A Mein Kampf szerzője, Adolf Hitler
Az alábbi írást pár hónappal az országgyűlési választások után, de még az önkormányzati megmérettetés előtt, annak kampányidőszakában kapta szerkesztőségünk. Akkor nem tettük közzé, hisz úgy éreztük, nem kell az amúgy is halovány Jobbik-kampányt újabb nehézségek elé állítani.

Az idő viszont erre is megérett, az alábbi tanulmányban foglalt gondolatok ma is aktuálisak. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az írás pár hónappal ezelőtt született, így értelemszerűen nem tartalmazza az olyan események vizsgálatát, amelyek azután következtek be. Arra is szeretnénk felhívni kekeckedésre mindig is kapható olvasóink figyelmét, hogy – amint azt a szerző is jelezte – nem Adolf Hitler politikájának képviseletét kéri számon a Jobbikon, hanem egy, a politikatörténetben kiemelkedőt alkotó vezető gondolatai alapján próbál tanácsokat adni a magát nemzeti radikálisnak nevező új erőnek. Így a „Hitler gonosz volt, a Jobbiknak semmi köze hozzá” típusú „kritikákat”, kérjük, mellőzzék.

Alább a tanulmány:

Mit üzen Adolf Hitler a Jobbiknak?

Valami nincs rendben a Jobbikkal az utóbbi időben – bizonyára nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Nem úgy haladnak a dolgok, mint kellene. Mintha odalett volna a céltudatosság, a tetterő, és a helyét látszattevékenységek, egy helyben topogás foglalta volna el.

A választások előtt más volt a helyzet, akkor megvolt a világosan megfogalmazott, elérhető közös cél: Parlamentbe juttatni a Jobbikot! Ezért dolgozott, erre koncentrált mindenki. Nos, a célt elértük, a Jobbik tekintélyes számú képviselővel bevonult a Parlamentbe – de azóta eltelt néhány hónap, és észre kellett vegyük, hogy a végső győzelemtől még nagyon messze vagyunk. Rendben, a Jobbik ott van a Parlamentben, ez nagyon szép, de önmagában nem sokat ér. Ott van a kétharmados Fidesz is, amely ekkora előnnyel legalább nyolc, de akár tizenkét évig is hatalmon maradhat; ott van a jelentős médiahátszéllel és gazdasági befolyással rendelkező MSZP, amelynek még mindig több szavazója van, mint a Jobbiknak; és ott van az SZDSZ/LMP, amely valószínűleg bármely másik párttal hajlandó koalícióra lépni, ha arról van szó, hogy ne engedjék a Jobbikot hatalomra jutni. Tetszik vagy nem, jelenleg a Jobbiknak van a legkevesebb esélye arra, hogy a közeljövőben kormányra kerüljön. Joggal merül fel a Jobbik vezetősége felé a kérdés: Hogyan tovább? Hogyan akartok hatalomra kerülni? Mi a terv?

A Jobbik vezetőinek tevékenységét figyelve bennem egyre inkább érik a meggyőződés, hogy ezekre a kérdésekre egyelőre semmilyen válaszuk nincsen. Nincsen terv. Bejutottak a Parlamentbe, és ezzel, úgy tűnik, el is lőtték a puskaporukat. Jelenleg – jobb ötlet híján – lázas ellenzéki tevékenységet folytatnak, végigülik az üléseket, szavaznak, felszólalnak – de azt tudniuk kell, a hogy a hatalomra kerüléshez ennek az égvilágon semmi köze. Nem fognak százezres tömegek átpártolni a Jobbikhoz annak mintaszerű parlamenti munkája miatt, mert az átlagember, az „utca embere” fütyül a Parlamentre, nem is nagyon tudja, mi történik ott.

És még valami, amit nem szabad elfelejtenünk: ha a Jobbik valóban olyan radikális, mint amilyennek hirdeti magát, és valóban nyíltan szembe akar fordulni a magyarságot tönkretevő cionista világrenddel, akkor nem elég az, ha innen-onnan összekaparja a szükséges mennyiségű szavazót, és a vetélytársakat kis különbséggel legyőzve kormányra vergődik. Egy ilyen szoros győzelem valójában a Jobbik halálát jelentené, mert nem lenne elég erős ahhoz, hogy megvédje magát a nemzetközi pénzhatalmak, a sajtó és a többi párt össztüze ellen. Már kezdettől fogva defenzívába kényszerülne, az intézkedéseit ellehetetlenítenék, és a sok langyos érzelmű szavazó a felmerülő nehézségek láttán előbb-utóbb elhidegülne a párttól. Márpedig a radikális erőknek mindig csak egy dobásuk van; ha hatalomra kerülve nem tudják megmutatni, hogy ők valóban különböznek a többi politikai erőtől, akkor elvesztik a hitelüket, és az emberek attól kezdve csak legyintenek rájuk.

A Jobbik egyetlen lehetősége az, ha elsöprő győzelmet arat, olyan hatalmas, sziklaszilárd támogatással a háta mögött, hogy a kormányzás során a vetélytársak okvetetlenkedéseitől nem is kell tartania. De hogyan lehet, lehet-e egyáltalán ilyen mértékű fölényt elérni? A Jobbik jelenlegi stratégiájával egészen biztosan nem. Ezért gondoltam, hogy talán érdemes a Jobbik vezetőinek figyelmébe ajánlani néhányat a hatalomgyakorlás egyik legnagyobb valaha élt szakértőjének, Adolf Hitlernek a „Mein Kampf”-ban leírt gondolataiból.

Tudom, hogy a nemzeti oldalon is sokan fintorognak Hitler neve hallatán, mert nem tartják pozitív történelmi figurának. De most nem is a Hitler által képviselt eszmékről van szó, hanem csupán az általa használt hatalmi technikákról. Márpedig Adolf Hitler hatalomra jutása – érzelemmentesen vizsgálva a kérdést – egészen elképesztő politikai sikertörténet. Egyszerű, névtelen, vagyontalan kisemberként megteremteni egy ideológiát, arra felépíteni egy teljesen alulról szerveződő, a hatalom által minden eszközzel elnyomni igyekezett mozgalmat, majd ezzel a mozgalommal legyőzni a Németországban már-már diadalmaskodó, szovjet típusú diktatúrát előkészítő kommunizmust – félelmetes teljesítmény. Azóta sem volt rá példa, hogy a világot uraló háttérhatalmaknak ilyen veszélyes ellenfelük támadt volna. Nem csoda, hogy még ma, több mint fél évszázaddal később is mindent elkövetnek azért, hogy Hitler személyét nevetségessé tegyék, az általa követett módszereket meg eltüntessék a politikából. Természetesen nem azért, mert ezek a módszerek „egy demokráciában elfogadhatatlanok”, vagy „náci diktatúra kialakulásához vezetnek”, hanem azért, mert túlságosan is hatékonyak.

