Rákócziról szóló tanulmányunk első részét azzal a megállapítással fejeztük be, hogy 1707-re a kuruc szabadságharc elérte politikai-katonai tetőpontját. Az ország területének 90%-nyi része a nagyságos fejedelem hadainak ellenőrzése alá került, az ónodi országgyűlésen a szövetkezett rendek kinyilvánították a Habsburg-ház detronizációját, Marosvásárhelyen beiktatták Rákóczit a fejedelmi méltóságba, külpolitikai síkon pedig létrejött a varsói szövetségi egyezmény II. Rákóczi Ferenc és I. (Nagy) Péter (1682-1725) orosz cár között.

Mindazonáltal ekkorra az európai hatalmi politika szemszögéből tekintve megpecsételődött a Rákóczi-szabadságharc sorsa. Még 1704-ben Höchstadt mellett az egyesült Habsburg-brit seregek döntő győzelmet arattak a franciák fölött, így véglegessé vált, miszerint a kuruc-francia szövetség hadereje nem tudja harapófogóba zárni Bécset, s ily módon rákényszeríteni I. Lipótot egy kompromisszumos békére. S amilyen mértékben kerekedett a franciák fölé a Habsburg-brit-holland koalíció hadereje a nyugati frontokon a spanyol örökösödési háború harcaiban, oly mértékben vált lehetővé a bécsi Haditanács vezetői számára, hogy mind nagyobb számú és harci értékű egységeket vezényeljenek át a magyarországi hadszíntérre Nyugat-Európából.

A növekvő országos gondokon kívül az is nyomasztotta Rákóczit, hogy feleségét, Sarolta Amáliát az 1706. nyári béketanácskozások megszakítása után állandóan zaklatták a csehországi Karlsbadban, s végül házi őrizetbe vették. A bécsi udvar ugyanis korábban az asszonyt küldte tárgyalófélként Kistapolcsányba, hogy közvetítse I. József (1705-1711) békeajánlatát a kurucoknak. Ennek lényege az azonnali fegyverletétel volt, amelynek fejében Rákóczi amnesztiában részesült volna, magyarországi birtokait azonban el kellett volna cserélnie valamely német-római birodalmi hercegségre, s le kellett volna mondania az önálló erdélyi állam helyreállításáról. Rákóczi válaszában hangsúlyozta, miszerint ő sem a kuruc állam rendjeinek szövetségét, sem a föld népét nem hagyhatja cserben, s Erdély önállóságának restaurálásához is ragaszkodott, akár azon az áron is, hogy ott új, szabad fejedelemválasztást tartanak, s neki le kell mondania az erdélyi fejedelemségről.

A kiegyezési szándék azonban a kuruc tábor politikai-katonai vezetői részéről is mind inkább artikulálódott. Ennek látványos jele volt az ónodi országgyűlés előtt a Turóc megyei nemesség által terjesztett körlevél. Ebben azzal vádolták alaptalanul Rákóczit, hogy csupán egyéni érdekből folytatja a háborút, zsarnoki uralmat gyakorol, elviselhetetlen terhekkel sújtja az országot, melynek összege már eddig nagyobb, mint amennyi adót valaha is kellett a császárnak fizetniük. A vádakat követően hangzott el a fejedelem híres szónoklata: „Édes nemzetem! Hát ezt érdemeltem hazám ügye mellett való sok szíves fáradságom, bujdosásim után? Életemet, véremet, mindenemet érted szenteltem fel. Feleségemet, gyermekeimet, szerencsémet megvetettem, sőt ami több, édes eleim is a virágzó előbbi szabadságodnak helyrehozásáért mindeneket kockára vetvén, vérüket, hitüket feláldozták. S rólam most azt hiszik, hogy hazám kárával kincseket gyűjtök. Nem tehetek mást… Visszavonulok… Készebb vagyok megvonni magamat az ország egyik szegletében, mint hogy zsarnoknak mondjanak. Nem tűröm! Nem szenvedem! Magammal koporsómba viszem: mert te tudod, Istenem, igaz szívű vagyok, és privát javat nem kívánok! Ne szenvedd, édes hazám, rajtam ezt a gyalázatot!”

