A holokauszt-hit vallásos jellegét jól jellemzi az a tény, hogy dogmái is folyamatosan változnak. Az 1945 óta eltelt időszakban a holokauszt vallás három különböző korszakát különböztethetjük meg.
Jól fizet a holomese
A háború utáni években arra helyezték a hangsúlyt, hogy „hatmillió zsidó valamint ötmillió lengyel” halt meg a német koncentrációs táborokban, amelyek mindegyike egyúttal „haláltábor” is volt. Ugyanis – hangoztatták1960 előtt – minden egyes náci lágerben működtek gázkamrák, sőt a holovallásnak ebben az első fázisában még sok szó esett a foglyok vízbe fullasztásáról, elektromos árammal, légkalapáccsal, szén-monoxid gázzal történő kivégzésekről, élve elégetésekről, és más hasonló szörnyűségekről. 1960-ban azonban fordulat történt, ugyanis Martin Broszat, a Müncheni Jelenkorkutató Intézet munkatársa a Die Zeitnek írott levelében kijelentette: „Sem Buchenwaldban, sem Dachauban, sem Bergen-Belsenben, sem másutt a Német Birodalom határain belül nem működtek gázkamrák.” És kezdetét vette a holovallás dogmatörténetének második fejezete, amikor is már csupán hat lengyelországi „megsemmisítő tábor” létében kellett hinni. A hittételek szerint mindegyikben működtek gázkamrák, sőt teherautókat, valamint egy „szovjet tengeralattjáró” Diesel-motorját is a gyilkolás szolgálatába állították a gaz nácik, legalábbis a hatból öt helyen, mivel valami rejtélyes oknál fogva Auschwitzban nem történtek kivégzések szén-monoxid gázzal. Mármost ez az a korszak, amikor Auschwitz vált a holodogma kiemelt helyszínévé, ahol „négy millió zsidót gázosítottak el”.
Meg kell itt jegyeznem, hogy mint minden vallás esetében, a holovallásnak is van egy „népi” változata, melyben továbbra is létezik légkalapáccsal, elektromos árammal, levegő kiszivattyúzásával történő gyilkolás, meg élve elégetés, emberi szappan és emberbőrből készült lámpaernyő. Ha a holovallás egyik papját mondjuk egy istentisztelethez hasonlítható „tudományos szeánszon” szembesítik ezzel a sok ostobasággal, akkor persze kénytelen bevallani, hogy a németek nem gyártottak emberi zsírból szappant és emberi bőrből lámpaernyőt, és nem igazak az elektromos árammal, légkalapáccsal történő kivégzésről szóló históriák, és élve elégetés sem történt, de miért ne hagynák meg a tudatlan tömegeket a naiv hitükben? Nincsenek talán keresztények, akik mindenféle ereklyéket tisztelnek, csodás gyógyulásokban reménykednek, meg hát hányan hiszik el, hogy valahol egy-egy Szűz Mária- kép könnyezni kezdett? Miért ne hihetne akkor a holokauszthívő – legyen zsidó vagy nem zsidó – a szappanban, a lámpaernyőben, meg abban, hogy a nácik élve dobálták a csecsemőket a tűzbe, ezen kívül pedig vízbe fojtották, valamint légkalapáccsal és elektromos árammal öldösték a zsidókat?
A holovallás harmadik fázisa 1988/90-ben vette kezdetét. Az időpont nem véletlenül esik egybe a kommunista világrendszer összeomlásával. Ugyanis 1960 táján azért helyezték a hat „megsemmisítő tábort” (Belzec, Chelmno, Treblinka, Auschwitz, Sobibor és Majdanek) a vasfüggönyön túlra, Lengyelországba, mert abban bíztak, a kommunizmus sohasem omlik össze, és így az igazságra szomjazó, komoly és bátor kutatóknak soha nem lesz lehetőségük alaposan megvizsgálni a „megsemmisítő táborokat”. Tévedtek, mert a kommunizmus vára düledezni kezdett, és ezért vált lehetségessé, hogy egy Fredrick Leuchter nevű, a gázkamrák építésében járatos kiváló amerikai szakértő alapos vizsgálatnak vesse alá a turistáknak Auschwitzban gázkamraként mutogatott létesítményt. Történt mindez 1988-ban, a holovallás papjainak nagy bánatára. Leuchter ugyanis megvizsgálta a gázkamrának nevezett épület falait, de abban nem találta a Zyklon B gáz nyomait, holott az egy nagyon lassan, évszázadok alatt lebomló vegyület. Aztán 1993-ban jött Germar Rudolf, aki szintén mintát vett az úgynevezett gázkamrák falából, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint Freud Leuchter: abban az épületben, melyet mint gázkamrákat mutogatnak a látogatóknak, egészen biztosan nem használtak nagy mennyiségben Zyklon B gázt.