Számunkra, akik ugyanazon hatalmak ellen kísérlünk meg harcolni, mint annak idején Adolf Hitler, viszont eléggé kézenfekvő, hogy megpróbáljunk tanulni az ő sikeréből. Lássuk, mit üzen Hitler a Jobbiknak?

A parlamenti „munka” csapdája

Legelőször is nézzük Hitler véleményét az ausztriai nagynémet mozgalom bukásának okairól! Ez a mozgalom az 1890-es években tűnt fel, és története erősen emlékeztet a Jobbikra. Ugyanúgy alulról szerveződött, mint a Jobbik, ugyanúgy nemzetinek és radikálisnak számított, mint ma a Jobbik, ugyanolyan gyorsan lett népszerű, mint a Jobbik, ugyanúgy párttá alakult és bevonult a parlamentbe, mint a Jobbik, de aztán hamarosan eltűnt a süllyesztőben… ugyanúgy, ahogy a Jobbik fog, ha továbbra is úgy csinál, mintha a politizálás lényege a parlamenti munka lenne.

Hitler a nagynémet mozgalom parlamentbe vonulásáról:

„Általában az hitték, hogy könnyebb lesz a széles rétegeket felvilágosítani akkor, ha majd az ”egész nemzet színe" előtt lesz alkalmuk beszélni. (...) A valóságban azonban a dolog egészen másként történt.

Az a fórum, amely előtt a nagynémet képviselők beszéltek, nemcsak, hogy nem nagyobb, de kisebb lett, mert hiszen mindenki csak azok előtt beszélt, akik éppen hallgatni óhajtották, vagy akik a beszédről a sajtó útján vettek tudomást. A legnagyobb hallgatóságot nem a parlament ülésterme, hanem a nagy, nyilvános népgyűlés biztosítja. A népgyűléseken az emberek ezrei vesznek részt, akik a szónokot óhajtják hallani, ezzel szemben a képviselőház üléstermében mindössze néhány száz ember van, és azok is inkább a tiszteletdíjak felvétele céljából vannak ott, semmi esetre sem azért, mert égnek a vágytól, hogy egyik-másik "népképviselő úr" bölcsességét magukba szívják.

Az ilyen "fórum" előtt beszélni annyit jelent, mint falra borsót hányni. Ennek igazán nincsen semmi értelme! Az eredmény itt csak a nullával lehet egyenlő.

Így is volt. A nagynémet képviselők rekedtre ordíthatták magukat, hogy azután a hatás teljesen elmaradjon. A sajtó vagy agyonhallgatta, vagy pedig úgy átdolgozta beszédüket, hogy minden összefüggés, sőt néha még az értelem is teljesen elveszett. Ezáltal a közvélemény csak nagyon rossz képet nyert az új mozgalom célkitűzéseiről. Hatás nélkül maradt mindaz, amit az egyes urak beszéltek. Jelentősége csak annak volt, amit az emberek olvashattak, ez viszont csak kivonata volt beszédeiknek, amely a maga széttagoltságában egészen értelmetlenül hatott. Ez is volt a sajtó célja.

A legrosszabb a dologban azonban az volt, hogy a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott volna sikerre, ha megértette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetről van szó. Csak ez tudott volna olyan erőket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához. Ennek vezérei azonban csak a legjobb és legbátrabb egyéniségek lehetnek. Ha egy világnézetért folytatott harc vezérei nem a legnagyobb áldozatra kész hősök közül kerülnek ki, akkor rövid idő múlva halálra szánt harcosok sem fognak jelentkezni.

Abban a pillanatban, amikor a nagynémet mozgalom bevonult a parlamentbe, vezérek és harcosok helyett "parlamenti képviselők"-re tett szert. Egyszerű, hétköznapi politikai párt szintjére süllyedt, és elvesztette azt az erőt, amely a vértanúsággal dacoló, végzetes sors felé vezető úton szükséges. A harc helyébe "beszéd" és "tárgyalás" lépett. Az új parlamenti képviselő rövid idő múlva úgy találta, hogy szebb, mert könnyebb, kockázat nélkülibb kötelesség az új világnézetért a parlamenti rábeszélés során szellemi fegyverekkel verekedni, mint szükség esetén saját életének a feláldozása árán olyan harcot vívni, amelynek a kimenetele bizonytalan volt, de semmi szín alatt sem hozhatott semmit a konyhára.

Ezalatt a mozgalom parlamenten kívül  álló hívei csodát vártak és reméltek, amely természetesen nem következett és nem is következhetett be. Ezért rövid idő múlva türelmetlenkedni kezdtek, mert amit a képviselőktől hallottak, semmiképpen sem felelt meg a választók várakozásának. Érthető is, hiszen az ellenséges sajtó félve őrködött azon, hogy a nagynémet képviselők működéséről ne a valóságnak megfelelő képet nyújtsa a nép számára.

Minél jobban tetszett az új képviselőknek a parlamentben és tartományi gyűléseken a "forradalmi harc"-nak ez a szelídebb módja, annál kevésbé voltak hajlandók visszatérni a széles rétegek felvilágosításának veszélyesebb útjára.

A népgyűlés az egyetlen eredményes és helyes módja a nagy tömegek megnyerésének, ehhez képest minden háttérbe szorul. Amint a gyűléstermek söröshordóját a parlament szószéke váltotta fel, hogy e fórumon keresztül a beszédeket ne a nép, hanem az ún. "kiválasztottak" fejébe töltsék, megszűnt a nagynémet mozgalom népmozgalom lenni. Rövid idő alatt akadémikus megnyilatkozások komolytalan klubjává süllyedt. A nagynémet mozgalom azáltal, hogy tevékenységének súlypontját a nép helyett a parlamentbe tette át, elvesztette jövőjét az olcsó sikerek kedvéért.

A könnyebb harcot választotta, de így méltatlanná tette magát a végső győzelemre.

Ha felismerték volna azt a hatalmat, amelyet az összes forradalmi mozgalmakat képviselő tömeg jelent, akkor mind szociális, mind propagandisztikus téren másként dolgoznak. Ebben az esetben a mozgalom súlypontját nem a parlamentbe, hanem a műhelyekbe és az utcára helyezték volna.”