Rákóczi lemondási szándékának bejelentése után az indulatok elszabadultak, s Bercsényi vezetésével az országgyűlési követek a turóciakra támadtak, majd két képviselőjüket, Rakovszky Menyhértet és Okolicsányi Kristófot lekaszabolták, illetve a súlyos sebesült Okolicsányit harmadnap lefejezték.

Miként az a Rákóczi-szabadságharc történetéből közismert, az 1708. augusztus 3-ai trencséni kudarc, majd az 1710. január 22-én bekövetkezett romhányi csatavesztés, s ezzel egyidejűleg a legfontosabb erődítmények császári kézre kerülése folytán 1710-re a kuruc állam joghatósága már csak az északkeleti országrészre terjedt ki, vagyis Magyarország azon régiójára, ahonnan hét évvel korábban a felkelés elindult. A szerencsétlenül alakuló hadi helyzet ellenére hazánk politikai kilátásai korántsem voltak reménytelenek a jövőre nézve. A magyarországi császári hadak új főparancsnoka egy labanc magyar főúr, Pálffy János lett, így minden korábbi alkalomnál kedvezőbb lehetőség nyílott Rákóczi számára egy előnyös, kompromisszumos béke megkötésére. I. József (1705-1711) pedig már csak azért is hajlott a kuruc fegyverletételt követő teljes amnesztia megadására, mert évek óta boldog házasságtörésben élt élete egyetlen igaz szerelmével, aki nem volt más, mint az újonnan kinevezett főparancsnok leánya, Pálffy Mária.

A fejedelem még tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet a magyar ügynek a nagyhatalmi politika törekvéseivel történő összekapcsolására. 1711. január 9-én a csaknem egy évtizeddel korábban, bécsújhelyi szökését követően neki menedéket adó Helena Sieniawska grófnő magyar határtól nem messze fekvő skoljei birtokára indult, hogy ott találkozzon szövetségese, I. Péter cár megbízottjával, Dolgorukij herceggel. A diplomáciai tárgyalások semmiféle eredményt nem hoztak Rákóczi számára. A cári követ közölte a fejedelemmel, hogy uralkodója a fenyegető orosz-török háború árnyékában semmiképpen nem kíván külpolitikai bonyodalmakba keveredni a Habsburgokkal, így a magyarok ügyét nem támogathatja.

Hazatérve tehát Rákóczi kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni I. József küldötteivel. 1711. január 31-én találkozott egymással a Szabolcs megyei Vaja várkastélyában II. Rákóczi Ferenc és Pálffy János. Az bécsi udvar ajánlatának lényege továbbra is az volt, hogy az uralkodó tiszteletben fogja tartani Magyarország történelmi alkotmányát és ősi szabadságjogait, általános amnesztiában részesíti a kuruc szabadságharc valamennyi résztvevőjét, maga a fejedelem birtokadományokat kap és elnyeri valamely országos főméltóságot, ám az erdélyi fejedelemség helyreállításáról szó sem lehet. Rákóczi a döntés jogát a rendi konföderáció szenátusára hárította, de egyúttal kijelentette: önmagának sem méltóságot, sem birtokokat nem kíván, nehogy bárki is hazaárulással vádolhassa, s egyúttal hű maradt a korábbi béketárgyalásokon megfogalmazott alapelvhez is, miszerint „nincs veszedelmesebb egy szabad nép kormányzásában, mint a titkolózás, amely sok gyanúra és bizalmatlanságra ad lehetőséget”.

