2009. december 28-án elkészült a keleti olajvezeték első része, amely arra hivatott, hogy kijuttassa az orosz kőolajat Szibériából a kínai, japán és amerikai piacokra. A vezeték megépültének a tényét Európában megkésve bár, de észrevették, és hatalmas szenzációt keltett: a vezető sajtóorgánumok szerint a világ ezzel más fordulatot vett, és soha nem lesz már olyan, mint előtte volt. Oroszország mindezzel átvette Ázsiában az arab országok szerepét és a globális erőegyensúly megváltozott.

A keleti olajvezeték terve a szovjet vezetésben már az 1970-es években felmerült, legalábbis ha hihetünk a CIA 1977-es információinak, amelyek Marshall Goldman: „The Enigma of Soviet Petroleum” című 1980-as könyvében jelentek meg . Ez akkor nem valósult meg, valószínűleg a Kínával leromlott kapcsolatok és Oroszország súlyosbodó gazdasági helyzete miatt. A tervek újabban a kilencvenes évek Oroszországában jöttek elő, méghozzá a jelenleg börtönben ülő „Jukosz”-vezér, Mihail Hodorkovszkij kezdeményezésére 1999-ben. Az olajmilliárdos a Kínai Nemzeti Olajtársasággal kezdett tárgyalni a vezeték megépítéséről. Kína örömmel kapott az ajánlatra, a rohamosan növekvő kínai gazdasággal együtt ugyanis az ország kőolajéhsége is jelentősen megnőtt.

A következő lépés 2001. július 17-én történt, amikor az akkori orosz miniszterelnök, Mihail Kaszjanov és Kína akkori vezetője, Jiang Zemin (Csiang Cö-min) szerződést írt alá az Oroszország–Kína kőolajvezeték irányelveiről. A szerződés aláírása után Japán sem maradt tétlen, amely szintén pályázott az orosz kőolajra (és amely valószínűleg még nem felejtette el az 1973-as olajválságot az arab kőolajtermelők miatt), és erőteljesen hatni próbált az orosz félre a kőolajvezeték végső állomásának a megváltoztatásában. Az orosz vezetés beleegyezett a tervekbe, és kitolta a vezetéket egészen a Csendes-óceán partjáig, amivel a vezeték új nevet kapott – „Kelet-Szibéria–Csendes-óceán”.

Ekkor már Hodorkovszkij cégéről szó sem volt: a vonal építését a 100%-os állami tulajdonban lévő „Transznyefty” olajtársaság kapta meg. A kőolajvezeték építését két részre bontották: az első a szibériai Tajset városból indul a Bajkál tó fölött az amur megyei Szkovorogyinóba. Innen megy majd az a 67 km-es rövid elágazás, amely Kínába szállítja az orosz olajt. A vezeték második része Szkovorogyinóból megy tovább a csendes-óceáni Kozminóba. A vonal keleti végébe, Kozminóba ezzel egy időben kőolaj-feldolgozót is építenek. Az építés összhossza 4188 km.

December 28-án nem történt kevesebb, mint hogy elkészült a vezeték nagyobbik, 2694 km-es első szakasza, és a kozminói kőolajterminál. Az első szakaszra több mint 12 milliárd dollárt költött az állam, ami jóval meghaladta a kezdetben megbecsült költségeket. Aznap az orosz miniszterelnök, Vlagyimir Putyin a csendes-óceáni városba repült, a díszes ceremónián megnyomta a nyitányt szimbolizáló termináli gombot, és a kőolaj ömleni kezdett a kikötőben álló tankerhajóra. Az eseményt a külföldi vezető lapok nagy késéssel, körülbelül egy hétre rá vették észre, akkor viszont már egyenesen arról beszéltek, hogy 2009. december 28. után a világ megváltozott és a globális erőegyensúly nagy lendületet vett. Erről írt például a londoni „Sunday Telegraph” és az amerikai „The Trumpet” is.

Maga Putyin is pontosan tudta, hogy mit csinál, hiszen a ceremónián azt mondta, hogy a vezeték „az egyik legnagyobb projekt Oroszország történetében”, és nemcsak a modern Oroszországéban, hanem a szovjet Oroszországéban is.

Mi változott meg a világban december 28. után?