Hitler üzenete világos: egy feltörekvő, radikális mozgalom képviselőinek nem szabad a Parlamentben üldögélniük, mert a fontos dolgok nem ott történnek. Kifelé az utcára, oda, ahol a nép van! A Parlamentben bőven elég szavazásokkor megjelenni, egyébként meg néhány „ügyeletest” beküldeni, ahogy a Fidesz és az MSZP is csinálja. Ezen a téren nem szégyen a rutinos parlamenti pártoktól tanulni. Talán Orbán Viktor vagy Mesterházy Attila nem parancsolná be a képviselőit, ha a parlamenti jelenlétnek a hatalomért vívott harcban bármi jelentősége lenne?

A néppel való kapcsolat. Népgyűlések, a szónoklat szerepe. Hitler a néppel való kapcsolatról:

„(...) a világ legnagyobb átalakulásait sohasem tollakkal irányították! Nem! A toll mindig csak az elméleti megalapozás feladatát végezte. Az a hatalom, amely a nagy vallási és politikai természetű, történelmi lavinát elindította, mindig csak a kimondott szó varázsa volt. A nép széles rétegei mindig csak a kimondott szó ereje előtt hajolnak meg.

A polgári értelmiség csak azért tiltakozik e felfogás ellen, mert nélkülözi az élőszó befolyásoló erejét, mert mindinkább a tisztán írói tevékenységre vetette magát, és nem ismerte fel a szó agitatív erejét. Jellemző mai polgárságunkra, hogy elvesztette lélektani érzékét a tömeghatás és a tömegbefolyás tekintetében.

Nagy célkitűzések mozgalmának félve kell őrködnie azon, hogy a nép széles rétegeivel az összeköttetést ne veszítse el. Mindent el kell kerülnie, ami a tömegre gyakorolt hatást kisebbítené vagy csak gyöngítené is. Nem demagógiából, hanem egyszerűen annak a felismerésnek az alapján, hogy a nép tömegeinek hatalmas ereje nélkül egyetlen nagy gondolat sem valósítható meg, bármilyen magasztos és fenséges is.

A marxizmusnak a nép nagy tömegeit irányító, bámulatra méltó hatalmát semmi esetre sem a zsidó  szellem formális, írásban lefektetett műve adta meg, hanem az az óriási szónoki propagandahullám, amely hosszú évek folyamán a tömeget elborította. A marxizmus részére a munkások millióit nem annyira a marxista próféták írásmódja nyerte meg, hanem inkább az az óriási propagandamunka, amelyet a fáradhatatlan agitátorok tízezrei végeztek, az izgató apostoloktól kezdve egészen a munkásszervezetek kishivatalnokáig, a bizalmi emberig és a hivatásos szónokig. Kiegészítette ezt az a nagyon sok népgyűlés, amelyen a népszónokok füstös kocsmákban, asztalra állva gyúrták a tömeget és olyan emberismeretet szereztek, amely a közvélemény várának az ostromához a legjobb fegyvereket szolgáltatta. A hatalmas tömegtüntetések, a százezres felvonulások a szegény emberkében azt a meggyőződést keltették, hogy kis féreg létére mégis hatalmas sárkány porcikája, amelynek izzó leheletétől a gyűlölt világ lángra lobban, és majdan a proletárdiktatúra végső győzelmét ünnepelheti!

Ne mondja senki, hogy a francia forradalom bölcseleti elméletek alapján valaha is kitört volna, hogyha a nagyvonalú demagógok, izgatók hadserege nem korbácsolta volna fel az elgyötört nép kedélyét, míg végre is bekövetkezett az a vulkánkitörés, amely egész Európát megreszkettette. Éppen így a legújabb idők legnagyobb forradalmi átalakulása, az oroszországi bolsevista forradalom sem Lenin írott műveinek, hanem a nagyobb és kisebb izgatók szónoki tevékenységének az eredménye.
Mozgalmunk, amely pedig néhány évvel ezelőtt a semmiből keletkezett, ennek a felismerésnek köszönheti bámulatra méltó fejlődését. Ma már érdemesnek tartják arra, hogy népünk minden belső és külső ellensége üldözze.

A tömeggyűlés már csak azért is fontos, mert az egyén, aki mint a mozgalom jövendő tagja egyelőre magára hagyatott, egyedül érzi magát, és így könnyen félelem szállhatja meg, először e tömeggyűléseken ébred annak tudatára, hogy egy nagyobb közösség tagja. Ez a legtöbb emberre serkentőleg és bátorítólag hat. A tömeggyűlés levegője nemcsak fokozza az egyes ember erejét, hanem egyúttal bajtársi szellemet is teremt. Az új tan első híve munkahelyén súlyos támadásoknak van kitéve, tehát okvetlenül szüksége van arra, hogy önbizalmát és meggyőződését növeljék azzal, hogy nagy és széleskörű alakulat tagja és harcosa. Ezt az érzést először a közös tömeggyűlés kelti fel benne. Ha kis műhelyéből vagy a nagyüzemből, ahol amúgy is oly elenyészően kicsinek érzi magát, először megy el a tömeggyűlésre, és ott vele egyetértő emberek ezrei veszik körül, akkor három vagy négyezer ember lelkesedése, ellenállhatatlan mámora magával ragadja őt, és ezrek helyeslő tapsvihara igazolja előtte az új tan helyességét. Itt ébred fel benne először eddigi politikai meggyőződése feletti kételyének érzése, és ama varázsszerű befolyásnak hatalmába kerül, amelyet tömegszuggesztiónak nevezünk. Ezrek akarása, vágya s ereje halmozódik fel benne. A kétkedő férfiú, aki tétovázva jött el a gyűlésre, azt belül megerősödve hagyja el, érzi, hogy egy nagy közösség tagjává vált.”

A Jobbik vezetői sajnos beleestek abba a hibába, hogy a választások után fülig merültek a parlamenti munkába, és teljesen eltűntek a híveik szeme elől. Most újra láthatóak ugyan, de csak az önkormányzati választások miatt. A választások után nyilván megint el szándékoznak bújni a Parlamentben.

Jobbikos hölgyek, urak, ébresztő! A tábort nem lehet vezérek nélkül hagyni! A szimpatizánsoknak útmutatásra, feladatokra, lelkesítő szavakra van szükségük! Népgyűléseket, minél többet, ahol a párt hívei megerősödhetnek a meggyőződésükben, és ahová elvihetik még tétovázó, bizonytalankodó ismerőseiket! A Jobbik képviselői ne csak állami ünnepeken és kampányidőszakban szónokoljanak, hanem minden lehetséges alkalommal, négy éven keresztül! Ez a Jobbik privilégiuma, a Fidesz most el van foglalva a hatalommal, az MSZP és az SZDSZ/LMP gyűléseire meg hagyományosan nem megy el a kutya sem. A Jobbik képes látványos, nagy népgyűléseket szervezni, miért nem használja ki a lehetőséget?

