A 15. század közepén trónra került II. Mohamed (1451-1481) szultán alapozta meg az oszmán világbirodalmat. Magyarország sorsa ettől kezdve két és fél évszázadra szétválaszthatatlanul összefonódott a Török Birodaloméval. II. Mohamed az utókortól méltán érdemelte ki a Hódító (Fatih) melléknevet.

A kolozsvári Mátyás-szoborcsoport a múlt század első felében

Közvetlenül hatalomra kerülése után a szultán meggyilkoltatta csecsemő testvérét, ezt az intelmet hagyva későbbi örököseire: „Fiaim közül bármelyik a szultánságra kiválasztatik, kívánatos, hogy fivéreit a halálba küldje, így védelmezvén a világ rendjét. A legtöbb ulema (vallástudósok, a saría, az iszlám jog művelői, bírái és tanítói – L. Zs.) támogatja ezt. Cselekedjenek a fiaim is ennek szellemében!” A fenti sorokat papírra vető török uralkodó fő haditette a Bizánci Birodalom utolsó jelenős végváraként megmaradt Konstantinápoly elfoglalása volt 1453-ban. Ebben fontos szerepet játszott a tüzérség, illetve az ágyúk alkalmazása az ostrom során. Ezt követően II. Mohamed hadjáratot indított a Balkánon Görögország, Albánia, Szerbia és Havasalföld meghódítására. Az európai terjeszkedést Hunyadi János nándorfehérvári diadala törte meg 1456-ban. Havasalföld vajdája, Mátyás (1458-1490) király hűbérese, a horror műfajából jól ismert IV. Vlad Tepes (Drakul) utóbb, 1462-ben függetlenítette magát a Török Birodalomtól. A vajda a Porta bosszúja elől a magyar király udvarába menekült, ahol Mátyás bebörtönöztette korábbi erdélyi pusztításaiért. Albániában a nevezetes Szkander bég halála (1467) után megtört az ellenállás, és az albánok, hogy mentsék a menthetőt, Európában a bosnyákok után másodikként felvették a mozlim hitet. II. Mohamed „globális perspektívában” gondolkodó, nagy formátumú államférfi lévén, távlati stratégiai célkitűzésként a fekete- és földközi-tengeri kereskedelem török uralom alá vonását helyezte külpolitikájának középpontjába. 1475-ben a Krími Tatár Kánság hűbéri függésbe kényszerítésével a Fekete-tenger török beltengerré vált. Ezzel párhuzamosan zajlottak az első török inváziók a Mediterráneum nyugati térségében is. A kor vezető tengeri nagyhatalma, a Velencei Köztársaság ezáltal meglehetősen kényes diplomáciai és katonai helyzetbe került. Velence ugyanis az égei-tengeri és balkáni szigetbirtokain, valamint a Földközi-tenger keleti térségében zajló levantei kereskedelem révén szenvedte meg a török terjeszkedést, ugyanakkor a 15. század második felében valóságos fenyegetéssé vált a török itáliai partra szállása is, amely ugyancsak érintette a kalmárköztársaság érdekeit.

Mindezek alapján úgy gondolhatnánk, hogy Velence természetes és hatalmas szövetségesként jelentkezett a korabeli diplomáciában Magyarország kibontakozóban lévő nagy törökellenes harcához. Ezt különösen előmozdíthatta volna az a körülmény, hogy Velence Horvátország révén a Magyar Királysággal közvetlenül is szomszédos volt. Annak, hogy egy stabil, oszmánellenes koalíció nem született meg a két hatalom között, nem a velenceiek sokat emlegetett kétszínűsége, hanem – a lagúnaváros szemszögéből nézve – az a teljesen érthető szükséghelyzet volt az oka, amely Velencét mindig és mindenekfölött arra kényszerítette, hogy a létét biztosító levantei kereskedelmi kapcsolatait a török által ellenőrzött területeken átmentse és fenntartsa. Így Velence és a többi itáliai állam vezetői is már a 15. század közepére levonták a török földközi-tengeri térségbeli terjeszkedéséből azt a tanulságot, miszerint harcolni kell az Oszmán Birodalommal, ha elkerülhetetlen, de azonnal megegyezni vele és kereskedelmi jogokat biztosítani maguknak bárki rovására, sőt bárki elárulásával, ha az lehetséges. Ezt nevezik tömören reálpolitikai kényszernek.

