1.Olvasó: – Nemrég, egy hosszú idő óta tartó, a fizikai univerzum genezisére irányuló kutatásom eredményeként, bizonyos teológiai aspektus bukkant föl a körülvevő lét leírására irányuló hipotézisemben: nevezetesen az, hogy megállapítottam, a kozmosz eredetét megelőzően létezhetett egy teológiai értelemben vett – sui generis – teremtési aktus, melynek filozófiai mibenlétét és „következményeit”, természettörténetét most igyekszem feltárni.

Alexandre Cabanel: Elveszett paradicsom

1998 óta tanulmányozom a Tradíció évkönyv cikkeit illetve tanulmányait, többek között J. Evola, László A., R. Guénon és M. Eliade munkáit, műveit. Rendkívül nagy segítségemre szolgáltak bizonyos, nagy tradicionális múlttal rendelkező nyelvek kifejezéseinek adaptálásai a modern szövegkörnyezetű kutatásaimba is: sok olyan tudományos terminus létezik, amelyek abszolút mértékben lecserélhetőek és ezáltal pontosabbá tehetőek a tradicionális terminusok segítsége által, hozzájárulva a jelenségek pontosabb leírásához, megértéséhez.

Nem sokkal hipotézisem felállítása után, megjelent Jean-Michel Maldamé publikációja a domonkosok lapjában (Tanítvány, 2001/3–4): a publikáció teljes mértékben megegyezett az általam leírt elmélettel (jóllehet ez korántsem jelenti azt, hogy a „Jean-Michel Maldamé-féle hipotézist” végleges álláspontomnak tekinteném). Maldamé a Toulouse-i Katolikus Intézet Filozófiai és Teológiai Karai, valamint a Toulouse-i Domonkos Studium tanára, a Pápai Teológiai Bizottság tagja. Jelen levelem tulajdonképpeni célja elsősorban az, hogy a Domonkos Rendhez hasonlóan, szintén építő párbeszédet folytassak a fizikai univerzum genezisére és a létező anyagi világ megmagyarázására reflektálva, másodszor pedig az, hogy ezúton kérjem állásfoglalását a témában: ezek elengedhetetlen segítséget jelentenének számomra a kutatás szempontjából.

Dr. Baranyi Tibor Imre: – Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy témájától függetlenül minden tematikus „kutatásnak” szigorúan és kizárólag relatív és átmeneti érvénye lehet, és még ilyen is csak akkor, ha „tradicionálisnak” nevezhető, vagyis ha végső soron a metafizikai önvaló avagy önmagam felismerésének előkészítése, „felvezetése”. Szigorúan ekként kezelve, kétségtelenül van tehát bizonyos értelme az olyan kérdések tisztázásának is, mint a „fizikai univerzum genezise és a létező anyagi világ magyarázása”, amelyre „reflektálva” ön Jean-Michel Maldamé OP „ősrobbanás és teremtés”¹ című írására hivatkozik, mint amely „megegyezik” egy ön által leírt elmélettel. Mivel az itt képviselt tradicionális nézőpontból ez a cikk több vonatkozásban vitatható és inadekvát nézeteket is képvisel, egy esetleges „párbeszéd” kialakuláshoz először is azt javaslom, hogy konkrét és pontos kérdések formájában fogalmazza meg azt, amire valóban kíváncsi. Mindez a tradicionális kozmogónia témakörének bár mindig ugyanarra irányuló, mégis módfelett átfogó volta miatt is fokozottan indokolt.

Addig itt mindössze néhány tradicionális alapelvre hívom fel – szigorúan vázlatosan – a figyelmet.

A tradicionális nézőpontból minden létleírás – és világ-kialakulási (kozmogóniai) deskripció – úgyszólván ürügyszerű. A teljességében vett létesült létet (exsistentia) nem lehet minden lehetséges nézőpontból, maradéktalanul és tökéletesen leírni, és ez megfordítva azt is jelenti, hogy számos, több-kevesebb igazságtartalommal bíró ontológiai deskripció is lehetséges. Ezek között azonban hierarchikus különbséget kell tudni tenni, annak megfelelően, hogy ezeknek a létleírásoknak mi a szellemi és exszisztenciális értelemben felvethető vagy felvetődő konzekvenciális perspektívája: vagyis mi következik – egy spirituális önmegvalósítás vagyis az önmagamra ébredés vonatkozásában, és áttételesen életrendileg – az illető létleírásból. Ha így vizsgáljuk meg ezeket a koncepciókat, megállapítható, hogy vannak egészen minimális (vagy éppenséggel semmilyen) konzekvenciális perspektívával rendelkező létleírások (amilyen például a marxista materializmusé), vannak olyanok, amelyeknél valamivel jobb e tekintetben a helyzet, és van olyan, amely a beavatási nézőpontból mintegy optimálisnak tekinthető (jelesül a szubjektív idealizmus pozitív értelemben végsőkig vitt formája, a szolipszizmus, ami metafilozófiai és hyperontológiai síkon korrigálva tulajdonképpen az ind–hindu hagyomány átmá-vádájának a megfelelője). A létleírás tehát ürügyszerű, amelynek mentén – mintegy következményként – különböző távlatok nyílnak, és ez utóbbiak nagyságrendje az, ami egy létleírás vagy éppenséggel kozmogónia érvényét és értékét meghatározza.

