A Fidesz vereségének okai, amelyek a Holdról is látszanak
A tőkefrakciók küzdelme megérkezett Magyarországra: a magyar politikai burzsoázia leválthatatlannak tartott politikai képviseletét brutális erővel ütötte ki a hatalomból a globális nagytőke hazai viszonyokra implementált pilot projektje. Az első olyan választáson vagyunk túl az új magyar demokrácia történetében, ahol nem számított a tematizáció, csak az érzület. Ha nem egy valóságshow-ként akarjuk szemlélni a tizenhat év után bekövetkezett hatalomváltás mozgatóit, sorra kell vennünk a politikai felszínen túlmutató rendszerszintű okokat. Nem a Tisza győzelmének, hanem a Fidesz vereségének okait. Azokat, amik a Holdról is látszódnak. Összesen huszonhárom, nem azonos fajsúlyú, de egymással mégis szorosan összefüggő tényezőt tudtam azonosítani - írja a volt politikus, ügyvéd az Indexen megjelent elemzésének első részében, mely alább olvasható.
Fotó: Tövissi Bence / Index
1. A NER közjogi felépítménye
Érdemes onnan indulnunk, hogy a bukás mértékét, a váltás mélységét a NER közjogi felépítménye tette lehetővé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Fidesz végül – némi képzavarral – az ellenfeleinek ásott – és magának sorozatban kétharmados győzelmet szállító – „verembe” esett bele. A NER az egyéni választókerületek arányának növelésével és a győzteskompenzáció bevezetésével felerősítette a többségi elvet a magyar választójogi rendszerben. Ezzel szinte nullára csökkent a koalíciós kényszer és megnövekedett a kétharmados többség valószínűsége. Az a fideszes gerrymandering, amellyel – a 22/2005. (VI. 17.) AB-határozat és a Velencei Bizottság ajánlása nyomán – a 2022-2026-os országgyűlési ciklusban is átrajzolták az egyéni választókerületeket, doktriner módon követte a „választásra jogosultak száma a lehető legkisebb mértékben térjen el az egyes kerületekben” elvét, és ahogyan elszakadt a térségek, települések, kerületek természetes, illetve közigazgatási határaitól, úgy szakította le az egyéni választókerületi képviseletet is a lokalitásról.
Innentől kezdve a jelölt ismertségének, beágyazottságának, terepmunkájának súlya radikálisan csökkent a virtuális térben megképződött hangulattal szemben, és egyáltalán nem fékezhette az országosan kilengő ingát. A NER közjogi felépítményének – valójában a rendszerváltó alkotmányozásban gyökeredző – Achilles-sarka, hogy a parlamenti kétharmad birtokában bármilyen alkotmányos intézményi és személyzeti döntést meg lehet hozni. Ha egy kétharmados kormánytöbbséget – ahogyan arra 2010 óta nem volt példa – egy feles kormánytöbbség követne, úgy beigazolódna Körösényi András jövendölése: a magyar demokrácia a szélsőséges hatalomkoncentráció és a szélsőséges hatalommegosztás között ingadozhat. Ha viszont egyik kétharmadot könnyen – a 8 millió választójogosulton belül bő félmillió választó oldalváltásával – követheti egy másik kétharmad, úgy bátran tekinthetjük a szélsőséges, tehát a teljes alkotmányos rendszert átrajzolására képes kibillenést a közjogi felépítmény legmasszívabb rendszerkockázatának.
Mik voltak a 2026. április 12-i kibillenés egymásba fonódó társadalmi-politikai okai?
2. Az irányított felhalmozó kapitalizmus kifulladt modellje
Orbán Viktor 2010 nyarától egy könnyen leírható modellt ültetett a magyar újkapitalizmus helyébe. A posztkommunista korszak „zavaros húsz esztendejéből” és saját első kormányzása keserű tapasztalataiból azt a tanulságot szűrte le, hogy az erős politikai hatalom erős gazdasági hatalomra támaszkodik. Orbán már 1994-ben azért korholta az Antall-kormányt, mert elmulasztott létrehozni egy nemzeti tőkésosztályt. A kétharmados felhatalmazással – Simicska Lajossal ekkor még tandemben – rögvest hozzá is látott az úgynevezett nemzeti burzsoázia, a NER-lovagrend felépítéséhez. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter ugyan rendületlenül fejlesztő államról írt és beszélt, csakhogy a NER-ben ez korántsem a kelet-ázsiai, vagy akár a rendszerváltás utáni lengyel példát jelentette. Az állami beavatkozás nem ágazatok, a helyi gazdaság fejlesztését, hanem egyes politikai alapon kijelölt vállalkozók feltőkésítését célozta meg. A politikai kapitalisták pedig nem K+F bázisok létesítésére, a magyar tudástőkén nyugvó termékek exportálására, hanem a politikai hatalom megtámasztására szolgáló vagyon – jellemzően ingatlanok, de persze vállalati részesedések – felhalmozására törekedtek. Nem fejleszteni: felhalmozni akartak.
