1989 különleges év volt, hiszen a drámai esztendő eseményei üdvös hatásúnak bizonyultak - állapítja meg Joshua Muravchik a World Affairsben. Érdemes visszatekinteni a 20 évvel ezelőtt történtekre. Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a kapitalizmus és a szocializmus vetélkedéséből az előbbi került ki győztesen. Robert Heilbroner közgazdász is így látta: szerinte a Szovjetunió összeomlása a szocializmus végét is jelentette egyben. Mások ellenben úgy vélték, a kommunizmus bukása elegyengetheti az utat egy tisztább szocializmus előtt.

A demokratikus szocialisták ugyan megvetették a szocializmus szovjet verzióját, de mégis elhitették, hogy a történelem folyamata a kapitalizmus felől feltartóztathatatlanul valami jobb és hatékonyabb felé halad. Ez az elv így a 20. század páratlan súlyú ideológiája maradt. Mindenesetre azzal, hogy a szociáldemokraták lemondtak a kapitalizmus megdöntéséről, a piacgazdaság pedig hatékonyabbnak bizonyult a tervutasításos gazdaságpolitikánál, a szocializmusnak befellegzett.

Vajon a 2008-2009-es gazdasági visszaesés újranyitja-e ezt a kérdést? Újra divatba jön-e a szocializmus? Erről szó sincs. Csupán arról beszélhetünk, hogy eddig a javakat túlzott mértékben vettük igénybe. Az a tény, hogy a szabad piac a gazdasági döntések meghozatalának legjobb mechanizmusa, nem jelenti azt, hogy a még nagyobb szabadság még pozitívabb következményekkel is fog járni. A magánszektor egyenletes működéséhez szükség van a kormány által fenntartott vázhoz, a köz védelméhez a skrupulus nélküli magatartással szemben és olyan létfontosságú javak fenntartásához, melyek nem termelnek közvetlenül profitot. A kormánynélküliségről álmodó libertariánusok ugyanolyan utópisták, mint a szocialisták.

Mihail Gorbacsov minden ellentmondása ellenére a 20. század egyik legnagyobb alakja. Pedig a század leghíresebb nevei mind tömeggyilkosok voltak. Akikre csupán a jó dolgaik miatt emlékszünk, behelyettesíthetők voltak. A szövetségesek Roosevelt és Churchill nélkül is megnyerték volna a világháborút, India függetlenné vált volna Gandhi nélkül is, Amerikában felszámolták volna a faji szegregációt Martin Luther King nélkül is. De vajon a szovjet birodalom összeomlott volna-e, a hidegháború véget ért volna-e, a kommunizmus megsemmisült volna-e békésen Mihail Gorbacsov nélkül?

Nem valószínű. Súlyos gazdasági nehézségei ellenére a rendszer időről időre alkalmasnak bizonyult a megújulásra, ráadásul a Vörös Hadsereg szilárd támaszt nyújtott neki. Más kérdés, hogy a szovjet állam kis híján a GDP 25 százalékát költötte a fegyveres erőire (ami jóval felülmúlta az amerikai becsléseket). Gazdasága a háborúra volt beállítva. Más szavakkal: gazdasági nehézségei ellenére a Kreml annyit költött hadi kiadásokra, amennyit csak akart, mert a fogyasztási javak előállítását nem tartotta fontosnak. Ezenkívül a pártfőtitkár óriási hatalommal rendelkezett, pozíciója sziklaszilárd volt. Gorbacsov 1985 után a legnagyobb hatalmú ember volt a Földön, és megtarthatta volna a hatalmát a halála napjáig, ahogy elődei tették. Ő azonban lemondott róla. A Szolidaritás, a Charta 77, II. János Pál, Margaret Thatcher és Ronald Reagan hatalmas szerepet játszottak, de Gorbacsov mindannyiukat túlélhette volna.

A kelet-európai kommunista rendszereket tömegmozgalmak döntötték meg, ezek azonban szovjet fegyverekkel fenntartott gyarmati rezsimek voltak. Az ellenük való lázadás nemcsak a kommunista hatalom, hanem az idegenek elleni lázadás is volt egyben. A nem szovjet katonák által fenntartott kommunista rezsimek Jugoszláviában és Albániában még évekig működtek. A hidegháború negyven éven keresztül a világpolitika domináns momentuma maradt. Az igazi kérdés az, mi volt ennek a konfliktusnak a forrása. 1989-ben úgy tűnt, Gorbacsovval a szovjet globális ambícióknak vége, így a hidegháború is befejeződhetett. Ezután a nagyvilágban számos helyi, bal- és jobboldaliak között zajló konfliktus megoldódott, hiszen a Szovjetunió immár nem játszotta el a felbujtó szerepét. Csakhogy míg a Nyugat a kommunizmus vereségét a saját győzelmeként könyvelte el, mások ezt egészen másképp látták. Oszama Bin Laden és társai szerint például a Szovjetunió az afganisztáni szabadságharcosok csapásai alatt omlott össze. Ha pedig a radikális iszlám le tud győzni egy szuperhatalmat, le tud győzni egy másikat is. A kommunizmus után képes a demokratikus kapitalizmus megbuktatására is. 2001. szeptember 11-én erre történt kísérlet. Az „egyetemes érvényű" demokratikus kapitalizmust minden korábbinál nagyobb kihívás érte. Az iszlámizmus ambíciói immár az egész emberiségre kiterjedtek. A kommunizmusról és a szocializmusról sokan mondták, hogy azért tudott a kapitalizmussal szemben kihívást jelenteni, mert valláspótlékként funkcionált. Akkor hát egy autentikus vallás mennyivel nagyobb mobilizáló erővel bírhat?