És 1990-ben sor került egy másik jelentős beismerésre is. Ekkor vallották be szép csöndesen, hogy a közvélemény lehetőleg ne tudja meg: a nácik nem készítettek áldozataik zsírjából szappant, sem pedig a meghalt zsidók bőréből nem állítottak elő lámpaernyőt. A népi holohiedelem dogmatikájában azonban mindkét állítás továbbra is központi szerepet játszik. De tény, ami tény: 1988-90-ben ismét alapos változások következtek be a holovallás hittételeiben. Innen datálódik tehát a holovallás történelmének harmadik fejezete. Nem kötelező már hinni sem a szappanban, sem a lámpaernyőben, a különböző extrém kivégzési módokat is el lehet felejteni, és ami a fő: a korábbi állításokkal ellentétben már nem négymillió, hanem csak egymillió egy százezer az Auschwitzban megölt zsidók és nem zsidók száma! (Akiknek 90%-át kell zsidónak tartanunk, ha el akarjuk kerülni az állásvesztést és a börtönt.) Különös módon azonban a hatmilliós számot nem érintette az auschwitzi áldozati szám közel hárommillióval történő csökkentése, és természetesen a gázkamrák és a szén-monoxidos kivégzési módok továbbra is a holohittételek központi részét képezik, noha a hangsúly valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis csak a zyklon B-re és a gázkamrákra esik.
A holopapság maga is érezte, hogy baj van, mert előbb-utóbb egyre többen fognak feltenni kínos kérdéseket, például az Auschwitzban meggyilkoltak számának radikális csökkentéséről, a szemtanúk képtelennél képtelenebb „beszámolóiról”, az állítólagos elgázosítási eljárások fizikai és kémiai törvényekkel és a józan ésszel is hadilábon álló részleteiről. Ezen kívül pedig a vasfüggöny lehullása után arra is számítani lehetett, hogy lesznek az igazságot kereső, hősies emberek, akik alapos vizsgálatoknak vetik alá a megsemmisítő táboroknak hazudott lágerek területét, és nem csupán az úgynevezett „gázkamrákat” vizsgálgatják, hanem keresni kezdik például a hatmillió kivégzett zsidó földi maradványait. (Mert ha elégették is őket, irdatlan mennyiségű hamunak és más emberi maradványnak kellet volna maradnia ennyi ember után). Úgyhogy várható volt, hogy kitalálnak majd valamit, mondjuk egy új dogmát vezetnek be, amellyel megmentik az egész rogyadozó holoépítményt, a régi tanításokat pedig szép lassan átadják a feledésnek. És íme, megvan az új dogma kulcsfogalma. Amelynek a neve: Einsatzgruppen. Csak figyelje meg a kedves olvasó, hogy egyre gyakrabban fogja hallani ezt a szót, és rövidesen az iskolás gyerekek is betéve fújják a szöveget: az Einsatzgruppenek, vagyis a keleti fronton előrenyomuló német hadsereg nyomában ténykedő különleges egységek legalább hárommillió zsidó haláláért felelősek! A Wermacht haladt előre, harcolt a Vörös Hadsereggel, az Einsatzgruppenek pedig a már német uralom alá került területeken felkutatták a zsidókat, összeterelték, és egész egyszerűen legéppuskázták őket. Némely esetben pedig teherautók kipufogógázaival is öltek, de ezt a fajta módszert inkább meghagyták az öt lengyelországi megsemmisítő tábor SS legényeinek. Hogy ez utóbbiak miért nem géppuskázták le ugyanúgy kivégzésre ítélt foglyaikat, az rejtély.