Orbán 2010-ben meghirdette, hogy nemzeti többséget akar a stratégiai ágazatokban (a bankszektorban, a közműcégekben, a médiapiacon, az építőiparban és az ingatlanbefektetők között – a kiskereskedelemben erre tizenhat év sem volt elegendő). A nemzeti többség megszerzésére Orbán a politikai kapitalistákat jelölte ki. A multinacionális tőke kiszorítása a stratégiai ágazatokból és az IMF hazazavarása volt egyébként az a két tétel, amely 2011 derekára casus bellit idézett elő a globális mélyállam és a NER között. A termelő ágazatokban azonban a multinacionális tőke nyomasztó túlsúlya rezdületlen maradt, sőt: a NER kifejezetten monokultúrássá tette a termelési szerkezetet, amelyben a nemzetgazdaság motorját döntő mértékben a német autóipar, majd az uniós döntésre reagálva – a konnektivitás jegyében – a vele összekapcsolódó kelet-ázsiai akkumulátorgyártás jelentette. Vajon miért nem várta el a miniszterelnök a feltőkésített politikai kapitalistáktól, hogy mondjuk egy évtized elteltével magyar tudásból, magyar munkaerővel termeljenek magyar terméket nemzetközi piacra?
Orbánnak jó oka volt arra, hogy nem fogalmazott meg ilyen elvárást.
A NER gazdasági támaszát felhalmozó politikai kapitalisták ezer szálon – állami szerződéseken, közbeszerzéseken, állami támogatásokon keresztül – függenek a politikai döntéshozótól. Ha bevételeik súlypontját külföldi – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy keleti, nyugati vagy déli – piacokra helyezik át, az végzetesen rendítheti meg a NER-t összetartó hűbéri láncolatot. Orbánnak esze ágában sem volt kilépni a kettéosztott gazdaság paradigmájából, természeti törvényként kezelte az ország extrém kitettségét: a termelést a multikra bízta, bőkezűen támogatta őket, hozzájuk hajlította a munkajogot és kiemelt beruházási rendeletek garmadájával szabadította ki őket a közösségi ellenőrzés alól. Úgy gondolta, majd a külföldi befektetők pörgetik a nemzetgazdaság motorját, annak gyümölcséből pedig bőségesen jut felhalmoznivaló a politikai kapitalistáknak.
A NER paradoxona valójában minden nemzeti burzsoáziáé szerte a világon: úgy konfrontálódnak a globális nagytőkével, hogy közben ezer szálon függvényei a globális kapitalizmusnak. Sokatmondó, hogy a most Magyarországon is kormányra készülő BlackRock 2017-ben fajlagosan alighanem nagyobb munkahelyteremtési támogatást zsebelhetett be, mint bármelyik hazai szövetkezet az elmúlt tizenhat évben. A járványkezelés alatt a gazdaságvédelmi akcióterv nem a bezárt vendéglátósoknak, hanem a politikai kapitalistáknak kedvezett. A 2013 és 2022 közötti növekedési pálya – hasonlóan a „kádári aranykorhoz” – alapvetően extenzív volt: az uniós fejlesztési források mellett a reálbérek tudatos visszafogása és a foglalkoztatottság folyamatos bővítése hajtotta. A magyar nemzetgazdaság mindeközben továbbra is alacsony hozzáadott értéket termelt, fennmaradt szélsőséges kiszolgáltatottsága a nagy globális ellátóláncok felé és belekerült a közepes fejlettség csapdájába.
