Sorozatunk korábbi részeiben már hivatkoztunk rá, hogy – előttünk ismeretlen okokból – a finn külügyminisztérium valóságos lejárató kampányt indított Magyarország ellen, hazugságoktól és tudatlanságból vagy rosszindulatból született múlthamisító írásokat téve közzé honlapján a magyar történelemről. A középkori Erdély történetének felületes, igénytelen és súlyos ténybeli tévedéseket tartalmazó ismertetésekor a hivatalos román történetírás kanonizált alaptétele, az ún. dákoromán elmélet szolgált a szerző számára alaptételként.
Miként az közismert, Traianus (98-117) római császár két hadjáratot vezetett a gazdag aranybányái miatt stratégiai jelentőségű Erdély elfoglalására. Az elsőt 101-102-ben, a másodikat 105-106 folyamán. Ennek során sikerült elfoglalnia Erdély jórészét, a legyőzött dákok tízezrei a harcok során, illetve az azokat követő vérengzések alatt elpusztultak, maga Decebal király és a dák elit tömegesen követett el öngyilkosságot. Traianus a sikeres háború után a meghódított területen Dacia néven provinciát szervezett. Aurelianus császár azonban 271-ben kiürítette a tartományt. A hivatalos román történetírás szerint a római telepesek összeolvadtak a leigázott dákokkal. A belőlük létrejött dákoromán nép az ide bevándorolt délszlávokat a 6-10. század folyamán magába olvasztotta, ennek folytán született meg a mai román nép. A probléma ezzel a származtatási koncepcióval az, hogy semmiféle történeti, nyelvészeti, régészeti, néprajzi és egyéb bizonyíték nincs rá. Az ellenkezőjére annál több. A kontinuitáselmélet hívei a folyamatot a következőképpen magyarázzák.
Dacia provincia életét az odavezényelt római hadseregre támaszkodó római közigazgatás irányította. A lakosság különböző eredetű, de latinul beszélő telepesekből, leszerelt katonákból, veteránokból, valamint a legyőzött dákokból állott. A telepeseket, a hivatalnokokat és a légiók katonáit a római életforma, illetve a közéletben és magánérintkezésben használt latin nyelv tartotta össze. A legyőzött dákok nehezen törődtek bele a római uralomba. Ismételt lázadásaikat a limestől északra élő ún. szabad dákok is támogatták. Mivel a felkelések végül is sikertelenek maradtak, a leigázott dákoknak meg kellett békülniük a helyzettel. Lassanként elsajátították a telepesek latin nyelvét, szokásait és összeházasodtak velük. Így jött létre történelmileg igen rövid idő alatt a dákoromán nép, amely már latinul beszélő, romanizált etnikum volt.
A 3. században a barbár népek támadása egyre erősödött a birodalom északi-északkeleti határain, ezért 271-ben Aurelianus császár visszavonta a római hadsereget Daciából, s a katonákat és római tisztviselőket a Dunától délre fekvő Moesia provincia – a mai Bulgária – területére telepítette át. A földműves, iparos és kereskedő romanizált lakosság azonban Daciában maradt, s itt vészelte át a népvándorlás első rohamait, majd a 6. századtól betelepülő szlávokkal békés együttélésben folytatta tovább életét. A 6-10. század folyamán aztán asszimilálta, magába olvasztotta a dákoromán nép a szlávokat, így született meg a történelmi román nép és nyelv.
Román történészek a régészeti ásatások alapján hivatkoznak a Dacia kiürítése utáni korszakból származó római pénzforgalomra, a temetőkből előkerült archeológiai leletekre és bizonyos antropológiai kutatások eredményeire. Erdély több településen találtak olyan római pénzleleteket, amelyek a 3-5. században kerültek ki a pénzverdéből. A 4. századból 50, az 5. századból 10 ilyen régészeti lelet ismeretes, közel 60 erdélyi helység területén. Ugyancsak a dákoromán etnikum jelenlétére következtetnek az anyagi és szellemi kultúra azon maradványaiból is, amelyek az egykori Dacia területén folytatott ásatások alkalmával kerültek elő. A kontinuitás-elmélet hívei úgy magyarázzák, illetve értelmezik a kerámialeleteket, miszerint néhány új formai és technikai eljárás ellenére is a korszak közös keramikája az egykori római és dák kerámia formai és stílusbeli hagyományaihoz kapcsolódik, tehát ez a kerámiai műveltség csak a helyi dákoromán nép létezésére vezethető vissza. Az elmélet hirdetői szerint ugyancsak a dákoromán őslakosság folytonosságát bizonyítják azok a 4-10. századi koponyák és csontvázak, amelyeket erdélyi temetőkben találtak. Vizsgálatuk eredményeképpen a lakosságban a mediterrán típus jelenlétét állapították meg. Márpedig véleményük szerint ez az emberi típus csak a dákoromán őslakosságra lehet jellemző.
