Az előző részben az ószövetségi zsidóság materialista létszemléletéről volt szó, továbbá a dualista antropológia hiányáról Laurent Guyénot egy hosszabb írása alapján. Az alábbi „a zsidóság mint kollektív lélek” című fejezet folytatása:
Az Ószövetségben összefügg a monoteizmus és a faji tisztaság: Jahve megtiltja a zsidóknak, hogy nemzsidókhoz adják gyermekeiket, mert „eltéríti fiadat, hogy ne engem kövessen, hanem inkább más isteneknek szolgáljon” (5Mózes 7:3-4). Amikor egyes izraeliták moábita nőket vesznek feleségül, Jahvét az zavarja, hogy ezek a nők „meghívták a népet isteneik áldozati lakomáira, s a nép velük evett” (4Mózes 25:1-2). Az evolúciós pszichológia szemszögéből a féltékeny isten kizárólagos imádata csupán egy (szigorú endogámián alapuló) eugenetikai projekt vallási köntösben, a judaizmus pedig egy csoportevolúciós stratégia a népek közötti versenyben (Kevin MacDonald, A People That Shall Dwell Alone, 1994).
A Tóra megfosztja a zsidókat a halhatatlan, egyéni lélektől, hogy helyette a kiválasztott nép faji és csoportidentitását állítsa a középpontba, amivel Izraelt a legegységesebb nemzetté teszi. Az egyéntől megtagadott halhatatlanság teljes egészében a népre ruházódik át, mintha a zsidókat egyetlen nemzeti, genetikai lélek egyesítené, amelyet Jahve személyesít meg. [Jahve és a zsidóság jellemző tulajdonságai (mint a kegyetlenség, a bosszúállás vagy mások megtévesztése) valóban megegyeznek egymással, amit a „Jahve vagy Odin” című írásomban mutattam be részletesen.]
Isaac Kadmi-Cohen „Esszé a zsidó lélekről” (1929) című művében úgy írja le a judaizmust, mint „a fajt [a kiválasztott népet] az isteni szintjére emelő spiritualizációt”. Izrael egyedi rendeltetéssel bír, amihez minden zsidó hozzájárul. Maurice Samuel zsidó hitvédő 1924-es „Ti, gojok” (You Gentiles) című művében úgy fogalmaz: „Egy zsidó úgy érzi – még a hozzám hasonló szabadgondolkodó zsidó is –, hogy ha eggyé válik a népével, akkor ezáltal hatalmat nyer, hogy részesévé váljon a végtelennek”. A német cionista, Alfred Nossig pedig 1922-ben írta: „A zsidó közösség több, mint egy nép a szó modern politikai értelmében. […] Ez alkotja lényünk tudattalan magját, lelkünk közös lényegét.”
Maurice Samuel: Ti, gojok (1924)
Vallási szempontból úgy tűnik, hogy az egyéni halhatatlanság hiányzik a Biblia világképéből. Azonban a helyébe lépő kollektív halhatatlanság elképzelése a zsidó nép erejének legnagyobb forrása. Egy egyénnek csak néhány évtizede van céljai megvalósítsára, míg egy nemzetnek évszázadok, sőt évezredek állnak rendelkezésére. Jeremiás ezért nyugtathatja meg a babiloni száműzötteket, hogy hét generáció múlva visszatérnek Jeruzsálembe (Jeremiás levele, Báruk 6:2). Hét generáció egy nép történelmében nem különbözik hét évtől egy ember életében. Míg a nemzsidók egy évszázad időtávlatában várják, hogy eljöjjön az ő idejük, a kiválasztott nép sokkal messzebbre tekint. A zsidó lélek nemzeti irányultsága olyan szellemi erőt és kitartást ad bármely közösségi cél eléréséhez, amellyel egyetlen más nép sem versenyezhet.
Izrael teljesen más időskálán működik, mint más nemzetek. Olyan átfogó látásmóddal bír, amely évezredekre tekint vissza a múltba és előre a jövőbe. Élénken őrzi 3000 évvel ezelőtti kezdeteinek emlékét, és várakozással tekint sorsának beteljesülésére az idők végén. Nem számít, ha történelmi emlékezete nem pontos. Ahogy Yosef Hayim Yerushalmi rámutat a „Zakhor: zsidó történelem és emlékezet” (1982) című művében: „Csak Izraelben, és sehol máshol nem érzik az emlékezés parancsát egy egész népre vonatkozó vallási kötelezettségnek”. Ez a sajátosság nomád múltjukból származik, hiszen a nomád népeket sokkal erősebben köti össze a kollektív emlékezet és a leszármazás, mint azokat, akik letelepedtek, és a földben gyökereznek (egy ország földje őrzi az emléküket). Az emlékezet egyéniség, és Izrael rendkívüli emlékezete rendkívüli egyéniséggé teszi.
