A pátyi általános iskolában egy Henrik nevű fiú földrajzórán fogta magát, odaült egy lány mellé, és hangos csevegésbe kezdett. A tanár figyelmeztetésére szemtelenül válaszolt, majd a felszólításra, hogy hagyja el az osztályt, odavetette oktatójának: „A kurva anyád!" A megsértett tanár felpofozta Henriket. Azt gondolnánk, hogy a gyerek — miután szülei megfeddték és megmagyarázták neki, hogy durvasága elfogadhatatlan — bocsánatot kért a tanárától, s elnézést az osztálytól, amiért megzavarta a közös munkát. Nem így történt. A tanárt a diák és a szülei feljelentették. Henriknek a haja szála sem görbült, a tanárt elbocsátották állásából. A tanulói önkormányzat azt szeretné elérni, hogy a diákok, ha az órán unatkoznak, ezután kimehessenek a folyosóra.

Jogosan merül fel a kérdés: ha a fentiek megtörténhetnek, mire kell az iskola? Nem volna egyszerűbb (és a kormányzatnak főleg olcsóbb), ha a gyerek otthon maradna, és ott unatkozna? Otthon anyázna, otthon küldené el melegebb éghajlatra az anyukát és a nagymamát, hadonászna ijesztgetésül vízvezetékcsővel, miközben a testvérek kacarászva filmeznék az épületes jelenetet? Odahaza nem torolja meg a szülő, ha gyermeke lekurvaanyázza? Miért megengedett az iskolában az, ami otthon büntetendő? Netán odahaza is mindent szabad?

Pátyon a megbízott igazgatónő úgy vélte megoldani a helyzetet, hogy a tanárt küldte el, nem a tanulót. A tanuló — és az egész osztály — elégedetten nyugtázza, hogy azt tehet a kiszolgáltatott tanárral, amit akar. Lehet, hogy legközelebb az igazgatónőt fogja sértegetni, aki elnéző mosollyal úgy tesz majd, mint aki se nem lát, se nem hall? A tanárok nem szólnak, mert féltik az állásukat, mint ahogy nagy a csend valamennyi iskolában, ahol diákok erőszakoskodnak diáktársaikkal és a pedagógusokkal. Egy másik iskolában nemrég néhány fiú megerőszakolt egy kislányt, s az ottani igazgatónő úgy gondolta, a tanári karnak semmi köze hozzá, hiszen tanítás után történt. Mi jogon avatkozna az iskola a tanuló „magánszférájába"?

Az észak-franciaországi Gilles-de-Chinben José Laboureur technikatanár kísérleti kellékeket akart elhelyezni a demonstrációs asztalon, ám a 11 éves Alexandre szanaszét hagyott holmija ebben megakadályozta. A tanár megkérte a gyereket, tegye szabaddá az asztalt. A fiú kelletlenül piszmogni kezdett a tanszereivel, az osztály kíváncsian figyelte, ki „győz", hiszen ne tagadjuk, ezekben az esetekben erőfitogtatásról van szó, arról, sikerül-e áthágni egy addig elismert és tiszteletben tartott határt. Az idő múlt, a feszültség nőtt, a tanár, nem győzvén kivárni az összepakolás végét, egy kézmozdulattal lesöpörte Alexandre holmiját az asztalról. A gyerek üvöltésben tört ki: „Te faszfej!", a tanár képen törölte. A zokogó fiú a pofon után bocsánatot kért az osztály előtt, a tanár lezártnak nyilvánította az ügyet, s elkezdhette az órát.

