Az intézményesített vallás hatalmon lévők általi felhasználása egy nemzet vagy közösség regulázására nem sajátos, és nem is új jelenség, amint azt az emberi történelem átfogóan bemutatja. A kérdés ugyanakkor az, természetesen, hogy kik azok, akik hatalmon vannak – kik alakítják ki a kereteket mindehhez –, és hogy ez a reguláció a nemzet hosszútávú érdekeit szolgálja-e valamilyen formában, vagy valami egészen mást. Központi fontosságú tehát a hatalmat gyakorlók kiléte és identitása, s így azok igényei és szándékai. Ha mindez tisztán kirajzolódik, az is könnyebben helyére tehető, amit az első részben feszegettünk: valódi vallásos áhítat áll-e a politikai elit keresztény cionistáinak cselekedetei mögött, vagy a szűkebb hatalmi keretek közé való integrálódás és az azzal járó haszon?

A fentiek dinamikája nem lényegtelen, hiszen mindez kihat a tágabb értelemben vett csoportra is. A vallásos hit és gyakorlat nem csupán személyes szinten bír jelentéssel az egyén számára, hanem csoportszintű funkcióval is rendelkezik. David Sloan Wilson, az evolúciós biológia és antropológia professzora a vallásosság világi, társadalmi (potenciális) hasznáról a következőképpen írt:

 
Egy olyan bonyolult – időt, energiát és gondolkodást igénylő – dolog, mint a vallás, nem létezne, ha nem lenne világi haszna. A vallások elsősorban azért léteznek, hogy az emberek együtt elérjék azt, amit egyedül nem tudnak. Azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a vallási csoportok számára, hogy adaptív egységekként működjenek, magukba foglalják azokat a hiedelmeket és gyakorlatokat, amelyek a vallást rejtélyesnek tüntetik fel azok számára, akik kívül állnak rajtuk. (Wilson, 2002, 159–160. o.).


A teológia és az evolúciós pszichológia területén Edward Dutton azzal érvel, hogy a vallásosság evolúciós jellemvonás, hasonlóan az erotikus vágyhoz vagy a veszélytől való félelemhez. Például ha egy erkölcsorientált isten figyel minket, nagyobb valószínűséggel cselekszünk annak megfelelően, amit az az isten jónak tart, és mivel a vallás a csoport túléléséhez szükséges dolgokat Isten (vagy az istenek) akarataként szövi bele a társadalmi gyakorlatba, a vallási egység eredményeként a csoport érdeke érvényesül (Dutton et al., 2018). Ezzel összhangban megfigyelhető, hogy a vallásosság pozitív korrelációt mutat az egészséggel, a gyermekvállalással és az érzelmi stabilitással, illetve a csoportkohézió és az együttműködés előmozdításával hatékonyabbá teszi a külső fenyegetések elleni küzdelmet, így védelmet is nyújthat. Mivel a vallásosság (mind személyes, mind társadalmi szinten) stresszes időszakokban fokozódik, mindez túlélési ösztönként is értelmezhető (Dutton, 2014; 2020). Ugyanakkor Bradshaw és Ellison (2008) rámutatnak, hogy a vallásos mentalitás és temperamentum 19–65 százalékát genetikai tényezők befolyásolják, ami univerzális emberi tulajdonsággá teszi azt.

Ezért látjuk azt is, hogy a nem vallásos emberek általában valami mással helyettesítik mindezt a szekuláris vagy ezoterikus világból. Például az evolúciós szempontból hasznos vallási törvényeket és értékeket – amennyiben léteznek – a politikailag erre hajlamos embereknél egy multikulturális álvallás dogmái váltják fel. Az ördög és az eretnek, a szent tehén, az eredendő bűn, a gyónás és az önostorozás, az ígéret földje stb. mind olyan elemek, amelyek megtalálhatók a – nevezzük úgy – világi vallásosságukban. A jelentős különbség az, hogy ezek többek között hajlamosak megzavarni a csoporton belüli evolúciós alkalmasságot (gyakran a csoporton kívüli érdekeket helyezve előtérbe), rontani a férfi–nő kapcsolatokat, negatív hatással lenni a gyermekvállalásra, és így a demográfiai életképességre, valamint megerősíteni a szexuálisan deviáns viselkedés társadalmi-kulturális jelentőségét (ami önmagában is negatív hatást képvisel).
 

