyának semmit. Bemennék én az öregotthonba, de nem vesznek be. Harmincezer a nyugdíj, hetven kellene. Majd pont biztosításra lett volna pénzem! Fizetem a villanyt, fizetem a vizet, fizetem a szemetet. Most kelletett gázpalackot vennem, az is ötezer. Én tegyek rendet, amikor nincs pénzem? Meg lehet bolondúnyi ebben a piszokban, ebben a füstben, jön a tél, és akkor mi lesz velem?!
Még egy utolsó pillantást vetek az ócska, fiókja vesztett szekrényre, a feltúrt, vetetlen ágyra, mögötte a kifakult hegyi tavon csónakázó falvédő-szerelmespárra, az elsötétült művirágcsokorra az asztalon. Fönt a lámpa is fekete; hasasan csüngnek rajta a pókhálók. Felgyújtani nem lehet, a gázolajos palack pont a kapcsoló alatt landolt a fal tövében, és a kapcsoló szétégett.
A másik szoba a „tiszta szoba". Kiégett ablaktok, golyónyomok a falon, az ajtófélfán. Aprószemű sörét vagy száz-kétszáz kis égett himlőhelye a háromajtós szekrény politúrján. A szekrény tetején tucatnyi dunsztosüveg: barack, meggy, paradicsom. Őket legalább nem érte találat. Az üvegcserepek itt is az eredeti helyükön; mintha valaki hetek óta értetlenül állna a kirakósuk előtt. Megrázom a fejemet.
- Pont magát érte a legnagyobb kár.
- Mégse basznak rá.
Kijövet megakad a szemem az ajtókilincsen. Gyönyörű, gombos végű rézkilincs. A többi is. Valaha ez is szép, gazdag parasztporta lehetett.
***
Hogy kik lehettek az elkövetők, arra számos elképzelést hallottam abban a néhány napban, amit lent töltöttem a faluban.
- Szerintem mihozzánk meg a Marika nénihez csak alibiből lőttek be - tűnődik a volt bányamester. Bicikli is, mankó is van nála, meg a mosolygós, betegesen segítőkész fia, meg egy ásó. Az S kanyar hajlatában lakó cigány kisfiúval ültetnek fácskákat hármasban. Az idilli jelenet alatt puskákról, Molotov-koktélokról és gyümölcslopásról beszélgetünk. - Itt ha valakire haragudtak, akkor fönn az az idős néni volt, akinek a házát úgy megsorozták, és kis híján agyon nem lőtték. Tőle lopkodtak, vitték a dinnyéjét, szőlejét. Hát már azzal se törődtek, hogy ott ülök a házam előtt, másztak keresztül a kapun. Rájuk szólok: Hát ti mit képzeltek, elveszitek a másét? Na mutassátok csak az ingeteket! Mert láttam, hogy dagadoznak a sok szőlőfürttől. Erre elkezdték eldobálni. Rájuk ripakodtam: most még szemeteltek is? Micsoda dolog! Meg voltak szeppenve, pedig tudták, hogy nem tudok utánuk futni. De egy öregasszonytól nincsenek megszeppenve. Sokszor összeszólakoztak a gyümölcsön.
- De hát ők nem túl kicsi gyerekek ehhez?
- Én csak ennyit láttam, azt nem, hogy a kertek alatt ki jár. Hallani lehetett a nagy veszekedéseket. Ott az a két néni sokat pörlekedett a tilosban járókkal. A végén már anyáztak, fenyegetőztek.
Aztán nagyon népszerű még ez az „eltévesztették az utcát", „összekeverték a faluvéget" magyarázat. Tudok a zsadányi búcsúról, az akkor éjjel a Pintértanyán mulató vadászokról, a ki tudja, miféle rabsicokról. Tudok a Magyar Gárda-tagoknak a tavasszal agyonvert öregemberhez fűződő állítólagos rokoni szálairól, a dugdosott fenyegetőlevélről, a „megbüntetendő bűnös falu" elméletről. A rendőrségnek valószínűleg ennél még sokkal több verziója van. De hát a rendőrség hallgat. Az ügy még nyomozati szakban van.
***
Tarnabod község neve a legtöbb ember fülének ismerősen cseng. A többségnek a hajléktalanokat befogadó falu jut eszébe, de tíz-tizenkét évvel ezelőtt ugyanilyen nagy híre volt az úgynevezett tarnabodi cigány sorháznak is. Egy tarnaörsi vállalkozó építette a szocpol-támogatás lefölözésére. Az építkezés csődbe ment, a sorház tizenöt lakásából az utolsó hármat be se fejezték. A galambdúcra emlékeztető, minden tenyérnyi felülettel kínosan spóroló ajtóhomlokzatok és padlásablakok sorozata ma is bizarr látvány. A sorház lilára festett hetedik lakása kiégett, keresztüllátni romjain. Egy másikat bedeszkáztak. Elméletileg egy-egy ilyen lakás ugyanannyit ér, mint egy jó állapotú parasztház udvarral, kerttel. Gyakorlatilag sűrített nyomor.
