Az állampolgári hűség és tisztesség fokmérője az elvtársi időkben a kommunista dogmákban való feltétlen és kételyek nélküli, megkérdőjelezhetetlen hit volt. A hivatalos marxista kánontól elhajlókat, akár a középkori inkvizíció korában, kiátkozták, megbélyegezték, és ördögűzős eljárást indítottak ellenük. Mi több: a középkori katolikus egyház nem várt el olyan vakhitet híveitől, mint a kommunista vezérek saját alattvalóiktól, akár a Szovjetunióban, akár másutt, mint például Magyarországon is.


A kommunizmus természetrajza – történelmi vázlat, I. rész

A bibliai özönvíz és az 1347-es pestisjárvány után a kommunizmus ragálya volt az a veszedelem, amely az egész civilizált emberiség létét alapjaiban fenyegette, s lélek-, erkölcs-, valamint tradíció- és nemzetromboló hatását a mai napig érzékelhetjük, különösen itt, Közép- és Kelet-Európában. Már csak ezért sem haszontalan néhány lényegi jellemzőjét – messze a teljesség igénye nélkül – nagyító alá venni, s alapítójának, Marxnak bizonyos destruktív nézeteit megismernünk, hogy lássuk, miféle „humanista” alapelveket vallott az alapító ősatya – különösen egy olyan időszakban, melyben rövidesen minden (nem a Nitsch és a hozzá hasonlóak antiművészetén szocializálódott) magyar hazafi számára kötelező morális, lélekből fakadó parancs lesz, hogy emlékezzen 1956-ra.

Elképzelhető, hogy meghökkentően hat a legtöbb kedves olvasó számára, ám ettől még tény, hogy a kommunizmus valójában egy transzcendens létező nélküli, szekularizált vallás, alapja a hit, mint minden vallásnak. A kommunizmus alapítójának, magának Karl Marxnak az életpályája szimbolizálja azt az élősködést, kultúra- és emberellenességet, sőt, sátánizmust, melyet ez az eszmerendszer jelentett bolygónk sok milliónyi megtévesztett emberének. Marx apja eredeti nevén Hirschel ha-Levi Marx-ként, egy rabbi és egy Talmud-tudós fiaként látta meg a napvilágot. Anyja szintén egy rabbi lánya és híres írástudók leszármazottja volt.

Paul Johnson brit történész szerint Marx mélyebb értelemben nem volt tudós, és nem az igazság kiderítése, hanem a hirdetése érdekelte. Az uzsora és a pénzkölcsönzők iránti szenvedélyes gyűlölete saját anyagi nehézségeiből eredt. Hitvallása az volt, hogy „gazdagabbá kell lenni szomszédainál,” és „a föld nem egyéb, mint tőzsde”. Marx „főrabbi” a zsidóságot pénzhatalomként definiálja, amely szétterjed az egész burzsoáziában. Az ifjú Marx versei, drámái és levelezése alapján tagadhatatlanul vonzódott a sátánizmushoz is.

Többek között efféle sorokat vetett papírra:
„ Az Istenről való elképzelés egy
elfajzott civilizáció agyréme.
Le kell rombolni. Meg kell
semmisíteni”.

Egy másik művében a következőket olvashatjuk:
„Leghőbb vágyam,hogy bosszút
álljak azon, aki a magasban uralkodik…”

A fenti épületes gondolati konstrukcióhoz illeszkednek az alábbi sorok is:
„ Trónt akarok emelni magamnak,
csúcsa hideg és hatalmas legyen,
védőbástyája az emberfeletti borzalom,
és tábornagya a sötét kín!”

Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy az állítólagos emberbarát és humanista Marx rasszista és fajgyűlölő is volt. Egyik lányának férjét, a kubai Paul Lafargue-ot, akinek néger vér is csörgedezett az ereiben, nemes egyszerűséggel csak „Negrilló”-nak vagy „Gorillá”-nak nevezte. A német szociáldemokrata vezetőről, Ferdinand Lassale-ról pedig az volt a véleménye, hogy „miként fejformája és hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel).” Költőinek hangzik a kérdés: vajon Marx ezen sorait miért nem szokták szellemi fanatikus rajongói idézni, míg a jobboldal teoretikusainak legenyhébb állítólagos antiszemita kinyilatkoztatásait is rendre citálják és világgá kürtölik.

A kommunista rendszereket mindenütt a világon részben a megvezetett tömegek fanatikus vakhite tartotta fenn évtizedekig. Ez az irracionális rajongás biztosította a kellő energiaforrást a '20-as, '30-as évek nagy szovjetunióbeli és más országbeli építkezésekhez, illetve ahhoz, hogy az alattvalók nem csekély része e földi börtönöket valósággal égi paradicsomnak tekintse. A marxista-leninista torzhit alapja az a fanatikus, tébolyult meggyőződés lett, hogy megszületett az emberiség új megváltója, a bölcs próféta, akinek megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásait azonnal kőbe lehetne vésetni, a testileg és lelkileg egyaránt súlyosan nyomorék Lenin, az ateista Messiás, az új vallásalapító, akinek földi maradványait – egyebek mellett babonától is vezérelve – balzsamozták be, mert követői remélték, hogy egyszer, az orvostudomány majdan elérendő szintjén ez a terrorista népvezér még életre galvanizálható lesz. Hogy Lenint a kommunista vezérek istennek tekintették, arra jó bizonyítékot szolgáltat az a tény, hogy Sztálin dolgozószobájában a bolsevik vallásalapító-vezér portréja alatt mindig lámpa, „örökmécses” égett, jelképezve a bolsevik istenség örök jelenlétét, másrészt azért is, hadd higgye azt a jó moszkvai nép, hogy lám, Sztálin elvtárs még éjnek évadján is népe üdvösségén munkálkodik. Másrészt a mauzóleum még ma is ott áll a Vörös téren, és egyetlen orosz vezető sem merte eddig komolyan megkísérelni, hogy – 17 évvel vagyunk a Szovjetunió széthullása után – Lenint végre eltemettesse.

Azt se feledjük, hiszen ez a tény újabb érv a kommunizmus fanatizmuson alapuló vallásos jellege mellett, hogy a szovjet időkben kimondatlan, kötelező elvárás volt a hatalom részéről, hogy a szovjet állampolgároknak életükben legalább egyszer – akár a mozlim igazhívőknek Mekkába – illik elzarándokolni a bolsevik istenség és vallásalapító mauzóleumához, a Kreml falához, Moszkvába, vállalva a több kilométeres sorbanállás és a félnapos várakozás gyötrelmeit a nyári hőségben vagy a metsző orosz téli hidegben egyaránt.

A kommunista vészideológia és terrorrezsim főpapja maga Sztálin lett. Ő volt a kultusz legfőbb tárgya és egyben irányítója is egy személyben, hiszen tömegdemonstrációkon, pártkongresszusokon, és vörös téri ünnepi felvonulásokon jelent meg, himlőhelyes arcát kiplasztikáztatva, hogy a filmhíradókon ne látsszon alattvalói előtt, mennyire ronda , ekképpen felhasználva a modern technika áldásait a manipulációhoz, akár az amerikaiak a nürnbergi, majd a tokiói per során a második világháború befejezését követően.

Ereszkedjünk egy kissé alább a társadalmi hierarchia lépcsőfokain, mondhatni provinciálisabb szintre. Az állampolgári hűség és tisztesség fokmérője az elvtársi időkben a kommunista dogmákban (irracionális mesevilág) való feltétlen és kételyek nélküli, megkérdőjelezhetetlen hit volt. A hivatalos marxista kánontól elhajlókat, akár a középkori inkvizíció korában – amikor egyébként sok sátánista szagolta azt a máglyafüstöt, amit megérdemelt –, kiátkozták, megbélyegezték, és ördögűzős eljárást indítottak ellenük. Mi több: a középkori katolikus egyház nem várt el olyan vakhitet híveitől, mint a kommunista vezérek saját alattvalóiktól, akár a Szovjetunióban, akár másutt, mint például Magyarországon is.

