"Ha ön olyan okos ember lenne, mint amilyen rossz katona, akkor halál helyett húsz év sáncra ítéltetett volna bennünket. Ott ugyanúgy elpusztulunk, és még el is felejtenek. Így azonban annak a forradalomnak leszünk a jelképei, melyet ön el akart tiporni."
(Kazinczy Lajos Haynauhoz intézett sorai)
Az 1848. március-áprilisi "törvényes forradalom" után az új magyar kormányzat rövid időn belül polgárháborús konfliktusba bonyolódott a hazai nemzetiségek közül a szerbekkel és a románokkal, majd szeptemberben a horvátokkal is. A Jellasics-féle hadművelet egyben az Ausztriával vívandó háború nyitó fejezete is volt. A bécsi udvar által indított, Windisch-Gratz tábornok által vezetett második, hazánk elleni katonai invázió válságos helyzetet teremtett Magyarországon. Pest-Buda kényszerű feladása után a parlament és a kormány Debrecenbe tette át a székhelyét 1848 szilveszterén. A dicsőséges, 1849. április-májusi tavaszi hadjárat során azonban a magyar honvédek csaknem az egész ország területét - beleértve a fővárost is - felszabadították, és kiűzték Windisch-Gratz megszálló hadait hazánk földjéről.
A tavaszi harctéri sikerekkel egyidejűleg radikális politikai változások is bekövetkeztek Debrecenben: az ottani református Nagytemplomban 1849. április 14-én az országgyűlés kinyilvánította Magyarország függetlenségét, detronizálta a Habsburg-házat, s átmeneti időszakra ideiglenes államfővé választotta kormányzói minőségben Kossuth Lajost. 1848 decemberében - hadjáratának megindítása előtt - Windisch-Gratz palotaforradalmat hajtott végre Bécsben: lemondatta a trónról V. Ferdinándot (1835-1848), s helyére az ifjú, 18 esztendős Ferenc Józsefet (1848-1916) ültette. A magyar államjog szerint azonban Ferenc József csak 1867. június 8-ától, a Mátyás-templomban történt megkoronázásának napjától tekinthető törvényesen uralkodó királynak, annál is inkább, mert Bécs "elfelejtette" kikérni a magyar Országgyűlés jóváhagyását az uralkodó személyének megváltoztatásához.
A tavaszi hadjáratban elszenvedett osztrák vereség döntő elhatározásra késztette Ferenc Józsefet. A szent szövetségi rendszer keretein belül élő kölcsönös katonai segítségnyújtás lehetőségét kihasználva, diplomáciai előkészítő tárgyalások után 1849. május 1-jén a hivatalos állami lapban, a Wiener Zeitungban maga kérte az orosz uralkodó, I. Miklós (1825-1855) katonai beavatkozását. A cár készségesen teljesítette Ferenc József kérését, s 1849 júniusában megindult az orosz intervenció Magyarország ellen Paszkievics herceg vezényletével. A két nagyhatalom hadseregének gigantikus túlerejével szemben a magyar honvédek alulmaradtak, s 1849. augusztus 13-án Görgei főparancsnok Világosnál letette az oroszok előtt a fegyvert.
Bécsben a magyar "rebelliót" keményen megtorolni kívánó politikai és katonai körök kerekedtek felül 1849 folyamán. Schwarzenberg herceg, osztrák miniszterelnök egy korábbi nyilatkozata nem sok jót ígért a szabadságharcban részt vevő politikai és katonai vezetők számára. Az ominózus kijelentés így hangzott: "Was ist denn die ungarische Nation! Diese waren und sind immer Rebellen gewesen, die man vernichten, ja für immer unschadlich machen muss". Vagyis: "Ugyan, mi az a magyar nemzet! Ezek mindig is lázadók voltak, akiket meg kell semmisíteni, és egyszer s mindenkorra ártalmatlanná kell tenni".