Ennek megfelelően minden a Metafizikum Abszolútumból vagy én-önmagamból levezetett és annak újramegvalósítása felé nyitott, sőt azt célzó tradicionális kozmogóniai doktrína érvénnyel és értékkel rendelkezik, és ezek között többnyire főként formai (tehát nem lényegi) különbségek állnak fenn, és az, hogy a hangsúlyt valamilyen okból vagy okok halmazából kifolyólag melyik mire helyezi. Ezek tényleges megértése azonban természetesen a tradicionális szimbológiában való alapos jártasságot követeli meg.

Határozottan fel kell hívni a figyelmet továbbá minden olyan kísérlet teljes hiábavalóságára, sőt súlyosan téves voltára, amely a metafiziko-tradicionális koncepciók, teóriák, doktrínák (a kozmogóniaiakat, illetve a kozmológiaiakat is beleértve) és a modern, profán tudományos elméletek közötti megfelelések kimutatásán fáradozik, netalán a tradicionális doktrínáknak a tudományos „felfedezésektől” megilletődött apologetikáját, „hitvédelemtanát” igyekszik kidolgozni. Itt ugyanis – egyes rövidlátó elmék elgondolásai ellenére – egy feloldhatatlan létbeli ellentét, a tradicionalitás és az antitradicionalitás oppozíciójának egyik vetületéről van szó. Amíg a tradicionális tudományok valódi szellemi, noha többnyire másodrendű princípiumok köré kristályosodva jöttek létre, és ezek a „másodlagos” princípiumok mindig én-önmagamból mint elsőrendű princípiumból kiinduló és én-önmagamra visszautaló voltuk miatt szellemiek, addig a modern tudomány a szó legszorosabb értelmében a princípium nélküliség vagy princípiumtalanság „tudománya” (sőt tulajdonképpen tudománytalansága), a maga állandóan és egyre gyorsabban elavuló, sokszor banális elméleteivel (evolúció, „big bang”, a relativitás elmélete és a hasonló abszurditások). A tradicionális tudományok és a modern, profán tudományok összeházasítása tehát egyrészről reménytelen, másrészről súlyos tévedéseket implikáló próbálkozás (Maldamé hivatkozott cikke e tekintetben is komoly hibákat vét), ami miatt a legjobb ettől teljesen tartózkodni, függetlenül attól, hogy ez a próbálkozás a modern tudománynak valamit szinte mindig használ (mint például Frithjof Capra törekvései a fizikának), nekünk azonban nem az a célunk, hogy a tudatlan és ebből kifolyólag többnyire a létrontás erőinek asszisztáló modern tudományt „feljavítsuk”, hanem az, hogy kizárólag a valódi – noha mára jórészt kétségtelenül feledésbe merült – tradicionális tudományok mellett foglaljunk állást, és aminek természetesen semmi köze sincs valamiféle ásatag szűklátókörűséghez, tudniillik az egész „máyát-babráló” modern tudomány principiálisan semmi olyat nem tud, amit a tradicionális tudományok ne tudtak volna; és ez fordítva természetesen nem igaz.

2. – Annak előfeltevése, hogy minden, az univerzum eredetére vonatkozó modern kozmogóniai kutatás szükségszerűen tudománytalan és profán, az igazság keresésének szempontjából legalább annyira meddő axióma, mint az, hogy az evolúciós elméletek mellett nincs helye más alternatíváknak (sem tradicionális hipotéziseknek, sem másoknak), vagy hogy a tradicionalitás mint létszemlélet szükségszerűen tudománytalan: ezért arra kérem, hogy türelemmel és előítélet-mentesen mérlegelje a felvetett kérdésekre adandó válaszokat, hiszen meggyőződésem, hogy azok jóval bonyolultabbak annál, mintsem „vagy-vagy” kategóriák szerint kerüljenek megítélés alá.

A galaxisok nagyléptékű mozgását elemezve és a fizikai univerzumban tapasztalható izotróp, 2,75 Kelvin fokos antenna-hőmérséklet többlet eredetét felkutatva nagy biztonsággal kimondhatjuk, hogy a ma megfigyelhető fizikai világegyetem „az időben visszafelé haladva” más mennyiségi és minőségi állapotot mutatott. A nagyon korai – mintegy 15–20 milliárd évvel ezelőtti – állapotok fizikai leírása ma szinte lehetetlen, azonban az ma már több puszta feltételezésnél, hogy abban az időszakban pillanatszerűen bekövetkezett változások történtek, melyek viszont szükségszerűen (!) előfeltételezték az anyagnak ma megfigyelhető formáit.

Mely hipotézis tekinthető a legelfogadhatóbbnak az általunk is megfigyelhető univerzum eredetére vonatkozóan?