A 2022-ben induló parlamenti ciklusra a magyar gazdasági szerkezet képtelen volt további hazai munkaerőt felszívni, a globális inflációs nyomás, az energiapánik, a szankciós politika és a háborúk pedig drámaian mutatták meg a magyar nemzetgazdaság páratlan sérülékenységét. A globális mélyállamból vezérelt EU 17 milliárd eurónyi forrást zárt el Magyarországtól politikai alapon, ami – Pfizer von der Leyen megkapóan őszinte szavaival élve – meg is látszik hazánk versenyképességének további romlásán. Az ötödik Orbán-kormány az akkumulátor-nagyhatalmi ambíciók megvalósításával próbált meg kitörni az ördögi körből. A kelet-ázsiai beruházók kegyeit keresve a kabinet beindította a vendégmunkás-importot, szélsőségesen neoliberális rohamot vezényelt a bérharc, a környezetszabályozás és a munkavédelem ellen. Mindhiába: a német gazdaság és a német autóipar krízise az összeomlás szélére lökte a magyar akkumulátorgyártást, egyúttal a magyar ipari teljesítményt. A mutatvány bedőlt, az irányított felhalmozó kapitalizmus magyar modellje kifulladt. A „hogyan továbbra” a Fidesznek nem volt, de legalább a Tiszának sincsen válasza.
3. Szűkülő erőforrások és az új osztálykoalíció
A politikai kapitalistának kijelölt Fidesz-közeli vállalkozók már 2010 nyarán járták az országot, és tettek visszautasíthatatlan ajánlatokat vállalkozóknak cégeik átvételére. Az ajánlat visszautasíthatatlansága akkor is, később is a politikai kapitalisták adminisztratív befolyásából eredt. Csakhogy a NER hajnalán a visszautasíthatatlan ajánlatok tipikusan jól körbeírható szektorokban, bizonyos üzemméret felett és jellemzően a korábbi kormánypártokhoz tartozónak elkönyvelt üzletemberekhez érkeztek. Ráadásul később, a bőség éveiben olykor még a hoppon maradt cégtulajdonosok is érezhették úgy, hogy tőkeinjekció, pályázati pénzek, adókedvezmények, vissza nem térítendő támogatások formájában visszacsuroghat hozzájuk egyfajta bánatpénz. A NER-lovagrenden belül mindig volt lökdösődés, aki azonban egyszer alulmaradt, okkal remélhette, hogy a következő alkalommal rámosolyog a tündérszerencse.
A NER neoliberális társadalompolitikája, adórendszere végig és egyoldalúan a felső középosztálynak és a NER-lovagrend körül kialakult felső rétegnek kedvezett. A kedvezményezetti körön belül – most túl azon, hogy egy részük eleve a posztkommunista korszak hegemón elitcsoportjaihoz tartozott – a hajszálrepedések már a 2010-es évek végén jelentkeztek, a 2019 őszi önkormányzati választások legalábbis erről tanúskodtak. A NER-ben gyarapodó felső középosztály joggal érezhette úgy, hogy a NER-lovagrend – adminisztratív befolyását is felhasználva – egyfajta vízzáró réteget képez a további felemelkedése előtt.
A bőség elmúltával a konfliktusok kiéleződtek, az erőforrások szűkülése élet-halál harcokat eredményezett. A gazdaság stagnált, az uniós pénzek akadoztak.
Az uniós források elapadását, az uniós kapcsolatok elmérgesedését a multinacionális szektorhoz – alkalmazottként, beszállítóként – szocializálódott modernista, pragmatista, apolitikus réteg egzisztenciális fenyegetésként érzékelte, majd aktivizálódott, és a ciklusfelezőre – bő három évtized után először – láthatóvá vált a politikai térben. Az erőforrások szűkülésével a politikai kapitalisták kénytelen voltak – pestiesen szólva – „az apróért is lehajolni”, kávézókat, divatszalonokat, jellegzetesen kisvállalkozásokat is célba vettek. Akiről „lehúzták” a cégét, nem reménykedhetett abban, hogy máshol, más szektorban majd újra süt rá a nap. Elterjedt az a mondás, hogy nem érdemes túl nagyra növekedni, mert még megtetszik a cég valamelyik politikai kapitalistának, és bizony ez a szemlélet is fékezte az amúgy sem acélos termelékenységet.