Az osztrákok nem válogatás nélkül álltak bosszút, de azoknál, akiket kiválasztottak, a megtorlás gyors és brutális volt. A közkatonák őrmestertől lefelé amnesztiában részesültek, de minden szolgálatra alkalmas honvédet besoroztak közlegényként a császári-királyi seregbe. Osztrák haditörvényszék elé került viszont minden magasabb rangú honvédtiszt, s mindazok a tisztek, akik már a háború előtt is ilyen minőségben szolgáltak. Az osztrák kormány Julius Jacob von Haynau táborszernagyot, a magyarországi és erdélyi hadak főparancsnokát mint császári-királyi teljhatalmú diktátort bízta meg a büntető határozatok végrehajtásával.
Haynau e politikai hitvallás - miként azt a Radetzky tábornoknak írott levelében megfogalmazta - szellemében fogott neki a magyarországi "konszolidációnak": "Rendet fogok itt csinálni, százakat lövetek agyon nyugodt lelkiismerettel". Valóban, a magyar történelemben addig példa nélkül álló megtorlás követte az 1848-1849. évi forradalmat és szabadságharcot. Az osztrák katonai törvényszékek 500 felkelő civilt és katonát ítéltek halálra, és mintegy 120-on végre is hajtották a kivégzést. 1500 személy került a hadbírósági végzések alapján sokévi - általában tíz és húsz esztendő közötti időtartamú - várfogságra. Mintegy 3-4000 honvédtisztet közlegényként lefokozva büntetőszázadokba soroztak, és az itáliai hadszíntérre vezényelték őket.
A legnevezetesebb per Aradon folyt, ahol egyszerre 14 tábornokot ítéltek halálra. (Valójában közülük Lázár Vilmos csak ezredes volt, történelmi emlékezetünk azonban őt is tábornokként őrizte meg az utódok számára.) Gáspár András kivételével, akinek az ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták, mindet kivégezték. 1849. október 6-án, Latour gróf osztrák hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulóján, s Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján (Klapka György Világos után még csaknem két hónapig tartotta ezt a fontos erődöt) foganatosították a halálos ítéleteket. Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az Újépület, a Neugebaude udvarán gróf Batthyány Lajost, az első független, felelős magyar kormány miniszterelnökét is. 1849. október 5-én a 13 mártír honvédtábornokot az aradi haditörvényszék Karl Ernst törzshadbíró elnökletével felségárulás, hazaárulás, gyilkosság, hitszegés, lázadás, illetve esküszegés bűntettében marasztalta el, ezért valamennyiüket lefokozással és teljes vagyonelkobzással sújtotta, s kötél általi halálbüntetésre ítélte.
Barabás Miklós: A 13 aradi vértanú
Kik voltak ezek a hős, mártír honvédtábornokok? Aulich Lajos 57 éves, katolikus, nőtlen, pozsonyi német családban született, magyarul nem tudott, de a magyar alkotmányra tett esküt, s ezt mindhalálig megtartotta; Damjanich János 45 éves, görögkeleti vallású, nős, határőrvidéki szerb katonacsalád sarja, 1848 áprilisában rendreutasítja a Magyarországot szidalmazó Haynau altábornagyot, s emiatt az olasz hadszíntérre vezénylik; Dessewffy Arisztid 47 esztendős, evangélikus, özvegy, valamennyi gyermekét eltemette, majd 1849 -ben egy hónappal halála előtt újranősült; Kiss Ernő 50 éves, özvegy, három élő gyermeke volt, magyar-örmény származású, mesésen gazdag földbirtokos; Knézics Károly 41 éves, katolikus, nős, két gyermek atyja, horvát családban született; Láhner György 54 éves, katolikus, nős, egy gyermek apja, magyarországi német; Lázár Vilmos 34 esztendős, katolikus, nős, három gyermeket hagyott árván, magyar-örmény származású volt; gróf Leiningen-Westerburg Károly 30 éves, katolikus, nős, három gyermek atyja, birodalmi német, a hesseni nagyhercegségben született; Nagysándor József 45 esztendős, katolikus, nőtlen; Pöltenberg Ernő 36 éves, katolikus, nős, három gyermeke született, osztrák-német család sarja, magyarul csak káromkodni tudott; Schweidel József 53 éves, katolikus, nős, három gyermeke volt, magyarországi német származású; Török Ignác 54 éves, katolikus, nőtlen, kiváló hadmérnök, Komárom várát az ő tervei szerint építették át bevehetetlen erőddé; Gróf Vécsey Károly 42 éves, katolikus, nős, császári-királyi kamarás, apja lovassági tábornok volt az osztrák oldalon, s a fia ellen tüzelte levelével a hadbírókat.