– Ahhoz, hogy az itt felvetett problematikát – vagy bármely mást – a fentiek szerint érdemben lehessen tárgyalni, először is a nyelvi kifejezések jelentéstartamát kellene helyreállítani, újra kellene definiálni minden felmerülő lényeges fogalmat, mivel ezek túlnyomó része a jelenlegi szóhasználatban más, sőt adott esetben ellentétes jelentést hordoz, mint eredetileg. Ez a nyilvánvalóan rendkívül hosszadalmas munka egy érdemi kommunikáció előfeltétele; azonosan értelmezett alapfogalmak nélkül ugyanis lehetetlen bármiféle eredményes eszmecsere. Egyik tipikus példája ennek az „anyag” (lat. materia) kifejezés, amely premodern értelmének tisztázása és elfogadása már önmagában is több tévedéstől menthetné meg a modern fizikát és az ennek mítoszaiban hívő embereket. A fogalmak eredeti jelentésüktől való eltérülése/eltérítése, a „szavakon való megzavarodás” a modern deviáció egyik első lépcsője és fontos kelléke, és amelynek rendbe tétele, vagyis a fogalmak eredeti jelentésének helyreállítása nélkül a tradicionális teóriák és doktrínák érdemi megértése és az önvaló ezeken keresztül való felkutatása lehetetlen.

Itt van azután a modern tudományos mitológia sajátlagos, saját maga által kialakított – és itt ön által is használt – nyelvezete, amely – minden hangzatossága ellenére – szinte semmilyen (metafizikai önmagamhoz való közelebb kerülés értelmében vett) lényegi magyarázóerővel nem rendelkezik; ezek a „tudományos” kifejezések és fogalmak ráadásul sokszor egészen bárgyúak, és teljesen esetleges körülmények figyelembe vételével jönnek létre. Itt – nem egy-egy példából általánosítva, hanem az egészet tekintetbe véve – a modern tudományos „szakkifejezéseket” és koncepciókat jellemző karikatúraszerű jelleg nyíltan kiütközik. Kelvin-fokos antenna-hőmérsékletekbe és kvarkokba, chippekbe, netalán „nukleinsavakba”, „enzimekbe”, a „C-vitamin” kvázi-mindenhatóságába és ilyesmikbe vetett hit nemcsak nevetséges, de szánalmas is, főleg olyanok részéről, akik ezt az egész körmönfont és már-már végeláthatatlan terjedelmű szcientista „mitológiát” legfeljebb középiskolai „biflázásokból” ismerik, illetve a különféle, kizárólag külsőleg használt technikai alkalmazásokból, és akik a döntő többséget alkotják. (A „külső használat” alatt közelítőleg azt értem, hogy ha egy mai, x+1 paraméterű szuperszámítógépet használó modern embert technikai eszközeitől teljesen megfosztanák, puszta túlélési esélyei természetes körülmények között egy fúvócsővel vadászó bennszülöttnél jóval szerényebbek lennének, és akkor a valódi szellemi intuíciók világát meg se említettük, amitől mindkettő már-már galaktikus távolságokra van.) ám ne értsük egymást félre: a modern tudománnyal nem ott van a probléma, amikor a valóság legszűkebb tartományát, a korporális exszisztenciát vizsgálva bizonyos empirikus tényeket megállapít (amiből a sokak szemében mindent verifikáló és mindenre feljogosító gyakorlati–technikai alkalmazások születhetnek), hanem először is ott, amikor e tényeket értelmezni próbálva – önmaguknak kizárólagos érvényt vindikáló – magyarázatokkal kezdi ellátni azokat, dacára annak, hogy erre semminemű valódi jogosítványa nincs. Például a földfelszínbe gödröket ásva megállapítják, hogy a fosszíliák úgy rétegződnek, hogy az alsóbb rétegekben találhatóak a primitívebb organizmusok maradványai, míg a felsőbbekben a bonyolultabbaké. Ez – függetlenül attól, hogy mennyire érdekes vagy sem – egy faktuális tény, amivel idáig tulajdonképpen nincs is semmi probléma. ám ebből következtetésként levonják azt, hogy íme az evolúció bizonyítéka, talán nem is tételezve fel annak az ezzel homlokegyenest szemben álló és a „tények” által pontosan ugyanannyira igazolt lehetőségét, hogy ez pusztán egy időbeli materializálódási sorrend, aminek semmi köze sincs az egyik fajnak a másik, magasabb rendű fajba való átalakulásához és ilyenformán egy állítólagos evolúcióhoz. Másodszor ott van az a súlyos, akár az egész modern nyugati civilizáció megsemmisülését is kiváltó probléma, ami a tudományos ténymegállapítások azonnali technikai alkalmazásainak mániája és fanatikus imádata: a technikai alkalmazások – mivel egy sajátos intellektuális rövidlátás, vagy ahogy Hamvas mondja egy „lucidus vakság” áll mind megalkotásuk, mind használatuk mögött – nagyon könnyen képesek a létrontás és a szkotazmokrácia erőinek asszisztálni, olyanformán, hogy először is nagyban segítik szembefordítani az embert a szellem és a tradíció világával, majd – egy sajátos „elkényelmesítés” után – az ember fizikai megsemmisítésének konkrét kivitelezői lesznek vagy lehetnek. (Ennek kapcsán válaszolta ironikusan egy ismert atomfizikus arra a kérdésre, hogy szerinte a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják vívni, hogy „azt nem tudom, de a negyediket bunkósbottal”).

