Fukuyama már csaknem kétezer évvel ezelőtt megszületett, mi több, meg is fogalmazta a 2. században a Római Birodalomban a maga optimista ideológiáját a történelem végéről. Igaz, akkortájt Aelius Aristides néven ismerték, hírneves görög rétor volt az antik világ fővárosában, s egyik legnevezetesebb szónoklata a "Rómához" című magasztaló beszéd volt.
E művében Aristides ragyogó képet fest a birodalom 100-as évekbeli állapotáról. Róma - fejti ki a görög rétor - minden eddigi nagyhatalommal szemben egy új életelvet, a zavartalan béke eszméjét valósította meg. A föld fémpáncél helyett ünnepi köntöst öltött, feltárták a hegyek méhét, gátakkal fékezték meg a nagy folyamokat, hidakat emeltek föléjük, benépesítették a pusztaságokat. Város várost ér a birodalom területén, s a legtávolabbi vidékeket is szabad közlekedés kapcsolja össze az Urbs, azaz Róma városával, illetve egymással. Ami a birodalom bármely részén terem, mindenkinek közkincsévé lesz. A tengereken zavartalanul járnak a hajók, az utakon nem kell félniük a vándoroknak, mert a kalózok és rablók immár legendává lettek. Itt-ott, a lakott világ szélein, a távoli Germániában, Afrika sivatagaiban, a limesen túl még akadnak ugyan fegyveres összecsapások, de nagy háborúk, pusztítások és embergyilkoló csaták elképzelhetetlenek immár. A háború mítosszá lett, amelyről régi történelemkönyvekben olvashatunk, de amelytől e művelt század sarjainak már nem kell tartaniuk. A pusztaságot szántóföldek váltották fel, a vadállatokat a háziállatok szorították ki, s ma már annyi várost számlálhatunk, mint ahány ház volt egykoron - hirdette Aristides Krisztus születése után másfél száz évvel.
Íme, egy antikvitás korabeli polgár próféciája a történelem végéről. A római-latin civilizáció jótéteményei és áldásai az akkor ismert világ csaknem egészén elterjednek, a vad, barbár népek pedig tömegesen romanizálódnak. Mindez azzal az optimizmussal töltötte el a kor szellemi elitjét, hogy a történelem alapvetően jóindulatú, célba tartó folyamat, amelynek értelme a szüntelen tökéletesedés, a barbár népek civilizálása, a rombolás és pusztítás vad erőinek féken tartása, illetve visszaszorítása. Soha nagyobbat nem tévedett még az emberiség, mint amikor egy virágkorát és gazdasági prosperitását élő birodalom aktuális anyagi és szellemi létállapotából kiindulva próbált a jövőre vonatkozó történeti prognózisokat felállítani. A felvilágosodás és a marxizmus történetfilozófiájának köszönhetően a 19-20. században amúgy is meglehetősen általánossá vált az ún. euroatlanti civilizáció országaiban az a meggyőződés, miszerint a történelem lineáris folyamat, s voltaképpen a földkerekségen minden nép és kultúrkör a nyugati típusú fejlődést kell hogy bejárja, eltérés mindössze abban mutatkozik a különböző kulturális és népi entitások között, hogy ki előbb, ki utóbb lép arra a fejlődési pályára, amely a nyugati modell megvalósulásához vezet az adott területen. S amennyiben ezek a felvilágosulatlan, barbár törzsek mégsem lépnének az egyedül üdvözítő történelmi útra, úgy erőszakkal kell őket erre rákényszeríteni. Más okok mellett ez is az egyik motivációja például az Egyesült Államok Irak, Afganisztán és más államok ellen indított háborúinak, illetve permanens közel- és közép-keleti katonai jelenlétének.
Erre az ideológiára persze maga a történelmi tapasztalat cáfol rá, mielőtt azonban erre rátérnénk, ejtsünk néhány szót a nagyhatalmi státusz kérdésköréről, illetve a birodalmi túlterjeszkedésről, amely probléma már a görög-római teoretikusokat és történetírókat is foglalkoztatta. S az ebben a kérdéskörben általuk tett megállapítások a modernitás viszonyai között is teljes mértékben megállják a helyüket. A "történetírás atyja", Hérodotosz a görög-perzsa háborúkról írott hatalmas művében egy nagyon fontos fejezetet szentel a hatalom természetrajza megvilágításának, amely örök érvényű, tehát áll a mai euroatlanti világpolitikai törekvésekre is.