A „nemzeti lélek” (néplélek) paradigmája, amely az egyéni halhatatlanság tagadásában gyökerezik, összekapcsolódik a „kiválasztott nép” paradigmájával, egy másik bibliai alapeszmével. Mert ha a zsidó néplélek valamilyen módon azonosítható Jahvéval, és ha Jahve az univerzális Isten, akkor ebből az következik, hogy a kollektív zsidó lélek Isten. A bibliai materializmus és etnocentrizmus ilyen kombinációja az a képlet, amely meghatározza a zsidó elmét.
A parazita nemzet
Az Ószövetség szellemisége alapján kialakult nép létrejötte nem elegendő magyarázat a zsidók tartós világuralmi törekvéseire. Bizonyos mértékig minden nemzet organikus és egységes volt eredetileg (egészen a közelmúltig). A „nemzet” a latin „születés” szóból ered, és az etnikai összetartozásra utal. Ahhoz, hogy megértsük, mennyire különleges a zsidó nemzet, pontosabban meg kell határoznunk annak jellegét. Henry Fordnak van egy javaslata:
Az Egyesült Államokban a zsidókérdés lényegében városi probléma. A zsidókra jellemző, hogy nem ott gyűlnek össze nagy számban, ahol szabad földek vagy nyersanyagok állnak rendelkezésre, hanem ott, ahol a legtöbb ember él. Ez figyelemre méltó, ha összevetjük a zsidók állításával, miszerint a nemzsidók mindenhonnan elüldözték őket, ugyanis éppen ott gyűlnek össze a legnagyobb számban, ahol a legkevésbé kívánatosak. A leggyakoribb magyarázat erre az, hogy a zsidó zsenialitás éppen abban rejlik, hogy másokból élnek; nem a földből, nem a nyersanyagokból előállított árukból, hanem másokból. Hadd műveljék mások a földet; a zsidó, ha teheti, a földművelőből fog megélni. Hadd fáradozzanak mások a kereskedelemben és a gyártásban; a zsidó ki fogja aknázni munkájuk gyümölcsét. Ez az ő sajátos zsenialitásuk. Ha ezt a zsenialitást parazita jellegűnek írjuk le, az bizonyos mértékben indokolt.
Ez a nemzeti sajátosság a Bibliában gyökerezik. Jahve úgy rendelte, hogy Izrael ne csupán egy másokhoz hasonló nemzet legyen, hanem parazita nép. Jahve Mózes idején megesküdött, hogy olyan országot ad népének, „ahol szép, nagy városok vannak, amelyeket nem te építettél, házak tele mindenféle jóval, amelyet nem te halmoztál fel, ásott kutak, amelyeket nem te ástál, szőlőskertek és olajfák, amelyeket nem te ültettél” (5Mózes 6:10-11).
A próféták bátorítják Izrael parazita életmódját: „A nemzetek tejét szívod majd, és a királyok gazdagsága táplál” (Ézsaiás 60:16); „Idegenek állnak elő és legeltetik nyájaitokat, idegenek fiai lesznek földműveseitek és szőlőmunkásaitok. [..] A nemzetek gazdagságát eszitek, és az ő pompájukkal büszkélkedtek” (Ézsaiás 61:5-6); „A körülöttük lakó népek minden kincsét összegyűjtik: aranyat, ezüstöt és tömérdek ruhát” (Zakariás 14:14); „Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek [..]. Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura” (Haggeus 2:7-8).
