Tisztelt Szerkesztőség!

Néhány nappal ezelőtt megjelent hírportáljukon Lipusz tanár úr dolgozatának második része, amelyben tovább mentegette a Habsburgokat és birodalmukat Trianon bekövetkezésének kérdésében. Kérem, hogy írásom közlésével hallgattassék meg a másik fél véleménye is.

Előzmények:

- A Habsburgok és a magyar Golgota: volt-e köze birodalmi tagságunknak Trianonhoz? (II. rész)

- A Habsburgok és a magyar Golgota: Volt-e köze birodalmi tagságunknak Trianonhoz? (I. rész)

- Trianon-vita: Lipusz Zsolt válasza az eddigi kritikákra

Az általam mélyen tisztelt Lipusz tanár úr szerint a dualista kormányok legnagyobb mulasztása az volt, hogy nem voltak képesek rendezni a földkérdést. Ami annyiban igaz is, hogy valóban nem rendezték. Mint ahogy néhány évtizeddel később sem voltak képesek rendezni a magyar országgyűlések ezt a kérdést a Horthy-korszak idején, egy addigra már sokkal polgárosodottabb, felvilágosodottabb és valóban szuverén Magyarországon sem. Véleményem szerint viszont abban téved Lipusz tanár úr, hogy ennek komoly jelentősége lett volna a magyar Golgota eljövetelében.

Először is azért, mert ha már számháborúzunk, akkor állapítsuk meg, hogy a kivándoroltak között a magyar nemzetiségűek valóban nagyobb arányt képviseltek az ország lakosságához képest (már ez is önmagában megérne egy tanulmányt, hogy vajon miért), de ez döntően nem befolyásolta volna Magyarország nemzetiségeinek megoszlását. Ráadásul Trianon a legélőbb bizonyítéka annak, hogy a birodalom és Magyarország felosztásakor a nagyhatalmak számára éppen a nemzetiségi megoszlások, illetve a nemzetiségek önrendelkezése volt az a szempont, ami az egyik legkisebb jelentőséggel bírt a döntések meghozatalakor. Másrészt Lipusz tanár úr azt sugalmazta ebben a dolgozatában, hogy a kérdés megoldása kizárólag a magyar kormányok és országgyűlések kezében volt, azaz csak a szándék hiányzott hozzá. Ami enyhén szólva nem igaz. Az akkori, a Szent Korona-tanon alapuló évszázados alkotmányunk értelmében ugyanis a törvényeket a magyar országgyűlés nem egyedül hozta meg (mint manapság), hanem a közhatalmat a királlyal közösen gyakorolta. Egy törvény csak akkor lett törvény és léphetett hatályba, ha azt mind az országgyűlés, mind pedig az uralkodó (jelen esetünkben a Habsburg I. Ferenc József) elfogadta. Komoly naivitást feltételez, ha valaki azt gondolja, hogy az akkori Habsburg uralkodó aláírt volna egy olyan törvényt, amely jelentős földterületeket vett volna el éppen azoktól a nemesektől, akiknek egyébként pont a Habsburgok adományozták azokat a birtokokat évtizedekkel-évszázadokkal korábban a birodalom érdekében tett szolgálataikért cserébe, és ugyanezeket a földeket nincstelen magyaroknak (és tegyük hozzá: nem magyaroknak is) adományozta volna. A kiegyezés utáni független és szuverén Magyarország ennyire volt független akkoriban. Harmadrészt egy ilyen rendezés hatása meglehetősen kiszámíthatatlan lett volna, ugyanis könnyen további bevándorlási hullámot indíthatott volna el például a szomszédos országokból (akár birodalmon belülről is), amelynek kezelésére kétséges, hogy képes lett volna az akkori Magyarország. Ezáltal viszont még tovább romlott volna a magyar nemzet részaránya Magyarországon.

Megemlíti továbbá Lipusz tanár úr, hogy a kiegyezés utáni zsidó bevándorlási hullámért is a magyar kormányok voltak csupán a felelősek. Bár szerintem ennek aztán végképp vajmi kevés köze volt a mi Trianonunkhoz, de azt azért tegyük hozzá a történelmi tényszerűség kedvéért, hogy az akkori kormányok e tekintetben (is) Habsburg nyomásra lettek szabadelvűek. Ezt alátámasztaná pusztán az a tény is, hogy a magyar kormányok kinevezése is a király, azaz az akkori Habsburg-birodalom fejének joga volt. De hogy ha kellett, akkor nem riadtak vissza a közvetlen beavatkozástól sem a Habsburgok, mi sem bizonyítja jobban, mint a tiszaeszlári per, ahol a vádlott zsidókat bizony a legfelsőbb császári körökből érkezett nyomásra kellett felmenteni.

És hogy ez a kiegyezés utáni "önálló" magyar állam miért nem volt képes szembeszállni a nemzeti kisebbségeknek a magyar állam területi-politikai egysége elleni aknamunkájával szemben? Ebben semmilyen szerepet ne játszott volna birodalmi tagságunk? Akkor vajon a birodalmi tagságunk nem játszott volna szerepet abban, hogy a Habsburgok az 1848-1849-es szabadságharc leverésének megtorlása miatt kialakult nemzetközi felháborodás hatásának csillapítására és ellensúlyozására sorozatosan fellázították a hazai nemzeti kisebbségeket? Lipusz tanár úr nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a dualista kormányoknak éppen a kiegyezés hatása miatt nem volt hatásos eszköze az ilyen törekvések elleni fellépésre és azok elfojtására. Először is, mert Magyarország a kiegyezéskor lemondott az önálló külpolitika folytatásáról, azaz a Habsburg birodalmi külpolitika egyben a magyar külpolitikává is vált hirtelen. Márpedig ezt az aknamunkát nem egyszer Habsburg diplomáciai tisztségviselők (néha ráadásul igen magas beosztásúak) végezték, azt a látszatot keltve, hogy ez a birodalom (és így hirtelen Magyarországé is) hivatalos álláspontja is egyben. Ráadásul gyakran Habsburg anyagi támogatással tették mindezt. Mit számított volna ezzel a tevékenységgel szemben néhány kulturális rendezvény? Nem beszélve arról, hogy az országon belül sem tudott hatékonyan föllépni Magyarország e tevékenység ellen éppen azért, mert az ilyen kétes nemzetiségi törekvések magyarországi vezetői és élharcosai is különféle védettséget élveztek a Habsburgok által (például titkos tanácsos stb.), ami lehetetlenné tette bármiféle eljárás lefolytatását velük szemben. De ha esetleg erre mégis kísérletet tett volna a magyar hatóság valami oknál fogva, akkor is rögtön közbeavatkozott a császári kormány. Hogy ezt nem a birodalmi tagságunknak köszönhetnénk? Akkor nem nagyon tudom, hogy mégis minek...

Az első világháború kitörésének kérdése pedig ugyancsak irreleváns. Az erről döntő birodalmi tanácsban ugyanis Magyarországnak csak egy (legyünk őszinték: a legkevésbé számító) szavazata volt a döntés meghozatalakor. Tehát akár akartunk volna, akár nem, háborúznunk kellett volna. Mint ahogy kicsit félremagyarázásnak érzem Lipusz tanár úr azon mondatait, amelyben kicsinyíti Tisza Istvánnak azt a magatartását, amellyel ellenezte a háború megindítását. Véleményem szerint teljesen mindegy, hogy milyen okból, de Tisza István nem tartotta időszerűnek a háborút, Magyarország nevében eleinte ellenezte azt. És ne legyünk naivak, ha ő nem adja be a derekát, akkor is háborúba léptünk volna, legfeljebb addigra már nem ő lett volna a miniszterelnök országunkban.

Lipusz tanár úr viszontválaszát az 1867-es felvetéseimre pedig sok esetben elvi hibásnak érzem. Először is a 19. századi Habsburg birodalmat nagyhatalomként állítja be, amely csak részben igaz, mert politikai és diplomáciai értelemben valóban annak számított, de katonailag már sokkal kevésbé. Ezt támasztja alá a birodalom 19. századi hadtörténelme is, amely tulajdonképpen súlyosabbnál súlyosabb katonai vereségek sorozatából állt. Ha 2 évtizeddel korábban nem volt képes az akkori Habsburg birodalom katonailag leverni a magyarok szabadságharcát, akkor egy hasonló nemzeti támogatottságot élvező felkeléssel ugyancsak kevés valószínűséggel tudtak volna mit kezdeni. Lássuk be: a Habsburg birodalom soknemzetiségű hadserege mind felszereltségében, mind szervezettségében, mind pedig a katonai vezetés terén elmaradt a kor kívánalmaitól, ezért feladatainak az egész 19-20. század során nem, vagy csak alig tudott megfelelni. Másrészt Magyarország már akkori felosztását feltételezni is eléggé valóságtól elrugaszkodott feltevés. Ugyanis például Felvidéket nem lehetett volna hova elcsatolni, egészen egyszerűen azért, mert 1867-ben még nem létezett még az önálló Csehország sem, márpedig Közép-Európa legerősebb hatalmává éppen ekkoriban váló Németország ezt aligha támogatta, illetve tűrte volna volna el. Mint ahogy 1867-ben a török uralom alól akkor még csak nemrég felszabadult Szerbia és Románia sem, vagy legalábbis sokkal kevésbé lett volna felkészülve magyarországi területek annektálására. De még ha sor került is volna az ország felosztására nemzetiségi alapon, Magyarország területe akkor is a mainak jó másfél, kétszerese lenne még most is.

