"Magas állami kitüntetést kap augusztus 20-án Kertész Imre – értesült a Heti Válasz. Ezen alkalomból különös jelentősége van Schmidt Mária legújabb publicisztikájának, mellyel a történész a friss Heti Válaszban méltatja a Nobel-díjas írót" - írja a lap világhálós kiadása.

Hát, valóban semmi...

Idéznek is egy bekezdést a "méltatásból". Nézzük:

Kertész a kommunista diktatúra időszakában mindvégig kívülálló maradt, és így a rendszert alulról és kívülről vizsgálta, ugyanúgy, ahogy alulról és kívülről, és egyben üldözöttként élte meg a náci diktatúrát, mely sárga csillaggal jelölte meg, kiközösítette, Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálta. Írói életművét arra tette fel, hogy megértse és megértesse a két emberellenes diktatúra tapasztalataiból levonható tanulságokat. Ez szembement a »politikailag korrekteknek« a diktatúrák összehasonlíthatóságára vonatkozó tilalmával.

Nos, nem árulunk el újdonságot azzal, hogy Schmidt Mária hazudik, ez ugyanis fajtájának egy egészen hétköznapi sajátossága.

Portálunk két írásban is leleplezte a "kommunista diktatúra időszakában mindvégig kívülálló" Imre Kertészt.

Ezekből idézünk az alábbiakban a ma megjelent hazugságáradat ellensúlyozására, a kiváló Bistrán Demeter tollából:

Kertész nyilatkozataiból tudjuk, hogy a koncentrációs táborból hazatérve befejezte középiskolai tanulmányait, s egy füst alatt belépett a kommunista pártba. Hogy miért? Állítása szerint (idézem a talányos kertészi szót) „illendőségből”. Tagja is maradt a sztálinizmus hazai élcsapatának egészen 1956-ig, ekkor ugyanis megszűnt a kommunista párt (akkori nevén Magyar Dolgozók Pártja). Mondhat tehát bármit Kertész Imre, a sztálinista párt tagja volt egészen a sztálinizmus, a sztálinista párt bukásáig. Nem volt kötelező belépni a pártba, s a kijózanodás után nem volt kötelező benne maradni. Kertész tehát a sztálinista diktatúra idején nem az áldozati oldalon állt, hanem „illendőségből” hűségesen szolgálta a diktatúrát. Ráadásul nem egyszerű párttagként tengette napjait. Előbb kommunista lapoknál, majd az 50-es évek elején az egyik minisztérium sajtóosztályán dolgozott. Vagyis káder volt. Miközben persze „felfüggesztve” érezte magát a számára állítólag idegen világban. (Kérdés, akkor mit érezhetett például egy recski rab?)

Kertész Imre 1994-ben a Szombat című zsidó lapnak elmesélte, hogy a háború után újságíróként kereste a kenyerét. Azt állította, először a Szikra című lap szerkesztőségében dolgozott. Ez a lap Kertész szerint 1946-ban indult. Utánanéztem. A dátum téves, a lap 1948-as számain ugyanis az I. évfolyam megjelölés szerepel.

A Szikra a kommunista ifjúmunkások hetilapja volt, 1950-től Szabad Ifjúság néven jelent meg. Tudomásom szerint az 1948 és 1950 közötti lapszámok hiánytalan gyűjteménye nem található meg nagyobb könyvtárakban, én sem jutottam hozzá a teljes anyaghoz. A hiányos évfolyamokat azonban figyelmesen átböngésztem. Írt ebbe a lapba többek között Várkonyi Tibor (ma a Népszava veteránja) és Paul Lendvai (akkoriban még Lendvai Pálként jegyezte írásait). Jó csapatba került tehát Kertész Imre.

1948 nyarán a kommunista párt egyesült a szociáldemokratákkal, pontosabban az utóbbiakat bepofozták a Rákosi-féle akolba. A kommunista élcsapat Magyar Dolgozók Pártja néven folytatta dicstelen tevékenységét, s ebből az alkalomból az elvtársak programnyilatkozatot tettek közzé. Ez a dokumentum ihlette meg az ifjú Kertész Imrét, aki Az élet programja című vallomásos írásában tett hitet a szocialista demokrácia mellett. (A cikk lelőhelye: Szikra I. évfolyam, 20. szám, 1948. szeptember 16., 2. oldal).