A vajai tárgyalásokat követően Rákóczi úgy döntött, hogy ismét Lengyelországba megy, ahol ez alkalommal már személyesen találkozhat magával Nagy Péter cárral, s tesz egy végső kísérletet a segítségnyújtás kieszközlésére. Indulása előtt teljhatalommal ruházta fel Károlyi Sándor generálist, a kuruc hadak főparancsnokát, majd 1711. február 21-én Zavadkánál, ugyanott, ahol csaknem nyolc esztendővel korábban bejött, örökre elhagyta szülőhazáját. A háború pusztításai és pestisjárvány által sújtott ország békére vágyott, s végül Károlyi Sándor – aki természetesen nem volt áruló, csupán az ország jövőjét illető politikai elképzelései eltértek a száműzetésbe vonult Rákócziétól – megkötötte 1711. április 29-én a szatmári békét, s másnap a majtényi síkon megtörtént a 12 ezer főre apadt kuruc sereg lobogóinak földbe szúrása, ellenben a fegyvereit minden katona megtarthatta és magával vihette haza. Igaz, a szatmári megállapodás – amely voltaképpen magyar siker volt, tekintettel arra, hogy a teljes katonai vereség ellenére is garantálta az ország alkotmányos jogait és különállását a Habsburg Birodalmon belül – Rákóczinak is lehetővé tette a hazatérést és kegyelemben részesítette őt, amennyiben három héten belül leteszi a hűségesküt az akkor egyébként már csaknem két hete halott I. József királyra. A fejedelem azonban lemondott csaknem 2 millió holdas birtokairól, az új politikai struktúrában rá váró méltóságok és rangok betöltéséről, s az önkéntes száműzetést választotta.

Lengyelországban ideje legnagyobb részét Sieniawska grófnő valamelyik kastélyában töltötte, s már a szatmári béke aláírása után, 1711. augusztus-szeptember folyamán sikerült végre találkoznia és több alkalommal is tárgyalásokat folytatnia I. Péterrel. Ekkorra már kitört az orosz-török háború, tehát Rákóczi semmiféle orosz segítségnyújtásban nem reménykedhetett. A cár mindazonáltal rokonszenvvel és előzékenyen fogadta, sőt felajánlotta, hogy neki és kíséretének nagy birtokokat adományoz Ukrajnában, ahol gondtalanul élhetnek. Látva, hogy Magyarország, illetve Erdély ügyét az egyik nagy európai konfliktussal, az északi háborúval (1700-1721) többé nem tudja összekapcsolni, Rákóczi úgy döntött, hogy Franciaországba utazik, s megpróbál jelenlétével hatni XIV. Lajosra (1643-1715), hogy a másik nagy, immár a végéhez közelítő európai nagyhatalmi összecsapást, a spanyol örökösödési háborút (1701-1714) lezáró békeszerződésbe foglalják bele Magyarország státuszának rendezését is. A Visztulán megtett kalandos hajóút után 1711. október elején érkezett kíséretével Danzigba (Gdansk), s több mint egy évig élt itt Sárosi gróf álnéven.

Végre 1712. november 13-án az angol királynő által rendelkezésükre bocsátott Szent György nevű hajó fedélzetén Rákócziék elindultak Hull felé, ott azonban negyvennapos karantén alá helyezték őket a lengyelországi pestisjárvány miatt. Ezt követően folytathatták a bujdosók útjukat Franciaország felé, ahová 1712. január 13-án érkeztek meg. A Napkirály első alkalommal 1712. február 12-én fogadta Rákóczit Versailles-ban. Azonban – miként azt a kortárs emlékíró, Saint-Simon herceg is tanúsítja – hiába övezte általános tisztelet és megbecsülés a fejedelmet a királyi udvarban, a spanyol örökösödési háborút lezáró 1713. áprilisi utrechti, illetve a következő évben aláírt rastatti békébe sem foglalták bele Magyarország, valamint Erdély nemzetközi jogállásának újrarendezését, ellenkezőleg: a Bourbonok és Habsburgok rögzítették, miszerint egyik fél sem fog olyan politikai mozgalmakat és törekvéseket támogatni, amelyek a másik fél kárára lehetnének, sértenék az államérdeket. Valóra vált Bercsényi korábbi jóslata, miszerint „az általános béke zátonyra fogja vinni a szabadságharc hajóját”. Franciaországi tartózkodása időszakában Rákóczi először Versailles-tól nem messze, Passyban telepedett le, azonban a spanyol örökösödési háború végeztével előállott új külpolitikai helyzet, valamint XIV. Lajos 1715 szeptemberében bekövetkezett halála megérlelte benne a világtól való teljes visszavonulás gondolatát.

Grosbois-ban (a mai Yerres), a janzenista kamalduli barátok kolostorában találta meg lelkének nyugalmát és az Istennel való misztikus találkozás boldogságát. Az udvari arisztokrata körökben nagy feltűnést és értetlenséget keltett a kitűnő társasági ember és vadász hírében álló emigráns magyar főúr lemondása az élet örömeiről, illetve az önszántából vállalt aszkézis. Rákóczi mélységesen vallásos és hithű katolikus volt. A Grosbois-ban töltött évek a számvetés időszakát is jelentették részére. Itt kezdett hozzá a latin nyelven írt Vallomásokhoz (Confessio), amely egy ember legőszintébb szembenézése egész életútjával, gyarlóságaival, erényeivel, kételyeivel és vívódásaival. A franciául íródott Emlékiratok (Mémoires) viszont a szabadságharc történetéről szól, ebből a műből ismerhetjük meg leginkább azt az eszmét, amelyért Rákóczi és kortársai harcoltak. Szerzetesi magányából és elmélkedéseinek spirituális szféráiból az 1716-1718. évi osztrák-török háború kitörése hozta vissza a reálpolitika világába.

Úgy vélte ugyanis, hogy ez a nagyhatalmi konfliktus lehetőséget adhat arra, hogy Bécs katonai veresége esetén a szabadságharc célkitűzései megvalósulhassanak. Rákóczi tehát 1716 tavaszán Isztambulba küldte diplomatáját, Pápay Jánost, hogy vegye fel a kapcsolatot a Portával. A követ mindenféle felhatalmazás nélkül elhitette a török vezetéssel, hogy Rákóczi hadba hívó kiáltványára tömegesen sereglenek majd szövetségesként a volt jobbágy harcosok és a császári seregben szolgáló magyar katonák a török had mellé, hogy hazájuk szabadságáért küzdjenek a Habsburg-uralom ellenében. III. Ahmed (1702-1730) szultán ezért hivatalos meghívót küldött Rákóczi számára Franciaországba. Ibrahim kajmakám, azaz helyettes nagyvezér levelében pedig ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy a Porta Erdély függetlenségének helyreállítása nélkül nem fog békét kötni III. Károllyal (1711-1740). Rákóczit súlyos kételyek gyötörték a törökkel való szövetségkötést és együttműködést illetően, mindig is óvakodott attól, hogy mostohaapja, Thököly politikájának örököse legyen, az adott világpolitikai helyzetben mégis úgy látta: nincs más út, erkölcsi-politikai kötelessége, hogy segítsen hazájának bármi áron. 1717. szeptember 21-én végleg elhagyta Franciaországot, hogy a következő hónapban megérkezzen – akárcsak korábban Zrínyi Ilona és Thököly Imre – száműzetésének utolsó színhelyére, Törökországba. Azonban ekkorra már eldőlt az osztrák-török háború: a zseniális hadvezér, a zentai hős, Savoyai Jenő 1717. augusztus 15-én Nándorfehérvár alatt megsemmisítette Halil nagyvezér seregét, majd a várat is birtokba vette. A Habsburg Birodalom részeként már 1716-ban visszakerült a történelmi Magyarország utolsó török kézen maradt területe, a Temesköz, de a nándorfehérvári győzelem után Bécs kiterjesztette érdekszféráját az Észak-Balkánra is. Mindezt az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci béke szentesítette is. III. Ahmed szultán azonban megtagadta III. Károly azon kívánságának teljesítését, hogy a Porta adja ki a török oltalma alá menekült kuruc bujdosókat. A békekötéssel Rákóczi minden reménye szertefoszlott, s engedélyt kért XV. Lajos (1715-1774) kiskorúsága alatt a hatalmat gyakorló Orléans-i Fülöp régenstől a Franciaországba való visszatérésre, a válasz azonban oly kategorikusan és ridegen elutasító volt, hogy azt a konstantinápolyi francia követ, de Bonnac márki kíméletből nem is közölte Rákóczival.

Kezdetben a magyar kolónia a fővároshoz közeli Böjükderében, egy nyomorúságos örmény faluban lakott, majd 1718 szeptemberében átköltöztek Jenikőbe, ahol már kényelmesebb szálláshelyek várták őket. Végül 1720. április közepén érkeztek meg számkivetésük utolsó stációjának színhelyére, a Konstantinápolytól kétnapi távolságra lévő, a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba, a mai Tekir-dag városkába. „Rodostó: ostorod” – állapította meg szellemesen a Rákóczi mellett száműzetésében is mindvégig kitartó hűséges barát, Bercsényi Miklós. Rákóczi Rodostóból is levelezett Lengyelországban élő feleségével, akit a bécsi udvar követelésére végül is kiutasítottak onnan, ezt követően Sarolta Amália Franciaországban kért és kapott menedékjogot, ám mire odaért, férje már elhajózott onnan. A fejedelem 1722 tavaszán értesült róla, hogy asszonya fájdalmasan fiatalon, 43 éves korában elhunyt egy párizsi kolostorban. Rákóczi tisztában volt saját jövőjének perspektívátlanságával és kilátástalan sorsával, noha még ő is csak negyvenes éveinek közepén járt ekkoriban. 1723-ban ezeket a megrázóan keserű sorokat írta egy francia hercegnőnek: „Szinte már azt sem tudom, élek-e még, vagy csak azért vagyok a világon, mert elfelejtettek eltemetni. Ugyanis az a szomorú tapasztalatom, hogy a lelki és testi halálon kívül van politikai halál is… Ma már semmi, de se semmi nem köt ehhez a világhoz. Senki sem veszi hasznomat, és amikor magam sem látom hasznát személyemnek, kétszeresen szerencsétlen vagyok”.

Az életéből hátralévő egy évtizednyi időben mégsem süllyedt depresszióba, szigorú, szinte katonás rend szerint teltek a napjai, semmit nem adott fel belső emberi tartásából és méltóságából. Úgy élt, ahogyan egy őszintén hívő, naponta négyszer misére járó katolikus, ősi magyar arisztokrata család sarjának élnie kell. Sokat olvasott, írt, folytatta Grosbois-ban megkezdett és a magyar irodalom gyöngyszemei közé tartozó Vallomások című művét, valamint befejezte Emlékiratait, ezen kívül festegetett, továbbá legkedveltebb időtöltéseként hosszú órákat töltött és dolgozott asztalosműhelyében. Számos mesterségbeli remeket készített. Meg kell említenünk, hogy Rodostóban Rákóczi egy francia nyelvű állambölcseleti munkát is papírra vetett Rákóczi fejedelem politikai és erkölcsi végrendelete (Testament politique et moral du prince Rákóczi) címen, amelyben egy nagyon fontos, örök érvényű hatalomgyakorlási alapelvet fogalmaz meg: „A fejedelmeknek törvényes hatalmuk van, amelyet a nép szabad és egyhangú beleegyezése adott nekik és tart fenn”. Puritánságában túltett még hírneves dédapján, a „bibliás őrálló” erdélyi fejedelmen, I. Rákóczi Györgyön is.