Csoportérdek és szervezett vallás


Kulcsfontosságú tehát, hogy kik határozzák meg a domináns vallásos kereteket, és hogy azok ezáltal milyen irányba terelik a csoportot. Ha valaki felismeri a vallásosság ezen „szekuláris funkcióját”, és sikeresen manipulálja a vallás alapvető tanait, akkor képes átirányítani az adott vallási csoport hasznosságát, eltérítve azokat saját csoportjuk érdekeitől a manipulátor csoportjának érdekei felé. Ez volt a helyzet a kereszténység cionista ágával. Luther Márton zsidóság elleni felszólalása – hogy egy klasszikus példát idézzünk – a saját csoportja érdekeit szolgálta azzal, hogy kizárt egy olyan csoportot, amelyet károsnak tartott, vagy legalábbis szabályozásukra uszított: a zsidók számára ez talán nem volt előnyös, de csoportkonfliktus esetén állást kellett foglalni. Luther a saját csoportja érdekében használta fel a vallási mentalitást, hasonlóan ahhoz, ahogyan a szóban forgó zsidók most a nem zsidók ugyanazon vallási érzelmeit használják fel a saját csoportjuk érdekében.
 


A vallásos szemlélet terelése a másik irányba: „Von den Jüden und Iren Lügen”, Luther Márton könyve 1954-ből

Ezek a hatalomhoz integrálódó – vagy pusztán téveszmés – cionista keresztények vagy elhanyagolják saját csoportjuk érdekeit, vagy nyíltan ellenségesek azokkal szemben (például bűntudatból, mint korábban láttuk, vagy az antiszemitizmus eredendő bűnének megvetéséből stb.), és inkább egy idegen csoportot szolgálnak, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy vallásos személyiség egy prófétát, egy vezetőt szolgálna. Mint már bemutatásra került, ebben az esetben a zsidók kerülnek istenítésre. Még akkor is, ha ezek a személyek saját csoportjukat büntetik (pl. „gyűlöletbeszéd-törvények” és más, idegen érdeket szolgáló korlátozások), és még akkor is, ha saját erőforrásaikat a kívülálló csoport javára használják fel, ahelyett, hogy magukra fordítanák mindazt. Ez a vallásosság evolúciós funkciójának eltorzítása, különösen annak fényében, hogy éppen arról a zsidóságról beszélünk, amely történelmileg nem ismeri el a kereszténység alapjait, átkozza Jézus karakterét, és elutasítja a megtérést (Schäfer, 2007). Ez Izraelben is nyilvánvaló: bár a politikai elit tolerálja és támogatja, s így a keresztényellenesség nem ritka, mégis Izrael és a judaizmus szentekként tűnnek fel, gyakorlatilag Jézus karakterét helyettesítve az evangelikalisták szemében.

A keresztényekre is nyomás nehezedik, hogy tartsák magukat ehhez. Hogy ismét Carter elnököt hozzuk fel példaként; amikor ő egy palesztin haza létrehozását szorgalmazta, ez a „cionista koalíció” egyből „akcióba lépett, és országos kampányt indított Carter palesztin jogok iránti támogatásával szemben” – emlékeztet Pieterse (1992, 221. o.). Alfred Lilienthal véleménye szerint a zsidók nagyon is tudatában voltak domináns szerepüknek ebben a kapcsolatban, hiszen szerinte „az a tény, hogy a kizsákmányolást végző cionisták közül oly sokan ateisták és agnosztikusok, jelzi azt a cinizmust, amellyel […] manipulálják a fundamentalista keresztények naiv vallásosságát az izraeli politikai nacionalizmus előmozdítása érdekében” (Lilienthal, 1982, 490. o.).

A zsidók részéről érkező nyomás többek között magába foglalta a zsidó közösség mozgósítását abból a célból, hogy „keresztény kiadványokat, előadókat, programokat stb. figyeljenek meg, amelyek egyházi környezetben zajlanak”; a zsidó közösségeket arra ösztönözték, hogy „szervezzenek egynapos zsidó-keresztény »intézeteket«, és küldjenek leveleket »közhivatalnokoknak, a világi és vallási sajtónak, valamint a rádió- és tévéműsorok rendezőinek«” (i. m., 497. o.). „Az antiszemitizmus kérdésének a keresztény lelkiismeret előtt tartására irányuló kitartó erőfeszítései” során a szervezett zsidóság „hosszú keze” átnyúlt az óceánon, hogy legalább 1962 óta a római katolikusokkal közösen támogassa a különleges vallási és faji csoportokról szóló tanfolyamokat (i. m., 500. o.). Ekkor biztosította az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) a római Pro Deo Társadalomtudományi Egyetemnek a Tolerancia Tanszék létrehozásához szükséges forrásokat – jegyzi meg Lilienthal (uo.).
 


