A liberálisan européer indexes újságírás szerint a migránsok már előre félnek tőlünk, magyaroktól. Nem a kerítéstől félnek, hanem tőlünk. Mert mi rájuk telepszünk, élősködünk a helyzetükön, kihasználjuk az üldöztetésüket, az elesettségüket. Nem a kerítés tartja őket vissza, hanem inkább ez a félelem. Sőt, már előre kérdezgetik, hogy igaz-e, hogy Budapesten kirabolják őket.

A szervezett embercsempészek, akik nem kevés pénzért nem akármilyen körülmények között eljuttatják őket idáig, ezek szerint igazi szamaritánusok, sőt, a liberális emberbarátság élő szobrai. Hiszen tőlük nem kell félni, ők csak segítenek eljutni a jobb élet felé, ellenben mi, magyarok ebben csak akadályozzuk őket. Persze kérdés az, hogy akkor a magyar embercsempészeket nem paradoxon-e letartóztatni nemes feladatuk ellátása közben.

Van, aki ezt leírja, mert ez a dolga, hogy elhitesse. Megfizetik érte. Eddig tiszta. De hogy sokan saját hazájuk, népük, nemzetük gyalázásának önkívületi extázisban bólogatnak erre, posztolják és lájkolják, mutatják bőszen, hogy lám csak, szar egy nép vagyunk, mindig mondtuk, az már elgondolkodtató. Bár csodák nincsenek, elég csak idegenből észt osztó Frei Tamásunk példáját említeni…

A hétvégén a Hűvösvölgy–Széchenyi-hegy között közlekedő Gyermekvasúton kirándultunk. Régi nevén Úttörővasút, ha így hamarabb beugrik.

Elég nagy volt az utasforgalom, sokan álltak út közben. Fekete csadoros asszony száll fel a családjával. Két nagylány, valamint apa, a családfő. Négyen hat helyre telepedtek le, keresztben a közlekedő útra, kérdés és mindenféle kommunikáció legkisebb kísérlete nélkül. Szabad-e ez a hely, leülhetek-e stb… Nem tudom, mit ír elő a saját szabályrendszerük a nők öltözetével kapcsolatban, de nyilván ez a régebbi keltezésű szabályrendszer nem tartalmazza a mobiltelefonok nyilvános helyen való használatáról szóló regulákat. Mert bár hagyománytisztelet jellemezte láthatóan a megjelenésüket, azt már nem jellemezte semmiféle tisztelet, hogy ha egy közösségben vannak más kultúrák embereivel, sőt, láthatóan erős kisebbségben vannak, akkor esetleg ennek megfelelően viselkedjenek.

A Gyermekvasút egyik fő attrakciója ugye az, hogy gyerekek dolgoznak különböző feladatkörökben a vonatokon. Ez láthatóan nem hatotta meg őket, figyelmet sem szenteltek a feladatukat ellátni igyekvő vasutas gyermekekre, átnéztek rajtuk még a menetjegy kérésekor is, a kis kalauzok a keresztben terpeszkedő lábak közötti puszta áthaladásukért is megküzdöttek. A másik attrakció pedig a látvány, hiszen a budai hegység legszebb vidékein megy a kisvonat 40-45 percig. Az említett család a teljes vonatút teljes hosszán keresztül elmélyülten nyomogatta a telefonjait. Asszony csador alól, apa krikett pólóban, a gyerek fejkendőben. Kérdezem én, akkor az utazásnak mi volt a célja? Fészbúkozni, netezni lehet a szállodában is.

Amikor egy leszállónál szabadult fel annyi hely, hogy végre egy padsorba tudtak átvonulni, akkor láttuk, hogy a vonat végében lévő állóhelyeken anyukák álltak, kezükben a jó levegőtől elpilledt, alvó kisgyermekeikkel. Most leülhettek. A két arab leányka kb. 12-14 év közötti volt, ám sem eddig, sem később eszükbe sem jutott, hogy a helyeiket átadják. Az én karomban a négy éves kisfiam kókadozott, de aludnia eddig esélytelen volt, mert a mellettem ülő arab apuka istenüket dicsérő tartalmú nótákat dúdolgatott magában, terpeszkedett, lökdösött, valamint a kezében tartott két darab mobiltelefonról zenélgetett. Ránéztem, a tekintetünk azonban nem találkozott. Nem találkozhatott. Eggyé váltam a szemében a hegyi levegővel. Fellélegeztem, amikor megérkeztünk végre a Széchenyi-hegyre.

Visszafelé egy nyugdíjas csoport tagjai közé fértünk fel. Mosollyal fogadtak, hellyel kínáltak. Németül. Mosolyogva tapsoltak a gyerekvasutasok gitárral kísért, vidám dalainak ritmusára, nézelődtek, fényképeztek, hurrogtak a szinte kanyaronként feltáruló csodálatos látványra. Európa tényleg sokszínű. Azonban palettáján a színek már kialakultak. Évszázadok alatt, viszályból, háborúból, vérből és könnyből, izzadtságból és fáradtságból nyert színek ezek. A ritka béke virágainak színei, a német ablakok muskátlija, az osztrák bércek havasi gyopárja, a magyar búzamezők pipacsa, a holland tulipán, a francia levendula, az angol rózsakertek pasztell árnyalatai… Európai színek, idevalóak, őshonosak itt. A sivatag rózsája nem terem meg ezen a földön….

Az én semennyire nem liberális és hangsúlyozottan nem EU-konform válaszom a cikkre az, hogy ha tartasz a magyaroktól, akkor menj másfelé! Sőt! Maradj inkább otthon. Ha elindulsz, akkor meg kerülj ki.

Mindenki jobban jár. Hely is több lesz, oda leülhet az, aki nem fél közöttünk lenni. A bértollnok újságírás fellegvárának meg téma fogytán maradna egy másféle színpaletta. Mondjuk a meleg összetartozás sokszínű szivárvány zászlaja…

L.Gy.