Az utóbbi idők egyik általános jellemzője a létező társadalmi és kulturális struktúrákra lentről és a »lent« függvényében gyakorolt sürgetés, nyomás és áttörési akció. Ez felel meg a »felforgatás« szó egyetlen voltaképpeni és legitim jelentésének.

Ennek a helyzetnek nyilvánvaló előfeltétele, hogy azoknak a struktúráknak az összessége válságban legyen, amelyekről szó van; legyenek ezek akár politikai-társadalmi, akár kulturális, akár intellektuális struktúrák. Ezért ez az akció a modern világnak, a polgári társadalomnak és a kapitalizmusnak, egy kívülről összetartott rendetlenséggé redukálódott rendnek, minden magasabb, az emberi állapotból kiemelő, teremtő, (és hogy egy olyan kifejezéssel éljünk, amellyel bizony abszolút mértékben visszaéltek) »elidegenítő« jelentéstől megfosztott folyamatához kapcsolódik.

Egy ilyen sok problematikus aspektust mutató társadalom mindezen aspektusai ellen való lázadás legitim lehet. De az utóbbi időket az jellemzi, hogy hiányzik bármiféle felülről jövő kiigazító, felszabadító vagy helyreállító akció. Hagyják, hogy a – gyakran szükségképpeni – áttörési akciók lentről induljanak ki – ahol a »lentet« akár az alsó társadalmi rétegek, akár az alacsonyabb rendű értékek vonatkozásában érthetjük. Ennek majdnem elkerülhetetlen következménye, hogy a gravitációs központ egy olyan szintre süllyed, amely még a válságba jutott és vitális tartalmuktól megfosztott struktúrák gravitációs központjánál is lejjebb van.

A politikai-társadalmi területen ez a jelenség olyan egyértelmű formákban jelentkezik, hogy majdnem felesleges foglalkoznunk vele. Senki sem olyan rövidlátó, hogy most már ne értené meg, voltaképpen mit jelent például a híres »társadalmi igazságosság«. Ez egyáltalán nem a valódi – a suum cuique [mindenkinek a magáét] alapján osztó – igazságosság, amely az egyenlőtlenség elvén alapul, és amelyet – Arisztotelésztől és Cicerótól kezdve – már az ókori írók is védelmeztek. Ez az igazságosság pártos áligazságosság, amely a többi réteg kárára kizárólag a legalsó rétegeket, az úgynevezett »dolgozó osztályt« szolgálja – azoknak a mítoszoknak a jegyében, amelyek csak arra valók, hogy előkészítsék a terepet ahhoz, hogy a baloldali erők lassanként hatalmukba kerítsék az államot.

Mondottuk: ma már szinte senki sincs, aki erélyesen reagálni tudna ez ellen a lentről elinduló – most már nagyon szervezett, rendszeres és majdnem meggátolhatatlan – akció ellen, amely gyakran ahhoz a majdnem rousseau-i képzelgéshez kapcsolódik, miszerint a természetes, egészséges, nagylelkű stb. ember csak az alsó rétegekben található meg, tehát a felforgató mozgalmak végső célja egyben egy új, hatékony »humanizmus«. Egyébként a reakció alapelvének ennek kellene lennie: hogy leleplezhessük a rendszer hibáit, hiányosságait és elfajulásait, például határozottan szembefordulhatunk a polgársággal és bizonyos kapitalizmussal, azonban egy olyan síkról, amely ezek felett, nem pedig ezek alatt van: nem szocialista – hogy ne mondjuk: proletár – jellegű, hanem minőségi, arisztokratikus és spirituális értékek nevében. Ezek egy még radikálisabb kiigazító akciónak is helyt adhatnak – ha volnának valóban a helyzet magaslatán álló, elegendő tekintéllyel és hatalommal rendelkező emberek és csoportok, amelyek egy fentről jövő forradalommal meg tudnának előzni vagy meg tudnának semmisíteni bármiféle lentről jövő forradalmi szándékot vagy csírát. Egyébként a »fentről jövő forradalom« kifejezést már Bismarck használta, és részben meg is valósította (»az egyetlen forradalom, amelyet ismerünk, a fentről jövő forradalom«).

Sajnos egyre világosabban látjuk, hogy az ilyen perspektívák száműzve vannak kortársaink intellektuális látóköréből. Megállapíthatjuk, hogy azok is, akik meggyőződésük szerint a modern világban kialakult »rendetlenség« ellen harcolnak, amikor jogos (de ma már közhelyszerű és majdnem idejétmúlt) vádakkal illetik a jelenlegi társadalmat és az úgynevezett »rendszert«, és még a személyiség és a kereszténység értékeit is előtérbe helyezik, nem rejtik el az alacsony, az alacsony követelései és a baloldali álhumanizmus iránt tanúsított rokonszenvüket; és türelmetlenséget és értetlenséget mutatnak minden olyan megoldással szemben, amely a magasabb tekintélyre, a szuverenitásra és a valódi igazságosságra támaszkodó rend keretei között volna lehetséges. Jellegzetes példaként Mounier és Maritain nézeteire mutathatunk rá, de egy olyan tradicionalistáéira is, mint Leopold Ziegler.

Érdekes kiemelnünk azt a határozott benső összetartozást, amely ezek között az irányzatok és a sajátosan kulturális területen megjelenő irányzatok között fellelhető. Vajon az úgynevezett »neorealizmust« és más hasonló törekvéseket nem az jellemzi-e, hogy visszaélésszerűen »reálisként« csak a létezés legalacsonyabb, legszennyesebb, legkétesebb, sőt gyakran legocsmányabb és legközönségesebb aspektusait mutatják be?

A szóban forgó tendencia akciósugarának nagyságára mutató, még figyelemreméltóbb eset a pszichoanalízisé és a modern irracionalizmusé. Ezek az »értelem« fetisizmusának és az absztrakt intellektualizmusnak, a tudatos »én« felépítményeinek önmagában véve legitim kritikájából indultak ki. De erről az embernek nem a felfelé, hanem a lefelé való megnyílására tértek át. A »racionálissal« szemben a puszta irracionálist, az »életet« hangoztatták; a tudatossal szemben a tudattalant, és csak ebben akarták megpillantani a psziché valódi mozgató erejét. Ezért az eredmény itt is a regresszió, az emberi lény gravitációs központjának lefelé való eltolódása volt. Ennek oka analóg azzal, amit a politikai-társadalmi téren már megmutattunk: úgy csináltak, mintha a »racionálison« és a racionális esetleges hatásköri túllépésein kívül csak a racionális alatti (a tudattalan, a vitális, az ösztönös) létezne, a racionális feletti pedig nem: az a racionális feletti, amelyről mindaz tanúságot tesz, ami a civilizáció történetében az igazi nagysághoz kapcsolódik.

Analóg megfontolásokat végezhetnénk, hogy további kortárs kulturális jelenségekkel kapcsolatban más párhuzamokat is kimutassunk; például az exisztencializmussal és az úgynevezett neospiritualizmus számos változatával kapcsolatban. Erre ebben az írásban nem tudunk kitérni. Megelégszünk azzal, hogy a jelenségek egy egész csoportjában kimutattunk egy azonos tendenciát, és azt, amit ezek – sajnos – jelenlétükkel (az idők arculatának jelzőfényével) mutatnak; avagy azt, hogy manapság majdnem senki sincs, aki tartaná az állásokat, és minden területen képes volna nem lentről, hanem fentről hatni.

(Roma folyóirat, 1973. III. 4.7; ford.: Z. G.)