Az Amerikai Zsidó Bizottság külön kiadványban ünnepli a Nostra aetate megalkotásában játszott szerepét

A szerző ezután részletesen bemutatja a zsidó aktivizmus „elsődleges célját”: nyomást gyakorolni a Vatikánra, „hogy tiltsa meg a zsidóság elleni ellenségeskedést a vallási szövegekben”, és hogy a társadalomtudósok szégyenítsék meg a keresztényeket a valós vagy állítólagos zsidóellenes érzelmek miatt, amelyek még mindig felfedezhetők voltak ebben a második világháború utáni rendszerben. Lilienthal összefoglalásában ez hideg számítás és manipuláció volt a zsidók részéről, akik „megpróbálták megszerezni a hatalmat a római egyház felett” azáltal, hogy „fokozzák a zsarolás játékát” azzal a tézissel, hogy Eugenio Pacelli, XII. Piusz pápa a háborús korszakból, nem tanúsított együttérzést a Hitler alatt állítólag halálra ítélt zsidók iránt, és asszisztált ahhoz, hogy sokukat a „náci krematóriumokba” vezessék (i. m., 507. o.). Ez a számító erőfeszítés egyértelműen kitűnik a B’nai B’rith washingtoni képviselője, Herman Edelsberg 1974. májusi bizalmas jegyzetében, amelyben a következőket írta:

[A]zon kérdés, amely messze a legnagyobb lehetőségeket rejti magában egy hosszú távú propagandakampányhoz, a zsidók helyzete a Szovjetunióban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezt a kérdést fel lehet használni a csúcstalálkozón született megállapodások megakadályozására vagy legalábbis késleltetésére. Egyetlen elnök vagy elnökjelölt sem engedheti meg magának, hogy ezt a kérdést félretegye. Az International Council ezért úgy véli, hogy az igazgatóságnak fontolóra kell vennie a kérdés előtérbe helyezésére szánt költségvetési előirányzatok növelését. (I. m., 512. o.)

Ismét láthatjuk, hogy azok, akik értik az emberi természet működését, tisztában vannak azzal is, milyen hatalmas potenciállal bír a vallási érzelmek manipulálása: „Talán sehol” nem voltak az amerikai keresztények annyira „a cionista béklyóba szorítva”, mint a szovjet zsidóság ügyében, véli Lilienthal, hozzátéve: „Itt az antiszemitizmus elleni küzdelmet, a náci holokausztot és a keresztény bűntudatot – összekapcsolva Sztálin szellemével – manipulálják annak érdekében, hogy kikényszerítsék a cionista célok elfogadását. A nagyszámú amerikai konzervatív és mérsékelt mélyen gyökerező antikommunista érzései miatt ez a kihasználás rendkívül sikeres volt” (i. m., 513. o.).

Az is egyértelmű volt egy látszólag titokban rögzített beszélgetésből, amelyet Benjámín Netanjáhú folytatott 2001-ben, hogy a zsidó vezetők tudatában vannak az amerikai nem zsidók, vagy ebben az esetben a keresztények feletti befolyásuknak. Az izraeli Channel 10 által bemutatott felvételen hallhatjuk, ahogy Netanjáhú kéri, hogy kapcsolják ki a kamerát, majd részletesen kifejt bizonyos palesztinokkal kapcsolatos témákat. Amikor egy nő közbeszól, hogy „de várj egy percet, akkor az egész világ azt fogja mondani: »Mik vagytok ti, megszállók?«”, Netanjáhú így válaszol: „A világ nem fog semmit sem mondani. A világ azt fogja mondani, hogy védekezünk.” A nő ezután azt kérdezi: „Nem félsz a világtól, Bibi?”, amire ő a következőket válaszolja: „Nem. Különösen most, Amerikával kapcsolatban, tudom, mi is Amerika valójában. Amerika olyan dolog, amit könnyen lehet mozgatni. ...a helyes irányba. Ők [az amerikaiak] nem fognak minket zavarni. Tegyük fel, hogy [az amerikaiak] mondanak valamit [nekünk, izraelieknek]... hát mondják... és akkor mi van? Az amerikaiak 80 százaléka támogat minket. Ez abszurd! Olyan [nagy] támogatásunk van ott! És mi azt mondjuk... mit kezdjünk ezzel a [támogatással]?”
 