- Nem a lakásokkal van baj. Én is ott laktam. Hanem hogy jöttek oda olyan emberek, akik nem oda valók - magyarázza a helyi cigány önkormányzat elnökhelyettese. - Az emeleten két félszoba, zuhanyzó, a földszinten nagyszoba, átlós konyha, fürdőszoba, vécé, kamra. Roma körülményekhez képest elképesztő komfort. Még egy kis hófogó helyiség is van. Én az enyémet két éve adtam le, jöttem ide.
A család tizenhat éve költözött Egerből. Az elnökhelyettesnek csak targoncavizsgája van, de megjelenésre inkább tisztes művezetőnek látszik. A lakása viszonylagos jólétet, konszolidáltságot sugároz. A falon elemes villanyórán Krisztus hajol össze az apostolokkal. Jólelkű emberek. Miután a gyerekeik kirepültek, örökbe fogadtak egy sérült kis cigány gyereket. Itt csetlik-botlik körülöttünk, dönti fel a kaspós növényeket.
- Sokan panaszkodnak a cigány fiatalokra.
- Ez sajnos igaz, nem tisztelik az időseket. Úgy akarnak élni, mint a városban. Ott se kell köszönni. Trágárkodnak, lökdösődnek. Aztán ha megyek a szüleikhez, megkapom, hogy „hazudik a büdös paraszt", nem az ő gyerekük volt, letagadják.
- Milyen a viszonyuk a befogadott hajléktalanokkal?
- Igazából semmilyen. Azok olyan maguknak való emberek. Velük kapcsolatban az a mi fő sérelmünk, hogy nem hajlandók idejáratni a helyi óvodába, iskolába a gyerekeiket. Pedig tudtommal pont ezért fogadtuk be őket. Ha még velük se tudjuk oldani a szegregációt, akkor tényleg baj van.
***
A sorház utcája a falu alsó végében amolyan gyülekező helye a tarnabodi cigányoknak. Itt sűrűn állnak a házak, mindig sokan jönnek-mennek, ácsorognak a járdán, az árokparton. Amikor az egri kommandósok alig tíz-tizenkét órával a lövöldözés után lecsaptak az első gyanúsítottra, akkor is több mint negyvenen voltak jelen, szenvedték el a lerohanást. Ez a látványos, térdepeltetős akció meglehetősen nagy publicitást kapott, és a kedélyek azóta se csitulnak. Csak oda kell mennem, és máris legalább annyian vesznek körül, mint ahányan akkor ott voltak.
- Nekem lenne néhány kérdésem - ragadja magához a szót egy rövidre nyírt hajú, nagydarab, szigorú nézésű férfi, az egyik letartóztatásban lévő cigány fiatalember, a tizenhét éves Németh Renátó apja. Nem titkolja, nemrég jött ki a börtönből, és azt se titkolja, hogy a fia ellen tizenkét eljárás van folyamatban. - Miért nem hozzám jöttek a gyerekért, a magyar sorra, ahol lakok? Egész délelőtt megtehették volna, otthon aludt. Miért ide jöttek, a cigányokhoz? Nem-e az volt cél, hogy megszégyenítsék, megalázzák a cigányokat? Miért kellett terhes, kisgyerekes nőket hasra fektetni?
A gömbölyű hasú, alacsony kis cigány nő most is itt van, a karján a karonülő gyerekkel. Ijedten bólogat, eddig még csak egyszer hallottam megszólalni, amikor múltkor megkérdeztem, hanyadik hónapban van, akkor is csak egyetlen szóval válaszolt.
Hasra fektették a Heves Megyei Rendőr-főkapitánysággal együttműködési szerződést kötött úgynevezett referenst is, a helyi kisebbségi önkormányzat fiatal elnökét.
- A polgármester úrral idejöttünk a helyszínre, mert azt mondták a rendőrök, hogy két személyt elő kell állítani. Itt három perce tartózkodtunk körülbelül, amikor megjöttek a kommandósok, csőre töltött fegyverrel kirohantak, és a gyanúsított célszemélyt három másodperc alatt lefektették, mindnyájunkat lelökdöstek, belöktek engem is a bozótba, a kövek közé, rám fogták a puskát. Aztán amikor hason fekve azt láttam, hogy kivezetik az útra azokat az embereket, akik otthon tartózkodtak a saját házukban, letérdepeltetik őket, még a terhes asszonyokat is, abban a pillanatban fölültem, és azt mondtam a rendőröknek, hogy milyen munka ez, ideküldenek engem mint referenst, én vagyok az ötös számú körzet referense, hogy biztosítsuk a helyet, meg hogy ne legyen konfliktus, abban a pillanatban rám rontott az egyik kommandós, a puskát rám fogta, belém rúgott, és azt mondta: kurva anyádat, feküdjél hasra, mert szétlövöm a fejedet!