A kiapadhatatlan erőforrásokhoz és a szakadatlan felhalmozáshoz szoktatott politikai kapitalisták működése immáron fenyegetést jelentett a NER-lovagrendhez lazábban kapcsolódó nagytőkések, illetve a nómenklatúra-burzsoázia 2010 után kooptált felső rétege számára is. A törés a NER-lovagrend szélén következett be. A NER politikai centrumától távolabbra elhelyezkedő – a politikai kapitalistákon kívüli – nagyvállalkozók leváltak a NER-lovagrendről, és nagyjából 2024 derekán koalícióra léptek az önmagában is tagolt, több komponensből álló felső középosztállyal. Csakhogy ezek a nagyvállalkozók is olyan munkáltatók, akik – az állami beavatkozásoktól nem függetlenül – jelentékeny számban adnak kenyeret a munkaerőpiacra 2010 után visszakapaszkodott állampolgároknak. A NER-disszidens nagyvállalkozókra felfűződött prekariátust a Fidesz ugyancsak elveszítette. Így képződött meg a Tisza szavazótáborának magva.
4. A megalázott közszféra
A Fidesz keletkezéstörténetének van két közpolitikai alapélménye, ami átsugárzott a 2010 utáni kormányzati praxisra. Az egyik a nyolcvanas évek angolszász neoliberalizmusa, konkrétan Margaret Thatcher viszonyulása a jóléti rendszerekhez. Ez a kapitalizmus nyerteseinek cinizmusa. Ez a szemlélet gyúrta egy minisztériumba az oktatást, a kultúrát, az egészségügyet és a szociálpolitikát, csinált az utóbbiból „gondoskodáspolitikát”, majd rendelte az egészet a belügyi tárca fennhatósága alá. Ez a szemlélet gyorsította fel az oktatás és az egészségügy látens privatizációját és tartotta európai összehasonlításban krónikusan alacsony szinten az állami oktatási és egészségügyi ráfordításokat. A másik alapélmény tíz évvel a NER beköszönte és harminc évvel a rendszerváltás után is a telléri értelemben vett „megalvadt struktúrákat” láttatta a közigazgatásban, a rendvédelemben, a bíróságokon, az egyetemeken, az MTA-n. Vélhetően ezekre az alapélményekre vezethető vissza, hogy Orbán Viktor kormányai rendre az utolsó utáni pillanatig vártak a közszféra béremeléseivel, a közalkalmazotti jogállást és védelmet módszeresen kiüresítették, a sztrájkjogot ellehetetlenítették. Ha valamelyik szektorban mégis rendezték a béreket, abban sem volt sok köszönet.
Orbán Viktor politikai vakfoltja, hogy azt gondolja, a közszféra alkalmazottainak kizárólag a pénz számít, és nem kalkulál a hivatástudattal, a szakmai szolidaritással. A pedagógusok bérét megalázó hercehurca, beszólogatások után rendezték, az oltatlan pedagógusok elvett járandóságát ekkor sem. A járványkezelés alatt az orvosok bérét a rendszerváltás óta nem látott mértékben emelték meg, kaptak is érte „cserébe” megalázó rendszabályokat, a kórházakban viszont tágra nyílt a bérszakadék az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók között. A fegyverpénz a ciklus végére ugyan megérkezett, de a rendvédelemben hosszú évek alulfinanszírozottsága miatt fennmaradt a túlóra és a létszámhiány.
A hadseregben a tiszás Ruszin-Szendi miniszterre vár a feladat, hogy kezelje a fideszes Ruszin-Szendi vezérkari főnök vakcinaterrorja által ütött sebeket.
A bírák illetményét ugyan tisztességgel felemelték, csak éppen egy megalázó megállapodáshoz kötötték, a fideszes sajtó pedig tizenhat éve visszatérően pécéz ki konkrét bírákat konkrét ítéletek miatt. A szociális és közművelődési dolgozók továbbra is kegyelemkenyéren élnek, a gyermekvédelmi dolgozókat egy kampányszerű megaláztatásnak tették ki. A fideszes politikai elit mélyről fakadó bizalmatlanságát saját minisztériumi alkalmazottaik is érzékelték. A területi közigazgatásban dolgozók az egészből legfeljebb annyit, hogy időnként kivezényelték őket biodíszletnek a választókerületi elnök rendezvényeire. A közszféra, a tanárok, óvónők, orvosok, ápolók, a kormányablakban ülő tisztviselők, a gyámügyesek, a rendőrök, katonák, bírók, szociális dolgozók, könyvtárosok, helyi közösségszervezők, egyetemi oktatók, tudományos kutatók hangulata szétterjedt az egész társadalmon.