Benjámín Netanjáhú a 2001-es felvételen

A keresztény cionisták valóban jelentős hajlammal rendelkeznek az iránt, hogy gyakorlatilag bármilyen izraeli vagy zsidó viselkedést megmagyarázzanak és mentegessenek, függetlenül attól, hogy azok mennyire ellentétesek a vallásukkal. John Hagee (2007, 211–212. o.) például, ellentmondva azoknak az állításoknak, miszerint Menáhém Begín terrorista volt, kijelentette, hogy „semmi sem állhatna távolabb az igazságtól”, mert számára Begín „szabadságharcos volt, akinek célpontjai mindig brit katonák vagy a zsidó nép ellen fegyveresen harcolók voltak”, és a Dávid Király Hotel felrobbantása „nem terrorcselekmény volt – hanem harcoló erők közötti harc”.
 
Nyilvánosan is kijelentette egy prédikációban, hogy „a Szentírás szerint ez az ember [az Antikrisztus] legalább részben zsidó lesz, ahogy Adolf Hitler is az volt, és Karl Marx is” (idézve: Wilson, 2009). Ilyen szégyentelenséggel ezek a propagandisták még a saját szent könyvüket is bemocskolnák a zsidók szolgálatában. Göran Gunner (2005) példákkal részletezi a keresztény cionizmus talán legtermékenyebb és legkiemelkedőbb írója, Hal Lindsey révén, hogy ezek a propagandisták hogyan folyamodnak a bibliai szövegek nyílt hamisításához, kirívó eltorzításához és manipulálásához.

Douglas Krieger evangelikál vezető emlékeztette a zsidókat, hogy Izraelnek „jól jöhetnének az evangelikál fundamentalisták”, hogy hatalmas rádió- és televíziós hálózatukon keresztül olyan képet sugározzanak Izraelről, amelyet az amerikaiak kedvelnek, elfogadnak és támogatnak, mert ez a vallási politikai jobboldal „eladhatja az amerikaiaknak azt az elképzelést, hogy Isten egy harcias, militarizált Izraelt akart. És hogy minél militánsabbá válik Izrael, annál támogatóbbá és lelkesebbé válik az amerikai vallásos jobboldal” (Halsell, 1986, 152. o.). Valóban, a cionista keresztény manipulációnak van egy másik rétege is: szívesen használnak „antiszemita” elemeket, például a „globalisták” bírálatának kontextusában.
 
Ilyen az, amikor Hagee az Illuminátusokhoz hasonló világkormányt szorgalmazó pénzemberekről beszél, beleértve a Rothschildokat (akiknek a cionizmusban betöltött szerepét nem említi; lásd Naor [1986] és itt); vagy amikor ezt George Soros kapcsán teszik, akiről azt állítják, hogy „magyar-amerikai üzleti mágnás” (McGuire & Anderson, 2018, 229. o.), vagy „magyar milliárdos és egykori náci kollaboráns” (Strang, 2017, 8. o.). Ha az ilyen kommentátorok szükségét érzik annak, hogy meghatározzák valakinek az etnikai hovatartozását, akkor célszerűbb lenne megnevezni azt az etnikumot, amelyhez az illető ténylegesen tartozik, különösen mivel Soros jelentőséget tulajdonít ennek. A keresztény cionisták így a „globalisták” és a „pénzemberek” (akik gyakran zsidók, akik zsidó érdekeket szolgálnak) ellen követőik körében fennálló ellenségeskedést elterelik a zsidóságról, hogy aztán ezeknek a követőknek a pénzét és támogatását – akiket félrevezettek, hogy azt higgyék, a „globalisták” elleni küzdelmet támogatják – pontosan zsidó célokra használják fel.
 