A csendőr apa azonban másképpen gondolta. Feljelentést tett. A rendőrség megszállta José Laboureur lakását, DNS-vizsgálatnak, alkoholtesztnek vetették alá, rendőri felügyelet alá helyezték, úgy kezelték, mint holmi köztörvényes bűnözőt. Régi kihágásokat kerestek, s találtak is egy két évvel ezelőtti ittas vezetést. A csendőr apa és bajtársai mindenáron el akarták marasztaltatni a tanárt. Az eset a média útján bejárta egész Franciaországot. Óriási lett a felháborodás, de nem a gyerek és a bosszúálló apa oldalán. Tanárok vallottak az iskolákban kialakult tűrhetetlen helyzetről, ahol a tanulók féktelenül viselkednek, a hátuk mögött érezve a „sokszor félelmetes" szülők bátorítását. José Laboureur mellett kiállt több pedagógus-szakszervezet, három petíciójukat több mint nyolcvanezren írták alá. Laboureur, a támogatás hatására, nyilvános bírósági tárgyalást kért, hogy a társadalom is szembesüljön azzal, mi folyik az iskolákban, ahol a tanárnak naponta meg kell küzdenie néhány erőszakos és gátlástalan tanulóval. Az elcsattant pofon az egész nemzet ügye lett. Francois Fillon oktatási miniszter nyilatkozatában nem a tanárt ítélte el, hanem elmondta, megérti a pofon indítékát. Luc Ferry volt oktatási míniszter, filozófus kijelentette, ha vele viselkedik így a fiú, ő bizony két pofont kent volna le neki. Marcel Rufo, az ismert gyermekpszichiáter is kiállt a tanár mellett. S amikor a megpofozott gyerek apja aláírásgyűjtésbe kezdett a sérelme miatt, mindössze néhány aláírást tudott összegyűjteni, többségüket a csendőrkollégáktól, míg szülők és pedagógusok tízezrei álltak ki a meghurcolt tanár mellett, mintha 1834-ben, a júliusi monarchia idején nem törölték volna el a testi fenyítést a francia iskolában.

Az Európa Tanács főtitkárhelyettese, Maud de Boer-Buquicchio 2008-ban Zágrábban 47 országra kiterjedő kampányba kezdett, hogy törvény mondja ki, tilos megütni a gyereket.

Svédországban 1979-ben hoztak törvényt (a lakosság 79 százalékának ellenállása dacára), amely megtiltja a szülőknek a testi fenyítést, „de még senkit nem csuktak le ilyen indokkal", állítja a svéd családügyi minisztérium tanácsosa. Ausztria 1989-ben fogadott el ilyen értelmű törvényt, Olaszország 1996-ban, Németország és Portugália nemrég. Nagy-Britannia ellenáll, akárcsak Franciaország, mely egyetlenegy tanácsadót sem küldött a bizottságba. Semmibe vennék a franciák az emberi jogokat, ha gyerekekről van szó? Egy elcsattant pofont nem tartanak testi fenyítésnek? A Le Nouvel Observateur politikusokat, nevelőket és szülőket faggatott, megütik-e a gyermeküket. Nadine Morano családügyi államtitkár elmondta, 18 éves korában megpofozta az anyja, a pofont megérdemelte, és utána nem változott meg az a jó viszony, amely az anyjához fűzte. Ha hiába szól a gyerekeire kétszer, háromszor, ő is ráüt a fenekükre, és soha nem vette észre, hogy ez különösebb traumát okozna nekik, hiszen tudják, hogy szereti őket. Patrick Devedjian politikus engedékeny, kényeztetésre hajlamos apának tartja magát, de ő is megpofozta már a gyerekeit. Egy felmérés szerint a francia szülők 54 százaléka fenekeli el a gyermekét, ha nem bír vele. A pszichológusok véleménye szerint egy-egy elcsattanó pofon nem okoz semmiféle pszichológiai károsodást, ha a gyermek érzi, a szülei szeretik.

A Laboureur melletti kiállás jól jelzi, hogy az emberek többségének elege van a „liberális” nevelésből. Ráunt dr. Spockra, aki a család középpontjává tette a gyermeket. A gyerek akarata szent lett. Elavultnak nyilvánították felnőtt és gyerek, tanár és tanuló alá- fölé rendeltségi viszonyát, mindenki egyenlő lett, egyenlő jogokkal. Az iskola nem tudást ad át ezután, hanem segíti a tanuló „kibontakozását".