A legendáriumok megalkotása:a történelem tendenciózus átírása és meghamisítása is szerves részét képezte e velejéig romlott politikai rendszernek és a bolsevik kanonizációnak. Az egyébként zseniális tehetséggel megáldott rendező, Eizenstein Október című 1927-ben forgatott filmjéből, melynek forgatásán több statiszta megsérült, mint magának a Téli Palotának az ostromakor(!), megtudhatjuk, hogy a forradalmi propaganda már a filmművészetet is kereszttüzébe vette. A terrorista pre-SZDSZ-es Trockij például nem szerepel a filmen, hiszen akkorra már kegyvesztetté vált, noha az egész őrületet ő szabadította Leninnel az oroszok és az egész emberiség nyakába, a német külügyi és titkos konspiratív kapcsolatokról egyetlen árva szó nem esik benne, s a Téli Palota „bevétele” grandiózus történelmi vállalkozásként, mint hősies harc jelenik meg benne, noha az 1917 novemberére összeomlott és lényegében hadsereg nélkül maradt Ideiglenes Kormány semmiféle ellenállást nem tanúsított a bolsevik puccsal szemben, a vörös terroristáknak ölükbe hullott a győzelem, egyszerűen besétáltak a Téli Palotába. Arról a történelmi tényről pedig magától értetődően még halvány célzás sem hangozhat el Eizenstein filmjében, hogy a cári család palotájának birtokba vétele után, ráakadva az annak pincéjében tárolt kiváló francia pezsgőkre, konyakokra és egyéb nemes italokra, olyan részegeskedés kezdődött a helyszínen, melynek során vandál módon semmisítették meg és verték szét a Romanovok évszázadok alatt felhalmozott értékes műkincseit, melyek az orosz kulturális örökségnek is nagyon fontos darabjai voltak. Végül maguk a bolsevik vezérek lőtték szét az üvegeket, de az eszét veszített randalírozó csőcselék még a csatornából is megpróbálta kiinni az elfolyt italokat…

Végül, de nem utolsósorban, a kommunista ideológia és politikai rendszerek lényegi részét képezte a megváltáshit, miszerint a „különleges anyagból gyúrt emberek” afféle szupermenekként el fogják hozni saját alattvalóik, sőt, az egész emberiség számára a szép, új világot, a kommunizmus édenkertjét, amikor megvalósul az egyetemes emberi jóság és szeretet, és létrejön az örök világbéke az egyes államok és népek között, amikor a bőség kosarából minden ember szükségletei szerint, becsületes módon fogja a maga részét elvenni. Mindezzel csupán annyi a baj, hogy alapvetően ellentétes az emberi alaptermészettel, hiszen a civilizációk ötezer éves története nem erről szól.

Összegezve és végezetül megállapítható, hogy a kommunizmus alapjában véve egy vakhiten alapuló vallásos jelenség, ám az Istent kategorikusan tagadó, fonák vallás, amelynek a sátánizmushoz van leginkább köze, hiszen a gonosz uralmát hozta el a földre, 100 millió ember halálát követelve. Tehát jó volna végre – baloldali körökben – végleg leszámolni azzal az illúzióval, hogy Marx, Engels, Lenin és társaik jót akartak népüknek és az emberiségnek, vagyis az eszme jó volt, csupán a politikai gyakorlat során, afféle „üzemi balesetként” valósultak meg „hibák”, hiszen a kommunista ideológia megalkotói eleve sátáni, gonosz figurák voltak, s amit alkottak az kriminalisztikai jelenség, amely csak a büntetőjog eszközeivel vizsgálható és értelmezhető.

Lipusz Zsolt