Írásom korábbi részeiben megkíséreltem fölvázolni Széchenyi életútjának főbb élményeit, az őt ért hazai és európai kihívásokat, melyek végül is azt eredményezték, hogy ő lett a magyar reformmozgalom szellemi atyja, megindítója, továbbá röviden vázoltam, hogy a korszak programadó alapművében, a Stádiumban mely törvények megalkotását tekintette a magyar élet megújítása és modernizációja elengedhetetlen feltételének.

A soron következő, befejező részben pedig megpróbálom nagy vonalakban föltárni, miként is gondolta Széchenyi az általa körvonalazott stratégiai célkitűzés megvalósítását, továbbá egyfajta összegzésként mérlegre tenni az életművet, s elhelyezni a legnagyobb magyar munkásságát történelmünkben.

Széchenyi elvi kiindulópontja az volt, hogy az általa javasolt reformintézkedések megalkotása és kodifikálása elkerülhetetlen törvényszerűség, korparancs, amelyek végrehajtása elől nem térhetünk ki, ellenkező esetben ugyanis a magyarság mint nemzet megszűnik létezni, helyét a Kárpát-medencében a nála életképesebb és a modernizációra hajlandó germán és szláv népek foglalják el.

Az országon belül egyedül a nemességet - azon belül is az arisztokráciát - tartotta alkalmasnak és hivatottnak ara, hogy kijelölje és életbe léptesse a modernizációt lehetővé tevő reformokat. Ezen elgondolása teljesen helyénvaló volt, minthogy akkoriban a politizáló közvélemény azonos volt a nemesi társadalommal. Széchenyi őszintén hitte, miszerint csupán a főnemesség képes megítélni azt, mi a hasznos az országnak, és hogy ugyanezen elit kész is, vagy legalábbis többségében hajlandó a legfontosabb újítások felkarolására. E tekintetben a személyes példamutatás és ráhatás módszerét is igen fontosnak találta. Gondoljunk itt azokra az alkotásokra, amelyek ma is hirdetik létrehozójuk dicsőségét: a Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia (az nem alapítójának bűne, hogy ez az intézmény a társadalomtudományok területén napjainkban nem igazán magyar), a dunai és a balatoni hajóforgalom elindítása, a vasútépítkezés kezdetei stb. Ahogyan Németh László írta Széchenyi című művében, valóságos "nemzetalapító lovagrendet" akart az "erény és a haszon vallására áttért arisztokratákból" létrehozni. Tragédiájának egyik fő oka az lett, hogy nem tudott ilyen "lovagrendet" életre hívni. A főnemesség legkiválóbbjai, az árvízi hajós Wesselényi Miklós, Teleki László, a leendő első, mártírhalált szenvedő kormányfő, Batthyány Lajos később a köznemesi elithez csatlakoztak. Az 1830-as években azonban még bízik osztályostársai elszántságában. Andrássy Györgynek harmincadik születésnapjára egyfajta erkölcsi intelemként valóságos élettervet ír elő egy német nyelvű levélben: hogyan gazdálkodjék, mit tegyen magáért, barátaiért és legfőképpen a hazáért.

Széchenyi kíméletlenül feltárja nemzeti jellemhibáinkat is, vallja, hogy a butaságot, elbizakodottságot, hiúságot, tehát mindent, ami gyengévé tehet minket, köznevetség tárgyává kell tenni, s ez nemcsak helyénvaló, hanem morális kötelesség is. A kiművelt emberfők sokaságán áll vagy bukik programja megvalósításának sikere. Korszerű oktatás nélkül nincs korszerű, életerős, prosperáló társadalom, s egészséges nemzettudat sem. Nagyon jól tudták-tudják ezt a mai ultraliberálisok is, s mivel destruktív végső megoldásként egy kórosan frusztrált rabszolga-populáció kitenyésztése lebegett lelki szemeik előtt, ezért verték szét a - még Rákosit és Kádárt is viszonylag jó állapotban túlélő - magyar oktatási rendszert, nem pedig - közkeletű tévhit szerint - dilettantizmusból.