Végül a románok latinoktól való eredeztetésére a hivatalos román történetírás képviselői nyelvészeti érveket is megpróbálnak felsorakoztatni. Hivatkoznak mindenekelőtt a nagy erdélyi folyók elnevezésére. Véleményük szerint az Olt, Maros és Szamos folyók román neve: Olt, Mures, Somes a római időkben használt Alutus, Maris, Samus nevekből származik. A román nyelvészek úgy vélik, hogy e folyók román nevei szláv közvetítéssel kerültek a román nyelvbe. A szlávok az említett folyók neveit valamilyen más néptől vették át. Nyelvészeti kutatásaik szerint azonban a közvetítő nép nem lehetett semmiféle germán népcsoport. A dákoromán hívek állítása szerint csak latinul beszélő nép közvetítéséről lehet szó. Ez a nép a mai Erdélyben maradt dákoromán lakosság lehetett csak.
Miként láthatjuk, az ún. kontinuitás-elmélet már első megközelítésben is meglehetősen ingatag alapokon nyugszik, hiszen a 271-et követő csaknem ezer esztendőről semmiféle írott forrás nem áll rendelkezésünkre az állítólagos dákoromán nép, illetve állam létezéséről. Az első hiteles oklevél 1210-ben említi az erdélyi románokat, vlachokat. Mindazonáltal már itt szögezzük le azt is, hogy az a 170 esztendő, amit a rómaiak Daciában töltöttek, történelmi léptékkel valószínűtlenül rövid idő volt egy új nép kialakulásához. Az egyetemes történet nem ismer egyetlen olyan példát sem, hogy egy vitéz ellenállás után legyőzött, majd szabadsága visszaszerzéséért még évtizedekig a gyűlölt rómaiak ellen hősiesen harcoló nép ilyen rövid idő alatt összeolvad az őt leigázó idegen hódítókkal. A dáciai hadjárat eseményeit megörökítő, a neves építész és szobrász Apollodórosz által készített és Rómában a Fórumon elhelyezett Traianus-oszlop domborműszalagjai is – egyfajta ókori híradóként – arról tanúskodnak, hogy a dákok keményen és elszántan küzdöttek, az elit tagjai közül – beleértve a királyt, Decebalt is – nagyon sokan az öngyilkosságot választották, de nem hódoltak meg a rómaiak előtt. Ilyen körülmények között a hódító rómaiak és a leigázott dákok között semmiképpen sem alakulhatott ki az a békés – ráadásul évszázadokig tartó – együttélés, amely minden etnikai összeolvadás legalapvetőbb feltétele.
A dákoromán nép kialakulásához rendelkezésre álló 170 esztendő elégtelensége a többi neolatin etnikum létrejöttének lényegesen hosszabb folyamatából is kiderül. A francia, olasz, spanyol és portugál nép kialakulása minden egyes esetben több évszázadig tartott. A galliai, itáliai és hispaniai romanizáció legalább 3-400 éves békés együttélés után történt meg. Nagyjából ennyi esztendőnek kellett eltelnie továbbá ahhoz is, hogy a betelepült germán népek (gótok, longobárdok, vandálok, burgundok, frankok) és a romanizált helybéli lakosság összeolvadása nyomán kialakuljanak a neolatin népek és nyelvek. A dáciai romanizált lakosság létezéséről ráadásul 271 után egyetlen írott forrás vagy krónika sem beszél. Ezzel szemben a balkáni románok blach néven a 10. század végén már feltűnnek a bizánci Kedrenosz-féle krónikában.
