A Rongyos Gárda egyik alapítója és vezetője 1874-ben született Romhányban, nemesi családban. Tanulmányait a híres soproni Lahne-iskolában folytatta, majd az Osztrák-Magyar Monarchia elit tisztképzését biztosító Ludovika Akadémián végzett. 1893-ban vonult be a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi kaszárnyájába. 1914-től a Jászkun huszárezred tagjaként végigküzdötte az első világháborút, a harcok során 1916-ban súlyosan megsebesült, bátorságáért számos kitüntetésben részesült, végül 1918-ban századosként szerelt le. Hazatérése után részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, amelynek fő célja a Károlyi-féle őszirózsás, majd a bolsevik rezsim megdöntése, illetve hazánk területi integritásának megvédése volt. Az első kommunista diktatúra – azaz Kun Béláék 1919-es rémuralma és a vörösterror-rezsim – létrejötte után 1919 júniusában Szegeden a közös, császári-királyi, k.u.k. hadseregből, illetve a magyar honvédségből leszerelt tisztekből és altisztekből megszervezte saját, 160 főből álló irreguláris különítményét, amely együttműködött Horthy Nemzeti Hadseregével.

Az 1919. évi bolsevik terrorállam („tanácsköztársaság”) bukása után Horthy Miklós fővezér és egyben az ellenforradalmi – előzőleg Aradon megalakult – szegedi, Károlyi Gyula vezette kormány honvédelmi minisztere a tiszti különítményeket statáriális bíráskodási joggal ruházta fel. A Prónay-különítmény elsősorban a Dunántúlon működött, s a Szamuely terroristái, valamint az ún. Lenin-fiúk által elkövetett bestiális és szadista vérengzések megtorlásaképpen a kommün időszakában helyi szinten vezető szerepet játszó kommunistákat, direktóriumi főkolomposokat, illetve csatlósaikat büntette meg, több száz esetben halálos ítéleteket is hoztak, illetve végrehajtattak a tiszti különítmény vezetői. A jogállami keretek helyreállításáról ekkoriban még nem beszélhetünk, Magyarországon egyfajta átmeneti, exlex állapot létezett, a történelmi államkeretek széthullottak, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmi ágazatok nem működtek, az 1918 előtti államapparátus már nem, az új, 1920 utáni rezsim hatóságai pedig még nem működtek, így az ítéletek konszolidált, alkotmányos viszonyok felől megközelítve aligha értelmezhetők. Ennélfogva az áldozatok között sajnálatos módon lehettek olyanok is, akik vétlenek voltak a „dicsőséges 133 nap” időszakában elkövetett bűntettekben. Mindenesetre tény: a különítmények kommunistaellenes fellépése válasz volt a bolsevik szörnyállam vörös terroristái által elkövetett borzalmakra, s a kivégzettek túlnyomó többsége valamilyen gaztett elkövetője volt a vérgőzös, 1919-es kommün-érában. A Kádár-korszakban megjelentetett önéletrajzi jellegű írásában, A határban a halál kaszál (Bp. 1963) című naplójában Prónay azt írja a dunántúli rendteremtésről, hogy a direktóriumi – ezek voltak a szovjet mintára létrehozott helyi, kommunista tanácsok – tagok közül azokat, akik bizonyíthatóan részt vettek a 133 napig tomboló alvilági rémuralomban, felakasztották, vagy egyéb módokon „elgajdeszolták” őket. A héber eredetű, az akkori szlengben használatos szó jelentése: halál, pusztulás, tönk.

Horthy 1919. november 16-ai budapesti bevonulását követően Prónay Pál törzskarával a Britannia szállóban rendezte be főhadiszállását. A kommunista korszak „történetírása” összekapcsolta Prónay nevét – egyébként teljesen alaptalanul – két internacionalista, baloldali újságíró 1920. február 17-én történt meggyilkolásával. Az egyik, Somogyi Béla, a Népszava főszerkesztője, a másik, Bacsó Béla, a lap munkatársa volt. A szociáldemokrata sajtótermék nem sokat változott ideológiai irányvonalát és fő csapásirányát tekintve az azóta eltelt csaknem egy évszázad során, legyen szó akár budapesti, akár New York-i változatáról. Az 1918-1919-es nemzeti tragédia időszakában például efféle cikkek jelentek meg benne hazánk idegen katonai erőkkel történő megszállásáról:

„Most a népek öntudatának nagyszerű fellángolása mellett összefog a cseh és a magyar demokrácia és azok a népek, amelyek félrevezetve, gyűlölködve néztek egymásra, a demokrácia útján a népek szabadságáért folyó küzdelmükben egymásra találnak, egymást megértik és egymással meg fognak egyezni”.

Tisza István 1918. október 31-én történt meggyilkolásáról pedig eme Németh Péter-i magaslatokról és színvonalon tudósított a napilap:

„A geszti kényurat, a háború egyik főbűnösét, Magyarország megrontóját, akit eddig elkerült a népítélet golyója, csütörtök este elkeseredett forradalmárok (helyesen: alávaló, köztörvényes gyilkosok – L. Zs.) megölték… A leggonoszabb és legkonokabb osztályuralomnak, amelyhez foghatót ma már egész Európában sehol nem lehet találni, ő volt a megszemélyesítője ; a kormányzati kíméletlen brutalizálásnak, a tömegeket provokáló junker-gőgnek és hatalmi elbizakodottságnak olyan kimagasló képviselője volt ő, amelyet egy egész emberöltő államférfiai között hiába keresünk Európában. Özvegyek, árvák sokaságának átkozó könnyei, melyek emlékét kísérni fogják, bizonyára többet nyomnak az igazság mérlegében, a vezér nélkül maradt magyar cinkostársak bánatánál”.

Prónay – fentebb már említett memoárjában – a következőket írja a Somogyi–Bacsó-ügyről, miután fővezéri kihallgatáson kellett megjelennie Horthynál:

„…Néhány perc múlva máris a Gellértbe (itt volt Horthy főhadiszállása – L.Zs.) érkeztem, ahol Magasházy (a fővezér szárnysegéde – L.Zs.) várt, és igen szemrehányó ábrázattal járt föl és alá a fővezéri előszobában… Nekem támadt: – Hát már megint mit csináltatok? – Miért? – kérdeztem. – Hát Somogyit és Bacsót ki dobta a Dunába? – Mit tudom én, mi közöm nekem hozzájuk, te mondtad, még nem is régen, itt, ebben a szobában, mások előtt: ’Ezeket kell eltenni elsősorban láb alól’ – tehát neked jobban kell tudni, hogy kit bíztatok meg ezzel a feladattal. – De hát nem így, az Isten szerelméért – fakadt ki Magasházy majdnem sírva –, ilyen ügyetlenül. A marhák, ahelyett, hogy a vízbe dobják a holttestüket, mint a húsvéti tojásokat, letették őket a Duna partjára. Azután az autóval, amelyikben vitték őket, nekimentek a Váci útnál a sorompónak, és mindenféle nyomokat hagytak hátra stb. – Hát barátom… – feleltem – akárki és akárhogy csinálta, jól tette, ennek a húsvéti tojásnak a fővezér is örülni fog titokban, hogy régi óhaja beteljesült.

A fővezér magához kéretett, és a kezeit tördelte. – Miért éppen most kellett ennek megtörténni, pont a kormányzóválasztás előtt? Siófokon Nopcsa akasztott egy gazembert az ablakom elé, most pedig egy ilyen fontos, országos momentumkor meggyilkolnak két újságírót, hozzá még a szociáldemokratáktól – nem is merek rágondolni, milyen szörnyű kihatással lesz ez mindenre.

…Miután lecsillapodott, szelíden megjegyeztem, és utaltam azon óhajokra, amelyekkel nemcsak ő, hanem egész környezete már régen kívánta ezen imposztor zsidó firkászoknak a láb alól való eltevését. Most pedig, amikor megtörtént végre – szemrehányást kapunk? – Jaj, hát nem így, hanem amúgy kellett volna csinálni – fakadt ki Horthy újból”.

1920. március 1-jén a nemzetgyűlés a királyság államformájának visszaállítása mellett Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst, majd a Teleki-kormány (1920-1921) hivatali idejében elkezdődött a konszolidációs politika, amelyet Bethlen István kabinetje (1921-1931) folytatott. 1920. június 4-én a magyar békedelegáció aláírta a történelmi Magyarország halálos ítéletét jelentő trianoni békediktátumot, amelynek értelmében Sopront és környékét hazánknak át kellett volna adnia Ausztria számára. A Nagykövetek Tanácsa ennek időpontját arcátlan diplomáciai „gesztussal” 1921. augusztus 29-ére – a mohácsi ütközet 395. évfordulójának napjára – tűzte ki. Az osztrák nemzetgyűlés 1921 januárjában törvényt fogadott el, mely szerint a Magyarországtól elcsatolt területek alkotják majd Burgenland tartományt.

Sem a bel-, sem a külpolitikai konszolidáció megkövetelte alkotmány- és nemzetközi jogi keretek közé nem volt beilleszthető a katonai szabadcsapatok létezése, ezért ezeket az említett kormányok vagy feloszlatták, vagy betagolták egységeiket a szerveződő csendőrség és honvédség személyi állományának kötelékébe. Prónay alakulatát előzőleg I. vadász zászlóalj – később I. csendőr tartalék zászlóalj – néven szervezték újjá. Az egység működési területe Nyugat-Magyarország lett, ahol Gömbös Gyula Bethlen hallgatólagos beleegyezésével ekkoriban már szervezte a nemzeti ellenállást. Gömbös, a későbbi kormányfő (1932-1936) az első világháborúban vezérkari századosi rangig vitte, majd 1918-ban a harmadik Wekerle-kormány hadügyminisztériumának tisztségviselője lett, a MOVE egyik alapítója 1919 januárjában, majd a kommunista diktatúra időszakában közvetített a bécsi, Bethlen István vezette ellenforradalmi kormány, az Antibolsevista Comité (ABC), valamint a Károlyi Gyula – ugyancsak leendő miniszterelnök (1931-1932) – irányítása alatt álló szegedi kormány között. A fentebb említett bécsi parlamenti döntés után Prónay, lemondva zászlóalja parancsnoki tisztségéről, ismét önállósította magát, s újjászervezte korábbi szabadcsapatát Rongyos Gárda néven. Prónay mellett Héjjas Iván játszott még meghatározó, vezető szerepet a Rongyos Gárda életében. A gárdatagok alföldi parasztok, egyetemisták, az egykori „kaiserlich und königlich” ármádia tisztjei, a legendás Székely Hadosztály maradékai és közel 300 mozlim hitű, albán-bosnyák harcos volt Durics Hilmi Huszein őrnagy vezetésével. (Bosznia-Hercegovina 1878-ban az okkupációval került a dualista állam igazgatása alá, nemzetközi jogi értelemben továbbra is a török szultán volt a szuverén ura, 1908-ban azonban az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta, tehát bekebelezte, birtokba vette a tartományt.)

Hosszas és alapos szervezés, valamint előkészítés után végül 1921. augusztus 28-án kezdődött meg a nyugat-magyarországi felkelés Sopron környékén. A Rongyos Gárda Héjjas Iván által vezetett egysége, az Alföldi-brigád vívta az első tűzharcot az osztrák csendőrökkel, a Soprontól nyugatra fekvő Ágfalvánál. A rongyosok a továbbiakban gerillaharcokat folytattak az osztrák reguláris katonai és rendészeti alakulatokkal, hősiesen kitartottak és helytálltak, így lehetetlenné tették az osztrákok számára Sopron és környékének elhódítását Magyarországtól. A nemzetközi és belpolitikai zavarokat okozó határincidens tisztázására a kormányzó Gömbös Gyulát nevezte ki nyugat-magyarországi kormánybiztosnak, azonban a Rongyos Gárda vezetése megtagadta annak az utasításnak a teljesítését, miszerint vonuljanak vissza a trianoni döntés értelmében Ausztriának ítélt magyar területekről. Miután 1921. október 3-án Nyugat-Magyarország nemzetközi jogi értelemben az antant ellenőrzése alá került – a nagyhatalmak adták volna át azt az osztrákok kezébe – Prónay Pál úgy döntött, hogy a vitatott területen önálló államot alapít. Másnap, 1921. október 4-én Felsőőrött alkotmányozó nemzetgyűlést tartottak, amelyen deklarálták a régió függetlenségét, és Lajtabánság néven önálló államot hoztak létre, egyúttal azt is kinyilvánították, hogy nem hajlandók alávetni magukat az igazságtalan és jogtalan trianoni rendelkezéseknek. Prónay így emlékezik meg később tettének motivációjáról már idézett, A határban a halál kaszál című művében: „Nyugat-Magyarország megmentése érdekében megteremtettem a független Lajtabánságot”. Az államfő Prónay Pál lett, ám Lajtabánságot egyetlen európai ország kormánya sem ismerte el.

A rövid ideig létező államalakulat fennállásának idejére esik IV. Károly (1916-1918) király második visszatérési kísérlete a trón elfoglalására. Az utolsó Habsburg-házi magyar uralkodó először Teleki Pál miniszterelnökségének idején, 1921. március-áprilisban tett sikertelen kísérletet a korona visszaszerzésére. 1921. október 20-án IV. Károly és Zita királyné repülőgéppel a Vas megyei Dénesfára érkezett, majd két nap múlva vonattal folytatta útját Budapest felé. Prónay nem volt hajlandó a legitimista, királypárti egységek ellen harcolni, sőt egyes források szerint hűségesküt is tett IV. Károlynak. A második royalista visszatérési kísérlet is kudarcba fulladt: 1921. október 23-án Budaörsnél ütköztek meg a Horthyhoz hű alakulatok a legitimistákkal. A csata IV. Károly teljes vereségével végződött. Az uralkodó rövidesen véglegesen távozott az országból, a nemzetgyűlés pedig megszavazta a Habsburg-dinasztia trónfosztását. Prónay azonban ezt követően is nyíltan legitimista politikai nézeteket hangoztatott.

Tekintettel a nyugati határvidéken kialakult zűrzavaros és feszült, külpolitikai bonyodalmakat okozó helyzetre, az európai nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a két fél bilaterális tárgyalások keretében próbáljon kölcsönösen elfogadható megoldást találni. Olasz közvetítéssel erre az 1921. október 11-12-én lezajlott velencei osztrák-magyar tárgyalásokon került sor. Végül a két ország delegációi megállapodtak abban, hogy magyar részről visszahívják az önállósodott irreguláris fegyveres alakulatokat, valamint Sopron és környéke kivételével – melynek hovatartozásáról népszavazásnak kell döntenie majd – a trianoni diktátumban Ausztriának ítélt területet a magyar hatóságok átadják az osztrákoknak. Ennek fejében Ausztria beleegyezett a referendum megtartásába. A diplomáciai alkunak köszönhetően Prónay állama, a Lajtabánság 1921. november 5-én megszűnt létezni. Az antantbiztosok felügyelete alatt éppen 90 esztendeje, 1921. december 14-16-án megtartott népszavazáson Sopron lakosságának 72,8%-a, a Sopron környéki falvak – Ágfalva, Balf, Sopronbánfalva, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza és Nagycenk – lakosságának pedig 54,6%-a, vagyis a megkérdezetteknek együttesen mintegy kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett szavazott. A város és környéke így – az enyhe német többség ellenére – továbbra is magyar terület maradt. A nemzetgyűlés ezért a „Civitas fidelissima”, azaz a „Leghűségesebb város” kitüntető címmel jutalmazta Sopront.

E történelmi esemény is azt igazolja, hogy amennyiben a nemzetellenes, destruktív politikai erőket szabadjára engedő, idegen érdekeket képviselő őszirózsás és bolsevik import rezsimek kimaradnak történelmünkből, minden bizonnyal soha nem tudták volna az antanthatalmak az ún. trianoni határokat megrajzolni. Hiszen a Székely Hadosztály hősies ellenállása, a „Civitas fortissima”, Balassagyarmat, a legbátrabb város 1919. januári, hősies ellenállása is azt példázzák, hogy akár pár száz vagy ezer fős szabadcsapatok, hazájuk ősi határainak megvédéséért életük feláldozására és vérük kiontására is hajlandó hős civilek és hivatásos katonák együttesen csodára képesek, még ha az ország döntéshozó helyzetben lévő vezetői szemben állnak velük, vagy nyíltan idegen hatalmi központok érdekeit képviselik, kimerítve ezzel a haza- és nemzetárulás morális és büntetőjogi tényállását. Abban, hogy Sopron és környéke ma is magyar államterület, elévülhetetlen érdeme van a kommunista „történetírás” által bemocskolt, rágalmakkal lejáratni szándékozott, illetve a nemzeti emlékezetből kitörlendőnek ítélt hős és bátor katonának, Prónay Pálnak, aki derék magyarként szembeszállt a hazájára törő ellenséges katonai és politikai erőkkel.

A Horthy-korszakban legitimista politikai nézetei, illetve a Horthyval és Gömbössel való személyes ellentétei miatt nem juthatott magasabb vagy vezető katonai beosztásokba, sőt Bethlen és Gömbös a nemzeti érzelmű katonatisztek által 1919-ben alapított Etelközi Szövetségből is kizáratták, majd nyugdíjaztatták. Még a revíziós magyar külpolitikai törekvések első eredményei előtt, 1938 októberében Prónay újjászervezte a Rongyos Gárdát, és az 1938. november 2-ai első bécsi döntést megelőzően mintegy 1000 rongyos gárdista jutott be csehszlovák államterületre, hogy ezáltal is nyomást gyakoroljanak az ottani, a német, olasz és a nemzetközi közvéleményre Magyarország érdekében. Prónay önkéntesei gerillaakcióikkal, telefon- és távírókábelek elvágásával, helyi katonai alakulatok elleni összecsapásokkal keltettek riadalmat a szlovákok körében, majd északi irányba vonulva lengyel területre keltek át. 1939. január 6-án, vízkereszt napján a Rongyos Gárda a helyi lakosság és rendőrség segítségével visszaverte a csehszlovák haderő páncélosok fedezete alatt – az első bécsi döntés értelmében akkor már ismét hazánkhoz tartozó – Munkács ellen indított támadását. Az 1939-1940-ben zajló szovjet-finn háborúban, amikor Sztálin támadást indított egy szuverén állam ellen, Európa szinte minden országából verbuválódtak önkéntesek, hogy a finnek önvédelmi, igazságos harcához segítséget nyújtsanak, s a magyar önkéntesek jelentős része egykori gárdista volt.

Maga Prónay élete alkonyán ismét fegyvert ragadott a Szálasi-korszakban, Budapest szovjet-román ostroma idején. Mintegy 100-120 fős különítményt toborzott, s hivatalosan Központi Hungarista Harccsoport néven szerepeltek a nyilvántartásban. A Vörös Hadsereg katonái 1945. március 20-án foglyul ejtették, és minden valószínűség szerint a Szovjetunióba hurcolták a 71 esztendős, idős katonát. A Szovjetunió Állambiztonsági Szerveinek Különleges Tanácsa 1946. június 10-én 20 év kényszermunkára ítélte a derék hadfit. Valószínűleg Prőnay Pál már ebben vagy a következő évben elhunyt, de hogy pontosan hol, mikor és hogyan, azt alighanem – a kommunizmus kísértetének máig élő szellemeként – soha nem fogjuk megtudni.

A történelem és a sors különös fintora, hogy ez a kiváló katona, aki egész életét nemzete és hazája szolgálatának, illetve a bolsevizmus elleni harcnak szentelte, utolsó hónapjait – esetleg éveit – megalázott, nyomorult fogolyként élte le a vörös cár, Sztálin sátáni birodalmában. S ezt Moszkva itthoni kommunista csatlósai megtetézték azzal, hogy 1945 után „történészeik”segítségével bűnözőként mutatták be Prónayt a hazai közvéleménynek. Azonban ezen aligha kell meglepődnünk. A nemzetidegen baloldal – az utolsó ítéletkor ide állíttatnak majd a kárhozatra ítéltek – mindenkor bűnözőknek tekintette a valódi hősöket és a legnemesebb értékekért küzdő embereket, hazafiakat. Prónay Pálnak már csak haló poraiban adatott meg, hogy az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Ügyészsége 2001. június 27-én rehabilitálja. Mondanunk sem szükséges talán, hogy „természetesen” ennek nem volt hírértéke az akkori fősodratú médiában sem…

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: Prónayékról és a soproni népszavazásról emlékezett meg Ferenczi Gábor az Országgyűlésben