Bár továbbra sem lettem meggyőzve arról, hogy Magyarországnak ne lett volna más lehetősége a 16. század elejétől, mint a Habsburg birodalomhoz történő csatlakozás és tartozás, de egészen más kérdés az, hogy játszott-e szerepet Trianon létrejöttében önmagában a birodalmi tagságunk. A kérdés az, hogy lehetett volna-e másképp a történelem magában a birodalmon belül? És a válasz egyértelműen igen! A Habsburgok évszázadokon keresztül folytatott magyarüldözései, magyarirtásai nélkül, az ország tulajdonképpeni kizsákmányolása nélkül, a történelmünk elrablása és meghamisítása nélkül, a nemzeti kisebbségek sorozatos bujtogatása (ami ráadásul még a kiegyezés után is folytatódott), és a nekik történő folyamatos kedvezések nélkül (hogy csak néhány súlyos Habsburgok által folytatólagosan elkövetett bűnt említsek) Trianon és ezzel tulajdonképpen a birodalom szétesése elkerülhető vagy lényegesen késleltethető lett volna.

1867-ben több lehetőség is állt Magyarország akkori vezetői előtt. Paradox módon országunk vezetői éppen akkor adták föl az évszázados küzdelmet a Habsburgokkal szemben, amikor belátható időn belül eredményre vezethetett volna az. Ehelyett mindezt föladtuk néhány látszólagos eredmény kedvéért, és önként hajtottuk a nyakunkat egy olyan igába, amelyből veszteség nélkül már nem tudtuk kihúzni a fejünket. Egy olyan birodalmat erősítettünk meg a kiegyezéssel, amely a 19. század második felére már elavulttá vált, amelyről csak a vak nem látta, hogy Európa valódi beteg emberévé vált, fennmaradását nem önmagának, hanem csak a kor valódi nagyhatalmainak a pillanatnyi érdekeinek, szándékainak köszönhette. Ráadásul ezzel egy olyan külpolitika támogatása mellett kötelezték el a kor vezetői Magyarországot, amely egyértelműen teljesen ellentétes volt az ország és a nemzet érdekeivel. Ráadásul éppen ennek következtében kellett egyre inkább támogatnunk a birodalom fennmaradását és további törekvéseit, nem kevés ellenséget szerezve ezzel magának az országnak pont a legrosszabbkor. Ebből a csapdából pedig az ország vezetői már nem találtak, nem találhattak kiutat. Ezért az 1867-es kiegyezést csak végzetes politikai tévedésként tudom értékelni, olyan hibás lépésként, amelynek közvetlen következményeként alig egy emberöltővel később megszűnt létezni az ezeréves Magyarország.

Összegzésként nem állítom, hogy csak és kizárólag a birodalmi tagságunk miatt következett be a magyar Golgota, mert ez így nem igaz. Ahogy Lipusz tanár úr is említette, Trianon nagyon szerteágazó és összetett folyamatok összességének a végkifejlete volt. Komoly szerepet játszott benne valóban a török megszállás idején Magyarország többszöri feldúlása (amelyben egyébként ugyancsak élen jártak a Habsburgok, sokszor ok nélkül is), pusztulása, mint ahogy saját kormányaink tehetetlensége is az I. világháborút lezáró tűzszünet utáni időszakokban. De komoly szerepük volt ebben a Habsburgoknak is. Azzal, hogy egy olyan birodalomhoz tartozott országunk, amelynek uralkodó dinasztiája és vezetői határtalanul gyűlölték a magyarságot, akik az uralmuk fenntartását az együttműködés helyett megosztás elvére építették, amellyel komoly erkölcsi és anyagi hátrányba hozták Magyarországot és szándékosan egymásnak ugrasztották az országban élő nemzetiségeket, bizony szinte kikövezték a Habsburgok a Trianonhoz vezető utat. Ezért azt gondolom, hogy minden jogunk megvan arra, hogy gyűlölettel tekintsünk erre a dinasztiára. És számunkra az sem nyújt vigaszt, hogy ez a politika végeredményben nem csak Magyarország, hanem az egész birodalom teljes szétesését, a Habsburg dinasztia jelentőségének nagyarányú csökkenését is eredményezte.

Tisztelettel:

Bősz Ferenc