Orbán 2010-től – amúgy nagyon helyesen – azt a célt tűzte ki, hogy húsz év késéssel megteremti a politikai kormányzás feltételeit, azonban ezt a törekvését is – mint oly sok minden mást – sikerült tökéletesen túltolnia. Már régen nem az a veszély fenyegetett, hogy a miniszterek a partikuláris érdekcsoportokból szerveznek bandériumokat a politikai akaratot megtestesítő miniszterelnök ellenében. A folyamatosan változó, kaotikus statútumrendelet viszont egy olyan áttekinthetetlen kormányzati struktúrát szült, amit Orbán Viktoron kívül élő ember – miniszter, főhatóság, hatósági ügyintéző, jogkereső állampolgár – nem képes átlátni. Egyszersmind tizenhat év alatt sikerült eljutni oda, hogy immáron nem a „megalvadt struktúrák”, a partikuláris érdekcsoportok, hanem az áttekinthetetlenség volt a legnagyobb akadálya annak, hogy a választásokon legitimált politikai akarat irányíthassa az államigazgatást. Így jutottunk el oda, hogy a kampányban NAV-tisztviselők csápoltak ellenzéki gyűlésen, fegyveres tisztek tettek politikai nyilatkozatokat, rendőrök szelfiztek a tömeggel április 12-én éjszaka, de még minisztériumi törzskarokban is a Tisza győzelmét ünnepelték.
5. A „bűnös város”
A fideszes genezisnek létezik egy máig ható szocializációs alapélménye is: Budapest. Nem akarok visszamenni sem 1988-ig, sem 2010-ig, sem 2019-ig, a téma szempontjából bőven elegendő 2024-ig. Karácsony Gergely városvezetése tulajdonképpen könnyű préda lett volna a városellenzék számára, ráadásul a Fidesznek magától értetődő hivatkozási pontul szolgál/szolgálhat/szolgálhatott volna Tarlós István városvezetői tevékenysége, főként miután az ő korábbi főpolgármester-helyettesét indították a főpolgármesteri székért. Ehhez képest a Fidesz mágusai bohócot csináltak Szentkirályi Alexandrából: végiggyurcsányoztatták vele a kampányt – miközben már javában áradt a Tisza – és az utolsó pillanatban visszaléptették Vitézy Dávid javára, hogy aztán a Fidesz árnyék-főpolgármesterjelöltjéből legyen a Tisza-kormány közlekedési minisztere.
Azt, hogy pontosan mi volt Orbán szándéka a 2024-es fővárosi választással és úgy általában Budapesttel, a mai napig homály fedi. Az új közgyűlésbe a Fidesz egy megfiatalított csapattal ült be, ami látványosan ment a minőség rovására. A főpolgármester városlakókat bosszantó látványpékségébe – nagykörúti és Üllői úti biciklisáv, a Lánchíd és az alsó rakpart lezárása – a fideszesek érzékelhetően nem mertek beleállni, annál inkább ócska személyeskedésekkel, debil performanszokkal a főpolgármester személyébe. A fővárosi fideszesek egyetlen várospolitikai üzenete ment át az utóbbi két évben: a szórakozóhelyek elleni uszítás, de az legalább – ha az április 12-i budapesti fiesztára gondolunk – sikerrel. A kormány és a főpolgármester között folytatódott a 2019 óta tartó erőpróba, azzal a különbséggel, hogy amíg 2019 és 2024 között a kabinet igyekezett demonstrálni, hogy ők azt teszik, amire az „alkalmatlan” Karácsony képtelen, addig 2024 után megváltozott a helyzet. A főváros továbbra is a kormányzati elvonásokra panaszkodott, az állami beruházások viszont leálltak.
Értem én, hogy a Budapest–vidék ellentétből lehet Magyarországon valamekkora politikai tőkét kovácsolni, de a hangsúly a valamekkorán van. Orbán ebben a tekintetben – is – aránytévesztésbe esett. A vidékiek járnak Budapestre, miközben budapestiek származnak vidékről és így tovább. Egy országunk van. A Fidesz 2024 és 2026 közötti fővárosi produkciója országos szinten is amortizálta a kormányoldal kompetenciájáról alkotott képet.