Politikai párt vagy világnézet?

„Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos időpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetők meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói.

(...)világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia (azaz a kommunisták – H.G.) ellen a kérlelhetetlen harcot.

Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetű – gyakran nehéz e tekintetben határt vonni – elsősorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekező, mint inkább támadó jellegű. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyőzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját.

Míg a kizárólag csak politikai párt programja nem egyéb a legközelebbi választás eredményét célzó  receptnél, addig egy világnézet programja hadüzenet a fennálló  rendszerrel, a meglévő uralommal – röviden , az uralkodó világfelfogással – szemben. Emellett nem szükséges, hogy e világnézetért küzdő minden embernek teljes betekintése legyen a mozgalom vezetőinek eszméibe és gondolatmenetébe.

Sokkal inkább szükséges, hogy néhány egészen nagyvonalú szemponttal tisztában legyenek, és hogy az alapvető elvek vérükké váljanak úgy, hogy mozgalmuk és tanaik győzelmének szükségességéről kétségtelenül meg legyenek győződve. A szervezkedés természetében rejlik, hogy csak akkor eredményes, ha a legfelsőbb szellemi irányításnak nagy, azonos érzelmű tömeg veti magát alá.

Nem elegendő ugyanis egy meglévő állapot kevésbé értékes voltáról alkotott meggyőződésünk. (…) Az igazi meggyőződés ugyanis csak olyan helyzet ismeretében gyökerezik, amelynek elérését az ember szükségesnek tartja és amelynek megvalósítását fő életcéljának tekinti.

(…) a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott volna sikerre, ha megértette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetről van szó. Csak ez tudott volna olyan erőket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához.”

Több-e a Jobbik politikai pártnál? Van-e egy új világnézet a tarsolyában? A válasz szerintem – egyelőre – mindkét kérdésre nem. Márpedig ha a nemzeti oldal nem egységes a világnézet tekintetében, addig hiányzik a győzelem egyik előfeltétele, a nagy, azonos érzelmű tömeg. Nagyon jól megfigyelhettük a pornózó gárdista és egyéb megosztó kérdések kapcsán, milyen világnézeti kavalkád uralkodik a nemzeti táboron belül. Az ellenség meg fogja találni ezeket a véleménykülönbségeket, és könyörtelenül ki fogja őket használni, hogy éket verjen a nemzeti oldal erői közé. Volt már szakadás a Jobbikban, szakadás a Gárdában, ki tudja, mi jön még? Kettészakadó Jobbik frakció? Jobbikkal szembeforduló Magyar Gárda?

A Jobbiknak meg kell találnia azt az eszmét, világnézetet, amelyet a zászlajára tűzhet, és amelyet a hívei egy emberként követnek. Ennek hiányában sosem lesz több egyszerű politikai pártnál, és vagy eltűnik a süllyesztőben, vagy rövidesen a többi párt erkölcsi színvonalára züllik.

A fanatizmus

„Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem vihető keresztül a nagy tömeg nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes. A mozgalom jövője híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdető és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ.

Minden nagy eszmét megtestesítő hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, amely jogos voltának tudatában másokkal szemben türelmet nem ismerő módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyőzhetetlen, és az üldözés csak erősíteni fogja.

A kereszténység nagysága sem abban állott, hogy az antik világ hasonnemű bölcseleti irányzataival egyezkedni törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében.

A kereszténység nem elégedett meg oltárépítéssel, hanem elpusztította a pogány oltárokat. Csakis ebből a fanatikus türelmetlenségből fakadhatott a megdönthetetlen hit. Ez a türelmetlenség a hit előfeltétele.

Könnyen mondhatnánk, hogy a történelem folyamán az ilyen jelenségeknél túlteng a sajátságos zsidó  gondolkodásmód, s hogy a türelmetlenség és fanatizmus is zsidó jellemvonások. Bármennyire igaz és sajnálatra méltó, és az emberiség történelmében joggal idegen elemnek tekinthető is ez, azon, hogy e jelenség még ma itt van, puszta megállapítással nem változtathatunk. Azoknak a férfiaknak, akik népünket jelenlegi helyzetéből meg akarják váltani, nem az a kötelességük, hogy azon törjék fejüket: milyen szép is lenne, ha ez vagy amaz nem volna, hanem az, hogy megkíséreljék megállapítani az adott helyzet megváltoztatásának lehetőségét. Pokoli türelmetlenséggel telített világnézetet azonban csak hasonló szellemű és hasonlóan erős akaratú, amellett azonban önmagában véve tiszta és mindenek fölött való új világnézet dönthet meg.

Hiszen ezen a földön el sem volnának képzelhetők a nagy átalakulások, ha azok hajtóerejét a fanatikus, sőt hisztérikus szenvedélyek helyett a nyugalom és a rend polgári erényei szolgáltatták volna.

Nekünk nem egy vagy kétszáz vakmerő összeesküvőre, hanem világnézetünk száz és százezer fanatikus harcosára van szükségünk! Nem titkos összejöveteleken kell dolgoznunk, hanem hatalmas tömegfelvonulásokon, nem tőr, méreg vagy pisztoly mozgalmunk úttörője, hanem az utca meghódítása! Meg kell mutatnunk a szociáldemokratáknak, hogy az utca jövendő urai a nemzetiszocialisták éppen úgy, mint egykor urai lesznek magának az államnak is.

Akkori gyűléseinken (…) tizenöt-tizenhat nemzetiszocialistára öt-hat-hét, sőt nyolcszáz ellenfél esett. Ennek ellenére sem tűrtünk semmi provokációt, és gyűléseink látogatói nagyon jól tudták, hogy mi inkább agyonveretjük magunkat, semhogy meghajoljunk az erőszak előtt. Nemegyszer történt meg, hogy párttagjaink maroknyi csoportja verekedett hősiesen az ordítozó, öklöző vörös túlerővel. Voltak ülések (…) amelyeken híveimnek a legsúlyosabb harcokat kellett megvívniuk. Közülük nem egyet ütöttek le, tapostak lábbal, hogy azután félholtan dobálják ki őket a teremből.

Az urak (a kommunisták – H. G.) terveiről majdnem mindig pontos értesülést szereztünk. Ezt nemcsak úgy értük el, hogy célszerűségi szempontokból sok párttagunkat bedugdostuk a vörös alakulatokba, hanem mert maguk a vörös irányítók is nagyon hasznosan fecsegtek.”

