Miközben Budapest a felmelegedés egyik legkegyetlenebb időszakát éli, miközben egymást érik a hőségriadók, és lassan közhelyszámba megy, hogy minden egyes városi fa felbecsülhetetlen érték, a MÁV Zuglóban megtalálta a klímaváltozás elleni védekezés sajátos módját: tarvágásba kezdett.

A 24.hu beszámolója szerint a vasúttársaság a Mexikói út melletti, mintegy egy kilométer hosszú zöld sáv fáit kezdte irtani, a vasúti töltés és a közlekedés biztonságára hivatkozva. A korábban burjánzó növényzet, terebélyes fák és összefüggő zöldfal helyén poros töltésoldal, levágott ágak és meredező facsonkok maradtak.

Ilyen volt...

Ilyen lett...

A biztonság természetesen fontos. Valóban nem szabad megvárni, amíg egy beteg vagy megdőlt fa rádől a sínekre. Csakhogy a „vasútbiztonság” nem varázsszó, amelynek kimondása után minden szakmai, környezetvédelmi és emberi szempont semmissé válik. A veszélyes fát meg kell vizsgálni, szükség esetén vissza kell metszeni vagy ki kell vágni. De egy kilométeres zöld sávot letarolni nem ugyanaz, mint célzottan eltávolítani azokat az egyedeket, amelyek igazolhatóan veszélyt jelentenek.

Legalábbis a nyilvánosság mindeddig nem ismerhetett meg olyan, fánként elvégzett állapotfelmérést, amelyből kiderülne, melyik fa volt beteg, melyik volt instabil, melyik állt valóban dőlési távolságon belül, és melyiket miért kellett elpusztítani. A jelek szerint egyszerűbb volt elővenni a láncfűrészt, és „növényzetkezelésnek” nevezni azt, ami a helyszínen leginkább pusztításnak látszott.

Pedig ezek a fák nem holmi fölösleges díszletek voltak a töltés oldalában. Élő infrastruktúrát alkottak. Árnyékoltak, párologtattak, mérsékelték a környezet felmelegedését, port kötöttek meg, élőhelyet biztosítottak, és összefüggő zöldfalként választották el a herminamezői lakóházakat a vasúttól és a Hungária körút forgalmától. Nem voltak tökéletes zajvédő falak, de tompították a vasút és a körút zaját, felfogták a szálló por és a kipufogógázok egy részét, valamint legalább látványban elválasztották az otthonokat Budapest egyik legterheltebb közlekedési folyosójától.

Most mindezek helyén maradt a csupasz, poros töltésoldal.

Különösen felháborító, hogy mindez a nyár legforróbb napjaiban történt. Amikor a városi beton és aszfalt már éjszaka sem képes lehűlni, amikor az idősek, a betegek és a kisgyermekek szervezetét napokon át terheli a hőség, akkor egy állami vállalat nem megóvja, hanem felszámolja az egyik meglévő, évtizedek alatt kialakult zöldfelületet. Utána pedig majd bizonyára tartunk egy konferenciát a klímaváltozásról, kiosztunk néhány „zöld” brosúrát, és ünnepélyesen elültetünk tíz vékony facsemetét, amelyeknek évtizedekre lenne szükségük ahhoz, hogy megközelítsék a kivágott fák ökológiai teljesítményét – ha egyáltalán túlélik az első néhány nyarat.

A történet egyik legárulkodóbb részlete, hogy Várnai László önkormányzati képviselő beszámolója szerint a helyszínen, munka közben próbáltak megállapodni a MÁV képviselőivel egy kímélőbb módszerről. Mintha egy ekkora beavatkozás szakmai tartalmát nem előzetes állapotfelmérés, környezetvédelmi mérlegelés és pontos munkaterv alapján kellene meghatározni, hanem menet közben, a már dolgozó láncfűrészek mellett.

Vitézy Dávid közlekedési miniszter végül leállíttatta a munkát, és elrendelte nemcsak a konkrét beavatkozás, hanem a MÁV teljes zöldfelület-kezelési gyakorlatának felülvizsgálatát. Bejelentette azt is, hogy a vasúttársaság történetében először főtájépítészt és szakmai csapatot alkalmaznak majd. Ez helyes és régóta esedékes intézkedés. De a főtájépítészi pozíció önmagában nem növeszti vissza a kivágott fákat, és nem mentesíti a döntéshozókat annak tisztázása alól, hogy ki, milyen szakvélemény alapján és milyen utasításra engedte ezt a pusztítást.

A herminamezőieknek nem általános ígéretekre van szükségük, hanem konkrét válaszokra. Hány fát vágtak ki? Milyen állapotban voltak? Készült-e róluk egyedi vizsgálat? Melyik jelentett tényleges veszélyt a vasútra? Miért nem értesítették előre a környéken élőket? Milyen helyreállítási és fapótlási terv készül? Mi fogja ezután csökkenteni a Hungária körút és a vasút felől érkező port, zajt és hőterhelést?

A városi fák értékét ugyanis nem akkor kell felismerni, amikor már csak a rönkjük maradt. A klímaváltozás korában egy több évtizedes fa nem akadály, nem gondozandó tehertétel és főleg nem kipucolandó „növényzet”. Olyan közösségi érték, amelyet csak valódi, igazolt veszély esetén és a lehető legkíméletesebb módon volna szabad eltávolítani.

Ami a Mexikói útnál történt, az nem korszerű zöldfelület-kezelés volt, hanem intézményi érzéketlenség láncfűrésszel. A MÁV a legegyszerűbb megoldást választotta: amit nem akar gondozni, azt kivágja. A következményeket pedig viseljék azok, akik ott élnek – több porral, több zajjal, több hőséggel és kevesebb zölddel.

(V.S., fényképek: Zuglóiak Fóruma - Fb)