A summerhilli „szabad" iskolában a „szabad gyermekek" maguk dönthetik el, mit akarnak tanulni, akarnak-e tanulni, nincs tanító, nincsenek szabályok. Az iskola alapítója, Alexander Sutherland Neill azt tartotta, a gyerekek képesek önmaguk közösségét kormányozni. Egy kiugrott pap, Ivart Mich egyenesen az iskolák lerombolását követelte, őrültségnek nevezte, hogy valaki hosszú éveken át törje magát a diplomáért. Hornes Lane szerint a gyerekek viselkedése és jelleme előnyösen változik, ha nem tanítók és szülők irányítják őket, mondják meg nekik, mi helyes és mi helytelen, hanem maguk ellenőrzik az életüket. Gyermekköztársaságról álmodott gyerekparlamenttel, ahol a pedagógus nem szól bele semmibe, türelmesen megvárja, amíg a káoszból kialakul a rend.

Másképpen vélekedett Golding, a XX. századi angol próza nagy alakja, aki A legyek urában meggyőzően mutatta be, mivé fajul egy szabadjára hagyott gyermekközösség. Úgy vélte, „a társadalom formája az egyén erkölcsi állapotától függ, nem pedig egy mégoly logikusan felépített és tiszteletre méltó politikai rendszertől". Igazat adhatunk neki. Caroline Thompson pszichiáter és családterapeuta Erőszakos szeretet című könyvében hatvannyolcat vádolja, amikor tilos lett azt mondani, hogy tilos, s egy egész nemzedék radikálisan szakított az elődeivel, nem ismerve el semmiféle adósságot, amellyel a felmenőinek tartozik. „Ma is még abban a tévhitben .élünk, hogy nemzedékünk spontán, önnemzés útján született, nem tartozik semmivel senkinek. Így aztán nemhogy nincs többé jövőnk [ ...], a múltnak is híján vagyunk."

Ha nincs örökségünk, mit adunk át? És kinek adjuk át, hisz az utánunk következő nemzedék sem érzi, hogy tartozása van? S miközben Sarire azt követelte, hogy az egyetemisták ott ülhessenek a professzorok mellett a vizsgabizottságban, s a diák „ítéletet mondhasson" a tanára felett, Louis Althusser, Roland Barthes, Simone de Beauvoir, Jacques Derrida és sokan mások, köztük Francoise Dolto pszichiáter kiáltványt fogalmaztak, hogy ne büntessék a kiskorúakkal folytatott szexuális viszonyt. Dolto rádiós előadásaiban szülők százezreit tanította meg arra, hogy nincs joguk korlátozni a gyereket. „A gyerekbolygóból nap lett, napkirály, egy királyság gyermek királya, ő kormányoz, ő zsarnokoskodik" – írja Caroline Thompson.

De az emberek mintha megelégelték volna, hogy a gyermekek vették át a hatalmat, elegük van a gyermekzsarnokságból, és nemcsak Franciaországban. Megjelent a Super Nanny tévésorozat, a szigorú, egyenruhás dadus jó tundérkent érkezik meg az idegösszeomlás szélen tántorgó szülőkhöz, ráncba szedi a szófogadatlan, hisztérikus gyerekeket, és rendet csinál. Ezt a sorozatot az egyik magyar kereskedelmi csatorna is közvetíti. Nagy sikere van, hiszen évek óta újabb és újabb epizódokkal bővül egy amerikai sorozat, amely a gyermekbíróságra és a gyámügyre, a „problémás gyerekek" világába viszi el a nézőt; bíró elé kerülnek a fékezhetetlen, beilleszkedni nem akaró gyerekek, s Amy bírónő, amikor kimondja az ítéletet (a tanárát megütő fiút például szigorított javítóintézetbe küldi, kötelező terápiával), azt is elmagyarázza, miért helytelen és elfogadhatatlan a vádlott gyerek viselkedése.