A holodogma egy másik pontján is módosítani kellett. Eddig ugyanis azt hirdették, hogy az Einsatzgruppen tagjai öldösték ugyan a zsidókat a keleti front mögötti területeken, de idegileg „felőrölte” őket a sok gyilkolás, ezért találta ki Hitler, vagy Himmler, vagy valamelyik főnáci a gázkamrás kivégzést, amely ugyanis „személytelenségénél” fogva nem terheli túlságosan a gyilkoló katona idegzetét és lelkiismeretét. Hogy miért lenne lelkiismerete egy SS katonának, nem tudom, de a lényeg: mostantól fogva nem kell már hinni az Einsatzgruppen legénységének gyenge idegeiről szóló hittételben. Miután az Auschwitzról és a gázkamrákról szóló mesék lelepleződtek, áthelyezik a szentséges történetet Oroszországba, és a fő felelősséget az Einsatzgruppen nyakába varrják. Ami azért is jó, mert nem kell bajlódni az állítólag legyilkolt zsidók maradványait kereső akadékoskodókkal sem, hiszen Oroszország olyan nagy, a jó Isten tudja csak megmondani, hol kaparták el áldozataikat a gaz nácik.
De elképzelhető-e a valóságban, hogy a német különleges alakulatok, az Einsatzgruppenek 2-3 millió zsidót öltek volna le röpke három év (1941 nyara és 1944 nyara) között? Nos, ezeknek a kiválóan képzett egységeknek összesen hozzávetőleg 2000 tagja volt, akik négy nagyobb csoportban ténykedtek. Fő feladatuk a Wehrmacht hátában és a németek megszállta területeken harcoló partizánok felkutatása és likvidálása volt. Mind a 2000 ember egyszerre sohasem lehetett harcképes, hiszen akadtak köztük olyanok, akik éppen eltávoztak vagy betegszabadságon voltak. Másrészt viszont lengyel, ukrán, lett, litván, és más nemzetiségű különleges erők is küzdöttek az oldalukon, de még így is, az összes legfőképpen partizánellenes harcra szerveződött katonák létszáma sem haladhatta meg a 10 ezer főt a keleti fronton. Felszerelésük talán nem volt a legrosszabb, viszont – mint minden háborúban – a harcoló alakulatok elsőbbséget élveztek, amikor a fegyver- és élelmiszer utánpótlás megszervezéséről volt szó. A kérdés tehát a következő: lehetséges-e, hogy 2 ezer vagy akár 10 ezer különlegesen kiképzett, de elsősorban a partizánellenes harcra felkészített katona, három esztendő alatt, Oroszország hatalmas keleti területein 2-3 millió zsidót szisztematikusan legyilkoljon? Önmagában a partizánok elleni küzdelem hihetetlenül sok erőt és energiát emészthetett föl, így szinte elképzelhetetlen, hogy az Einsatzgruppen tagjai még zsidók millióinak megölésével töltötték volna az idejüket. Ugyanakkor kétségtelen: a partizánok (és a szovjet hadsereg politikai tisztjei és magas rangú tisztségviselői) között nem kevés volt a zsidó származás, akik közül sokan áldozatul eshettek az Einsatzgruppenek tisztogatási akcióinak. De számuk még százezres nagyságrendbe sem mérhető.
Richard Rhodes: Masters of Death című könyvében egyébként 1,5 millió zsidó megölésével vádolja a szerinte 4-8 fős csoportokban ténykedő német különleges egységek tagjait, míg French MacLean: The Cruel Hunters című művében azt írja, hogy a németek legalább 1,3 millió zsidót öltek meg az oroszországi háború idején. Ez utóbbi könyvben részletes leírást kapunk az SS Dirlewanger Brigade tevékenységéről, amelyet a legfelsőbb német hadvezetés is igen nagyra értékelt. A 300-500 tagból álló fegyveres csoport német források szerint 15 ezer ellenséges katonát – főként partizánt – küldött a másvilágra a háború alatt. Mint fentebb említettem, négy ilyen 3-500 főből álló csoport alkotta összesen az Einsatzgruppent. Hogyan gyilkolhattak le másfél millió embert? De ez a szám növekedni fog, mert miután a holovallás tételei a revizionisták érveinek hatására sorra összeomlanak, és így képtelenek fenntartani a „több millió elgázosított zsidóról” szóló mesét, valahonnan pótolni kell a hiányzó halotti számot. Már most pedzegetik, hogy a hárommillió zsidó is áldozata is lehetett az úgynevezett „elfelejtett holokausztnak”, vagyis az Einsatzgruppen feltételezett tevékenységének a keleti fronton. Teljes képtelenség, de hangsúlyozom: vallásos hittételekről van itt szó, amelyet nem lehetséges érvekkel alátámasztani. Auschwitzot, a gázkamrákat, a „megsemmisítő táborokat” kevesebbet fogják emlegetni majd, helyettük az „elfelejtett holokauszt” hazug meséjével akarnak minket tovább szédíteni.
Perge Ottó