Az 1730-as évek elejétől egészségi állapota lassan romlani kezdett, egyre fogyott és gyengült. Az 1735-ös esztendő elejére már súlyos beteg volt. Ennek ellenére nem tűrte, hogy a halálos kór erőt vegyen rajta. Napi tevékenységeit tovább folytatta, de mind kevesebb munkát végzett. 1735. április elején ágynak esett, április 6-án, amely nap épp a húsvét előtti szerda volt, egész nap aludt, majd este meggyónt, s éjfélkor felvette az utolsó kenetet. 1735. április 8-án, nagypéntek hajnalán 58 esztendős korában hunyt el Erdély utolsó fejedelme, nemzeti történelmünk egyik leghívebb, legtisztább, a magyar érdekeket mindenek felé helyező államférfija. Végakarata szerint – minthogy az 1712-1715. évi pozsonyi országgyűlés végzései őt és társait hazaárulóknak nyilvánították, és örökös számkivetésre kárhoztatták – szívét a neki oly kedves Grosbois-ba küldték, ahol a kolostor priorja ezt az eredetileg latin nyelvű feliratot vésette az ereklye fölé: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának, s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében”. 1937-ben pedig az ereklye feltételezett helye fölött egy máig álló emlékoszlopot emeltek. Testét Rodostóban hantolták el, majd hű kamarása, Mikes Kelemen 1735. július 6-án Isztambulba vitte, ahol – ugyancsak testamentumának rendelkezése szerint – a jezsuiták kezében lévő Szent Benedek templomban helyezte nyugalomra édesanyja, Zrínyi Ilona evilági maradványai mellé.

Sorozatunk korábbi részeiben már több alkalommal utaltunk rá, miszerint az 1906. évi XX. törvény hatályon kívül helyezte a fentebb hivatkozott 1715. évi országgyűlési végzéseket, s rendelkezett Rákóczi és száműzött társai hamvainak hazahozataláról és méltó újratemetéséről. Épp 105 esztendeje – bár sajnálatos módon erről a mai hazai hivatalos politika és médiumok elfeledkeztek megemlékezni –, 1906. november 5-én helyezték a sorscsapások által annyira megpróbált vezérlő fejedelem földi maradványait örök nyugalomra a kassai Szent-Erzsébet dóm kriptájában.

Végezetül, írásunk epilógusaként említést kell tennünk arról, hogy Kassa városa a Felvidékkel 1918 decemberében csehszlovák megszállás alá került, majd Trianonban nemzetközi jogi értelemben is szentesítették a területrablást. Amikor 1938. november 2-án, az első bécsi döntés alapján Kassa visszakerült az anyaországhoz, s a kormányzó fehér lovon bevonult a városba, a Horthy-rendszer kultuszkormányzata azonnal nekilátott egy méltó Rákóczi-emlékhely kialakításának. Így épült fel – már a második világégés éveiben, amikor háborús költségvetése volt az országnak, mégis jutott nemzeti kulturális örökségvédelemre és ápolásra pénz – a Hóhér-bástya udvarán 1940-1943 között az eredeti hű másolataként, sőt egy részének felhasználásával és beépítésével az ún. Rodostó-ház Lux Kálmán tervei alapján. A tárlat talán legmegragadóbb része a fejedelem ebédlője, amely ma eredeti szépségében pompázik, legfőbb érdekessége pedig az, hogy a benne lévő bútorok egy részét maga Rákóczi készítette rodostói asztalosműhelyében.

Rákóczi egész emberi és politikusi életpályájának követendő példaként kellene szolgálnia minden mai közéleti szereplő számára. Aki előtt mindent felülírt a haza, a nemzet üdve és érdeke. Aki nem a közvagyonból gyarapította tovább a magáét, hanem saját magánvagyonát áldozta fel a közjó oltárán, sőt inkább veszni hagyta az egészet, de politikai elveit és krédóját soha nem tagadta meg. Teljes joggal írta: „Ha számkivetésbe megyek, megmarad a remény, mert utolsó leheletemig megőrzöm a nép szeretetét, mely a nép szívében mindig élni fog irántam”.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info