Paul McGuire és Troy Anderson keresztény cionista könyve a „globális elitről” és a világvégéről Izrael-párti keretek közé tereli az olvasót

Amikor Köves Slomó (mint azt az előző részben láttuk) a behódoló jobboldali keresztényekről beszél, pontosan erre gondol: alávetettségre és konformitásra. Andrew Warne (2012, 19. o.) így vázolta fel ezt a jelenséget: az 1980-as évekre, „amikor ezek a sztereotípiák már megtörtek, és az antiszemitizmust már régóta elfogadhatatlannak tartották, az új keresztény jobboldal egy újabb felfordulás időszakára reagálva felvette a filozemitizmust.” A faji realitások mellett való kiállás, valamint a fehér emberek mint jogos érdekekkel rendelkező faj mellett való kiállás egyre nehezebbé vált a második világháború utáni korszakban, és szinte elképzelhetetlen volt bárki számára, aki fősodratú sikert vagy támogatást akart, de érdemes összehasonlítani ezt a hozzáállást a zsidók iránti elkötelezettségükkel, felidézve Pat Robertson esküjét: „Esküt tettem az Úr előtt, hogy én és az általam vezetett szervezet határozottan kiállunk Izrael és a zsidó nép mellett, bármennyire is nehéz vagy népszerűtlen is legyen ez” (idézve: Chafets, 2015, 75. o.).
 
Gondolatok a kereszténység integrációs elemeiről

Bár ennek alapos elemzése nem tartozik jelen vizsgálatunk keretébe, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kereszténységnek azok az elemei, amelyeket könnyű úgy értelmezni – vagy félreérteni –, hogy azokat zsidó- és Izrael-barát irányba lehessen felhasználni, e vallás szerves részét képezik, annak zsidó gyökerei miatt. Vegyük például Ariel Yaakov (2017, 206. o.) megjegyzését, amely emlékeztet bennünket arra, hogy „az olyan országokban, mint Hollandia vagy Finnország, az evangelikál és pietista csoportok az 1970-es évek óta Izrael-párti lobbiként működnek, ellensúlyozva a saját országukban tapasztalható Izrael-ellenes hangulatot”, hozzátéve, hogy az evangelikál közösség növekedése Koreában „szintén nagyobb érdeklődést keltett a zsidók, kultúrájuk és sorsuk iránt”. Mivel ez az elem már megvolt, egy jó stratéga könnyen mozgásba hozhatta a dolgokat az ezekhez az elemekhez általában kapcsolódó vallási érzelmek manipulálásával – különösen, ha ezt haszonszerzésel, nyomással vagy félelemkeltéssel párosította.

Ezek az elemek felbukkantak a vallás bizonyos irányzataiban, különösen a reformáció után, anélkül, hogy dominánssá váltak volna. Az antiszemitizmus ebben az időszakban jelentős erő volt a kereszténységen belül, mivel az emberek maguk alakítottak ki (vagy tartottak fenn korábbi időkből) zsidóellenes nézőpontokat, és a hatalom is gyakran volt zsidóellenes, amihez a kereszténység igazodott, mivel az alapvetően hajlamos igazodni a domináns hatalmi struktúrákhoz. Az erős férfiak uralta időkben a kereszténység is hevesebb formát öltött, míg a mai, gyengébb időkben a neoliberális ideológia és a kereszténység kéz a kézben járnak helyenként: szivárványzászlók lobognak a templomokon, dicsőítik a transzszexualitást, transzvesztita fétisista „drag queenek” tartanak prédikációkat, ami egyre gyakoribb jelenség a Nyugat bizonyos részein – különösen az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Nyugat-Európában (Perkins, 2022a; 2022b). Közép- és Kelet-Európában, illetve a szláv országokban, például Oroszországban, a kereszténység – amely szintén alkalmazkodik a fennálló rendhez, ahelyett, hogy azt alakítaná – inkább a férfiasabb arcát mutatja.
 


Transszexuális prédikált, majd mesélt a gyerekeknek a St. Luke's Lutheran Church of Logan Square-ben, mely az Amerikai Evangélikus-Lutheránus Egyház (ELCA) tagja (forrás: facebook.com/stlukesLS)




A protestáns Egyesült Krisztus Egyháza (UCC) akoljába tartozó First Church Somerville nem ritkán transzvesztitákat dicsőít




Az amerikai Episzkopális Egyház „Isten arcai”-ként ábrázolja az állítólagos fehér rasszizmus éppen aktuális néger mártírjait

A zsidók 20. századi, és különösen a második világháború utáni felemelkedésével az új elithez, valamint a sajtóban és a médiában megnövekedett hatalmukkal, beleértve az akadémiai és tudományos területeken elért sikereiket, amelyek alakították a meglévő értelmezési kereteket (pl. magáról a fajról, és így a bevándorlásról is), a zsidó nézőpontok egyre nagyobb teret nyertek a kereszténységen belül is, és meglehetősen heves erővé fejlődtek a szigorúan zsidó határokon belül – ez jelen elemzésünk témája.
 