Ami a nyelvészeti érveket illeti, perdöntő bizonyíték a románság 13. századi beköltözésére és jövevény voltára, miszerint a 13. század végéig az oklevelekben említett, ma is meglévő 511 erdélyi helység román neve közül 428 magyar és csupán 3 román eredetű. 1301 és 1350 között az oklevelek 820 helység nevét említik meg. Ezek közül 641 magyar elnevezésből keletkezett, 36 pedig eredeti román név (alig több mint 5%). Az 1400-ig említett helységek román neveinek összes száma 1757, ebből 1355 a magyar elnevezés alapján került a román nyelvbe, 76 román, a többi szláv, német vagy ismeretlen eredetű. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a román Ardeal elnevezés is a magyar Erdély név fordítása. Ugyanez vonatkozik a folyónevek túlnyomó többségére is. Összegezve: e helységnevek túlnyomó többségének magyar eredete azt bizonyítja, hogy a románok a magyaroktól vették át a neveket, tehát nyilván a magyar honfoglalások, illetve honvisszaszerzések után vándoroltak be Erdélybe.
Ugyancsak a román nyelv és nép balkáni eredetére mutat az a tény, hogy nyelvükben semmiféle ó-germán eredetű szó nincsen. Márpedig, ha a román nép Erdély őslakosa volna, akkor az ott huzamosabb ideig megtelepedett germán népek (gótok, gepidák stb.) nyelvéből inkább több, mint kevesebb szó bizonyosan átkerült volna a románba. Ezzel szemben a többi neolatin nyelvben bőségesen található ó-germán eredetű szóalak.
Végezetül a régészeti leletekről ejtsünk néhány szót. Az egykori Dacia területén talált 271 utáni évekből származó római pénzek semmiképpen sem az itt lakó dákoromán nép létezését bizonyítják, hanem a még megmaradt római tartományokkal folytatott kereskedelem tényét. Ugyanebből a korból származó pénzleletek szerte Európa és Ázsia a limesen kívül eső területeiről is előkerültek, vagyis olyan régiókból, amelyek soha sem tartoztak a Római Birodalomhoz. A régészettudomány amúgy sem tud felvilágosítással szolgálni arról, hogy egy adott tárgyi emléket, illetve pénzt milyen nyelvű nép használt, egyáltalán pontosan honnan is kerülhetett az a későbbi lelőhelyre.
Ami Erdély középkori múltját illeti, a finn külügyminisztériumi anyag szerzője a legalapvetőbb eseménytörténeti és kronológiai tényekkel sincs tisztában. Nos, az avarok és a magyarok semmi esetre sem a 10-11. század fordulóján „vonultak be jelenlegi lakóterületükre”, hanem ezt jóval megelőzően. Az Avar Kaganátus alapítása 568-ban történt, s még a finnugor elméletet vallók is 895-re teszik Árpád honfoglalását. Erdély lakosságának többségét pedig a török kiűzéséig (1699), illetve a 18. századi migrációs és telepítési mozgalmakig nem a románok, hanem a magyarok adták. A 17-18. század fordulóján a magyar népesség 45-50%, a szász (német) 10-15%, a román 30-40% között mozoghatott, a többi ukrán, rác, örmény nemzetiségű volt.
Ami az erdélyi szászok megtelepedését illeti, itt is javítanunk kell a finn szerző igénytelen és valótlan megállapításait, ugyanis a külügyminisztériumi weblapon ezt olvashatjuk: a tatárjárás pusztító következményei „arra ösztönözték Béla (sic!) magyar királyt, hogy germán szászok beköltöztetésével biztosítsa a birodalmi határ védelmét”. A nyugat-európaiak az első keresztes hadjárat (1096-1099) idején fedezték fel, hogy Európa közepén található egy istenadta természeti gazdagsággal, termőföldekkel, vad- és halállománnyal megáldott ritka népsűrűségű ország, s ezt követően költöztek be a túlnépesedett francia, német, észak-itáliai régiókból telepesek mind nagyobb számban a Kárpát-medencébe. Különösen jelentős volt a német ajkú hospesek letelepedése II. Géza (1141-1162) korában Szeben és Beszterce környékén. (Ezzel egyidejűleg a felvidéki Szepesség is migrációs célpont lett, az itteni szászokat nevezték utóbb cipszereknek.) A Nagyszeben környéki szászokat maga II. Géza telepítette. Privilégiumaik fejében a következő állami terheket viselték: sókitermelés, az Erdélyi-Érchegység aranylelőhelyeinek kiaknázása és a határvédelem. Az Aranybulla kibocsátása után két évvel II. András (1205-1235) király 1224-ben a Diploma Andreanum kiváltságlevélben kollektív jogokat és területi autonómiát adott a szászoknak, így jött létre a „szász egyetem” (németül Nationsuniversitat, latin nyelven Nationis Saxonicae in Transilvania), amely 1868-ig állott fenn. A dél-erdélyi szászok e nagy tömbjétől keletre, a Barcaságban 1211-től kezdve a német lovagrend területe feküdt, amely szintén kiváltságokban részesült a magyar királytól. A német lovagok 1222-ben megkapták a Barcaságtól délkeletre elterülő kunországi (havasalföldi) földet is az Al-Dunáig. 