Konkrétan a kérdése kapcsán a fentieket is figyelembe véve annyit, hogy a tradicionális szemlélet esetében nincs szó semminemű „hipotézisekről”. Hipotézisekről, amelyeknek a szerzősége kapcsán ezzel vagy azzal az individuummal vagy az individuumok egy csoportjával kellene számolni; amelyek csak részben vagy feltételesen igazak és ezért azokat hosszabb vagy rövidebb idő múltán egy másik váltja fel (mint a modern tudomány esetében); amelyek pusztán a valóság egy kisebb-nagyobb szegmentumát vizsgálják, úgy ragadva ki azt a lehetőségek teljességéből, mintha más nem is létezne. Szellemi és tradicionalitás vonatkozásában mindig egy metafizikai – és ilyen módon kezdettelen és nem emberi eredetű (szkr. apuruseya) – doktrínáról van szó. Nem kitalálta vagy felfedezte, vagy kikutatta valamikor valaki, hanem a létesült, majd megnyilvánuló lét kezdetétől mint közvetlen tapasztalásból eredő tudás létezik, és a létesülés kibontakozásával párhuzamosan száll alá a létesült létbe és marad fenn abban egy áthagyományozódás révén. éppen ezért lényegét tekintve örökre változatlan (perenniális), és csak megfogalmazásának formája az, ami adott esetben, az aktuális térbeli és időbeli feltételekhez igazodva változik. Röviden összegezve, azt le-het mondani, hogy ennek megfelelően a centrális lényeget a maga formafeletti (arùpa) valóságában tekintve tulajdonképpen egyetlen metafizikai doktrína van, és ennek a primordiális Tradíció a letéteményese. A jelenlegi emberi világciklus (a manvantara) aktuális időbeliségében – vagyis a mostani Kali-Yuga terminális fázisában – a primordiális Tradíció közvetlenül nem nyilatkozik meg, csakis áttételesen és nyomaiban és egyre elhalványulóbb módon a különböző partikuláris tradíciók, valamint a valódi (ezekből eredő és önnön eredetükkel még szembe nem fordult) vallásokban.

A mai ember számára közönségesen megfigyelhető univerzum, miként magára a teljes univerzum eredetére vonatkozóan is tehát a primordiális Tradíció kozmogóniai doktrínája lenne a „legelfogadhatóbbnak” tekinthető, mégpedig azért, mert ez egyenes úton vezetne vissza én-önmagamba, ez a doktrína azonban – mint megfogalmazott vagy „dokumentált” tanítás – többek között a fenti okokból kifolyólag közvetlenül nem lelhető fel; következésképpen az „vált” a legelfogadhatóbbá, amely ehhez a legközelebb áll, vagy úgy is lehetne fogalmazni, hogy amelyben a legkevésbé homályosodott el az eredetileg közvetlenül tapasztalt igazság. Ez a jelenleg fellelhető doktrínák körében az ind–hindu hagyomány, illetve ennek darsanái, ezen belül főleg a sánkhya, de nem ragadva ki azt a többi öt darsanával alkotott szerves egységéből, valamint azt is rögtön hozzátéve, hogy ez a nevesítés nem a többi tradicionális doktrína rovására történik, amelyek – megfelelő tanulmányozás, a szimbólumok nyelvének értése esetén – ugyanolyan feltáró erejűek lehetnek, és ezért lehetőség szerint ezeket is a legelmélyültebben és természetesen minden besulykolt antitradicionális előítélettől szabadon kell tanulmányozni.

– Mennyiben értelmetlen elvetni a fizikai univerzum korai állapotainak leírására irányuló kísérleteket illetve törekvéseket; és miben nyilvánul meg a „big bang” elmélet banalitása?

– Ha itt a modern tudományos módszerekre gondolunk, és amennyiben az ember ténylegesen közelebb akar kerülni az igazsághoz, akkor a fizikai univerzum korai állapotának leírására irányuló kísérleteket teljesen el lehet vetni. A modern tudománynak minden, sokak fülében hangzatos terminológiája ellenére nem áll módjában ilyen léptékű kérdésekre érdemi válaszokat adni. A modern tudós – mint ahogy egyébként mindenki más – kizárólag saját aktuális tudati állapotának (és szellemi szintjének) kivetüléseit képes tapasztalni a létben, ez pedig egy olyan „ördögi kört” képez körülötte, amelyből a valódi princípiumok hiányában soha nem lesz képes kiszabadulni. Mindenki a saját világának a rabja. és ennek a modern „tudósi” tudati állapotnak a kozmogóniai kivetülése az, hogy kezdetben (a lineárisan felfogott idő elején) volt a „nagy bumm”: a kozmikus méretű „atomtojás” felrobbant. A kiagyaló Lemaître abbét talán kissé túlságosan megigézte Hirosima, vagy éppenséggel az ősi hindu Hiranyagarbha-teóriát hallotta félre – ki tudja? Arról nem is beszélve, hogy a modern tudományos „mitológia” a lényegi kérdésre, miszerint az a bizonyos valami, amely az állítólagos „nagy bummban” felrobbant, honnan lett vagy hogyan keletkezett, nem ad választ. (Mellesleg ugyanez a probléma például a biológus Crick úgynevezett „pánspermium” elméletével is, amely állítólag a földi élet keletkezésére adna választ.) Továbbá: minden olyan felvetés, amely a tapasztaló szubjektum, vagy élesebbre állítva a dolgot, az én tudatomtól független lét fennálltából indul ki (mint az egész modern tudomány) elfogadhatatlan (és ha úgy tetszik „banális”). Be kell látni: ha én nem vagyok, nincs se univerzum, se úgynevezett „nagy bumm”, se „nagy reccs”, se semmi. Ezeket – függetlenül attól, hogy elméletileg elfogadom vagy nem, valamint mindig egyes szám első személyben felvetve – én gondolom el, az én illúzióim. Némileg kisarkítva, azt lehet mondani, hogy az univerzum és az állítólagos „nagy bumm” és minden ilyen rendű felvethető dolog elsődleges princípiuma én-önmagam vagyok. Minden, ami létezik a megnyilvánuló létben általam létezik, és az egész lét az én-önmagam léte, az én létem, és a létnek ezért nincs más, csupán illuzórius realitása: kétségtelenül van, de általam van és a tudatomban van, tudat pedig egyetlen van, és az az én tudatom.

Mellesleg, hogy itt a konkrét probléma kapcsán mennyi mindent lehetne a szokásos lapos elmélete(ke)n kívül felvetni, csak annyit: vajon hogyan cáfolná meg akárki, ha azt állítanánk, hogy az egész univerzum kvázi egyetlen másodperce áll fenn? Ne feledjük, az időt is (így az egész múltat) a jelen pillanatból gondolom el. – Az univerzum eredete én-önmagamban nunc stans, itt és most van (és ennek természetesen nem mond ellent egyetlen tradicionális kozmogónia sem).

Amennyiben nem modern „tudományos” teóriákra gondolunk, a fizikai univerzum korai állapotának leírására irányuló kísérletek és törekvések egyrészt nyitott kapukat döngetnek, mert ezek a leírások léteznek, éppen a tradicionális kozmogóniákban és kozmológiákban. Másrészt mint rendkívüli lehetőség fennáll az is, hogy a metafizikai önmegvalósítás (a yoga vagy ennek ekvivalense) útját bejárva a kaivalya és a nirvikalpa samãdhi állapot feletti állapotaiból valaki mintegy akaratlagosan visszatérve mondjuk a jelenlegi kondíciókkal körülvett létezésbe – akár új formában, de magától értetődően tökéletes összhangban a tradicionális kozmológiákkal – leírja „a fizikai univerzum korai állapotát”, egy olyan konzekvenciális távlat felmutatása érdekében, amely az ebből az állapotból az önvaló irányába való kiemelkedést az értő megvalósító számára lehetővé teszi. Más szellemi ok ugyanis nincs ilyesfajta deskripciók megalkotására.

– Mennyiben értelmetlen felvetni a kérdést, hogy történt-e keletkezési illetve teológiai értelemben vett teremtési aktus a fizikai kozmoszra vonatkozóan?

– Ha ezt úgy értenénk, hogy a fizikai kozmosz valamifajta tudattól független objektív realitásként jött létre, vagy nem jött létre, hanem mindig is fennállt, akkor arra azt kell válaszolni, hogy ilyesmi nincs, és akkor egy teológiai értelemben vett teremtési aktus felvetése a fizikai kozmoszra vonatkozóan feltétlenül érvényesebb. Hozzá kell azonban tenni, hogy a teremtés (creatio) teóriáját a maga megfelelő rangján kell artikulálni, elkerülve a nem ritkán meglehetősen lapos és vulgáris kreácionista elméleteket. Ennek megfelelően „a legmagasabb értelemben nincs sem teremtettség, sem nem-teremtettség, nincs sem teremetés, sem nem-teremtés”. Ha pedig – bizonyos engedmény gyanánt – elfogadjuk egy organikus, proporcionalisztikus és hierarchiko-graduális teremtés létét, azt is megfelelő artikulálásban kell tennünk, olyan teremtési szinteket különböztetve meg, mint creatio emanativa, creativa creativa, creatio formativa és creatio factiva összhangban például az ősi héber, kabbalista kozmogónia teremtési és ontológiai szintjeivel, az acílúttal, beriáh-val, yeciráh-val és assziyáh-val, aminek egy „egyszerűsített”, de természetesen a maga szintjén érvényes verziója jelenik meg a Thóra vagy Mózes első könyvében, a Genezisben, a sokak által egyedül ismerni vélt tradicionális kozmogóniában.

– Melyek az ön által korábban említett „tradicionális kozmogónia formái”?

– Tulajdonképpen minden tradíciónak van – akár több – kozmogóniája, ugyanakkor van olyan tradíció is, ahol ez elsősorban a nem-theoretikus jelleg miatt kevéssé kidolgozott vagy mellékes jelentőségű (pl. eredeti buddhizmus). Ilyenek vázlatosan és természetesen a teljesség igénye nélkül: elsősorban – a részben már említett – ind-hindu theo- és kozmogóniák (ezeket – bár nem igazán adekvát módon – összefoglalja például M. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története. I. köt. 75. fejezet. „Kozmogóniák és metafizika” 195–198. o. A sánkya kapcsán általánosságban lásd R. Guénon: általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához; valamint részletesebben Hamvas Béla: Isvarakrisna– Számkhyakárika); a kínai–taoista kozmogóniák (pl. Panku mítosz); a sumér–akkád kozmogóniák (Enuma elis c. szentkönyv; vagy megfelelő interpretációban maga az asztrológia); óegyiptomi kozmogónia (Koporsószövegek, Pert em Heru); mezopotámiai (Gilgames); a fenti héber kozmogónia (kabbala, Sepher Jezirah) és erre alapuló átdolgozások (Böhme, és főleg Mysterium Pansophicuma; Agrippa von Nettesheim aritmológiája, stb.); ógörög kozmogóniák (Hésiodos: Istenek születése; orphikus himnuszok, pl. A Rhapszodosz Theogóniája; Pindaros: I. Nemeai óda, Mitológia; a pythagoreizmus aritmológiája, stb.); óiráni kozmogóniák, mazdaizmus (Jasna); vagy az ógermán Völuspá, a Gylfaginning 4–9; a finn Kalevala, vagy az amerikai indián kozmogóniák (északi, azték, maja, pl. Popol Wuh); és végül, de nem utolsó sorban az ősmagyar kozmogónia (pl. Arany Atyácska és a Tetejetlen Fa) stb.

