Amennyiben India fenntartja gazdaságának jelenlegi, 8%-os növekedési ütemét, 2050-re 16-szorosára nőhet az egy főre jutó jövedelem. Egy valamit azonban hangsúlyoznak a fejlődéssel kapcsolatban: csak úgy tudják elképzelni, hogy közben környezetük is épségben marad. A kérdés már csak az, hogy ezért ki tegyen lépéseket...
A környezetvédelem különösen fontos egy olyan országban, ahol az emberek saját bőrükön tapasztalják a klímaváltozás kedvezőtlen hatásait, és a természeti csapások egyre gyakrabban sújtják őket. Újdelhi ugyanakkor felhívja a figyelmet a történelmi felelősség tényére, amitől nem kíván elvonatkoztatni a közelgő koppenhágai klímacsúcson. Az indiai vezetők meggyőződése, hogy a jelenlegi helyzetért egyedül a fejlett államok hibáztathatók, akiknek ezért nincs joguk a szénkibocsátást meghatározó kvótarendszerrel beszabályozni a fejlődők haladását, akik már csak azért sem állhatnak meg a gazdasági gyarapodásban, mert ez az egyetlen eszközük a határaikon belül uralkodó óriási szegénység felszámolására.
India már más kategória
A problémát az jelenti, hogy a Kiotói Egyezmény életbe lépése óta már megváltozott a fejlett világ véleménye néhány fejlődő államról, többek között Kínáról és Indiáról, és már a „gyorsan fejlődő” kategóriába sorolja őket. Teszi ezt azzal az indokkal, hogy mindkét ország széndioxid-kibocsátása jelentősen megugrott, a távol-keleti óriásé pedig már az USA-ét közelíti (2005-ben: Kína 5,1 milliárd tonna, USA: 5,8 milliárd tonnányi szén-dioxidot füstölt a levegőbe). Ehhez képest India a maga 1,1 milliárd tonnányi szén-dioxid-emissziójával egyelőre jóval kisebb mértékben járul hozzá az atmoszféra szennyezéséhez, az viszont már beszédesebb adat, hogy csak az 1990-2005 közötti időszakban, gyakorlatilag amióta lendületet vett az indusztrializáció és az urbanizáció, mintegy 65%-kal emelkedett az üvegházhatású gázok kibocsátása az országban, és 2020-ra újabb 70%-os növekedést jósolnak.
Újdelhi számára természetesen fontos a környezetvédelem, de az elsődleges cél a fejlődés és a szegények életkörülményeinek javítása, aminek mindent alárendel, beleértve a klímaváltozással kapcsolatos irányelveket is. Ennek szellemében alakította ki álláspontját, amit majd a decemberi koppenhágai klímacsúcson képvisel. Sjam Szaran, az indiai miniszterelnök klímaügyi különleges megbízottja korábban kijelentette, hogy nemzeti intézkedéseket hajtanak végre a természet megóvása érdekében, ugyanis 2008. június 30-án életbe lépett az energiahatékonyság növelését és a megújuló energiaforrások használatát támogató Nemzeti Klímaváltozási Akcióterv (röviden NAPCC), viszont 2012 után sem hajlandók alávetni magukat kötelező érvényű, meghatározott mértékű kibocsátás-csökkentésnek.
India összességében három fő érvvel támasztja alá az említett álláspontját: a történelmi felelősség, az egy főre eső kibocsátás figyelembevétele és a korszerű energiatermelési technológiák hiánya, amit a fejlett államoknak kell pótolniuk a fejlődő országokban.
A történelmi felelősség alól nem lehet kibújni
Amihez Újdelhi tehát továbbra is ragaszkodik, az a Kiotói Egyezményben foglaltak, elsősorban a „szennyező fizet” alapelv, ami a klímaváltozáshoz való hozzájárulás mértéke szerint, vagyis a történelmi felelősség alapján „bünteti’ az aláíró feleket. India ebben a tekintetben joggal hivatkozik arra, hogy míg ő az elmúlt 150 évben csupán 2%-ban járult hozzá a globális kibocsátáshoz, addig az USA 30, az EU pedig 27%-ban, ami kétségtelenül „feljogosítja” Indiát a további, korlátlan szennyezésre. Újdelhi ennek kapcsán azt is megemlíti, hogy számára a fejlődés, így az emisszió létszükséglet, miközben a nyugati államok már csak extra igényeik kielégítésére növelik a széndioxid-kibocsátásukat, tehát elvárható tőlük, hogy alávessék magukat a korlátozó kvótarendszernek.
Egy indiai alig szennyezi a levegőt
India szívesen emlegeti még a Nyugat által előszeretettel használt abszolút emisszióval szemben az egy főre eső kibocsátás mértékét, ami, esetében, a világátlag alig egynegyede, míg például Kínáé már megközelíti azt. Újdelhi hangsúlyozza, hogy a jövőbeli koppenhágai irányelveknek azon a fontos tézisen kell alapulniuk, hogy a légkörhöz minden embernek egyenlő joga van, vagyis mindenki azonos mértékben használhatja azt, és ez a szennyezésre is igaz. (Egy amerikai például 20-szor annyira károsítja az atmoszférát, mint egy indiai.) A megoldás Sjam Szaran szerint pedig az, ha a fejlett és fejlődő világ tagjai szép lassan közelítik egymáshoz az általuk produkált, egyénekre lebontott üvegházhatású gázok mennyiségét. A Greenpeace erre a nézőpontra reagálva egy érdekes tanulmányt tett közé „India a szegények mögé rejtőzik” címmel, melyben az áll, hogy a szubkontinensen mintegy 4,5-szer több szén-dioxidot bocsátanak ki a gazdagok, mint a társadalom szűkölködő tagjai, ami már a mostani világátlagnak felel meg, viszont ahhoz túl sok, hogy a globális felmelegedés további növekedését féken tartsák. (Ennek eléréséhez egyébként a jelenlegi közel 4,5 tonnányi egy főre eső világátlagot 2,5 tonnában kell maximálni.)
Majd ha lesz technológia, lehet szó korlátozásról is
A harmadik fontos érv India jelenlegi álláspontja mellett az, hogy egyelőre nem állnak rendelkezésére a megfelelő technológiák az energia-hatákonyság növelésére és az alternatív energiaforrások kiaknázására. Mindehhez először további fejlődés kell, vagy, az idő sürgetése miatt, a gazdag országok segítsége, akik a megfelelő anyagi támogatás és technikai eszközök biztosításával előrébb tudják vinni a fejlődő országokban is a klímavédelem ügyét és elősegíthetik a fenntartható fejlődést. Jó példa erre az India és USA között nemrég született nukleáris megállapodás, mely az atomerőművek fejlesztésében, így az energiatermelési módok arányainak a megváltoztatásában játszik fontos szerepet. (Újdelhi áramszükségletének nagy részét szénerőművekből fedezi.)
A koppenhágai klímakonferencián, a felvázoltak tükrében, India mindenképp meghatározó szereplő lesz, akinek az álláspontját a fejlett világ kénytelen lesz figyelembe venni, amennyiben azt szeretné, hogy a Kiotói Egyezménynek legyen folytatása.
(Kitekintő)