6. A felszakadt érzelmi gát a konzervatív és a liberális értelmiség között
A konzervatív és a balliberális (később: progresszív) értelmiség között a rendszerváltás óta olyan mély érzelmi-kulturális szakadék húzódott, amely lehetetlenné tette a két szekértábor között nemcsak a kooperációt, de az értelmes párbeszédet is. A szakadék elmélyülésében komoly szerepe volt a Demokratikus Chartának, amely a két szekértábor helyett a hajdani demokratikus ellenzék és a nómenklatúra között ácsolta meg az érzelmi-kulturális hidat. A konzervatív értelmiségnek azonban mindig létezett egy olyan ága, amely identitásában az atlantista elkötelezettséget tette az első helyre. Orbán 2014 nyarától több lépésben, éveken át, de módszeresen kezdte kiszorítani táborából az atlantistákat. A Fidesz ráadásul 2010-től és differenciálatlanul alkalmazta az „aki nincs velünk, az nincs” felfogást mindenkire, aki kívül esett a NER-en, legyen az jobbikos, vagy elempés, gyurcsányista, vagy feltörekvő ifjú emeszpés, így a NER-ből kiszorított atlantisták nem számíthattak nagyobb méltányosságra, mint mondjuk Vona Gábor.
Ebbe a folyamatba érkezett meg az Orbán–Simicska konfliktus, a G-nap. A Fidesz propagandagépezetéről levált újságírók felületei, elsősorban a Magyar Hang és a Válasz Online, 2018-tól – tudatosan vagy ösztönösen: ma már mindegy is – ugyancsak kitartó, szisztematikus munkával igyekeztek egymáshoz szoktatni az atlantista konzervatívokat, valamint az ÉS, illetve a Mozgó Világ közönségét. Nagyjából úgy, ahogyan a Demokratikus Charta kondicionálta egymáshoz a szamizdatost a megyei párttitkárral.
A konzervatív és a balliberális tábor előbb a témaválasztásban, a hangnemben, később a szereplők és a valóságmagyarázók összeválogatásában is összeért. Fennmaradt azonban egy érzelmi gát: a rendszerváltás antikommunista hangulatán és a 2006 őszi politikai válságon szocializálódott közeg nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy az utódpártra és a szemkilövetőkre húzza be az ikszet. Akik ezt meg is tették (sokan nem tették meg közülük), azok is csak félszívvel, csekély meggyőzőerővel. Ennek a feszültségnek a kisülése jelentkezett MZP előválasztási győzelmében. Csakhogy 2024 után előbb Gyurcsány, majd az MSZP is levonult a pályáról. Az érzelmi gát felszakadt.
7. Az egydimenziósított kormánypárti nyilvánosság
A Fidesz nagyjából a G-napot követően szigorú katonai alakzatba rendezte a fennhatósága alá került nyilvánosságot. Ez annyira tökéletesre sikeredett, hogy ha mondjuk az Origo szerkesztőségét az AI helyettesítené, valószínűleg senkinek nem tűnne fel. A hipercentralizált kormánypropaganda pillanatnyilag jó ötletnek látszott a decentralizált ellenzéki nyilvánossággal szemben: amíg az előbbi egy fegyelmezett katonai gépezet, addig az ellenoldalon még a kampány alatt is kibeszélnek, fanyalognak a saját jelöltjeiken, a saját táborukat is megosztó témákat habosítanak.
Igen ám, de 2022 után a médiatérben is történt három kulcsfontosságú változás: a) a magyar politikai nyilvánosság súlypontja teljes egészében a közösségi platformokra helyeződött át; b) az ellenzéki nyilvánosság jelentékeny részét fenntartó globális progresszív hálózat az ukrajnai háború kezdetén maga is az árnyalatokat eltüntető, katonai üzemmódba állította médiagépezetét; c) az ellenzéki térfélén Gyurcsány és az MSZP kicsekkolásával felszakadt az érzelmi gát. A Fidesz ezeket a változásokat képtelen volt felismerni. A közmédia, az óriásplakátok, a nemzeti konzultációk, a Mediaworks, a kormányoldal bulvár- és politikai szekciója, a Megafon, a fideszes influenszerek, beszélő fejek ugyanabban a tónusban, ugyanazokban a témákban tolták tovább a durva politikai indoktrinációt. A másik oldal mindeközben, ha nem is sokszínűen, de legalább több síkon szólt a közönséghez: nem csak az intenzív politikafogyasztókhoz ért el. Az egydimenziósított kormánypárti nyilvánosságból egyszerre tűntek el a véleményformálók befolyásolására alkalmas, propagandán túli elemzések (talán a Mandiner a kivétel), és hiányoztak az apolitikus tömegek számára is hallható hangok.
(Folytatása következik.)