3. A korábbiak kapcsán tisztáznom kell, hogy az általam használt „tudományos-vulgáris” nyelvezet számomra csupán annyiban aktuális, amennyiben olyan a valóság szintén alacsonyabb szintű leírását szolgáló hipotézisek artikulálásra szolgál, melyek szemlélődésem során felszínre kerültek: ebből a szempontból kényszerhelyzetben vagyok a terminusok használatát illetően, tudniillik hiába ismerem például tökéletesen az „anyag” terminus eredetét, eredeti értelmét, jelentését és jelölését, és vagyok tisztában azzal, hogy a tudósok többségének halvány fogalma sincs arról, ha emellett – valóban a jelen korszakot definiálva (és ezzel az igazi tradicionális értékeket aktuálisan tagadva) igencsak kevesen látnak tisztán a „a nyelvi zűrzavar közepén”.

Fentiek kapcsán szeretném közölni, hogy a legteljesebb értelemben vett antitradicionális „modern tudomány” számomra addig a pontig rendelkezik több-kevesebb értelemmel és értékkel, amíg – önt idézve – „a valóság legszűkebb tartományát, a korporális exszisztenciát vizsgálva bizonyos tényeket megállapít”; ami ezen túlmutatna, azaz a válaszadás a miértekre és a végső okokra, a legteljesebb értelemben vett metafizikára – így tehát a tradicionalitásra tartozik.

Rendkívül sokat mondó és jellemző (mintegy definiáló értékű) jelenség, hogy amikor levelezésem során több tudományos fórumon is próbáltam eloszlatni a „big bang” elmélet körül kialakult áltudományos mítoszt (és ugyancsak rákényszerítve az antitradicionális értelmű – ezáltal természetesen értelmetlen – terminusok használatára) próbáltam megvilágítani az elmélet nyilvánvaló – fogalmazzuk így – hiányosságait, állandóan süket fülekre és egyöntetű elutasításra találtam (a magyar élet és Tudomány c. folyóirat élen jár ebben a szellemi arroganciában és defektusban, de a teljesség igénye nélkül tudnám idesorolni a Natura, a Sky and Telescope, az Astronomy és az American Science című folyóiratokat is).

Ezek után feltennék két számomra eddig tisztázatlan kérdést, az alábbi idézet kapcsán.

„Egyetlen atom rejtélyének megfejtése az egész teremtés Misztériumába bepillantást nyújt, a belsőbe éppúgy, mint a külsőbe. és látod majd, hogy Alláh mindent megteremtett, de a láthatatlan világban és a látható világban is csak ő van, mert a két világnak egyáltalán nincs saját léte. Az Egyetlen e leírásának megvalósítása megszabadít a teremtmények egymás mellett létezésének délibábjától, és az ember szellemét az oksági lánc kiindulópontjához vezeti vissza: hogy itt keresse nem-tudása gyökerét, és annak kialvását egy egyetlen való megismerésben. […] Az Egyetlen – közvetítő Létként – meg nem nyilatkozott és látszólag megnyilatkozott egyszerre; ez a sokféle találkozási vagy csatlakozási pontja az Eggyel vagy az abszolút Léttel. Az Egyhez való első kapcsolódásban minden egyedül van Vele teljes „Magányban”; az ő, és ő az, s nincsen különbség köztük: nincs ott semmilyen sokaság, csak az ő »páratlan Egysége«.

Másként szólva, nem megnyilatkozott »megváltoztathatatlan lényegében« minden »Egyetlen Lényeg«; látszatszerű megnyilatkozása az Egyetlen sajátos »fogékonysága« Maga iránt, és végtelen és megkülönböztetetlen természetében, a »Lét Egységében« az összes többi »lényeggel« azonos.”

Helyes-e a fenti szövegrész tartalmát elfogadnom, és ezt úgy értelmeznem, mint a „kvázi-kreacionista”, 'autotranszmutacionalitás' egyik értelmezését, illetve leírását?

– Ezt a szövegrészletet, amelyben Leo Schaya² részben Muhyí al-Dín ibn-'Arabít idézi, részben a szúfi mestert kommentálja, tradicionális nézőpontból természetesen helyes elfogadni. Azonban a „kreacionizmus” kifejezést e ponton – ha lehet – már érdemes elkerülni (vagy ezért indokolt legalábbis a „kvázi” előtag használata). Az idézet ugyanis tulajdonképpen egy lehetséges tradicionális kozmogónia egyik exegetikája, és ha így határozzuk meg, minden további „-izmus” mellőzhető.