Michelle Mart (2004, 109. o.) az amerikai fősodratú kultúra példáján keresztül részletezi ezt az átalakulást, valamint a zsidók és Izrael jelenlegi, pozitív megítélését, amely elsősorban vallási érzelmeken alapul, hiszen ez „vallási újjászületés” volt, és a filozemitizmus e dominanciája „a háború utáni amerikaiaknak olyan keretet nyújtott, amelyen keresztül értelmezni tudták a világot és annak nyugtalanító nemzetközi politikai problémáit”. A zsidók, bár korábban „ha nem is megvetés és gyűlölet, de legalábbis közöny tárgyai” voltak, most a „zsidó-keresztény” értékek és identitás ikonjaivá váltak. A szerző ezt a zsidók keresztényesítésének tekinti a népszerű és politikai kultúrában, de közelebb kerülünk az igazsághoz, ha ezt inkább az amerikai fősodrat elzsidósodásának tekintjük, figyelembe véve, hogy a zsidók kerültek a középpontba ebben az új kultúrában, és az ő perspektívájuk nyújtott új keretet, amint azt korábban részleteztük.

Ezt a folyamatot néhány gyorsító erő irányította: a Franz Boas-féle antropológia diadala a fajrealista szemlélet „legyőzésével”, és ezzel együtt a prominens keresztény vezetőknek az új konszenzushoz való igazodása; a zsidók által a médiában és a politikában felerősített és kiterjesztett folyamat, valamint a II. vatikáni zsinat Nostra aetate című dokumentuma, amelyet zsidók ihlettek, arra nyomást gyakoroltak és vázoltak fel, mind kulcsszerepet játszottak. Ezzel kapcsolatban Connelly (2017, 255. o.) megjegyzi, hogy „[Johannes] Oesterreicher és [zsidó] szövetségesei előkészítették a terepet. És ez nem történt volna meg, ha nem lett volna bűnbánat a püspökök és a keresztények körében tágabb értelemben, valamint a keresztény elmék általánosabb kontextusa nélkül, amely nyitottá vált a zsidókról szóló új meglátásokra.”
 
Ez utóbbi, az új meglátások iránti nyitottság, amely maga is a zsidó befolyás eredménye, egyben az itt leírt konformitás következménye is. Mindezek tetejébe a politikai elit kulcsfigurái, mint például Jimmy Carter, és az újabb keresztény vezetők, mint Falwell és mások (például Orbán a hazai téren), szintén hozzájárultak ahhoz, hogy ez a mozgalom legalább az 1970-es évek óta elfoglalt magas státuszát elérje, a hatalmi elitben lévő zsidók segítségével és hálózatépítésével – az AIPAC-tól az izraeli tisztviselőkig, valamint a prominens keresztény szervezetekben gyakran látható (vagy nem látható) zsidó aktivistákig, hogy a tömegtájékoztatásban található vezetőket ne is említsük.
 
Az elfeledett és a kiemelt irányzatok kérdésköre

Magyarország múltja itt ellenpéldát képezhet a fent részletezett jelenséggel szemben, mint keresztény ország, ahol, bár a zsidók kiemelkedő hatalmat és befolyást szereztek a 19. század folyamán, majd a 20. század elején, a kereszténység mégis alapvetően mentes maradt a filoszemitizmustól, valószínűleg azért, mert ezt ellensúlyozta az antiszemitizmus, amely a nemzetben mind a köznép, mind az uralkodó elit körében fősodratú volt, és magától értetődőnek számított (változó mértékben). Magyarországon az 1920–1945 közötti időszakban a hatalmi elit alapvetően keresztény volt, és egyben jelentős részük antiszemita is (különböző mértékben, megint). Még azok is, akik a zsidókérdést végső soron faji problémának is tekintették, mint például Marschalkó Lajos, Bosnyák Zoltán, vagy Magyarország egyik legkiválóbb és leghíresebb zoológusa, Méhelÿ Lajos, könnyedén összehangolták vallásukat az antiszemita állásponttal. Ahogyan nem okozott nekik gondot ennek az egyébként univerzális vallásnak a sajátos nacionalizmusukkal való összehangolása sem.