Az aradi tizenhárom közül négy főtiszt, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, valamint Schweidel József büntetését végül a bresciai hiéna, Haynau táborszernagy őexcellenciája "lőpor és golyó általi halálra enyhíteni kegyeskedett".
Aztán másnap, október 6-án elérkezett a "dies irae", a harag napja. Amikor a papok hajnali kettő és három közt megjelentek a tábornokoknál, az emberi tisztaság és a morális nagyság megrendítően katartikus példáival szembesülhettek. A legtöbben már ébren voltak: Aulich Horatius verseit olvasgatta az asztalra kirakott feszület két oldalán álló gyertya fényénél, Török a modern erődépítészet atyamesterének, a Napkirály hadmérnökének, Vaubannak a várépítésről szóló könyvét tanulmányozta, Láhner elővette kedvelt fuvoláját, és a haldokló Edgar búcsúáriáját játszotta el Donizetti Lammarmoori Luciájából, Dessewffy pedig - az igazak nyugodt lelkiismeretének bizonyítéka - jóízűen aludt, amikor a református lelkész belépett hozzá. Damjanich éppen befejezte az éjszaka, feleségének vigasztalására írott, szívfacsaróan gyönyörűséges imáját, amely méltó arra, hogy teljes egészében és szó szerint közöljük:
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich
Emíliának vigasztalásul
Döbbenetesen felkavaró Leiningennek sógorához, Rohonczy Lipót - ugyancsak fogoly - huszárezredeshez írott búcsúlevele, amelyet egy helyen ez a mondat szakít félbe:
Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.
Amikor eljött az ítélet-végrehajtás kitűzött időpontja, először az agyonlövetésre "kedvezményezetteket" vezették elő. (Haynau és az egész osztrák hadbíróság részéről vérlázító, orbitálisan aljas gaztett volt, hogy hős katonákat, s a magyar miniszterelnököt, egy ősi arisztokrata család sarját - az európai és hazai jogszokásokat és íratlan ítélkezési normákat lábbal tiporva - erőszakos, köztörvényes bűnelkövetőknek kijáró módon, akasztásra ítélt.) Miután Dessewffyt, Kiss Ernőt, Lázárt és Schweidelt a vár hátsó kapujánál húzódó sáncoknál lévő vesztőhelyre vezették, felsorakozott 12 gyalogos katona töltött fegyverekkel, s az ima, majd az ítélet felolvasása után elhangzott a tűzparancs. Három tábornok azonnal meghalt, Kiss Ernő, aki előzőleg nem hagyta bekötni a szemét, életben maradt, mert csupán a vállát érintette egy golyó. S ekkor a vitéz magyar tábornok örök időkre szóló példát hagyományozott a kései utódokra arról, hogyan hal meg katonához méltóan és férfias bátorsággal egy nemzet mártírja. Kiss Ernő jól érthetően a következő parancsot adta a kivégzőosztagnak: "Miféle katona az, aki még célozni sem tud?! Isten büntesse meg hazám hóhérait! Cél: Kiss Ernő honvéd altábornagy! Tűz!"...