Mint ismeretes a kreacionizmus viszonylag új keletű nyugati és filozófiai elmélet; az úgynevezett biológiai idealizmus egyik formája, aminek fő képviselői Karl von Linné, Georges Cuvier és Jean Louis Rodolphe Agasiz (biológusok) voltak; érdemük, hogy egyikük sem fogadta el az evolúciót; Linné a fajok állandóságát tételezte, Cuvier pedig azt mondta, hogy Isten mint extramateriális erő kataklizmák, „katasztrófák” révén avatkozik be a megnyilvánulás folyamatába… Ezen elméleteknek a ma általánosan elfogadottakhoz képest nyilvánvalóan vannak bizonyos értékei (nem véletlenül támadta őket például a teljesen tévutakon járó Engels). Arról azonban szó sincs, hogy ezek – és ilyenformán a par excellence kreacionizmus – egy metafizikai és spirituális értelemben felvetődő tradicionalitás nézőpontjából minden további nélkül elfogadhatók lennének.

Amennyiben a kreacionizmust nem a most vázolt filozófiatörténeti vonatkozásban értelmezzük, hanem pusztán etimológiailag, vagyis mint egy adekvát értelemben felvetett „teremtés-irányzatot”, akkor – megengedőleg – szóba jöhet a használata (ekkor téve hozzá a „kvázi” előtagot, és azt, hogy ezt mindig korrigált és „megengedő” értelemben használjuk).

Az autotraszmutáció, vagyis az 'önátváltoztatás' már a lehető legjobb kifejezések egyike, mert képes kifejezni azt, hogy minden, az egész létesült lét, a kozmosz, a természet (ami nem csak azzal azonos, amit ma értenek rajta), a fajok, az emberek, egyszóval minden önmagamból mint metafizikai Princípiumból származik egy ontológiai rendű theorgiko-mágikus önátváltoztatási–önátalakítási tett és/vagy processzus révén; de úgy, hogy eközben én-önmagam tökéletesen változatlan, és én-önmagammal azonos maradok. Konkrétan ez az idézett két szövegrészletből csak implicit módon derül ki, de mind ibn-'Arabí mester, mind Leo Schaya tisztában voltak ezzel a valóban centrális jelentőségű igazsággal, hiszen más helyeken ennek explicit tanúbizonyságát is tették (Schaya például éppen a hivatkozott könyv VIII. fejezetében is, aminek már a címe is sokatmondó: „Aki ismeri önmagát, ismeri Urát”. Vagyis – első kérdése harmadik részére válaszolva – ez valóban tekinthető az autotranszmutacionalitás egy lehetséges – implicit – értelmezésének, illetve leírásának (függetlenül attól, hogy Schaya nem használta ezt a kifejezést).

Közbevetőleg jegyzem meg: az, hogy egy ezoterikus és beavatási doktrína a megfogalmazását tekintve mikor vált át egyes szám harmadik személyből egyes szám elsőre, vagyis az Abszolútum vonatkozásában az ő-ről énre, tulajdonképpen – ha szabad itt ezt a kifejezést használni – „technikai” kérdés. Egy tradicionális doktrínánál (még az exoterikusoknál is!) azonban minden esetben többé-kevésbé közvetlenül megtehető az átváltás, és soha nem jellemzi az ő-nek mint heterotheosznak a végérvényességében való hit, hiszen ez a szó eredeti értelmében vett „bálványimádás” lenne. Lehetséges egy olyan módszertan is, miszerint az „Aham-Átmá Brahma asmi”, az 'én-önmagam vagyok az Abszolútum' tétel igazságát nem az utolsó pillanatban, egy végső tanítás formájában fejtjük ki, hanem az első pillanattól kezdve ezt tételezzük, és ennek az eleinte relatív igazságát akarjuk egy intenzifikáció értelmében egyre tökéletesebben aktuálissá tenni. Ez a rendkívül „élesre állítottság” felbecsülhetetlen értéke mellett természetesen jelentős veszélyeket is hordoz, leginkább azt, hogy valaki – tökéletlen értéséből kifolyólag – részben vagy egészében illuzórius individualitását azonosítja a metafizikai Abszolútummal. Végül itt még azt kell megjegyezni, hogy ez a módszer nem zárja ki a másik említett módszer érvényességét sem.

– A tapasztalható „anyag” tekinthető-e Egynek mint a létezés okának, abban az értelemben, hogy „létezés” alatt most a megnyilvánult univerzumot értem?

– Először is az „anyag” – az ön által elmondottakra is tekintettel e fogalmat immáron szigorúan a maga megfelelő, eredeti értelmében használom – mint materia prima soha, sehol sem tapasztalható: nem csak azért, mert nem vagyunk elég „ügyesek” ahhoz, hogy tapasztaljuk (tehát nem érzékszervek, műszerek vagy ilyesmik kérdése), hanem azért, mert a szó legszorosabb értelmében véve nincs benne semmi tapasztalható; az anyag ugyanis maga a semmi, egy tiszta passzív potencialitás értelmében, és ezáltal – bár (megismételve) maga szigorúan semmi – potenciálisan bármivé, mindenné lehet. Bármi, ami bármilyen módon tapasztalható már nem pusztán anyag, hanem olyasvalami, aminek kétségtelenül az anyag a szubsztanciális bázisa, de amiben már úgyszólván jelen van egy másik, elsődlegesebb princípium is: a formaadó szellem (vagy az, ami más neveken ugyanezt jelöli). Az anyag tehát az esszenciális szellem mint formaadó princípium akciójára lép ki minőségtelen gyökértermészeti (nirguna mula prakrti) állapotából, és a formaadó (purusai) princípiummal „kontaminálódva”, mintegy reakcióként megszüli az összes megnyilvánuló entitást. (Filozófiai síkon egyébként közelítőleg ezt fejezné ki Aristotelés „hylemorphizmusa”.)