A parazita hős archetípusa József, Jákob fia. Miután rabszolgából a fáraó kancellárjává emelkedik, előnyben részesíti a rokonait: „Egyiptom egész földjének a legjava lesz a tiétek!” (1Mózes 45:20). A nemzeti gabonatartalékokért felelős József a bőség éveiben félre tesz; majd amikor éhínség tör ki, magas áron ad el, így „összeszedetett minden pénzt, ami csak fellelhető volt Egyiptom és Kánaán földjén” (1Mózes 47:14). A következő évben, miután a pénz elfogyott, arra kényszeríti a gazdákat, hogy adják el állataikat a gabonáért: „adok nektek jószágaitokért, ha már nincs pénz” (1Mózes 47:16). Egy évvel később a földműveseknek már „csak a testünk és a földünk maradt” (1Mózes 47:18). Így a túlélésük érdekében el kell adniuk magukat és a családtagjaikat rabszolgának: „Végy meg minket és földünket a király szolgálatára, csak adj vetőmagot, nehogy elpusztuljanak a föld művelői, és sivataggá váljék!” (1Mózes 47:19).
[A fentiekben tehát Egyiptom totális kifosztását látjuk, miközben József rokonsága, a zsidó törzsek mindent ingyen kapnak: „Töltsd meg ezeknek az embereknek a zsákjait élelemmel, amennyit csak el bírnak vinni, de mindegyikük pénzét tedd vissza a zsákja szájába!“ (1Mózes44:1); „Így telepítette le József apját és testvéreit, és adott nekik birtokot Egyiptomban, az ország legjobb részén, Ramszesz földjén [..]. És ellátta József kenyérrel az apját, testvéreit és apja egész háza népét családostul” (1Mózes 47:11-12); „Izráel tehát letelepedett Egyiptomban, Gósen földjén. Birtokukba vették azt, szaporodtak, és nagyon megsokasodtak“ (1Mózes 47:27)
József valójában a fordított Robin Hood, aki kifosztja a népet, hogy a fáraót és saját, népes rokonságát abból gazdagítsa, amit a földművelők megtermeltek. A fáraó itt gyakorlatilag egy zsidó reneszánszot valósít meg, Orbánhoz hasonlóan.]
A uzsorázás a parazitizmus első számú és legjellemzőbb formája, és tudtommal Jahve papjainak jutott először eszébe, hogy egész népeket taszítsanak adósrabszolgaságba: „Bizony, megáld téged Istened, az Úr, ahogyan megígérte neked. Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre; uralkodsz a többi népen, de azok nem uralkodnak rajtad” (5Mózes 15:6).
[Jahve stratégiája más népek leigázására tehát az adósrabszolgaság. Ebből a szempontból különösen érdekes, ahogyan az olyan középkori királyok, mint Nagy Károly a keresztényeknek kifejezetten megtiltották a hitelezést és a kamatszedést, míg a zsidóságnak engedélyezték. Ha valaki azon gondolkodna, hogy hogyan került Magyarországra egy olyan uzsorás, mint Szerencsés Imre (akinek a mohácsi csata elvesztésében is szerepe volt), és hogy miért pont neki volt ilyen anyagi hatalma, hát ezért...]
Szerencsés (Fortunatus) Imre
Összeesküvés-célú hálózatépítés
A zsidó elit sikeres érdekérvényesítő képességét nem lehet pusztán valamiféle nemzeti ösztönnel vagy csoportlélektannal magyarázni, amely tudat alatt összeköti őket a felszíni megosztottság ellenére. Izrael nemcsak a vérről szól, hanem a szövetségről is. A vallásos zsidók úgy vélik, hogy a zsidóság a Jahve és a kiválasztott nép közötti mózesi szövetségre vezethető vissza. De a zsidó értelmiségi, pénzügyi, politikai és bűnözői elit nagy része – például a B’nai B’rith („A szövetség fiai”) vagy az Alliance Israélite Universelle tagjai – abban hisznek, hogy ez a zsidók egymás közötti szövetsége.
A zsidó mozgalmak rejtélyes történelemalakító képessége egy olyan hálózatépítési gyakorlaton alapul, amelyet 2500 év óta tökéletesítenek. Az etnikai hálózatépítés azt jelenti, hogy a zsidó elitek a háttérben összehangolják erőfeszítéseiket egy adott kérdésben, hogy ellenállhatatlan nyomást gyakoroljanak céljaik eléréséhez. A mesterséges konszenzus létrehozására minden területen megvalósul, beleértve az akadémiai szférát is. Andrew Joyce egy írása zseniálisan mutatja be, hogyan tudnak összehangolt erőfeszítéssel bármilyen jelentéktelen személyt „zsidó géniuszként” elfogadtatni:
Először is felnagyítják egy zsidó személyiség szellemi vagy művészi teljesítményének jelentőségét olyan mértékben, hogy azt »világmegváltoztató« jelentőségűnek tekintsék. Másodszor, kiemelik a személy zsidó származását és hovatartozását, hogy »világmegváltoztató« teljesítményét a zsidó származás természetes eredőjének tekintsék.