Kertész Imre szereti mottóval megfejelni az írásait. Ez a cikk sem kivétel, a rövid – de a rossz minőségű másolaton nehezen olvasható – mottó az említett programnyilatkozatból való. Két bekezdést idézek Kertész Imre méltatlanul elfeledett művéből:

Lehet, hogy odaát, a tenger túlsó partján, több autó szaladgál az utcákon, lehet, hogy odaát több repülőgép kering az acélkék ég tükrében, az is lehet, hogy odaát, a tenger túlsó partján, messze nyugaton azt mondják, hogy az ő demokráciájuk tökéletes. És mégis… Miért forrong a nép, miért gyilkolják a négereket, miért áll meg időnként a munka a felháborodott munkások vaskezében? Talán mert tökéletes a demokráciájuk? Vagy tudják ők egyáltalán, mint jelent ez a szó: demokrácia?

Pedig semmi különöset. Csak azt, hogy szabad legyen a dolgozó, csak azt, hogy szabad legyen a munka, csak azt, hogy mindenki dolgozó legyen, és egészen mindegy, hogy milyen dolgozó, hogy zsákot vesz-e a vállára, vagy írótollat a kezébe. Ez a demokrácia a szocialista demokrácia, ahol mindenki annyit ér, amennyire hasznára van dolgozó társainak.

(Forrás: Kertész Imre: legenda és valóság)

Értelmeznünk kell Kertész Imre írásművészetének azon elfeledett darabjait is, amelyek a Rákosi-korszakban születtek. Auschwitz után vagyunk, s a leendő Nobel-díjas már 1949-ben azt vizsgálta, lehet-e még egyénként élni, gondolkozni a lealjasodás korában. Kertész válasza: lehet.

Vizsgálódásának eredményéről ünnepi hangú cikkben adott számot az író. Az ipari munkásság szellemi mivolta ugyanis szerinte nem az életképtelenségében van, a kommunista párt uralta Magyarországon olyan tettekre képesek az öntudatos proletárok, amelyek soha nem voltak még az ország történetében: „a Mátravidéki első óriás-turbinájá”-nak minden porcikája hazai gyárban készült! Erről írt lelkes riportot 1949. március elsején Kertész Imre a Magyar Dolgozók Pártja napilapjában:

(Forrás: "Ilyen még nem volt az ország történetében!" - Kertész Imre elfeledett turbinacikke)

A magyar ipar nagy diadala és minisztériumi sajtóosztályi állás - íme tehát a Schmidt Mária szerinti "kívülállás" (mindvégig!), az "alulról és kívülről való szemlélődés".

De ezzel még nincs vége a vélhetően kormányzati felkérésre véghezvitt zsidó hazudozásnak. Szó esik ugyanis az auschwitzi deportálásról is. Ennek hallatán a jámbor fideszes újságolvasó vagy hónapokig, netán évekig tartó borzalmakra, csontsoványságra, verésre, napi 23 órás kényszermunkára gondol, vagy pedig szörnyűséges gázkamrákra és lángoló kéményekre. Hála részben az előző Fidesz-kormány által bevezetett holokamunapnak.

No de lássuk Imrénk leírhatatlan auschwitzi szenvedéseit is! Ismét az elsőként felhasznált, Legenda és valóság című cikkünkből idézünk:

 [Az MTI híréből, mely a The Paris Review című lapban megjelent interjút ismerteti:]

Szavai szerint hosszú időbe telt számára, hogy elsajátítsa az írásnak még az alapjait is. Eleinte nem tudott mit kezdeni az Auschwitzban eltöltött egy év tapasztalataival.

Kertész tehát eleinte nem tudott mit kezdeni „az Auschwitzban eltöltött egy év tapasztalataival”. Ez így nem igaz. Nemcsak eleinte, később sem tudott mit kezdeni az említett egy év tapasztalataival. Kertész Imre ugyanis nem hogy egy évet, egy hetet sem töltött el Auschwitzban. Ezt maga az író is elismerte egy régebbi nyilatkozatában. Adalbert Reif 1996-ban készített interjút az íróval, s a beszélgetés elején többek között ezt mondta Kertésznek:

Sorstalanság című regényéből immár megtudtuk, hogy mindössze három-négy napot töltött Auschwitzban, tehát úgyszólván „átutazóban” járt ott, és akkor sem „a pokol hetedik bugyrában”...

Provokatív szavak, Kertész nem is cáfolja az állítást:

De még csak nem is Auschwitzban voltam 1944-ben, hanem tulajdonképpen Birkenau karanténtáborban. /…/ Az én számomra a birkenaui három-négy nap egyszersmind a koncentrációs táborok valóságával való első találkozást is jelentette.

Birkenau egészen egyedi helyet foglalt el a németek által berendezett megsemmisítő táborok sorában. Az ott töltött kurta időszakban a koncentrációs táborok valamennyi borzalmával megismerkedtem, szerencsére többnyire csak az ottani foglyok beszámolóiból.

(Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Bp., 1998, 165-166. o.)

Kertész Imre tehát a karanténtáborban tartózkodott három-négy napig, mielőtt elvitték volna egy másik lágerbe. Nem is tetováltak a karjára számot.

Az író elbeszéléséből tudjuk, hogy 1944. július elején még a budakalászi téglagyárban tartották fogva. Hogy pontosan mikor érkezett meg Auschwitzba, Kertész soha nem árulta el. Azt viszont tudjuk, hogy az auschwitzi táborba 1945. január végén léptek be az első orosz katonák. Az állítólagos egy év tehát sehogy sem stimmel, hiszen 1944 januárjában még senkit sem deportáltak Magyarországról. Ráadásul Kertész csak „átutazóban” volt Auschwitzban.

Kertész Imre a karanténtáborból Németországba került. Buchenwaldban, illetve annak egyik melléktáborában tartották fogva. A hivatalos történetírás szerint német földön nem volt megsemmisítő tábor, tehát Buchenwald sem volt az. Sőt. Ez a tábor „a legjobb táborok” közé tartozott ebben az időszakban, ahol nagy esély nyílt a túlélésre. Nem én mondom ezt, hanem a híres zsidó pszichológus, Bruno Bettelheim, aki mind a dachaui, mind a buchenwaldi tábort megjárta:

A koncentrációs táborok mindegyikének megvolt az önálló története, jobb vagy rosszabb korszakokkal, aszerint, melyik cél került előtérbe a sok közül, amely miatt a Gestapo ezeket a táborokat létrehozta és működtette.

Így például az 1938-as dachaui viszonyok jellemzőek voltak az akkor létező koncentrációs táborokra. Buchenwald 1937 végi létrehozásától 1939-ig a legrosszabb hely volt valamennyi közül. De 1942-től az 1944-45-ös szétzüllésig (amely a szövetségesek bombázásának volt a következménye), Buchenwald a legjobb táborok egyikévé vált, csakúgy, mint 1943-tól Dachau. Általában az eredeti Németország és Csehszlovákia (például Theresienstadt) területén levő koncentrációs táborok lakóinak jobb volt a sora a későbbi háborús években, míg az elfoglalt lengyel területeken lévő táborokban a legrosszabb volt a helyzet.

(Bruno Bettelheim: A végső határ. Bp., 1988, 38. p.)

1945. április 11-én a buchenwaldi táborba megérkeztek az amerikai katonák, Kertész Imre is visszanyerte szabadságát. Akárhogy számolom, összesen kilenc hónapig volt táborban. Az állítólagos egy év tehát mindenképpen legenda.

Idézet vége. Ennyit tehát a kívülállóságról és a mérhetetlen auschwitzi szenvedésekről. Feltehetjük a kérdést: ha egyetlen egy bekezdésben ilyen súlyos ferdítésekre és hazugságokra bukkantunk, mi lehet a teljes szövegben?

Ami azonban ennél is lényegesebb, de ugyancsak költői kérdés: milyen "nemzeti" kormány az, amelyik magas kitüntetésben részesít egy olyan (egyébként teljesen tehetségtelen) írót, aki számtalanszor hangot adott a külföldi sajtóban (annál is súlyosabb!) a nemzetünk elleni gyűlöletének és megvetésének? Milyen "nemzeti" kormány az, amelyik ezt ráadásul államalapításunk ünnepén teszi, annak az államnak a megalapítási ünnepén, melynek tönkretételére Imre Kertesz és fajtársai minden alkalmat megragadtak? Mint "kiderült" ugyebár, nem éppen kívülállóként...

De kívülálló az a kormány, amelyik ezt a gyalázatot elköveti, mégpedig a magyar nemzet közösségén áll kívül. Számtalan tanújelét adta már ennek, de ez a mostani, az augusztus 20-i lesz a legcsattanósabb. Ami pedig ennél is szomorúbb, az az, hogy olyan szintre butította-züllesztette már a rajta kívül álló nemzet nagy részét, hogy ennek sem lesz semmiféle következménye. Még ennek sem, hogy Imre Kerteszt kitüntetik augusztus 20-án.

(Kuruc.info)

Frissítés: az Isten áldja meg a magyarság mocskolóját!

"A 85 éves Kertész Imre szabad ember. Az maradt mindkét emberellenes totális diktatúra alatt, mindkettő ellenére, ellenében. És az ma is. Az Isten áldja meg!" – írta még Schmidt a HVG szerint.

Kapcsolódó: Erdő Péter bemutatja: magyargyűlölő tót érsek mondja a budapesti szentbeszédet augusztus 20-án

Korábban írtuk: