Ne rejtsük tovább a homokba a fejünket, és ne tegyünk úgy, mintha létezne valamifajta egységes európai radikális jobboldal. Persze a nemzeti erők közötti együttműködés sohasem volt zökkenőmentes, hiszen általában a szomszédos, sok esetben egymást nemigen kedvelő országok nacionalista erői érthető módon nem is találhatják meg a közös hangot. (Aligha lehet a Jobbikot mondjuk a Szlovák Nemzeti Párt vagy éppen a Nagy-Románia Párt szövetségesének elképzelni.) Csakhogy most újabb választóvonalak is keletkeztek a radikális nemzeti pártok között: az iszlám európai erősödésének megítélése, és még sokkal inkább a cionizmushoz, és általában a nyugati világot uraló oligarchiához fűződő viszony lassan két szemben álló táborra osztja a kontinens radikális nemzeti pártjait.

A radikális jobboldal általában mindig is igyekezett felvenni a küzdelmet a zsidóság túlhatalmával szemben. (Ez a küzdelem az, amit „politikailag korrekt” nyelven antiszemitizmusnak neveznek.) Csakhogy más a helyzet napjainkban. A sikeres európai radikális jobboldali pártok a zsidóknak udvarolnak, sőt, többen közülük valósággal a keblükre ölelték Izrael államot. Akik pedig megmaradnak az anticionista állásponton, és nem hajlandók gazsulálni az oligarchiának, azok továbbra is „karanténban maradnak”, vagyis elzárják előlük a pénzcsapokat, a médiában nem szerepelhetnek és a választásokon is rendre elbuknak.

Itt van például az olasz fasizmus örökségét felvállaló Olasz Szociális Mozgalomból kialakult Nemzeti Szövetség egykori vezetőjének, Gianfranco Fininek az esete. Fasizmus ide vagy oda, Fini nyilván végiggondolta az előtte álló lehetőségeket: hatalom, pénz, karrier az egyik oldalon, ismeretlenség, szegénység, örök kudarcok, a szélsőségesség és az antiszemitizmus levakarhatatlan bélyege a másikon. Fini döntött, és még a 90-es évek közepe táján elzarándokolt Izraelbe, ahol is a Jád Vásem Intézet előtt együtt fényképezkedett a tömeggyilkos Ariel Saronnal. A jutalom nem is maradt el: Berlusconi jobboldali pártszövetsége rövidesen keblére ölelte a Nemzeti Szövetséget, Fini miniszterelnök-helyettes lett, és azóta is az olasz politikai élet egyik befolyásos alakja, aki ott van minden jobboldali kormányban. A Nemzeti Szövetséget pedig már fel is oszlatta – a cionizmus és a feltétlen Izrael-barátság azonban maradt. Ami manapság elég is ahhoz, hogy valaki fényes karriert fusson be.

A Brit Nemzeti Párt hasonlóképpen a cionizmus farvizén igyekszik előbbre jutni. A párt egykori anticionista vezetői – mint például Martin Webster, Robert Edwards és mások – a süllyesztőbe kerültek, és pénz, valamint média nélkül vegetálnak valahol. A Brit Nemzeti Párt pedig a cionistákkal együtt szidja a bevándorlókat, közülük is elsősorban a muszlimokat (Ennek ellenére még mindig nagyon óvatosan bánnak a BNP-vel a médiában, lásd az elhíresült BBC-műsort, ahol Griffin még a gázai népirtás mellett is kiállt, mégis pestisként kezelték – a szerk.). Svédországban néhány évvel ezelőtt ketté is szakadt a radikális jobboldal: az Izrael-barát Svéd Demokraták egyre erősödnek, és már csupán egy hajszál választja el őket a parlamentbe jutástól, míg az anticionista Nemzeti Demokraták – a pénz hiánya és a média bojkottja következtében – a teljes jelentéktelenségbe süllyedtek.

Franciaországban egykoron Jean-Marie Le Pennek volt bátorsága szembeszállni a cionistákkal (annak ellenére egyébként, hogy pártjában több zsidó személyiségnek is vezető posztot biztosított). Esetenként még a „gázkamrákkal” és a „holokauszttal” kapcsolatban is meg-megeresztett néhány megjegyzést. Csakhogy Le Pen már a partvonalon kívül van – részben persze idős kora miatt is, ámde lánya, Marine már kizárólag a bevándorlókat és általában a muzulmánok szapulja, ami persze részben érthető, csakhogy ezzel együtt feltűnően vigyáz arra, nehogy megsértse a zsidók „érzékenységét”. Pierre Cassin, Marine Le Pen egyik feltétlen híve pedig nemrégiben meghívást kapott a B'nai B'rith, valamint az ADL elnevezésű, a nyugati világban óriási befolyással rendelkező cionista szervezetek egyik konferenciájára. Ahol is vendéglátóival teljes egyetértésre jutott abban a tekintetben, hogy Franciaországra, egész Európára, sőt az emberiségre nézve az „iszlám fundamentalizmus” jelenti az egyetlen igazi fenyegetést.

Hollandiában a közelmúltban jelentős választási sikert ért el a Geert Wilders vezette Izrael-barát Szabadság Párt: megháromszorozta szavazatai számát az előző voksolás eredményéhez képest, és az ország harmadik legerősebb politikai pártájává vált. Hírek szerint Benjamin Netanjahu kormánya leplezetlen örömmel vette tudomásul a hollandiai „szélsőjobb” választási sikerét. A párt egyébként a muzulmán bevándorlás teljes megszüntetését óhajtja, betiltaná a burka viselését, továbbá a mecsetek és minaretek építését.

De cionista húrokat pengetnek a dániai radikális nacionalisták is, pontosabban aki mégsem azokat pengeti, eltűnik a politikai életből. Különös, de az utóbbi időben még az orosz radikális jobboldal köreiben is növekedett Izrael népszerűsége.

Mi történik itt? A zsidók irányításuk alá vonták a szélsőbal, a bal és a jobbközép pártok mellett immár az úgynevezett szélsőjobboldali mozgalmakat is? Nos, a képlet azért ennél némileg bonyolultabb. Lehetne persze a múltba révedni, és felidézni, hogy bizony a nemzetiszocialisták és a cionisták között már a második világháború előtt és alatt is kialakult valamiféle együttműködés, mivel mindkét fél egyik fő céljának tekintette, hogy a zsidók mindörökre költözzenek el Európából. Mindamellett napjainkban másról van szó. Egyébként azt gondolhatnánk, talán logikus, habár erkölcstelen politika lenne az európai nacionalisták részéről, ha azért támogatnák Izraelt, hogy a zsidók ott jól érezzék magukat, lehetőleg minél többen közülük távozzanak oda, az izraelieknek pedig eszük ágába se jusson esetleg visszatelepülni abba az országba, ahol ők vagy felmenőik születtek. Csakhogy ma már jól látszik (amit egyébként más, a cionistákkal barátkozó náci vezetőkkel szemben Adolf Hitler mindig is sejtett), hogy a cionisták egyáltalán nem akarják Izraelbe telepíteni az összes zsidót. Izraelt, mint a zsidók országát természetesen fenn kívánják tartani, de a cionisták uralni kívánják az egész nyugati világot (sőt, a nyugati világ, elsősorban persze Amerika erejének felhasználásával az egész világot), már csak azért is, mert úgy vélik: ha nem ők irányítják a Nyugatot, akkor nem lesz senki, aki Izraelt támogassa, és az államuk megszűnik, a szétszórtságban élő zsidók pedig csakis akkor érzik magukat biztonságban, ha minden hatalmat szilárdan a kezükben összpontosítanak. Magyarán: a cionizmus ma már nem a zsidók Izraelbe telepítését, hanem az egész nyugati világ felett élvezett uralmuk kiterjesztését és megszilárdítását tekinti a fő céljának! Ezért manapság a cionizmus és Izrael támogatói egyáltalán nem remélhetik, hogy ha Izraelnek jól megy a sora, akkor a zsidók mind oda települnek, és senki közülük soha nem tér vissza.

Alapvetően két oka van annak, hogy az európai radikális jobboldal vezetői is szép sorban felsorakoznak Izrael mögött. Az egyik az, hogy egyre jobban aggasztja őket az európai muzulmán bevándorlók jelenléte – ami természetesen érthető. A cionisták pedig már évtizedek óta arra törekednek, hogy a zsidó állam hódító és elnyomó politikájának támogatása érdekében mozgósítsák maguk mellett a nyugati világ közvéleményét. Tehát megvan a cionisták és az európai nacionalisták közös ellensége: az iszlám. (Az amerikai nacionalistákat, sőt, az amerikai keresztények jó részét is már régebben sikerült Izrael mellett felsorakoztatni.) A másik ok pedig, ami hozzájárult az európai nacionalisták filoszemitizmusának kifejlődéséhez, abban a tagadhatatlan tényben keresendő, hogy a pénz és a hatalom csábításának nehéz ellenállni. Ha egy jó ideje „karanténba zárt” – nyilvánosságtól, pénztől, hatalomtól megfosztott – radikális jobboldali vezető előtt megcsillogtatják a „siker” lehetőségét, az illető könnyen „elgyengülhet”. Hiszen végtére is mit kell tennie a „siker” érdekében? El kell zarándokolni Izraelbe, rendszeresen meg kell jelenni holokauszt-megemlékezéseken, ki kell állni a zsidó állam „biztonságának szavatolása” mellett és a muzulmán fundamentalizmus ellen, továbbá rendszeresen szidalmazni kell a muzulmán bevándorlókat (ami amúgy sem esik nehezére egy nemzetét féltő, radikális jobboldali politikusnak) – íme a recept, amelynek a lényege, hogy le kell tenni a hűségesküt a cionisták előtt, és lesz pénz, lesz médiaszereplés, és lesz választási siker, esetleg kormányzati pozíció is. Kell ennél több? Szent Ágoston egykor a következőképpen foglalta össze a keresztény tanítás lényegét: „szeress és tégy amit akarsz!” Manapság a nyugati civilizációban a jelszó: „Szeresd a cionizmust, és tégy, amit akarsz!” Lehet nemzetieskedni, himnuszt énekelni, és népünk letűnt dicső múltja felett borongani, a bevándorlók ellen is szabad ágálni – csak a birodalom urainak szolgálatáról nem szabad elfeledkezni nagy hazafias ténykedésünk közben.

Egyébként egyértelmű lélektani magyarázata van annak, miért szegődik sok, eredetileg becsületes, nemzetét, hazáját feltétlenül szerető, a közélet porondjára lépő ember az uralkodó oligarchia szolgálatába. Sokak számára nehéz megérteni, miképpen lehetséges, hogy mondjuk egy olyan személyiség, mint Mahmúd Abbász, aki évtizedeken át részt vett a palesztin ellenállási mozgalomban, egyszer csak a cionisták nótáját kezdi fújni, sőt, még arra is hajlandó, hogy saját biztonsági szolgálatával lépjen fel az igazi, meg nem alkuvó palesztin hazafiak ellen. (Ebben az összefüggésben persze meg lehetne említeni magát Jasszer Arafatot, aki élete utolsó két évtizedében az ellenállás és a behódolás alternatívái között őrlődött, de persze gondolhatunk számos más politikusra a világban, többek közt magyarokra is.) Nos, ne gondoljuk, hogy mondjuk Abbászt, Quislinget (a németekkel együttműködő norvég kormány feje), Antall Józsefet vagy éppen Orbán Viktort álmatlan éjszakák gyötörték, illetve gyötrik megalkuvásaik, elvtelen kompromisszumaik miatt. Hiszen elképzelni sem lehet lélektanilag kedvezőbb helyzetet, mint amikor az ember úgy érzi, jót tesz a többieknek, a közösségnek, a nemzetnek, de egyúttal saját előmenetelét és gyarapodását is szolgálja. Ugyanis a világ általában sajnos úgy van megszerkesztve, hogy ami jó az egyénnek, az nem biztos, hogy jó másoknak is. Aki csakis saját karrierjének előmozdításával, jólétének és kényelmének megteremtésével, hiúságának kielégítésével törődik, valószínűleg nem válik annak a közösségnek a hasznára, melyben ténykedik. (Egy Bernard Mandeville nevű író-filozófus 1714-ben írt Méhek meséje című művében ennek az állításnak az ellenkezőjéről kívánta meggyőzni az olvasóit. Sokan őt tekintik a szabad versenyes kapitalizmus filozófiai megalapozójának, melynek egyik alaptétele ugyancsak az, hogy az önérdek szolgálata feltétlenül jót tesz a közösségnek is.) Mármost kivételesen kedvező és ritka alkalom, amikor az ember úgy érezheti, hogy minden tettével egy füst alatt szolgálja a saját előmenetelét és jólétét, valamint mások, a közösség, a nemzet érdekeit. Általában azok a politikai vezetők, akik behódolnak az országuk felett uralmat gyakorló birodalomnak, abban az illúzióban ringatják magukat, hogy az uraik részére tett, mégoly komoly engedmények révén valójában „jót tesznek” hazájuknak, sőt, esetleg „meg is mentik” azt, miközben persze a behódolás révén saját karrierjüket is előmozdítják, és saját érdekeiket is remekül szolgálják. Megjegyzem egyébként, hogy számos a hazáját tényleg eláruló ember is ugyanígy gondolkodik.

A cionistákkal együttműködő európai nacionalisták úgy gondolják, a fő veszélyt hazájukra nézve a „muzulmán térhódítás” jelenti, melynek megakadályozása érdekében bárkivel – akár az ördöggel vagy éppen a cionistákkal – is hajlandók összefogni. Ez az összefogás pedig számukra is kedvező, hiszen kiszabadulhatnak végre abból a „karanténból”, amelybe éppen a cionisták zárták őket egykoron. Ami a magyarországi nemzeti erőket illeti, a Fidesz (ha ugyan igazi „nemzeti erő” volt valaha is, és nem az oligarchia hozta létre már eleve mint „jobboldali váltópártot”), már régen az alkalmazkodás és a behódolás útját járja. De mi a helyzet a Jobbikkal? „Muzulmánveszély” Magyarországon nem fenyeget („cigányveszély” annál inkább, annak leküzdésében viszont a cionisták aligha segédkeznek, sőt), viszont nem lehet eltekinteni a nyugat-európai fejleményektől. Semmi kétség, a Jobbik határozottan és bátran küzd a magyar nemzet érdekeiért a parlamentben. Egyelőre úgy tűnik, Kelet-Közép-Európa radikális jobboldali erői mentesek a cionista befolyás alól. Reméljük, ez így is marad.

Perge Ottó - Kuruc.info