Ez tökéletesen szemlélteti a kapcsolatot a kollektív „nemzeti lélek” és annak gyakorlati megnyilvánulása, a hálózatépítés között: az elkötelezett zsidók számára minden egyedi siker a kollektív zsidó lélek egy megnyilvánulása.
Mélyen, a politikai hatalom sötét szféráiban a zsidó elit összeesküvéseket folytató csoportokban egyesül, hogy a történelmet az általuk kívánt irányba tereljék. Leo Strauss követői alkották a neokonzervatívok eredeti magját. Két generáció alatt ennek a kevesebb mint százfős hálózatnak sikerült behatolnia az amerikai állam idegközpontjába, hogy átvegye az irányítást a kül- és védelmi politika felett. A csoport generációkon átívelő fennmaradása jól illusztrálja a zsidó hálózatépítés organikus hátterét: Irving Kristol fia, Bill Kristol, Donald Kagan fia, Robert Kagan, Richard Pipes fia, Daniel Pipes, valamint Norman Podhoretz fia, John (és veje, Elliott Abrams) apjukat követve szintén ismert és befolyásos neokonzervatívok lettek, akik képesek az amerikai politika alakítására.
Az ilyen hálózatok (amelyek intelligens, machiavelliánus, törzsi szemléletű és a háttérben összedolgozó zsidókból állnak) a kulcsai a zsidóság rendkívüli befolyásának. [Amelynek hatékonyságát össze sem lehet hasonlítani azzal, ahogyan a megtévesztett fehérek többsége elképzeli a politikai érdekérvényesítést (egy négyévente leadott szavazattal). Az érdekérvényesítés kérdésével részletesen a „Magyar vagy? Akkor szerveződj!” című írásomban foglalkoztam.]
A zsidó közösség szerkezetét a naprendszerhez hasonlíthatnánk, amelynek középpontjában Jahve ideológiája és jövendölései állnak. A belső pályákon található az az elit, akiket állandóan a zsidóság és Izrael foglalkoztat, a külső pályákon pedig az elpuhultabb, félig-meddig asszimilált zsidók, akikre a gravitáció gyengébben hat, és akik könnyen elszakadhatnak a Nap körüli pályáról. Utóbbiak fontos szerepet játszanak a nemzsidókkal történő kapcsolattartásban, többségüket pedig mindig fel lehet sorakoztatni az antiszemitizmus elleni küzdelemben.
Kevin MacDonald rámutat, hogy míg az európai társadalmak általában kirekesztik a szélsőségeseket, a zsidóságra éppen ennek ellenkezője igaz: „A zsidó közösségen belüli minden fordulóponton az etnocentrikusabb elemek (nevezhetjük őket radikálisoknak) voltak azok, akik végül felülkerekedtek és meghatározták a közösség irányvonalát. […] A radikális mozgalom a zsidó közösség legelkötelezettebb rétegeiből indul, majd terjedni kezd, és végül általánosan elfogadottá válik […]. Azokat a zsidókat, akik nem hajlandók követni az uralkodóvá lett álláspontot, kiszorítják a közösségből, öngyűlölőnek bélyegzik és háttérbe szorítják őket.”
Ez a sajátosság már a babiloni száműzetés óta létezik. Amikor az Ezékielhez hasonlóan megszállott Ezsdrás megtudja, hogy a Babilonból Palesztinába visszatért zsidók vegyes házasságokat kötnek („Az ő lányaik közül vettek maguknak és fiaiknak feleséget, s így a szent faj összekeveredett” – Ezsdrás 9:2) megesketi őket, hogy „küldjék el az összes idegen feleséget és gyermeküket” (Ezsdrás 10:3). Három évszázaddal később a makkabeusok vezetnek véres polgárháborút az asszimilálódó zsidók ellen, hogy megalapítsák a Hasmoneus-dinasztiát. Az ebből az időszakból származó Jubileumok könyve 30:7 írja:
És ha van bármely férfi Izráelben, aki szeretné lányát vagy lánytestvérét feleségül adni a nemzetek ivadékának bármely férfiújához, az biztosan haljon meg, és kövezzék meg kövekkel; mert szégyent hozott Izráelre; és égessék meg az asszonyt tűzzel, mert megbecstelenítette atyja házának nevét, és ki kell irtani Izráelből.