Mátyás (1458-1490) uralkodása idején a Magyar Királyság szükségképpen belekeveredett Itália szövevényes politikai viszonyaiba, illetve ezáltal az olasz városállamok és a török közötti diplomáciai és katonai konfliktusokban is állást kellett foglalnia. Ennek hátterében a magyar uralkodó dinasztikus házasságkötése állott. A budai és nápolyi udvarok között 1473-ban kezdődtek meg a diplomáciai tárgyalások a királyi frigyről. Ezek végére Hunyadi Mátyás és Aragóniai Beatrix esküvője, illetve fehérvári koronázása tett pontot 1476. december 12-én. Aragóniai Ferdinánd (Ferrante) nápolyi király szívesen fogadta az akkor már Európa-szerte elismert és dicsőített magyar uralkodó követeit. Ugyanakkor a magyar-nápolyi perszonálunió gondolata sem volt új keletű. Hasonló elképzelést fogalmazott meg már az Anjou-házbeli Károly Róbert és Nagy Lajos is a 14. században, sőt Hunyadi János kormányzóként 1448-ban éppen Beatrix atyját hívta meg a magyar trónra. Akkor azonban meghiúsultak a tárgyalások. Mátyás apósának, Aragóniai Ferdinándnak épp az 1470-es évek második felében gyűlt meg a baja Velencével és IV. Sixtus (1471-1484) pápával. Másfelől II. Mohamed nyugati irányú támadásainak egyik célpontja lett a dél-itáliai Nápolyi Királyság területe. Mátyás házasságával valóságos hatalmi darázsfészekbe keveredett Itáliában. Ferdinánd király rövidesen megtámadta a Vatikánt, így a magyar király először a IV. Sixtus elleni harchoz küldött segédcsapatokat apósa számára. A „tengerek királynője” ekkor fordult szövetségeséhez, a szultánhoz, s katonai fellépésre ösztönözte II. Mohamedet azzal érvelve, hogy korábban jelentős dél-itáliai területek – Brindisi és Taranto környéke – tartoztak a Bizánci Birodalom fennhatósága alá, ennélfogva a Porta jogot formálhat e városok és földek visszaszerzésére. Mátyás az isztambuli udvarból származó kémjelentések alapján még időben értesítette apósát, hogy a szultán tengeri úton országa megtámadását tervezi. Mindhiába: Nápolyban eltúlzottnak tartották a török veszélyről szóló híreket.

1480 júliusában az oszmán flotta az Appennin-félsziget déli részén található Apuliára támadt Ahmed Gedik pasa vezérletével 150 gályából álló flottával és mintegy 18-20 ezer tengerész katonával, majd több mint 12 ezer ember életét követelő ostrom után 1480. augusztus 11-én elfoglalta Otranto városát. Gedik renegát, azaz hitehagyott keresztény volt, eredetileg Jacomettónak hívták. Ez a körülmény részben magyarázza kegyetlen eljárását. Az ostrom után 800 éltben maradt polgárt a városhoz közeli Minerva-dombra terelt, és ott felszólította őket, hogy térjenek át a mozlim hitre, ellenkező esetben lefejezteti őket. Mivel egyetlen otrantói sem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét, a török katonák valamennyiüket lemészárolták. Ők lettek a XIV. Kelemen pápa által 1771-ben boldoggá avatott otrantói mártírok. Otranto Itália kelet felé néző adriai- és ión-tengeri kikötője, a korszakban velencei, genovai és firenzei kereskedők találkozóhelye volt. Gedik pasa hadai csakhamar a fontos kereskedelmi csomópontot, Brindisit is fenyegetni kezdték. Ferdinánd király a legidősebb fiát, Alfonz herceget küldte a törökök ellen, de az ifjú nápolyi trónörökös dolgavégezetlenül tért vissza Otranto falai alól. A török télire az olasz félszigeten maradt. Egész Itáliát a rettegés kerítette hatalmába, IV. Sixtus – a róla elnevezett, s később Michelangelo világhírű mennyezetfreskóival díszített kápolna építtetője – már menekülni készült Rómából. A pápa a török partra szállás hírére felhagyott a belső ellenségeskedéssel, s az itáliai városállamok megbékélését szorgalmazta, illetve minden energiáját a keresztény katonai liga megszervezésére fordította.