Kardinális kérdés a legnagyobb magyar programjának megvalósítását illetően az Ausztriához, pontosabban a Habsburg Birodalomhoz való viszonyunk kérdése. Nos, Széchenyi nemzeti létérdeknek tartja, hogy ne kerüljön összeütközésbe Magyarország a Habsburgokkal. Alapvetően két okból teszi ezt: egyrészt a konfrontáció, a fegyveres összeütközés végzetes lenne hazánk számára, másrészt a magyarországi polgárosodás folyamata elképzelhetetlen a bécsi kormányzat beleegyezése és jóindulata nélkül. Széchenyi életpályájának, valamint irodalmi munkásságának tükrében egy dolog kétségtelen: ő nem a nemzeti önállóság ügye iránti közömbösségből fordult el a hagyományos rendi-sérelmi, minden bajunk okát az Ausztriával való államközösségben megtalálni vélő politikától. Nem a nyilvánosságra kerülés igényével íródott naplóbejegyzéseiben ugyanis korántsem szűkölködik a nemzeti szuverenitást óhajtó, sőt, a Habsburg-ellenes kijelentésekkel. 1819-ben, Angliában jegyezte naplójába: "Nekünk nincs hadseregünk és létesitéséhez csak oly kevés hiányzik, mint amennyi Ausztria mostani uralkodói nemzedékének kipusztitásához. Oly közel van és mégis mindörökre - messze!" - húzta alá a merész vágyálmot. Tíz év múlva, 1829-ben, németországi útján pedig kitört belőle: "Hogy ha annyiféle kisebb-nagyobb független állam létezhetik, a magyarnak miért nem juthat egy sem?" "Sokat fecsegünk dicső eleinkről - írja naplójában - , pedig azok a legfontosabbról feledkeztek meg, a nemzeti függetlenségről. (...) Kutyákat kellene őseink mellé temetni". Írásaiból kitűnik, hogy nem éppen a legjobb véleményt formálja a Habsburgokról, s általában a koronás főkről, másfelől rokonszenvezik a köztársasági államformával is, de tudatában van annak, hogy a Habsburg Birodalom korántsem elég erős ahhoz, hogy az európai hatalmi sakktáblán megállja a helyét úgy, hogy közben belülről centrifugális erők próbálják meg gyengíteni, másfelől viszont elég erős ahhoz, hogy Magyarországra visszaüssön, mielőtt az még megerősödhetne, így a birodalmi államközösség fenntartása mellett kötelezte el magát. A 19. század harmincas éveiben a Habsburgok monarchiája megkerülhetetlen európai realitás, nyugat-európai útjain szerzett tapasztalatai birtokában Széchenyi világosan látja Magyarország helyét, súlyát és mozgásterét a nagyvilágban, éppen ezért az elszakadás helyett más módszert ajánl. Az új taktikát igen világosan, mondhatni nyersen, és Ausztria vonatkozásában kevéssé hízelgő metaforikus képek kíséretében magyarázza el a Hitel lapjain: ha a magyar külföldre jutna, például Perzsiába, akkor "nem vágyódnék ott mindjárt ... a vámok sulyán könnyiteni,mert megtörténhetne, hogy a sah ezt nem jó szemmel nézné s őtet - ami ott a büntetés módja - féltestig eltemettetné, s lábszárai kertsövény gyanánt szolgálnának". Ha pedig Algériába kerülne, ott nem "a tengeri rablás ellen kelne ki, és nem a Dey háremét akarná egy nőre szállitani", mert "maga tán egy fej hosszával rövidülne meg". Idehaza hát, a Habsburg Birodalom keretében "ne keresse a hátramaradását , a hibát másban, mert mással nem, hanem inkább magában, mert magával parancsolhat". A példák félreérthetetlenek: Széchenyi éppen azért mond kényelmetlen igazságokat a nemesség szemébe, hogy ráébressze: merre húzódik valódi mozgástere, melynek keretein belül, ha akar, az adott viszonyok között is cselekedni tud. Széchenyi ezen üzenete félreérthetetlenül aktuális ma is. A globalizáció keretei között is létezik a nemzeti politika számára mozgástér és cselekvési lehetőség, amelyet az elmúlt két évtized magyarországi politikusai alig tudtak, s javarészt nem is akartak az ország és az összmagyarság javára hasznosítani, s lényegében gyarmati sorba taszították Magyarországot, noha ez a mai, globalizált világban sem volt eleve elrendelt szükségszerűség.

Azon túl, hogy a legnagyobb magyar a fennálló európai nagyhatalmi status quo alapján kilátástalannak, sőt, a nemzetre nézve végzetesnek látja a Habsburgokkal való konfrontációt, pragmatikus szempontokkal is érvel az államközösség fenntartása mellet. A hagyományos Habsburg-ellenes nemesi sérelmi politikát ósdinak, hiábavalónak tartotta, és egyben kényelmes ürügynek arra, hogy itthon olyasféle dolgoknak, mint a gazdaság, kultúra, oktatás a rendbehozásán se fáradozzunk, melyeken saját hatáskörünkben is javíthatnánk, Bécs beleegyezése nélkül. Széchenyi azt is nagyon fontosnak tartotta, hogy a nyugat-európai tőke Magyarországra közvetítése révén Ausztria a hazai modernizáció elősegítője lehetne, ennek azonban feltétele az, hogy hatályba léptessük a piacgazdaság működését garantáló törvényeket. Végül, de nem utolsósorban a környező germán és szláv népek tengerében és a hazai nemzetiségi többség figyelembevételével a történelmi Magyarország fennmaradásának egyedüli záloga csak a birodalom fennmaradása lehet. Széchenyi bölcsességét és előrelátását igazolta a történelem: amikor 1918-ban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával megszületett végre az önálló Magyarország, a nemzetiségek azonnal deklarálták elszakadási szándékukat, s az antant nagyhatalmainak támogatásával meg is valósították azt. A végeredményt valamennyien ismerjük: 1920. június 4., Trianon. A Habsburgokhoz való lojalitás hangoztatásának azonban taktikai okai is lehettek Széchenyinél. Minthogy az elérendő célt, a modern mezőgazdaságot, infrastruktúrát és a kiművelt emberfők sokaságából összetevődő nemzeti entitást nem lehet egy generáció alatt megvalósítani, ezért Széchenyi a közjogi kérdést (Magyarország és Ausztria államjogi viszonya) az 1830-as években még nem tűzte napirendre, hiszen első lépésként az általa javasolt 12 törvény hatályba léptetésének folyományaként gazdaggá és erőssé kell válnia Magyarországnak, s csak ezt követően, a második lépésben kerülhet sor a nemzeti önállóság kérdésének felvetésére.