Ezután került sor a kilenc kötél általi halálra ítélt tábornokra. Őket bő negyedórás gyalogmenet után vezették a Maros-parti mezőn felállított akasztófákhoz. Damjanichot - akit még a nyár elején, úti kocsijának kipróbálásakor baleset ért Komáromban, s eltörte a bokáját - azon a hulladékszállításra szolgáló szekéren vitték a vesztőhelyre, amelyen a várból a szemetet szokták fuvarozni. Először Pöltenberg akasztására került sor. A hadbíróság őt találta a legkevésbé vétkesnek, hiszen kegyelemre is ajánlotta. Utána Török, majd Láhner következett - két olyan tábornok, aki nem hadvezérként, hanem szakemberként tevékenykedett a honvédség kötelékében. Ezt követően jöttek a hadtestparancsnokok: Knézics, Nagysándor, Leiningen - akit osztrák foglyok lemészárlásával is megvádoltak, teljesen alaptalan koholmányként -, Aulich - hadügyminiszteri tevékenységét vették súlyosbító körülménynek -, majd Damjanich. Az ő kivégzése - akárcsak Leiningené - magas termete, illetve az akasztófák alacsony mivolta miatt gyötrelmes és lassú volt. Utolsónak Vécseyről oldották le a láncot. Neki már nem maradt senki, akitől elbúcsúzhatott volna, a szemtanúk mégis egy lélekemelően megrázó élmény részesei lehettek. Vécsey, aki egy korábbi összeszólalkozásuk okán haragot tartott Damjanichcsal, odalépett a bitófán lógó, élettelen bajtársa holttestéhez, térdre ereszkedett, majd kezet csókolt neki. Ő, az arisztokrata mágnás, a grófi címet viselő császári-királyi kamarás - akit egy világ választott el a közrendű származású, szerbnek született katonától - csókolt kezet a félig paraszti származású, halálig személyes ellenségének tekintett vértanú társának.
A nemzeti hagyomány 13 aradi vértanút tart számon, s valóban, a gyászos emlékezetű október 6-án ennyi honvédtábornokot végeztek ki 161 esztendővel ezelőtt. Méltán említhetjük azonban 14. magyar mártírként nemzeti kultúránk és nyelvünk megújítójának a fiát, a majd' három héttel később kivégzett Kazinczy Lajost. A 29 éves hadosztályparancsnok "bűne" - azon túl, hogy csatlakozott a nemzeti véderőhöz és harcolt a császáriak ellen - az volt, hogy tíz évvel korábban Prágában egy hölgytársaságban finom iróniával nevetségessé tette Haynaut, s ő nem felejtett. A legenda szerint a diktátor személyesen utazott le Aradra, hogy aláírja Kazinczy halálos ítéletét. Amikor utolsó, négyszemközti találkozásukkor, október 24-én Kazinczy Lajos egyszerűen "báró Haynaunak" szólította a bresciai hiénát, a teljhatalmú úr figyelmeztette arra, miszerint az ő titulusa: táborszernagy úr őexcellenciája. A halálra ítélt ezredes ekkor vágta Haynau szemébe a kíméletlen igazságot: "Valóban rosszul mondtam, báró úr, az ön titulusa: hóhér". A történet sajnos, nem hiteles, hiszen Haynau október 24-én - dokumentumokkal bizonyíthatóan - Bécsben van, de a lényeget pontosan tükrözi. Végül október 25-én Kazinczyt agyonlövik. Holtteste ma is az aradi vár sáncárkában pihen.
Az aradi vértanúk közül a szabadságharc előtt egy sem politizált. Az osztrák katonai hatóságokkal egyiküknek sem volt soha semmi baja 1848 előtt, minősítési lapjukban, az ún. Conduite-List-ben is minden esetben kedvezően írnak róluk. A legváltozatosabb motivációs tényezők állították őket a magyar nemzeti ügy szolgálatába. Volt közöttük szabadelvű és konzervatív, republikánus és monarchista, magyar nacionalista és a világszabadságért küzdő, s persze a dicsőségvágy, a katonai ranglétrán történő előrejutás is ösztönözte őket. Bármely ok folytán választották is a magyar honvédséget a császári hadsereggel szemben, tudatában voltak annak, hogy az életüket teszik kockára, ha a magyar nemzeti önállóságért vívott harc végül elbukik. Mégis vállalták. S fogságuk idején azzal is tisztában voltak, hogy egy koncepciós perben szánnak nekik statisztaszerepet, hiszen a halálos ítéleteket már jó előre megfogalmazták. Nem könyörögtek és esedeztek kegyelemért, felemelt fejjel, igazuk biztos tudatában álltak Haynau ítélőszéke elé. Majd ekképpen néztek szembe a gyilkos sortűzzel, s mentek a hóhér kötele alá. Minden magyar lelkiismereti kötelessége megőrizni dicsőséges emléküket.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
Ajánló: A magyar szabadság szentjei - Az aradi tizenhármak (x)