Aragóniai Ferdinánd ekkor fordult segélykéréssel vejéhez, Mátyáshoz, aki teljesítette azt, s kiváló hadvezérét – a kolozsvári, Fadrusz János által készített Mátyás-szobor talapzatán is megörökített –, Magyar Balázst küldte mintegy 1000 főnyi – a király udvari történetírója, Antonio Bonfini 2000 katonát említ – gyalogos puskásokból és páncélos lovagokból álló expedíciós sereg élén Dél-Itáliába. 1480-1481 fordulóján Magyar Balázs és alvezére, Nagy János sikeresen partra szállva heves küzdelmet folytattak a törökökkel, s visszaszerezték az otrantói mártírok kivégzésének helyszínén, a Minerva-dombon lévő erődöt, amely a várost ivóvízzel ellátó forrásokat védelmezte. A hálás otrantóiak ezért nevezték el a Minerva-forrást „fontana degli ungheri”-nek, azaz „magyarok forrás”-ának, a visszafoglalás során elesett magyar katonákra pedig a „Via dei Martiri Ungheresi” , tehát „Magyar mártírok útja” utcanév emlékeztet a mai napig. A továbbiakban állóharc következett, ugyanis a tavaszi hónapokban az esővíz elegendőnek bizonyult a várost védő törökök számára. 1481 nyarára azonban beköszöntött a szárazság, az esőgyűjtő ciszternák kiszáradtak, s a városban állomásozó török helyőrség víz nélkül maradt. Magyar Balázs hadereje minden, a Minerva-domb elfoglalására irányuló török támadást visszavert, végül a megszálló erők az éhségtől és a szomjúságtól kimerülve, 1481. augusztus 10-én a szabad elvonulás fejében megadták magukat és távoztak Dél-Itáliából. Az olasz félsziget lakói megmenekültek a török hódoltságtól. Mátyás diplomáciai levelezéséből azonban az derül ki, hogy a magyar uralkodó nem tartotta elegendőnek a pápa és az itáliai államok által a törökellenes harcokhoz Magyarország számára viszonzásképpen felajánlott segítséget. Egy 1488-ban kelt levelében ezt írja: „Amikor a törökök Itáliába törtek és Otrantót elfoglalták, segítségemet ez alkalommal sem vontam meg. Őszentsége Sixtus pápa levelét megkapva azonnal és saját költségemen válogatott csapatokat küldtem Otranto visszafoglalására, amelyeket csak akkor hívtam vissza, amikor Itália békéje biztosítva volt. Pedig ha Otrantót az ellenség kezéből ki nem ragadom, és ha ezenfelül a szultán halála be nem következik, egész Itália és a Szentszék is megérezte volna a veszélyes következményeket.”

Magyar Balázs, a szoborcsoport része

Otranto igazi jelentőségét paradox módon az adja, ami nem történt meg, mivel a Török Birodalmat stratégiai érdekei az elkövetkező három évtizedben a Közel-Keleten, illetve Észak-Afrikában kötötték le. (A térséget tehát már akkoriban sem lehetett – finoman szólva – a béke szigeteként megrajzolni a világpolitika térképén.) Az eredeti török haditerv szerint ugyanis Taranto, Otranto és Brindisi elfoglalása után következett volna Dél-Itália meghódítása, majd Franciaország felé hajózva egyesülés a spanyolországi arab mozlimokkal. (Az ekkoriban egységesülő Spanyolországból Kolumbusz utazásának évében, 1492-ben szorították végleg ki a rekonkviszta harcosai az arabokat.) Ez volt az a stratégia, amelyet a keresztény koalíció, benne Magyar Balázs csapata, meghiúsított, amivel azt is elérte, hogy Dél-Itáliából véglegesen kiszorult a török. Az események ilyen alakulásában szerepet játszott II. Mohamednek 1481 májusában bekövetkezett halála, valamint az utódlás körüli trónviszály is.

Itália tehát megmenekült a huzamos ideig tartó török megszállástól, s egész Európa ünnepelte Mátyás vitézeit. A hazatérő Magyar Balázs hadseregével diadalmenetben vonult be Budára, ahol a király és ünneplő tömeg fogadta.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info