1223-ban azonban III. Honorius (1216-1227) pápa mentesítette a lovagrend egyházi szervezetét az erdélyi püspök és az esztergomi érsek fennhatóságától, s azt közvetlenül a Szentszéktől tette függővé, 1224-ben pedig a német lovagrendet az „apostoli szék tulajdonába fogadta”. Ezek a pápai intézkedések az ország délkeleti szegletében voltaképpen egy Magyarországtól és II. Andrástól független állam létesítését segítették elő, amit megkönnyített, hogy a lovagrend saját fegyveres erővel rendelkezett, lévén annak tagjai egy személyben lovagok és szerzetesek egyszerre. E hadseregre támaszkodva a rend királyi földeket foglalt el, s megszegte II. Andrásnak a pénzverésre vonatkozó kifejezett tiltó rendelkezését is. Ilyen előzmények után s a német lovagrend önállósulásában rejlő veszélyeket látva az uralkodó 1225-ben fegyveresen vonult a rend ellen, legyőzte annak hadait, a korábban nekik ajándékozott földeket visszavette tőlük, kunországi váraikat megvívatta, végül pedig a lovagrendet kiűzte Magyarországról.
Végezetül, a modernkori Erdély történelmére vonatkozóan emeljünk ki egyetlen ordas hazugságot a „finnugor testvérállam” hivatalos honlapján lévő kissé extrém történeti összefoglaló szövegéből. Szó sincs arról, hogy 1918. december 1-jén Erdélyt úgymond hivatalosan Romániához csatolták volna. Mindössze annyi történt e napon, hogy a Román Nemzeti Tanács nevet viselő grémium által Gyulafehérvárra összehívott román népi demonstráción a jelenlevők önkényesen deklarálták „Magyarország románok lakta részeinek egyesülését Romániával”. Az első világháború végét jelentő fegyverszüneti okmányt az Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozóan a szemben álló felek – központi hatalmak és az antant – képviselői, Diaz olasz és Weber osztrák tábornokok 1918. november 3-án írták alá Padovában. A Magyar Királyság államhatárait illetően az egyezmény azt a kitételt tartalmazta, hogy a magyar félnek ki kell ürítenie az egyébként 1918 előtt már autonómiával rendelkező Horvátország területét, így értelemszerűen szó sem esett arról, hogy a románok birtokba vehetnek Erdély és a Partium területéből akár egy talpalatnyi földet is.
A dákoromán elmélet és a ráépülő mitikus középkori és újkori román história valójában politikai célok szolgálatában született, s ezeket legitimálja ma is. Történeti-ideológiai alapot kíván szolgáltatni a román állam számára ahhoz, hogy Erdély ősrégi román föld, s tulajdonképpen 1920-ban történelmi igazságszolgáltatás tétetett Trianonban, amikor 1000 éves „magyar elnyomás” után Románia végre visszakapta az ősi dák földet. A történeti igazsághoz persze ennek annyi köze van, mint az állítólagos, egy-két vármegyényi kiterjedésű „Nagymorva Birodalom” létezésének a Felvidéken, hiszen Magna Moravia jelentése egyébként is „ősi Morávia”. Vagy említhetnénk a virtuális középkori szlovák autonómiát is e vonatkozásban. A tragikus az egész történetben az, hogy például „magyar”politikusok együtt pezsgőznek és örvendeznek román kollégáikkal Erdély elszakításának évfordulóján, s a budapesti diplomácia tudomásunk szerint a mai napig nem reagált a finn külügyminisztérium által a világhálón közzétett durva és vérlázító történelemhamisítására.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
A sorozat előző részei:
- Néhány gondolat a nagykorúvá lett Szlovákia dicső és ősi történetéhez
A szerző korábbi írása: A dákoromán kontinuitás legendája, avagy miért nem voltak a románok Erdély őslakói