Ahogy szeptember 11. távolodik, úgy hajlunk arra, hogy az iszlámizmus által jelentett fenyegetést relativizáljuk. Pedig mi történne, ha az iszlámisták hatalomra kerülnének Pakisztánban vagy Egyiptomban? Bekövetkezne-e akkor a „civilizációk összecsapása"? Fukuyama demokrácia univerzalizmusáról szóló állítása 1989 után húsz évvel, úgy tűnik, megállja a helyét. A Freedom House szerint 1989-ben csak a világ országainak 40 százalékában volt választott kormánnyal. Ma a 62 százalékában, miközben az államok száma két tucattal nőtt, ezek az új államok pedig vagy a fejlődő, vagy a volt kommunista világ részét képezik. Igaz, az új demokráciák egy része nem tökéletes, ahogy a régiek sem mind azok... Mindazonáltal ugyancsak a Freedom House szerint a „szabad" országok aránya húsz év alatt 26-ról 46 százalékra nőtt, a „nem szabad" országok aránya pedig 41-ről 22 százalékra csökkent. A zsarnoknak minősíthető kormányok száma ma nem több mint 42. Vagyis a világpolitika az utóbbi húsz évben a zsarnokság felől a szabadság felé halad.

A kép persze nem teljesen rózsás. Kínában elnyomták a demokratikus mozgalmat. Miközben az életszínvonal jelentősen nőtt, a szabadság foka alig emelkedett. És Kína nem az egyetlen példa. Kommunista rezsimek vannak hatalmon Kubában, Észak-Koreában, Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban. Semmi sem utal arra, hogy változás előtt állnának. A „nem szabad" országok kétharmada muszlim ország, ami arra utal, hogy az iszlám továbbra is a „szabadságellenesség" nagy bástyája. Ha az iszlám világ politikai diskurzusa megváltozna, hatalmasat lépnénk előre a zsarnokság nélküli világ felé.

A hidegháború vége átalakította a nemzetközi kapcsolatokat. A Szovjetunió eltűnésével már nem lett volna szükség arra, hogy Amerika szuperhatalom legyen, elég lett volna, ha „hatalom" marad. Az új világrendben az 1914 előtti „európai koncerthez" hasonlóan az ENSZ végre betölthette volna azt a küldetését, amiért létrehozták: a világbéke fenntartását. Ezt már id. Bush és Clinton elnök is szorgalmazta. Jugoszlávia kapcsán azonban az ENSZ ismét bebizonyította impotens mivoltát, nem mintha Amerika vagy Európa hatásosabban lépett volna föl. Ruanda esetében az ENSZ szintén kudarcot vallott. Clinton és Madeleine Albright ezután kezdett úgy beszélni az Egyesült Államokról, mint „megkerülhetetlen nemzetről", ami kérkedőnek tűnt mások számára. Bebizonyosodott, hogy az ENSZ a hidegháború befejeződésével sem képes ellátni a feladatát. A békefenntartás az Egyesült Államokra hárult, amit sem az amerikaiak, sem mások nem könnyen vettek tudomásul. Ezt próbálták európai vezetők meggátolni, amikor azt szorgalmazták, hogy az ENSZ BT határozata nélkül sehol se lehessen erőszakot alkalmazni.

Clinton a második ciklusa idején aktívabb külpolitikát folytatott, mint az elsőben, ami George W. Busht arra indította, hogy a 2000-es választási kampányban redukált amerikai külpolitikai szerepvállalást ígérjen. Ezt be is tartotta, de nyolc hónap múltán bekövetkeztek a merényletek és teljesen új helyzet állt elő.

Bush szeptember 11-i örökségét a választók 2008-ban elutasították. Egy „anti-Bush" elnökjelöltre szavaztak, aki a harciasság helyett a diplomáciát helyezte előtérbe. Obamának azonban ugyanúgy semmit sem sikerült elérnie, mint Clintonnak vagy Bushnak az ENSZ-szel való együttműködésben. Bush a hibái és tévedései ellenére helyesen ítélte meg a fenyegetéseket. 1989 konzekvenciáját semmi sem változtatja meg: az általunk ismert világ egypólusú. Ha visszatekintünk az elmúlt húsz évre, azt láthatjuk, hogy a történelem valóban 1989-ben ért véget. Az államok egységesebben kapitalisták és demokratikusak, mint voltak, s mivel a demokráciák ritkábban háborúznak egymással, a világ békésebb és harmonikusabb lett. Még akkor is, ha ezt mi nem érzékeljük.

(Glóbusz)

Ajánló: Elvásik a veres csillag - Wass Albert műve  (x)