Guido Westerwelle német külügyminiszterként első ízben látogatott Kínába. A német diplomácia vezetőjét egy olyan hatalom várta, amely olyannyira tisztában van erejével, mint még soha. Westerwellének azonban nem lenne szabad hagynia megfélemlítenie magát - szögezi le a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung szerzője, Till Fähnders -, hanem öntudatosan kéne reagálnia a demonstratív öntudatosságra.
Főként éppen az emberi jogi kérdésekben nem vezet eredményre a csendes diplomácia: a már rituálisnak számító zárt ajtók mögötti tárgyalások semmiféle változást nem értek el Kína hozzáállásában. Az aránytalanul kemény verdikt Liu Xiaobo emberjogi szószólóval szemben - akit 11 év börtönre ítéltek azért, mert kiállt a szabad véleménynyilvánítás joga mellett - minderre a legfrissebb példa.
A Kína erejével szemben tanúsított tisztelet oda vezetett, hogy a világ legnépesebb országának vezetését többé nem érdeklik az érzékenység megnyilvánulásai. Angela Merkel kancellár és számos más nyugati kormány óvatos bírálatát Liu Xiaobo elítélésével kapcsolatban a pekingi külügy azzal a felkiáltással söpörte le az asztalról, hogy az „beavatkozás a kínai belügyekbe". Azt is ostobaság állítani - teszi hozzá Fähnders -, hogy a kínaiak kulturális okokból nem képesek elviseli a nyilvános kritikát. Ennek az ellenkezőjét éppen azok a kínaiak bizonyítják, akik tanújelét adták Liu Xiaobóval való szolidaritásuknak.
Német gazdasági szereplőknek az a kifogása, hogy az emberi jogokkal kapcsolatos vita árthat a Kínával folytatott kereskedelemnek, értelmét vesztette, már ha egyáltalán volt is valaha értelme. Kína időközben olyan alaposan bekapcsolódott a világgazdaság vérkeringésébe, hogy többé nincs visszaút. Lehet ugyan, hogy egy vagy két mozdonnyal kevesebbet adnak el német cégek a kínaiaknak, de a mindennapi gazdasági kapcsolatok szövedéke még a politikailag legelhidegültebb időszakokban is kitartott.
Németország Kína-politikájának jövője természetesen nem a bilaterális kapcsolatokon, hanem Kína Európai Unióval folytatott multilaterális kapcsolatán múlik. Mert csak az EU, mint egységes közösség rendelkezik azzal a politikai súllyal és gazdasági erővel, amely képes biztosítani az egyenrangú felek párbeszédét. A pekingi vezetés a múltban következetesen bizonyította, hogy képes ügyesen kijátszani egymással szemben az uniós tagállamokat. A tavaly őszi nankingi EU-Kína csúcs gyakorlatilag értelmetlenségbe fulladt.
Az unió éppen most hatályba lépő Lisszaboni Szerződése ezért megkönnyítheti a Kína felemelkedésére adott választ: Pekinggel szemben Európának egységes hangot kell megütnie, és az uniónak fel kell adnia a „feltételek nélküli" tárgyalások politikáját. Mint a „European Council on Foreign Relations" elnevezésű páneurópai agytröszt egyik tavalyi tanulmánya Fähnders szerint nagyon helyesen rámutat, Európának a Kínával szemben támasztott legfontosabb követelésekre kell összpontosítania, és ezeket a nyomásgyakorlás és a mézesmadzag kombinációjával következetesen képviselnie kell.
A tanulmány szerzői szerint az EU-nak meg kell győznie az Egyesült Államokat saját maga jelentőségéről, hogy együtt szállhassanak szembe a Kína által támasztott kihívásokkal. Mégpedig azért is, mert az egyes amerikai politikusok által korábban favorizált, Amerikából és Kínából álló „G 2" elképzelés már sokat vesztett vonzerejéből. Egyrészt Barack Obama novemberi kínai látogatása totális eredménytelenséggel végződött: az elnök egyetlen egy kívánságának sem tettek eleget a vendéglátók. Másrészt a koppenhágai klímacsúcs megmutatta, hogy Amerika és Kína együtt csak feltételesen képes a világ vezetésére. Peking képviselői megakadályozták, hogy egyezmény szülessen és ebben Washingtonnak is része volt.
A frankfurti lap cikkírója szerint a fejlett ipari államok hibát követtek el azzal, hogy koppenhágai döntéseiket Kína beleegyezésétől tették függővé. Amennyiben Peking nem hajlandó komolyan venni felelősségét, akkor másoknak kell jó példával elöl járniuk. Kína már megmutatta, hogy ügyes diplomáciával, politikai nyomással és gazdasági ösztönzéssel képes együttműködni más hatalmakkal: bizonyíték erre az észak-koreai atomfegyverprogrammal kapcsolatos hatoldalú tárgyalásokon való részvétele vagy éppen a kalózokkal szembeni fellépése Szomália partjai mentén.
Az európaiakat Kína legutóbb egy nyilvánvalóan elmebeteg brit állampolgár kivégzésével sokkolta, aki négy kilogramm heroint csempészett az országba. London kérését, hogy a férfit pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá, Peking ingerülten utasította vissza. A kommunista párt vezetőinek szemében a szuverenitás többet nyom a latban, mint holmi diplomáciai gesztusok.
A Kínához való viszonyban ezért sokkal több realizmusra és kevesebb vágyálomra van szükség - húzza alá Fähnders. A pekingi vezetés ugyancsak ritkán teszi meg azt a szívességet a Nyugatnak, hogy annak kívánságait oly egyszerűen teljesítse. Ennek felismerése az első lépés egy realisztikusabb Kína-politika irányába - zárja gondolatait a szerző.
(Glóbusz)