A tavalyi év egyik sikere Franciaországban Aldo Naouri Neveljük gyermekeinket! című könyve volt. A neves gyermekgyógyász azt állítja, hogy a gyermekek nem önszántukból vették át a hatalmat, a szülők a hibásak, amiért átengedték nekik. A gyereket diktatórikusan kell nevelni, egy utasítást vagy egy parancsot, akár a szülő adja, akár a tanító, nem lehet megkérdőjelezni, vitatni: teljesíteni kell. Nem lehet vita tárgya, hogy miért kell csendben ülni például a tanár magyarázata alatt, miért nem lehet durván viselkedni, miért nem beszélhetünk tele szájjal. A gyereket következetesen kell rászoktatni a civilizált viselkedésre. Ha a szülő állandóan magyarázkodik, és a gyerek felmentését keresi, gyermekét maga fölé emelve önmaga bírájává teszi, megerősíti mindenhatósága tudatában, a feje tetejére állítja azt a hierarchiát, amely éppen a gyerek számára megnyugtató, hiszen biztonságot ad. Aldo Naourit a »szabad nevelés" hívei lereakciósozták, elveit „fasisztának" kiáltották ki, amire csak anynyit válaszolt: „Azt írtam, hogy diktatórikus eszközökkel kell nevelni egy gyereket, ha azt akarjuk, hogy később demokrata legyen belőle. Ám ha »demokratikus« módszerekkel nevelem, egész biztosan fasiszta lesz, mégpedig a legrosszabb fajtából."

Valami változóban van a világban a „mindent szabad" anarchiája láttán, amely hovatovább lehetetlenné teszi, hogy az iskola betöltse a szerepét: tudást közvetítsen, ismereteket, egyszersmind megtanítson az emberi együttélés és együttműködés szabályaira, s ezáltal felkészítsen a társadalomba való beilleszkedésre. Magyarországon az egyik liberális oktatási miniszter következmények nélkül kijelenthette: az iskola célja nem a tudás közvetítése, a tények megismerése, hanem a „készségek fejlesztése", és senki nem kérdezte meg tőle, hogy tények, ismeretek, műveltség nélkül ugyan miféle szellemi és lelki készségeket lehet fejleszteni. Egyáltalán: milyen készségekre gondolt? Hogy valaki ügyesen tudja majd nyomkodni valamiféle gép billentyűit? S ha megtanul például valamelyest angolul, ismeretek nélkül vajon miről fog gagyogni? Sörről, sminkről? Franciaországban Luc Ferry filozófus kimondta minisztersége idején: a tudás, a kulturális örökség átadása mellett az iskolának nevelési feladatai is vannak, a nemzet öntudatos, művelt, civilizált, jó állampolgárait az iskolának kell felnevelnie.

Hogy az iskola teljesíteni tudja a küldetését, betölteni a feladatát, falain belül meg kell szerveznie és fenn kell tartania a rendet, amelyben zavartalanul folyik a tanítás és a nevelés. Káoszból soha nem születik semmi, csak káosz. Aki tanított valaha, tudja, hogy a gyerekek szeretik a rendet, biztonságot ad nekik, ha van mihez tartaniuk magukat. Vissza kell adni a tanítás méltóságát, meg kell követelni a szép pálya, a tanári foglalkozás tiszteletét. Henrik és sok más Henrik, Roland, Richárd és Paméla szerte az országban tanulja meg, hogy tiszteletet kell tanúsítania a másik ember, kivált a tanára iránt. Minden embernek megvan a méltósága. Henrik, Roland és Paméla méltóságának záloga a tanár méltóságának elismerése és tiszteletben tartása. Ehelyett most azt tanulták meg – a pedagógusi pályára tökéletesen alkalmatlan, ki tudja, milyen elvárásoknak megfelelni akaró igazgatónőnek köszönhetően, aki Henrik képzelt „jogainak" védelmében nyilvánosan elmélyítette a tanár megalázottságát, amikor felfüggesztette állásából –, hogy nekik, diákoknak mindent szabad, ők vannak felül, a tanár meg kiszolgáltatott és tehetetlen.

Henrik és a többi Henrik aztán majd felnőttként elcsodálkozik, ha a munka világában beleütközik abba a hierarchiába, amelyben a társadalom szerveződik, és amelyre nem készítette fel az iskola; kénytelen lesz a saját kárán megtapasztalni, hogy az iskolában álvilágot építettek köré; a szemtelenség, amely esetünkben valójában becsületsértés, az úgynevezett életben szigorú megítélés alá esik, és nem biztos, hogy pofátlan viselkedést megússza egy pofonnal.

(mai Magyar Nemzet; saját szkennelés, mivel hivatalosan online még nincs fent.)