Az új kőolajvezeték összekötötte a Nyugat- és Kelet-Szibéria kőolajban gazdag lelőhelyeit a csendes-óceáni orosz kikötőkkel. Ezzel pedig útjára indult a kőolaj az olajra éhes Kínába, Japánba és Koreába. Cserébe persze Oroszországba áramlik majd ugyanezen országok valutája, ami hatalmas löketet fog adni az orosz gazdaságnak. A „The Trumpet” lap számítása szerint, ha csupán hét tankerhajót tudnak majd megtölteni kőolajjal januárban, Kozmino már abban az esetben is Oroszország harmadik számú termináljává fog válni.

Ezzel persze a tervek nem állnak meg: az első rész elkészülte után a kapacitás évi 30 millió tonna (aminek a fele Kozminóba megy, a másik fele pedig Kínába), a teljes vezeték megépülte után – ami valamikor 2012-ben várható – ez a forgalom évi 80 millió tonnányi lesz. Jelenleg az elkészült szkovorogyinói vonaltól vasúttal szállítják a kőolajat a kikötőbe, csupán ez korlátozza most a forgalmat. Amint elkészült a teljes vezeték, Kozmino a világ legnagyobb kőolajtermináljává fog válni, amin keresztül az összes orosz kőolajexport 16%-a fog áthaladni.

Hogy ez miért olyan fontos esemény? Ha megnézzük a diplomáciai vonzatait, akkor azt láthatjuk, hogy a világ máris változik, hiszen Európa ezután átértékelheti a viszonyát Oroszországgal. A londoni „Sunday Telegraph” szerint a lozminói terminál megnyitása „mély hatással lesz a globális diplomáciára és a világ gazdaságának az új rendjére”.

Az Európai Uniónak alapvető érdeke lesz, hogy közeledjen Oroszországhoz, hiszen a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságával – a kínai gazdasággal – kell ezután versenyre kelnie. Oroszország ezután már nem csak Európát szolgálja ki az energiaforrásával, hanem globálisan az egész világot, hiszen a már említett Európán, Kínán, Koreán és Japánon kívül ott van a térségben a hatalmas India és a Csendes-óceánon keresztül az USA.

Az Európai Uniónak éppen azzal az Oroszországgal kell jó viszonyt ápolnia, amely 2009-ben – azután, hogy a válság hatására a Szaúd-Arábiai olajtermelés csökkent – a világ vezető olajtermelőjévé vált. Ehhez hozzájön az oroszországi gázexport, és azt láthatjuk, hogy Oroszország a világ első számú energetikai szuperhatalmává vált, jóval megelőzve a konkurenseit. Ha ehhez hozzávesszük az orosz urán-lelőhelyeket és az atomenergia, illetve az atomreaktorok építésének az exportját, akkor még nagyobb a Medvegyev–Putyin vezette állam előnye.

Apropó a földgáz. A „Kelet-Szibéria–Csendes-óceán” vezetékkel Oroszországnak más tervei is vannak: azzal párhuzamosan egy hosszú gázvezetéket is épít, ami kijuttatja az orosz földgázt az ázsiai térségbe. A tervek szerint – az Itar-Tassz orosz hírügynökség információi alapján – ez 2012-ben fog elkészülni.

Az eddigi orosz energetikai export Európára épült. Most – mint ahogy ezt az amerikai „The Trumpet” is megjegyzi – Oroszországot nem köti semmi: adhat gázt vagy kőolajat Európának, és küldheti ezeket Ázsiába is. Vagyis a helyzete radikálisan megváltozott, stratégiai előnyre tett szert. Ha eddig ellentétbe keveredett Európával, mondjuk az energiaforrások árai miatt, valójában meg volt kötve a keze, hiszen kölcsönösen egymásra voltak szorulva, most, ha úgy akarja, jelentős veszteség nélkül elzárhatja a csapokat Európa felé és csak keletre exportál. Ugyanez eljátszható lesz a másik irányba is: azzal, hogy Oroszország betört az ázsiai térségbe, az ottani diplomáciai viszonyokat is megváltoztatta, és egy idő után az energiaforrásokra kiéhezett ázsiai gazdaságokat is függővé teszi. Ez persze mind a kőolaj, mind a 2012-től Ázsiába induló földgáz esetében is fennáll.

Oroszország szorosabb diplomáciai kapcsolatokat építhet ki az ázsiai főszereplőkkel: Kínával és Japánnal, és háttérbe szoríthatja az USA-t. Valószínűleg szoros kapcsolatokra fog törekedni az Európai Unió is, hiszen az orosz kőolaj és földgáz nélkül a legtöbb európai gazdaság egyszerűen összeroppanna.

(Kitekintő)