- Nekik kellett ez a nagy akciófilm - folytatja Németh úr -, hadd tudja meg ország-világ, hogy elkapták a cigány elkövetőket! Akik a magyarokra lövöldöznek! Pedig az a három gyerek teljesen ártatlanul van letartóztatva, világos, mint a nap, hogy nem cigányok követték el ezt a problémát!
- Ők is tudják, hogy ezt nem a cigányok csinálták, csak kellett nekik bűnbak, mert ezt cigány nem csinálta! - kiabál a terhes kis nő mellett egy sovány, fekete cigány fiatalasszony, Németh úr felesége. - Be kellett fogni a száját a közvéleménynek. És mivel fogták be? A mi gyerekeinkkel!
- Úgy van - mondja a férje. - Sok kérdést tehetnék fel, de most csak egyet teszek fel. A Tarna utcában hatvan töltényt lőttek el. Egy töltény ára négyszáz forint. Nincs puskájuk, de ha lenne, melyik cigány gyerek az, aki ellövöldöz huszonnégyezer forintot?!
Tartom a kismagnót. Németh úr meredten nézi a képernyőn vibráló fekete visszajelzőt. A hangja betölti a környéket.
- Az első járőrkocsi fél óra múlva jött ki! Egy ilyen esetbe! Hát ha én most itt adok valakinek egy pofont, fogadok, öt perc... nyolc percen belül itt a rendőrség! Azok meg a csinált útnak a közepén olyan szépen sétáltak, mint akik teljesen biztosak a dolgukban! És megtehették, mert az első lövéstől számított ötven perc múlva jött az első járőrkocsi.
A körülöttünk állók kiabálásba kezdenek, helikoptert, kutyát, útzárt emlegetnek. Németh úr nem szól rájuk. Megvárja, amíg elcsitulnak.
- Kérdem én, miért a legaljább magyarokhoz lőttek be? Három faluvégi öregaszszonyhoz meg egy betelepült, mankós nyomorékhoz? Akikért nem sír a falu, ha véletlenül eltalálják? Akikhez a polgármester be se néz? Miért nem a gazdag magyarokhoz lőttek be? A... (itt neveket mond, négy nevet) meg a többihez? Azok nem érnék be három ilyen suttyó cigány gyerekkel. Dörömbölnének, hogy a rendőrök kerítsék elő az igazi tetteseket! Mert az igazi bűnelkövetők nem cigányok voltak! Aki ezt csinálta, az csak úgy tett, mintha magyarokhoz lőne be. Igazából a cigányokon rúgott egyet.
***
Nagy a köd. A Heves Megyei Rendőr-főkapitányság csak annyit hajlandó közölni, hogy az ügyben három férfit tartóztattak le, ellenük több emberen elkövetett emberölési kísérlet megalapozott gyanújával indítottak eljárást.
Tarnabod helyi születésű, tíz éven át Budapest belvárosában rendőrként szolgáló polgármesterére három előzetesen megbeszélt időpontban vártam a hivatalában. Mindháromszor már elment, még nem jött, értekezik valahol. Negyedszerre már nem kerestem, a 168 Óra október 9-i számában úgyis kimerítően kinyilatkozta magát Lampé Ágnesnak.
***
- Bácsi! Bácsi! Tőlem is tessék kérdezni valamit! - gyűlnek körém a cigány kisgyerekek a főutcán, a bolt előtt.
- Tőlem is! Tőlem is!
- Na, jól van! - mondom. - Azt mondjátok meg, mit szerettek Tarnabodon, és mit nem!
Nem sokat gondolkoznak. Egy kislány válaszol elsőnek, nagyszájú, cserfes. Tegnapelőtt azzal traktált, hogy a pedellus egy hónapra kitiltotta az iskolából.
- Négy jó van és négy rossz - kezdi, de nem gondolja igazán át, csak vette valahonnan a klisét. - A rossz, hogy nincs játszótér. A táncórán a hastáncot nem engedik. A templomkertbe a kóbor kutyák miatt nem lehet bemenni. Tiszta nevetséges, hogy egy ilyen kis faluban nincsen semmi. Anyu azt mondja, meg kell várni, hogy elballagjunk, addig nem tudunk elköltözni.
- És mi a jó?
- A Játszóház! - vágja rá gondolkodás nélkül, és nem folytatja, de ez valószínűleg felér néggyel. Mert szép az iskola, szép az óvoda, szép a polgármesteri hivatal, de a legszebb a máltaisok vadonatúj, tisztaságtól fényes Játszóháza, ahol a gyerekek enni is kapnak. Ez Tarnabod minden nehézség ellenére mégiscsak megvalósult 4-es metrója.