Így a zsidó közösséget mindig a legfanatikusabb elitek tartják össze, akikben a megsemmisüléstől való paranoiás félelem a felsőbbrendűségi komplexussal ötvöződik. Lehet, hogy nem mindenben értenek egyet, de mindannyian elkötelezettek Izrael világuralmi törekvései iránt. A történelem kritikus pillanataiban pedig mindig rá tudják venni a világ zsidóságát, hogy „egy emberként” cselekedjenek (Bírák 20:1). Erre példa az a kampány, amelyet 1933 márciusában indítottak Németország ellen, miután Hitler a Harmadik Birodalom kancellárja lett. A felhívás a brit Daily Express címlapján jelent meg „Júdea hadat üzen Germániának. A világ zsidósága egyesült erővel lép fel” címmel, amelyben a következőket hirdették: „Izrael népe gazdasági és pénzügyi háborút hirdet Németország ellen. A világszerte szétszóródott tizennégy millió zsidó egy emberként egyesül, hogy háborút hirdessen a hittestvéreiket üldöző németek ellen”.
Júdea hadat üzen Germániának
Ezek az örökös léviták (akik a többi zsidót irányítják) a leginkább biblikus szemléletűek, és ők azok, akik a leginkább hajlanak a rokonságon belüli házasságra. A zsidó közösségen belül az endogámia még ma is annál intenzívebb, minél magasabbra jutunk a hierarchiában. A Mayer Rothschild leszármazottai által kötött 58 házasság fele unokatestvérek között jött létre. Alig több mint száz év alatt 16 alkalommal házasodtak össze első unokatestvérek, miközben néhány gondosan kiválasztott nemzsidó arisztokratát is befogadtak a családba. A példát ismét a Bibliából vették: az Ószövetség annyira nagyra értékeli az endogámiát, hogy az felülírja a legtöbb kultúrában érvényes vérfertőzés tilalmát is. Ábrahám a féltestvérét, Sárát veszi feleségül. Izsák az unokatestvére lányát, Rebekát veszi el (akinek anyja, Milka, Izsák nagybátyjához ment feleségül). Jákób az anyai nagybátyja, Lábán két lányát veszi feleségül. Nem is beszélve Júdáról (akiről a judaizmust és a zsidókat elnevezték), aki menyének, Támárnak nemzett gyermeket.
Írásának vége felé Guyénot visszatér Waton rabbihoz, akinek 1939-es könyvéből Hitler kapcsán az alábbit idézi:
Hitler kijelentése, miszerint a zsidó szellem méreg az árja fajok számára, a legmélyebb felismerés, amelyre a nyugati világ valaha is eljutott a saját természetét illetően; és hogy Hitler ezt felismerte, az egyszerre bizonyítéka zsenialitásának, valamint hatalmának és személyes vonzerejének titka […] Nem a zsidóság gyakorlati hatalmától vagy gazdagságától tart, hanem a zsidó elme jellegétől. […] A veszélyt a zsidó szellem rejtett behatolása jelenti a nemzsidók gondolkodásába, és ez azért veszélyes, mert az „árja” elme nem képes ellenállni neki, hanem szükségszerűen alulmarad vele szemben.
[A fenti kijelentés bizonyosan igaz, és a kérdést egy magasabb, spirituális szintről megközelítve az egyetlen ellenszer Jahvéval szemben az Isten lehet. Az az Isten, akit a magyarok már a kereszténység előtt is ezen a néven tiszteltek, és akinek az alakját éppen ezért akarja Jahve magára ölteni, akinek a nevét a Bibliában is Istennek fordítják.
Korábban írtam arról, hogy egy nép és az általa tisztelt isten egymástól elválaszthatatlan, ami igaz a magyarokra, a zsidókra és más népekre is. Jahvét Istennek nevezni ugyanolyan félrevezető, mintha Puzsért vagy Krasznahorkait magyarnak neveznénk. Az alakváltó Jahve és kiválasztott népének prominens tagjai egyformán behatolnak a magyarok (és az európaiak) gondolkodásába, de csak ha engedjük nekik.]
Doktor Faust
(A szerző olvasónk.)
Borítókép: Shakespeare A velecei kalmárjának Shylockja (HAS / Universal Images Group / Getty Images)