Széchenyi programjának megvalósítását a rendi országgyűlésen, a nemesség által fokozatosan, lépésről lépésre megalkotandó törvények bevezetésével képzeli el, s a forradalmat mindenképpen elkerülendőnek tartja. Ez ugyanis elkerülhetetlenül maga után vonná Ausztria katonai beavatkozását a magyar ügyekbe, valamint egy belső polgárháború kirobbanását a magyarság és a hazai nemzetiségek között, amely végső soron a nemzethalál katasztrófáját eredményezné. Széchenyiből itt is a próféta szólt: 1848-1849-ben ugyanis ez a történelmi forgatókönyv realizálódott, azzal a kivétellel, hogy szerencsére a nemzet képes volt újra talpra állni. Az adott helyzetben tehát mind a konzervativizmus (amely rendi-feudális struktúra válságából a kiutat a rendszer kereteinek fenntartásával is lehetségesnek gondolja állagőrző reformok útján), mind a demokratizmus (amely a jogegyenlőség azonnali bevezetése után a társadalmi többség uralmát jelentené) szükségképp forradalomhoz vezet. A konzervativizmus azért, mert ellene szegül a szükséges változtatásoknak és újításoknak, amelyek viszont elkerülhetetlenül bekövetkeznek, s akár erőszakos úton is érvényre jutnak, miként az 1789-ben történt Franciaországban. A demokratizmus pedig óhatatlanul felszítja a tömegek elitellenes, a különféle egalitárius ideológiákra oly fogékony szenvedélyét, tehát szintúgy a forradalom útját egyengeti. A forradalomnak viszont vagy a nemzet - illetve a koreszme szerint az azzal azonosnak tekintett nemesség - pusztulása, vagy idegen hatalmak beavatkozása lehet csak a következménye, ami ismét csak nemzeti tragédiához vezet.

Széchenyi történelmi érdeme az, hogy felismerte, miszerint nemzete a 19. század első harmadában olyan történelmi kihívás elé került a francia forradalom, valamint az ipari forradalom előidézte korszakfordító változások következtében, mint korábbi történelme során még talán sohasem. S valóban, ha az emberiség históriájának van két, igazán mélyreható változást, az emberi életet, gazdálkodást, gondolkodásmódot, hatalmi politikát gyökeresen megváltoztató periódusa, az a neolitikus forradalom mellett ( amely megteremtette a termelő gazdaság feltételeit, végső soron az emberi civilizáció létrejöttének alapjait) éppen a Széchenyi korában lezajlott első ipari forradalom volt, amely a mai, modern technikai, urbanizált civilizációt hozta létre a korábbi, alapvetően falusi és agrár jellegű társadalmi-gazdasági civilizációs modell helyett. A világtörténelmi kihívásra a - méltán - legnagyobb magyar tehetségéhez, tudásához mérten, de objektíven is - bő másfél évszázad távlatából ez már kijelenthető - , a magyarság szempontjából a lehető legkedvezőbb, ma is követendő példaként szolgáló választ fogalmazta meg. Hiszen ma aktuálisabb, mint valaha, hogy a személyes érdeket a nemzeti érdeknek alá kell rendelnünk, az egyén gyarapodásának, vagyonosodásának csak úgy és akkor van létjogosultsága, amennyiben ezáltal a köz java is előbbre jut, a nagyobb vagyonnal több kötelezettség is jár, mind morális, mind politikai, mind jogi értelemben, elsősorban önerőnkből javíthatunk sorsunkon, soha, senki, egyetlen más nagyhatalom, vagy ország sem fog bennünket megsegíteni, az adott hatalmi-politikai erőviszonyokat pedig nemzeti érdekeink előmozdítására és érvényesítésére kell fordítanunk, hőzöngéssel, s üres, álnemzeti retorikával nem megyünk semmire.

Széchenyi nemcsak elvi síkon adott programot a magyarságnak, hanem nemzete Krisztusaként a szó konkrét és szimbolikus értelmében egyaránt feláldozta magát véreiért. A politika számára élethivatás és a szó legnemesebb értelmében vett küldetés volt. A jelenkori parlamentben - a mai kor nyelvén, aktuális problémáinkról és feladatainkról szólva - vélhetően alig akadna "honatya", aki megértené őt. Pedig a legnagyobb magyar öröksége mindenkit kötelez, aki közéleti tevékenységnek szenteli életét. Íme a követendő példa a mai vezető réteg képviselői előtt...

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Ajánló: Gróf Széchenyi István tanításai (x)