Hérodotosz metaforikus értelmű példabeszédében elmondja, hogy a perzsa uralkodó, Xerxész eredeti szándéka szerint nem akart háborút kezdeni a görögök ellen, aztán tanácsadói biztatására határozta el magát a hadjáratra. Miután közli döntését az egybegyűlt főemberekkel, kissé disszonánsan hat végszóként ez a kijelentése: "De nehogy mégis azt gondoljátok rólam, hogy önkényesen határozok, elétek terjesztem az ügyet, és fölszólítalak benneteket, aki akarja, mondja el a véleményét". A király beszéde után nagybátyja, Artabanosz váratlanul megpróbálja lebeszélni Xerxészt a görög háború tervéről. Artabanosz a mértéket nem ismerő hódító politika ellen foglal állást. Véleménye szerint értelmetlen és céltalan vállalkozás lenne háborút indítani Hellász ellen. Erre ugyanis a perzsa uralkodót semmi sem kényszeríti. Aztán egy metaforikus példázattal ekképpen magyarázza el az ókori görögök által használt hübrisz fogalmának lényegét: "Hiszen láthatod, hogy Isten éppen a legnagyobb élőlényeket sújtja villámával, és nem engedi, hogy büszkélkedjenek; a kicsinyekkel viszont nem törődik. Láthatod azt is, hogy éppen a legnagyobb palotákba és legmagasabb fákba szokott belevágni a mennykő. Mert Isten szereti megalázni azt, ami fennhéjázó". Hérodotosz parabolája egy nagyon fontos dolgot hangsúlyoz: az az ember, aki a hatalmon kívül áll, nem érzi azt, hogy az olyan másik, akinek hatalom van a kezében, könnyen megszállottja, kiszolgáltatott és tehetetlen áldozata is lehet annak, amit bírni látszik, hiszen a hatalom kényszerítő, démoni erő is, mégpedig nemcsak az alattvalókkal, hanem az uralmon lévőkkel szemben is - miként arra kiváló tanulmányában a nagy ókortudós, Szabó Árpád felhívja a figyelmet. Xerxész válaszában azzal érvel, miszerint már nem vonhatja vissza döntését, mert a hatalom kényszere választás elé állítja: vagy Ázsia kerül a görögök vagy Európa a perzsák uralma alá. Ugyanis, ha a perzsák nyugton maradnak, akkor a görögök indítanak majd háborút ellenük. (Xerxész, pontosabban Hérodotosz jóslata beigazolódott: másfél évszázad múlva Alexandrosz valóban meghódította Perzsiát.) Nagybátyja tanácsára végül is a király megváltoztatja elhatározását, s úgy dönt, mégsem indít hadat a görögök ellen. Álmában azonban két egymást követő éjszakán is megjelenik egy titokzatos követ, aki figyelmezteti, hogy eredeti szándéka szerint cselekedjen, mert ha ezt nem teszi, annak súlyos következményei lesznek, hiszen ahogyan rövid idő alatt nagy és hatalmas lett, éppen olyan gyorsan semmivé is lesz. Xerxész ezután próbára teszi az álomkövetet. Ruhát cserél Artabanosszal, aki nappal a királyi trónon ül, éjjel pedig az uralkodó ágyában alszik, s íme, neki is megjelenik a csodás jelenés. A küldött figyelmezteti Artabanoszt, hogy ne merészelje a királyt lebeszélni a háborúról, mert különben tüzes vassal égeti ki a szemét (!), s amúgy sem háríthatja el, aminek a jövőben lennie kell, s amennyiben Xerxész mégis megváltoztatná döntését, a biztos pusztulás vár rá és birodalmára. Így végül - miként az közismert - a perzsa vezetés a háború mellett dönt.
A hérodotoszi parabola nagyon fontos, egyetemes és örök érvényű "politológiai" üzenetet fogalmaz meg. Az uralkodói szerepet betöltő, hatalomra jutott embernek, illetve elitnek vakon kell szolgálnia a szerep démonát. Egy világbirodalom vezetőjének végzetes küldetése, kötelessége az, hogy folytassa elődei hatalmi politikáját, bár a józan emberi ész látja a hübriszt, és előre tudja az elkerülhetetlen katasztrófát. Amennyiben a hatalommal bíró államférfi a racionális érvekre hallgatva megállna, feladva hódító külpolitikáját, akkor a következő percben már meg is kezdődne országának hanyatlása. Vagyis Hérodotosz már két és fél évezreddel ezelőtt is világosan látta a hatalom tragikumát: annak számára, aki elindult ezen az úton, nincs többé megállás. Vagy hallgat a józan emberi ész szavára, és megáll, de akkor a hatalom előbb-utóbb szétesik. Vagy folytatja a törvényszerű, kényszeres, expanziós politikát, s akkor egy kritikus határon túl terjeszkedve, ugyancsak lehanyatlik, megsemmisül. A nagyhatalmi politika logikájából adódóan fenyegető veszélyt kell látnia azokban a riválisaiban is, akiket még nem hódított meg, hiszen amennyiben nem indít háborút ellenük, úgy majd azok törnek az ő leigázására. Vagyis a hódító nem állhat meg, szükségképpen engedelmeskednie kell a hatalom természetének (maga a szó görögül dünamisz, azaz természeténél fogva dinamikus, tehát a hatalom lényegéhez hozzátartozik az állandó növekedés, terjeszkedés), viszont aki nem áll meg hatalmának növelésében, végzetszerűen elbukik.