Nem nehéz belátni, hogy milyen hatalmas előnyt jelent egy mozgalom számára, ha ilyen fanatikus hívekkel rendelkezik. Vajon a Jobbik ezt elmondhatja magáról? A Jobbik hívei közül hányan lennének hajlandók félholtra veretni magukat, vagy nekimenni ötvenszeres túlerőnek? Hányan lennének hajlandók belépni mondjuk az LMP-be, hogy ott romboló munkát végezzenek, és információkat szivárogtassanak ki? Abban szinte biztosak lehetünk, hogy az ellenfél spiclijei már ott vannak a Jobbikban…

Én úgy látom, hogy ez a fajta fanatizmus ma még nem létezik a nemzeti táborban. A győzelem receptjéből egy újabb összetevő hiányzik.

A vezér

„ A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, amely ennélfogva a legnagyobb felelősséggel is jár.

Az emberiség haladása és kultúrája nem a többség szavazati jogának terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik.

Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni, hogy minden emberi érték a személyi értékben rejlik.

Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kultúraalkotó elemet képviseli. Amily kevéssé pótolható a hírneves művész, és félbehagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költőt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért.

A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az államművészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fűződnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belőlünk ama roppant nagy erő, amely a nagy emberekből árad.”

A nemzeti tábor ma igencsak híján van karizmatikus vezéregyéniségeknek. Az ismert Jobbikos nevek – Morvai Krisztina, Szegedi Csanád – eltűntek Brüsszelben, csak az interneten keresztül üzengetnek, a Gárda vezetőinek nevét már szinte megjegyezni sem érdemes, olyan gyakran cserélődnek. Marad Vona Gábor, aki egyelőre nem tud, talán nem is mer felnőni a vezér szerephez.

Hasonlítsuk csak össze Vonát Orbán Viktorral, akiért rajonganak a hívei, akinek idős nénik kezet csókolnak, akinek a nevét percekig skandálja a tömeg a nagygyűléseken. Tudom, hogy sokaknak visszatetsző ez a nagy Orbán-imádat, hogy az Orbán-hívőket ki szokás röhögni, de egyvalamit nem szabad elfelejtenünk: Orbán Viktor csakis ennek a személyi kultusznak köszönheti, hogy két választási vereség után még mindig a Fidesz élén áll, és hogy ma ő Magyarország miniszterelnöke, és nem mondjuk Kósa Lajos vagy Pokorni Zoltán. Próbált már valaki meggyőzni egy Orbán-hívőt, hogy szavazzon a Jobbikra? Lehetetlen. Orbán hívei mindadddig rendületlenül kitartanak mögötte, amíg a Fidesz-vezér jelen van a politikában.

Ha a Jobbik valaha is komoly hatalmi tényezővé akar válni, akkor fel kell építenie egy hasonló személyi kultuszt, meg kell találnia azt a vezért, akit a tömeg bálványozhat. Ez lehet Vona Gábor, de ha Vona erre nem alkalmas, vagy ezt nem akarja vállalni, akkor minél előbb le kell váltani, és a megfelelő egyéniséget állítani a helyébe. A szó valódi értelmében vett vezér nélkül a Jobbiknak nincsen esélye a győzelemre.

A politikai ellenfelek. Ellenségkép

„Általában minden idők népvezérének legfőbb feladata épp az, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetűbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzóereje és annál hatalmasabb az átütő ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különböző ellenfeleket is mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kétkedéshez vezet. Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban igen sok ellenféllel találja szemben magát, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek mind tévednek-e, és hogy tényleg csak saját népének és saját mozgalmának van igaza. Ilyenkor már saját erőnk első megbénulása jelentkezik. Ezért kell több, belsőleg különböző ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömegek meggyőződése szerint a harcot csak egyetlen ellenféllel szemben folytassák. Ez megerősíti a saját igazukba vetett hitet, és fokozza az ellenféllel szembeni elkeseredést.

A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja. A nagy tömeg (...) nem képes megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, akiknek nézetei merőben ellentétesek.

A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktől nem szabad félniük, tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre. Nem tisztességes német és nem igaz nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és nem átkoznak.

A vörös színt készakarva választottuk plakátjaink számára, mert a tömeget ez villanyozza fel, ellenfeleinket pedig ez izgatja és bőszíti fel leginkább. Így a legközvetlenebbül vesznek tudomást rólunk.

Annak idején az volt az álláspontom, hogy tökéletesen mindegy, hogy ellenfeleink nevetnek rajtunk vagy rágalmaznak bennünket, paprikajancsinak vagy gazembernek neveznek, a fontos, hogy megemlékezzenek rólunk, ismételten foglalkozzanak velünk, úgy, hogy lassanként a munkások szemében olyan hatalomként tűnjünk fel, amellyel egyedül kell majd leszámolniuk.”

Az ellenfél folyamatos provokálása és könyörtelen megtámadása, egyetlen ellenfélre koncentrálás egységes ellenségkép kialakításával, híveink harcra nevelése – nem csak a nemzetiszocialisták stratégiája, hanem annak idején a kommunistáké és ma a cionista zsidóságé is. Mind a három mozgalom rendkívüli hatalomra tett szert, ami a stratégia helyességének ékes bizonyítéka. Nyilvánvaló, hogy a Jobbiknak is ezt az utat kellene követnie. Az út veszélyes, nem kevés bátorság kell hozzá, de egyedül ez vezet a sikerhez.

Ehelyett mit látunk? Vona Gábor sajtótájékoztatón „derék, tisztességes magyar embernek” nevezi Schmitt Pált, akit „emberileg, morálisan alkalmasnak talál az államfői tisztségre”. A szerencsétlen Jobbik-szimpatizáns meg csak hüledezik. Ez ugyanaz a szcientológus Schmitt Pál, aki fényes karriert futott be a Kádár-rendszerben, és aki először nem is a Fidesznél, hanem az MSZP-nél kezdte volna a politikai pályafutását? Akit annyira utáltunk a választások előtt? De kérdezhetnénk azt is: ez még ugyanaz a Vona Gábor, akit beszavaztunk a Parlamentbe?

Vonának a fenti nyilatkozatát az eddigi legnagyobb jobbikos baklövésnek tartom, ami csak arra volt jó, hogy alaposan lelohassza a híveiben a harci kedvet. Miért harcoljunk mi, ha közben a mozgalom vezére éppen csak össze nem csókolózik az ellenféllel? Vagy a vezér már nem is akar harcot? Lehet, hogy a mozgalom csak arra volt jó, hogy őt és a társait bejuttassa a Parlamentbe?

Ilyen és hasonló gondolatok igen könnyen felmerülhetnek a szimpatizánsok fejében az ellenféllel való enyelgés láttán. Lehet, hogy a Fidesz vagy az MSZP megengedhet magának hasonló politikai sakkhúzásokat, de egy radikális párt számára ez egyenlő az öngyilkossággal.