Prohászka Ottokár püspök keresztény szocializmusa szintén kifejezetten antiszemita volt. Valóban, azok közül, akiket ma a keresztény cionista címke alá sorolhatnánk, sokakat nem a zsidók iránti bibliai, imádó hozzáállás motivált, hanem az a vágy, hogy kiűzzék őket szülőföldjükről azáltal, hogy támogatják egy olyan ország létrehozását, ahová elmehetnek, Európán kívül, amint azt elemzésünk elején láthattuk. Ahogyan az egy hatalmas irodalommal és történelemmel rendelkező vallástól elvárható, a nézőpontokat külső erők vagy belső elfogultságok irányíthatják és alakíthatják, racionalizálás vagy akár önámítás révén is.
 


Prohászka Ottokár római katolikus püspök (forrás: MTI/MTVA)
 
Amit ma keresztény cionizmusként ismerünk, az ilyen racionalizálások és önámítások eredménye, de az itt felvetett lényeg az, hogy ez nem önmagától, különösebb külső befolyás nélkül alakult ki. Az, hogy ez a keresztény elméleti irányzat az 1980-as évekre ilyen hatalmassá és széles körben népszerűvé vált, a zsidó hálózatok és a média, a politika, a kultúra – sőt, a teológia – terén gyakorolt zsidó befolyás eredménye. A kereszténységen belül léteztek ilyen bizarr irányzatok korábban is, de azok vagy nagyrészt elavultak, vagy jelentőségük gyengén ingadozott, anélkül, hogy a médiában meglévő hatalom beemelte volna őket a figyelem középpontjába.

Vegyük például az „izraelizmust” – azt a hitet, miszerint a hívők maguk Júdea elveszett törzse. A brit izraelista mozgalom, amelynek eredete a skót John Wilson 1840-ben megjelent A mi izraelita eredetünk (Our Israelitish Origins) című könyvére vezethető vissza, ezt a jelenséget képviseli. A puritánok számára például Albion Sionnal való azonosítása „spirituális jelentéssel bírt”, ahogyan a Holland Köztársaság Izraellel való azonosítása is a 17. századi hollandok számára – mutat rá Pieterse (1992, 209–210. o.). Ez az alárendelt mozgalom nem jutott semmire, és ma lényegében történelmi emléknek számít (kivéve a szervezetlen és jelentéktelen néger csoportok, például a Fekete Héber Izraeliták körében, akik napjainkban is aktívak), mert a zsidóság nem találta hasznos eszköznek a felemeléshez őket – ellentétben a keresztény cionizmussal. Ebben az esetben nemcsak a felemeléshez, hanem a formáláshoz is hozzájárultak a Scofield-magyarázatos Biblia révén, amelyre Samuel Untermyer gyakorolt hatást, illetve Arno C. Gaebeleinen keresztül számos zsidó és cionista társa – vagy később a mozi, a rádió és a televízió segítségével, olyan karizmatikus nem zsidók révén, mint Billy Graham, Jerry Falwell, vagy Németh Sándor, akik zsidó alapokra támaszkodtak.

Az „izraelizmus” nem egy széles körben elterjedt hit, sem olyan nézet, amiről a legtöbb ember egyáltalán tudna. Aligha kétséges azonban, hogy ha ugyanilyen lelkes támogatást kapott volna ez az elképzelés, ma a fehér keresztények nagy tömege komolyan és őszinte lelkesedéssel hirdetné magát az igazi zsidóknak. Nem ezt emelték ki; helyette azt az ágat, amely rendkívül hasznos volt a zsidók és Izrael számára. Ahogyan az evangelikalisták sikertelennek bizonyulnak a kultúrharcokban és programjuk más területein (például a pornográfia vagy abortusz kapcsán), és csupán világnézetüknek ezen az egy konkrét szegmensén belül érnek el jelentős sikert, úgy tűnik, hogy a keresztény cionizmus a kereszténységnek az az ága, amely a politikai elit jelentős részének támogatásával a nyugati világ egyes részein uralja a fősodratú kereszténység fontos hányadát.
 
Ez nem egy „elveszett törzs” típusú kereszténység, sem egy kifejezetten deviánsellenes kereszténység, vagy egy faji nacionalista, netán antiszemita fajta – bár ezek mind könnyen lehetségesek, és valóban, léteztek már korábban (amint magyar példánk azt bemutatja), hanem éppen az a típusú kereszténység, amely egyúttal hasznos a zsidók számára.
 