Másodszor – és ez a tulajdonképpeni válasz a kérdésre –: az anyag eredeti, legitim értelmezésében sem tekinthető semmiképpen az Egynek, a (megnyilvánuló) létezés (exsistentia) okának. Az 'anyag' – és erről a szanszkrit megfelelője, a prak,ti etimológiája ad eligazítást – tulajdonképpen egy 'elő-teremtettség', egy teremtést „megelőző” elő-teremtés teremtménye. Ez mint „Magna Mater Genetrix” („Nagy Anya”) vagy „Nagy Istennő” szüli meg a különböző létezőket, de eredendően mindig a férfiúi isteni Szellem akciójára reagálván. Aritmognosztikai értelemben tehát az Egy a férfiúi Purusa, a Szellem, az abszolút Esszencia és az ezzel analóg princípiumok, míg ellenben az anyag, a prak,ti, a szubsztancia a kettő. Mint említettem igen fontos az, hogy az anyag soha, semmiképpen sem lesz önmagától valamivé, amit teljesen kizár tiszta passzív volta: az autotraszmutáció tehát nem az anyag önátváltoztatása, hanem – és ez a lényeg! – metafizikai Egón-Autoné vagyis 'önmagamé'. A kezdetben – amiről azt írja a Brhadáranyaka-upanisad, hogy „az egész világ önmagam voltam” – először is „megteremtem” önmagamat (theogónia). Ez úgy lehetséges, hogy – bár tökéletlen a kifejezés – „létrehozok” valamit, ami Nem-önmagam vagyok, és ez: a Semmi, a „női” anyag. Ehhez a Semmihez képest válok – az anyag oldaláról nézve – Valamivé: metafizikai önmagammá, Istenné. Minden lehetséges létforma pedig – rangot és értéket e két Princípiumból való részesedési aránya szerint nyerve – önnön modalitásom.

E ponton és az egész problematika kapcsán utalnom kell a Tradíció évkönyv 1999. évi számának „A Metafizikai Kettős” című írására, s ezen belül is az 50. oldalon található ábrára, aminek megértése e vonatkozásban orientatív hatású lehet.

Érdekességként említem, hogy magának az anyagnak a „keletkezéséről” – többek között – így beszél egy exoterikus tanítás, ahol megszemélyesítve mint Mária (etim.materia, mátrix stb.) lép elő (úgy is mondhatnánk, hogy az anyag így „beszél” önmagáról):

„Az úr az ő útának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen. örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala; még mikor semmi források, vízzel teljesen nem voltak…” (Példabeszédek 7:22–24. lásd tovább is.)

Az anyag tehát semmilyen érelemben nem tekinthető az Egynek, a létesült és megnyilvánuló lét okának, amit egyébként a monizmus egyik – tegyük hozzá, rosszabbik – változata, a materializmus hirdet. A valódi tradicionális szemlélet azonban nem csak ebben az értelemben nem monista, hanem a monizmus másik formájának értelmében sem, miszerint – szemben az anyaggal – a szellem lenne a legelső vagy egyetlen princípium, mint azt a spiritualizmus véli. Tudniillik – a legősibb doktrínákkal összhangban – egy mindkettőt megelőző és meghaladó abszolút Princípiumról, egy Principium Principiorumról is beszélünk, ami/aki advaita vagyis 'nem-kettős' mind az anyaghoz, mind a Szellemhez képest transzcendens, és ami/aki aritmognosztikailag kifejezve a metafizikai Zéró: a Lét (Sat) és Nem-Lét (Asat) Léten és Nem-Léten túli abszolút egysége (Sadasat). Ez tulajdonképpen az egyetemes, nem-megnyilvánuló metafizikai Abszolútum, amit/akit ekkor már/még „önmagamnak” sem nevezhetek, hiszen itt nincs semmi Nem-önmagam, ami velem valamilyen értelemben és valamiféleképpen szemben állna, márpedig énről, önmagamról csak onnantól/addig van értelme beszélni, ahonnan fogva/amíg van valami nem-én vagy nem-önmagam, ez utóbbi viszont kizárólag egy illúzió és létrendi álmodás következménye, amely itt és most maradéktalanul szertefoszlik a tökéletesen teljes Felébredettségben.

(Tradíció.org)

Szerkesztői jegyzet:

1. Lásd Jean-Michel Maldamé OP: ősrobbanás és Teremtés. Tanítvány. A magyar domonkosok lapja, 2001/3–4. sz. 85–101 o.

2. A zsidó származású Leo Schaya kiváló követendő példa lehet minden, a tradicionalitás felé tájékozódó, és ipso facto a modern felforgatás generálásától és az ezen keresztüli kárhozatos világhódítás mániájától elállni szándékozó zsidó számára is. Lásd még L. Schaya: Az ember és az Abszolútum a Kabbala szerint. Budapest, 2002, Arcticus Kiadó.