A hatalom mibenlétéről adott hérodotoszi leírást egy másik klasszikus, hellén történetíró, Thuküdidész egy fontos adalékkal egészíti ki a peloponnészoszi háborúról írott művében. A nagy athéni államférfi, Periklész szájába adva e szavakat, így érvel: "...Hatalmatok az, ami kockán forog, meg mindaz, ami ennek az elveszítésével járhat. Hiszen gyűlölnek már benneteket mindazok, akiken uralkodtok. A hatalomról pedig ti most már le sem mondhattok, mint ahogy azt egyesek ebben a nehéz órában jámborul talán óhajtanák. Mert a ti uralmatok zsarnokság, türannisz. Türanniszra törekedni pedig jogtalanság ugyan, de ha már elnyerte az ember, veszélyes dolog lemondani róla". Ezt a megállapítását utóbb a következő - szintén örök érvényű - bölcsességgel egészíti ki Thuküdidész, egy másik athéni politikusnak, Alkibiadésznek tulajdonítva e mondatokat: "Minden állam, amely valaha hatalmi politikát folytatott, úgy szerezte hatalmát, hogy minden kínálkozó alkalommal beleavatkozott idegen államok ügyeibe, ha valahol két egymással küzdő fél közül az egyik a segítségét kérte. Ha viszont mi nyugton maradunk, és azt latolgatjuk, hogy kell-e segítséget nyújtanunk, vagy sem, akkor aligha fogjuk gyarapítani hatalmunkat. Sőt, hamarosan az a veszély is felmerül majd, hogy mindent elveszítünk. Mert az ellen, aki hatalomra jutott, nemcsak az veszi fel a küzdelmet, akit ez megtámad, hanem az is, aki meg akarja előzni a megtámadtatását. Nincs módunkban kicsinyesen méricskélni, hogy meddig akarjuk kiterjeszteni hatalmunkat, hanem kénytelenek vagyunk az egyiknek a leigázásán jártatni az eszünket, a másikat pedig nem ereszteni ki igánk alól. Mert ha mi nem terjesztjük ki uralmunkat másokra, hamarosan az a veszély fenyeget bennünket, hogy mi magunk kerülünk mások uralma alá. Számunkra nincs nyugalom többé!"
Ezen eszmefuttatások elég világosan bizonyítják, mennyire jól látta Thuküdidész a hatalom kényszerhelyzetét. Tehát a hatalomhoz, ha azt egyszer elnyerte az ember, mindenáron ragaszkodni is fog, mi több annak fennmaradása érdekében állandó előretöréssel, növekedéssel kell igazolnia önmagát. Alapigazság, hogy a hatalom - még ha az emberek megtévesztésére mást is állítanak képviselői - nem láthatja támaszát a jogban, igazságban, emberiességben vagy belátásban, csak és kizárólag saját dinamizmusában és erejében. Viszont az a politikai közösség, amely ebbe a csapdahelyzetbe jutott, újra meg újra az összeomlás veszélyének is kiteszi magát.
Íme, milyen kristálytiszta logikai megközelítésben vázolták fel a hatalom természetrajzát a nagy ókori klasszikusok. A fenti gondolatokhoz hozzá kell tennünk a modern kor egyik legnagyobb szellemóriásának, Oswald Spenglernek A Nyugat alkonya (1919) című művében tett megállapításait a civilizációk történetéről, melyeket egyfajta biologizmus, organikus életpálya jellemez. A múlt tanúsága alapján minden egyes civilizáció ugyanazt a történeti utat járja be más díszletek között: megszületik, kifejlődik, eléri virágkorát, majd hanyatlani kezd, s végül elpusztul.