Tanulmányunk szándéka szerint azt mutatta be, hogy ez miért alakult így. Mivel a zsidó anticionisták mozgalmának teoretikai alapja az, hogy a keresztény cionizmus egy alapvetően fehér (és keresztény) jelenség, illetve hogy alapvetően ez – és nem a zsidó befolyás vagy etnosovinizmus – áll a cionista közel-keleti háborúk mögött, mindebből kitűnik, hogy ez a tézis nem korrekt.
 
A fehér keresztény cionisták mind teoretikai, mind strukturális (vagy akár teológiai) szinten egy gyökereiben és felépítésében zsidó keretrendszerbe integrálódnak (téveszmék vagy haszonszerzés miatt), melynek célja nem a fehér ember faji, és nem is a kereszténység mint olyan vallási érdekeinek a kiharcolása – hanem zsidó-cionista érdekek mentén a fehér ember erőforrásainak átjátszása.
 
Ezért is szórnak bombákat ismét amerikai vadászrepülőgépek a föld túloldalán Izrael érdekében, hogy visszakanyarodjuk ez első részhez, és eleve; a jelenség lényegéhez.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:
 
• Bradshaw, Matt & Christopher G. Ellison. 2008. “Do Genetic Factors Influence Religious Life? Findings from a Behavior Genetic Analysis of Twin Siblings.” Journal for the Scientific Study of Religion Vol. 47. No. 4: 529–544.
• Connelly, John. 2017. “How the Turn to the Jews After the Shoah Helped Open Catholics to Religious Pluralism.” Itt: David J. Wertheim (szerk.). The Jew as Legitimation: Jewish-Gentile Relations Beyond Antisemitism and Philosemitism. (241–255) Palgrave Macmillan.
• Dutton, Edward. 2014. Religion and Intelligence: An Evolutionary Analysis. Ulster Institute for Social Research.
• Dutton, Edward. 2020. Making Sense of Race. Washington Summit Publishers.
• Dutton, Edward; Guy Madison & Curtis Dunkel. 2018. “The Mutant Says in His Heart, ‘There Is No God’: the Rejection of Collective Religiosity Centred Around the Worship of Moral Gods Is Associated with High Mutational Load.” Evolutionary Psychological Science Vol. 4: 233–244.
• Gunner, Göran. 2005. “Keys for Understanding the Christian Zionist Interpretation of the Bible.” In: Naim Ateek, Cedar Duaybis, Maurine Tobin (eds.). Challenging Christian Zionism: Theology, Politics and the Israel–Palestine Conflict. (76–85) Melisende.
• Hagee, John. 2007. In Defense of Israel, Revised: The Bible’s Mandate for Supporting the Jewish State. Charisma Media.
• Halsell, Grace. 1986. Prophecy and Politics: Militant Evangelists on the Road to Nuclear War. Lawrence Hill & Company.
• Mart, Michelle. 2004.“The ‘Christianization’ of Israel and Jews in 1950s America.” Religion and American Culture: A Journal of Interpretation Vol. 14, No. 1: 109–147.
• McGuire, Paul & Troy Anderson. 2018. Trumpocalypse. FaithWords.
• Naor, Mordechai. 1986. “Edmond de Rothschild and Zionism.” Studies in Zionism Vol. 7, No. 2: 185–197.
• Perkins, M. D. 2022a. “Drag Queens and the Queering of the Church.” American Family Association (November 2, 2022).
• Perkins, M. D. 2022b. Dangerous Affirmation: The Threat of “Gay Christianity” American Family Association.
• Pieterse, Jan Nederveen. 1992. Christianity and Hegemony: Religion and Politics on the Frontiers of Social Change. Berg.
• Schäfer, Peter. 2007. Jesus in the Talmud. Princeton University Press.
• Strang, Stephen. 2017. God and Donald Trump. FrontLine.
• Wilson, Bruce. 2009. “Nationally Prominent Mega-Pastor Hagee Claims Hitler Was a ‘Half-Breed Jew.’” Huffington Post (August 1, 2009).
• Wilson, David Sloan. 2002. Darwin’s Cathedral: Evolution, Religion, and the Nature of Society. University of Chicago Press.
• Yaakov, Ariel. 2017. “A Source of Legitimacy: Evangelical Christians and Jews.” Itt: David J. Wertheim (szerk.). The Jew as Legitimation: Jewish-Gentile Relations Beyond Antisemitism and Philosemitism. (195–221) Palgrave Macmillan.

Kapcsolódó: Zsidó harapófogóban az európai civilizáció