Szimbólumok, jelképek, jelszavak

„Mozgalmunknak eddig sem pártjelvénye, sem pártzászlaja nem volt. Ilyen jelvények hiánya pedig nemcsak pillanatnyi hátrányt jelentett, hanem elviselhetetlen volt a jövőre nézve is. Ez a hátrány különösen abban rejlett, hogy a párt tagjai nélkülözték összetartozásuk minden jelét. A jövőre nézve nélkülözhetetlen volt egy olyan jelvény megalkotása, amelyet a mozgalom jelképeként a nemzetköziségnek neki lehet szegezni.

Ifjúságom idején gyakran volt alkalmam felismerni és megérteni, hogy az ilyen jelvénynek lélektanilag óriási a jelentősége.

A háború után Berlinben éltem át a szocialistáknak a királyi palota előtt és a Lustgartenben tartott tömegfelvonulásait. A vörös zászlótenger, vörös karszalagok és vörös virágok ennek a tüntetésnek – amelyen hozzávetőleges becslésem szerint 120 000 ember vett részt – külsőleg is hatalmas tekintélyt kölcsönöztek. Magam is éreztem és megértettem, hogy milyen könnyen behódol az ilyen látványos, lenyűgöző hatású színházi varázsnak a nép gyermeke.

(...) Az új zászló kérdése, annak kinézete ekkoriban élénken foglalkoztatott minket. Minden oldalról kaptuk a javaslatokat; ezek nagy részében természetesen inkább volt meg a jószándék, mint az alkalmazhatóság. Az új zászlónak éppen annyira saját harcunk jelvényének kellett lennie, mint amennyire plakátszerűen hatást kellett kiváltania. Aki a tömeggel maga is foglalkozott, az ezekben a látszólagos csekélységekben is fontos körülményeket ismer fel. Egy hatásos jelvény az esetek százezrének megadhatja az első lökést a mozgalom iránti érdeklődésre.”

Hitler a mozgalom jelvényének és zászlajának megalkotását olyannyira fontosnak tartotta, hogy személyesen vette kézbe azok megtervezését. Hogy állunk mi ezen a téren? A Gárdának ugyan megvannak már a jelképei, de a Jobbik saját jelvényei létrehozásával egyelőre adós maradt.

A szervezés. A radikalizmus életben tartása

„Minél több könnyen elérhető állást és pozíciót tud a mozgalom nyújtani, annál nagyobb lesz az értéktelen elemek tülekedése, míg végre ezek a politikai haszonlesők úgy kiuzsorázzák az eredményekben gazdag pártot, hogy az egykori becsületes harcos a régi mozgalomra nem fog ráismerni, sőt, mint alkalmatlan ”idegent, hívatlant", az új jövevények egyszerűen kiközösítik maguk közül. Ezzel azonban az ilyen mozgalmaknak be is fellegzett.

A szervezés legfőbb feladata annak biztosítása, hogy a mozgalom keretén belül szakadás – és ezen keresztül a munka gyöngülése – ne következhessék be, továbbá, hogy a támadó szellem fenntartásáról és megerősítéséről gondoskodjék. A tagok számának nem kell túlságosan nagynak lennie, sőt ellenkezőleg. Tekintettel arra, hogy az emberiségnek csak egy kis töredéke erőteljes és bátor szellemű, az olyan mozgalom, amely a maga szervezetét a végletekig növeli, egy szép napon szükségképpen meggyengül.

A mozgalom legnagyobb veszedelme éppen taglétszámának természetellenes megnövekedése az igen gyors eredmények következtében. Amíg a mozgalom kemény harcokat vív, addig a gyáva és önző emberek elkerülik, mihelyt azonban fordul a kocka, és a párt nagy sikere valószínű vagy már bekövetkezett, akkor gyorsan igyekszik mindenki a mozgalom tagjai sorába lépni.
Ennek a körülménynek a terhére írandó az a tény, hogy sok sikeres mozgalom az eredmény elérése, helyesebben az utolsó célkitűzések végső megvalósítása előtt hirtelen, váratlanul, valami megmagyarázhatatlan belső gyöngeségnél fogva megtorpan, a harcot beszünteti és végül elenyészik.

Az első győzelem hatása alatt ugyanis olyan sok rossz, méltatlan és különösen gyáva elem férkőzik be egy-egy ilyen szervezetbe, hogy végül ezek a csekély értékű elemek a harcra készek fölé kerekednek, és a mozgalmat saját érdekeik szolgálatába kényszerítik, azt a saját gyönge lábon álló hősiességük színvonalára süllyesztik le, és az eredeti eszme győzelmének kivívása érdekében semmit sem tesznek.
Félő, hogy a felülről lefelé gépiesen irányított szervezkedés annak a veszélynek lesz az előidézője, hogy az egyszer elhelyezkedett, de teljesen még nem ismert és talán kevésbé alkalmas egyén puszta féltékenységből megkísérli a mozgalom kebelében az alkalmasabb egyén érvényesülésének megakadályozását. Különösen egy fiatal mozgalomnál lehet végzetes az így keletkezett kár.

Nagy hiba, ha azt gondoljuk, hogy az ember a hatalom birtokában egyszerűen a semmiből tud bizonyos szervezeteket elővarázsolni anélkül, hogy meglennének hozzá az eszme tekintetében előre kiképzett, szükséges emberek. Itt is érvényes az alapvető tétel, hogy a gépiesen, hamar megteremthető külső alaknál fontosabb a lelkület, amely a külső vázat betölti.

(...) egy politikai párt ereje semmiképpen sem a tagok minél magasabb szellemi színvonalában, hanem sokkal inkább azok fegyelmezettségében és a vezetőség parancsainak szem előtt tartásában rejlik. A döntő körülmény maga a vezetés.

Minél forradalmibb és felforgatóbb volt a propagandánk, annál inkább visszariasztotta a félénk és gyönge természeteket, és megakadályozta azok behatolását szervezetünk magvába. Az ilyenek talán híveink maradtak, de nem elveink nyílt hangoztatása, hanem azok félénk elhallgatása mellett. Hány ezren biztosítottak engem arról, hogy mindenben egyetértenek velem, de tagok mégsem lehetnek! A mozgalom oly radikális, mondották, hogy a tagság egyeseket súlyos kifogásoknak, sőt veszélynek tenne ki. Ezért nem lehet a csöndes és békeszerető polgároktól rossz néven venni, ha egyelőre félreállnak, annak ellenére, hogy szívből lelkesednek az ügyért.

Ez így is volt jó.

Ha azok az emberek, akik belsejükben nem értettek egyet a forradalommal, tagokként mind beözönlöttek volna pártunkba, akkor mi ma jámbor asztaltársaság, de nem harcra kész ifjú mozgalom lennénk.

Az a lüktető és támadó irány, amelyet annak idején propagandánknak adtam, mozgalmunk radikális irányzatát megerősítette és biztosította, mert egy-két kivételtől eltekintve, ezentúl már csak tényleg radikális emberek voltak hajlandók tagjaink sorába lépni.”

Attól félek, a Jobbik pontosan abba a hibába esett, amelytől Hitler óva inti a fiatal mozgalmakat.

Túlságosan gyorsan érte el első nagy sikereit, sietnie kellett a szervezkedéssel, ennek következtében rengeteg értéktelen elem épült be mind a Jobbikba, mind a Gárdába. Gondoljunk bele, hány meghökkentő eset bukkant már elő a Jobbik rövid története során: pornózó gárdista, házasságtörő, hazudozó főkapitány, gárdaellenes parlamenti képviselő, drogozó és homokosokkal fényképezkedő szóvivő, cigányokkal saját szakállára egyezkedő vidéki elnök – ezek jutnak eszembe hirtelen, de biztosak lehetünk abban, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, és még nagyon sok időzített bomba ketyeg a Jobbikban, amelyek majd a legváratlanabb pillanatban fognak felrobbanni.

Talán még nem késő helyrehozni a hibát, és némi tisztogatást végrehajtani a Hitler által ajánlott recept szerint: radikálissá és forradalmivá kellene tenni a Jobbikot, olyannyira, hogy a megélhetési politikusok és a nyúlszívűek kénytelenek legyenek elhagyni a pártot. Egy ilyen „karcsúsítással” nem gyengülne, hanem éppenséggel erősödne a Jobbik.

Ezenkívül a Jobbiknak rendszeresen anyagi és egyéb áldozatokat kellene követelnie országgyűlési és önkormányzati képviselőitől, például hogy a fizetésük egy jelentős részét fizessék be a pártkasszába mozgalmi célokra. Ilyen és hasonló intézkedések távol tartanák a haszonlesőket. A Jobbik máris túlságosan sok kényelmes, jól fizető pozíciót kínál, ami nagy veszély a mozgalomra nézve!

A propaganda

„A Deutsche Arbeiter Partei-ba (Német Munkáspárt) történt belépésem után azonnal kézbe vettem a propaganda vezetését. Ezt tartottam pillanatnyilag a legfontosabbnak.

Kikhez kell a propagandának szólnia? A művelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia! Minden propagandának populistának kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni. Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala.

Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütőbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitűnőbb fokmérője, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétikusának a kielégítése.

A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó ember is megérti azt, amit akarunk.

(...)a propagandatevékenység első tétele, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Mit mondanánk az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott, és amely egy másik szappant is jónak minősít? Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is. A propaganda feladata nem a különböző jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendő egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyűlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, de semmi szín alatt sem a félig-meddig, az így vagy úgy, a részben stb. -nek.

A szociáldemokrácia és az egész marxista mozgalom hódító ereje nagyrészt hallgató közönségének egységében és egyoldalúságában rejlett. Minél korlátoltabb és bárgyúbb volt látszólag gondolatmenete, annál könnyebben fogta fel és emésztette meg azt a tömeg, mivel az előadott dolgok megfeleltek szellemi színvonalának.

Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerű és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelően kell beállítani, helyes voltának egyetlen zsinórmértéke pedig az elért siker.

Gyűléseinket röpcédulák és plakátok útján kellett összehívnunk. Ezeket ama szempontok szerint fogalmaztuk meg, amelyeket nagy vonásokban már propagandánk ismertetésénél ecseteltem: a nép széles rétegeire irányított hatás, néhány fontos pontra való összpontosítás, egy- és ugyanazon tények folytonos ismétlése, a szövegnek cél- és öntudatos fogalmazása ellentmondást nem tűrő állítás formájában.”

Hitler politikai pályafutását a Német Munkáspártban rögtön a propaganda szervezésével kezdte, ami elég jól mutatja a terület stratégiai fontosságát. A zsidóság jelenkori hatalma is jórészt a hihetetlenül erős propagandájukon nyugszik, de a mai magyar politikai erők sem haboznak a propaganda fegyveréhez nyúlni. „Vona Gábor haszid zsidó; Orbán király akar lenni, ezért vitette a Parlamentbe a Szent Koronát; a Kuruc infót az SZDSZ pénzeli; a Jobbik a cigányok kiirtására készül; az MSZP el akarja venni a nyugdíjasok pénzét” – bizonyára mindenki találkozott már ehhez hasonló kijelentésekkel, amelyek tökéletesen megfelelnek a Hitler által a propagandával szemben megfogalmazott követelményeknek: bugyuták, populisták, és az értelem helyett az érzelmekre igyekeznek hatni. Nagyjából mindig ki is találhatjuk, hogy éppen melyik párt boszorkánykonyhájáról jönnek, mert minden pártnak megvan a maga jellegzetes propagandája – kivéve a Jobbikot. Én legalábbis még nem találkoztam olyan propagandával, amelyet a Jobbikhoz tudtam volna kötni. Lehet, hogy a Jobbik egyáltalán nem kívánja használni ezt a fegyvert? Az rendkívül nagy hiba lenne. Tudomásul kell vennünk, hogy amíg a rendszer olyan, hogy egy szellemileg teljesen leépült alkoholista szavazata egyenértékű egy agysebészével, addig propaganda nélkül nem lehet nyerni. Nagyon elegáns, ha egy párt mögött felsorakozik az ország szellemi és erkölcsi elitje, de a győzelemhez édeskevés…

A Jobbik – a közeljövőben remélhetőleg megszülető – propagandája számára keresve sem lehetne jobb témát találni a cigánykérdésnél. A cigányok semmilyen körülmények sem szavaznának a Jobbikra, így a többi párttal ellentétben a Jobbik nyugodtan feszegetheti a témát, nem kell félnie a potenciális szavazók elvesztésétől.