Ami a nyugati, illetve a 18. századtól az ún. euroatlanti civilizációt illeti, szintúgy a többihez hasonló történeti ciklust futott be. Nagyjából 1000-ig számítható a gyermekkora, a reneszánsszal jut az ifjúkorba, ereje teljét a 17-18. században éli, majd a 19. századdal elkezdődik a hanyatlás, s végül 2000-re a nyugati civilizáció megsemmisül. Az e kereteken belüli hatalmi politika vonatkozásában, Nyugat-Európa 1492 után meghódította, gyarmatosította a földkerekséget, s a világpolitika első számú irányítója lett a második világháborúig. A 16. század Spanyolországé, a következő Hollandiáé és Franciaországé, majd a 18-19. századi brit-francia rivalizálásból végül egyértelműen Anglia került ki győztesen. Közben lassanként felnőtt az európaiak vetélytársaként az angol gyarmati sorból függetlenségét 1783-ban elnyert Egyesült Államok. A formálódó nagyhatalom először pusztán az amerikai kontinensre vonatkozó igényét jelentette be James Monroe elnöksége idején, a róla elnevezett 1823. évi elv alapján ("Amerika az amerikaiaké"). Ezt egészítette ki 1895-ben az Olney-doktrína, vagyis a Londonhoz címzett agresszív jegyzék, miszerint az USA gyakorlatilag szuverén egész Amerikában. Eközben a csendes-óceáni szigetvilág, Japán, a Fülöp-szigetek és Kína (open doors-politika, 1899) is Washington külpolitikai érdeklődésének homlokterébe került. A világpolitika első számú tényezőjének számító Európa ügyeibe az Egyesült Államok katonailag és politikailag először az első világháború idején avatkozott be, amikor 1917-ben hadba lépett az antant oldalán a Németország vezette központi hatalmak ellen. Az 1918-1940 közötti korszakban azonban az USA alapvetően a latin-amerikai ügyekkel volt elfoglalva, és izolacionista diplomáciát folytatott. A gyökeres fordulatot e tekintetben a második világháború hozta. Roosevelt hadba lépése nélkül a brit-szovjet koalíció aligha lett volna képes legyőzni Hitler Németországát, a segítségnyújtásnak azonban történelmi ára lett: Nagy-Britannia, illetve Európa végleg világpolitikai másodhegedűsi szerepbe kényszerült, s 1990-ig a két szuperhatalom rivalizálása alakította a bipoláris világrendet: az Egyesült Államoké és a Szovjetunióé. A nagyhatalmi politika kényszerhelyzetéről az ókori bölcsek által fentebb már idézettek hajszálpontosan megvalósultak az ún. hidegháború időszakában. Egyik atomhatalom sem engedhette meg magának, hogy az uralma alá tartozó érdekszférából bármely államalakulat is kiváljék (ld. 1956-ban Magyarország szabadságharcát), miként azt sem, hogy a másik területileg és gazdasági erőforrások tekintetében gyarapodjék, ezt példázzák a koreai, vietnami, kubai, angolai, afganisztáni stb. katonai, illetve diplomáciai konfliktusok.
Az 1990-et követő mintegy bő évtizedben az USA látszólag nagyon kényelmes globális hatalmi pozícióba került: az egypólusúvá lett nagyhatalmi rendszerben a világ csendőre lett, nem véletlenül jövendölte meg épp ekkoriban (1992) Fukuyama az amerikai liberális világrend végső győzelmét jelentő "történelem vége" koncepcióját. Azonban Washingtont is elérte minden eddigi szuperhatalom - a görög történetírók által már két és félezer évvel ezelőtt felismert - örök átka: a birodalmi túlterjeszkedés. S épp ekkoriban olyan új országok törtek fel mind gazdaságilag, mind katonailag hihetetlen dinamizmussal, amelyek a 2010-es évekre már aláásták az amerikai, illetve az ún. észak-atlanti tömb világhegemóniáját. Nem kétséges, az új világrend többpólusú lesz - lényegében már ma az -, amelyben a vezető nagyhatalmi szerepet az USA, valamint a NATO helyett Kína, Oroszország, Japán, India, Brazília és - esetlegesen - Irán fogják játszani. Goldman Sachs használta először 2001-ben a BRIC mozaikszót, amely Brazília, Oroszország, India és Kína angol neveinek nyelvi kombinációja. Prognózisa szerint 2050-re e négy ország gazdasági teljesítménye túl fogja szárnyalni a mai leggazdagabbakét. S a megszülető új világpolitikai konstellációban az Egyesült Államok örülhet, ha nem jut arra a sorsra, mint Churchill Nagy-Britanniája a második világháború után: vagyis nem esik ki a világhatalmi liga első osztályából a másodikba.
Lipusz Zsolt