De hiszen a Jobbik már eddig is rengeteget foglalkozott a cigánykérdéssel – vetheti ellen valaki. Ez igaz, de nem épített fel rá propagandát, és ez óriási különbség. Be kellene indítani az egész országra kiterjedő, jól megszervezett propagandát, amelyet a Jobbik hívei terjesztenének minden elképzelhető fórumon, így például a munkahelyeken, az iskolákban, a kocsmákban, az interneten. El kell mondani újra és újra a népnek, hogy a cigányok már kétmillióan vannak, hogy többségbe kerülve ki fognak irtani bennünket, hogy már most három megyét követelnek maguknak, hogy szerintük Magyarország ősi cigány terület, és hogy hány értelmetlen és érthetetlen gyilkosságot követtek el az utóbbi években. Bele kell sulykolni az emberekbe, hogy csak a Jobbik kínál orvosságot erre a problémára. Minél több emberben sikerül felébreszteni az – egyébként teljesen indokolt – félelmet, annál közelebb kerül a győzelemhez a Jobbik. Egy ilyen propagandahullám sokkal több szavazót hoz, mint bármilyen parlamenti tevékenység.

Az erő szerepe

„Éppen így a tömeg is inkább az uralkodót, mint a kérőt tiszteli, és belsejében inkább kielégíti egy olyan tan, ami nem tűr meg maga mellett mást, mint a liberális szabadság engedékenysége.
Így tehát csupán a kíméletlen erő nyers, céltudatos megnyilvánulását látja, amely előtt mindenkor meghajlik.

Rájöttem arra, hogy ha a szociáldemokráciával szemben egy igazabb, de a kitűzött cél felé ugyanilyen brutális következetességgel haladó tant állítanak, akkor az,  ha nehéz küzdelmek árán is, de győzni fog.

(...)a győzelem titka mindig a támadásban rejlik.

A szociáldemokrácia tisztában van az erő értékével, és így elsősorban azokra tör, azok ellen indít rohamot, akiknél ezt a ritka értéket sejti. Ezzel szemben hol óvatosan tapogatózva, máskor viszont hangosabban – a megismert vagy sejtett szellemi értékük szerint – agyba-főbe dicséri az ellentábor gyönge alakjait, hiszen sokkal inkább fél egy közepes tehetségű vasöklű embertől, mint egy tehetetlen, akarat nélküli lángelmétől. A legmelegebben természetesen a testi és szellemi gyöngeségben szenvedőket ajánlja.

(...) a mi polgári pártjaink, amelyek a régi államrendszer alapján állottak, meg voltak győződve arról, hogy elveiket kizárólag csak szellemi fegyverekkel szabad érvényesíteniük, mert az erőszakos eszközök alkalmazásának joga kizárólag az államhatalmat illeti. Ez a felfogás nemcsak az egyre jobban mutatkozó gyöngeség jele, de esztelenség is volt olyan időben, amikor a politikai ellenfél rég letért erről az álláspontról, és teljes nyíltsággal hangsúlyozta, hogy céljait, ha módjában lesz, még erőszakkal is megvalósítja.

Ami egykor a marxizmus számára az eredményt biztosította, az a politikai akarat és durva tettlegesség teljes összjátéka volt.

Az új mozgalom mindjárt az első naptól kezdve arra az álláspontra helyezkedett, hogy eszméit ugyan szellemileg terjeszti, de azokat szükség esetén erőszakos eszközökkel is meg kell védelmeznie. Az új tan rendkívüli fontosságáról való meggyőződés természetessé tette azt, hogy a cél eléréséért semmi áldozattól sem szabad visszariadni.

A tekintély megteremtésének első kelléke a népszerűség. Az olyan tekintély azonban, amely egyedül a népszerűségen alapul, rendesen nagyon gyenge, bizonytalan és ingadozó. Az ilyen tekintély birtokosának arra kell törekednie, hogy tekintélye alapját a hatalom megszervezésével megerősítse és biztosítsa. A hatalom és erő tehát a második összetevő. Ez jóval állandóbb, biztosabb, és mindig erősebb, mint az első. Feltéve, hogy a népszerűség és hatalom találkoznak és bizonyos ideig együtt maradnak, a tekintélynek egy szilárdabb alapja keletkezik, a hagyomány, Ha végül a népszerűség, erő és hagyomány összpontosulnak, akkor e három összetevő eredményeként jelentkező tekintély megingathatatlan.

A terror nem törhető meg szellemi fegyverekkel, hanem csakis terrorral.”

A Jobbikról elmondhatjuk, hogy szeret nagy szavakat használni, nagy célokat kitűzni. Magyar feltámadás, gazdasági szabadságharc, revizionista politika, székelyföldi autonómia, privatizáció felülvizsgálata, politikusbűnözés felszámolása, képviselői rendszer radikális átalakítása, az IMF-hitelek visszafizetésének megtagadása – hogy csak néhányat említsünk. De vajon fel van készülve arra, hogy ilyen nagy célokért küzdjön? Megvan a Jobbikban az a kíméletlen, nyers, brutális erő, amelyet semmilyen eszközzel nem lehet megállítani?

Szerintem nincsen. A Jobbik egyelőre nem több egyszerű parlamenti pártnál, amelynek még messze nincsen meg az ereje ahhoz, hogy sikerrel vívja meg a harcot a fenti célokért. Hogy valaha is elég erős lesz-e hozzá, az a közeljövőben elválik. Én két lehetséges forgatókönyvet tudok elképzelni a párt számára:

1. A Jobbiknak egyre jobban megtetszik a kényelmes út: a Parlamentben, az uniós fórumokon és a médiában szellemi fegyverekkel megvívni a harcot. Ennek következtében az ellenfélnek is egyre jobban tetszik a Jobbik, a sajtó már nem szidja annyira, elismeri, hogy a Jobbik nem is olyan szélsőséges, és igenis lehet vele kulturált párbeszédet folytatni. A párt fokozatosan erősödik, egyre több képviselői helyet szerez az országgyűlési és önkormányzati választásokon, de eközben a radikalizmus szépen csendben elpárolog, a régi nagy célok egyre távolabb kerülnek, üres választási szlogenekké válnak, egészen addig, míg a mozgalom régi harcosa már nem tudja megmondani, mi a különbség pártja és a Fidesz között.

2. A Jobbik mégiscsak a veszélyesebb utat választja, és azokhoz a hatalmi módszerekhez nyúl, amelyeket Adolf Hitler megfogalmazott, és amelyeket a világon minden igazán sikeres mozgalom használt és használni fog. Ebben az esetben nagyon kemény harcra számíthat, a magyarság összes külső és belső ellensége ellene fordul, kígyót-békát kiáltanak rá, bevetnek ellene minden elképzelhető törvényes és törvénytelen eszközt – de így talán van némi esélye a végső sikerre.

Nem akarok vészmadár lenni, de nekem úgy tűnik, hogy a Jobbik jelenleg az első, a kényelmesebb utat járja. Nekünk, szimpatizánsoknak óriási a felelősségünk abban, hogy emlékeztessük a pártunkat: merre van a helyes irány...

Horváth Gábor 

(Kuruc.info)