A szemiták és az európaiak istenei

Az előző rész Jahve bemutatásról szólt, amit azzal a következtetéssel zártam, hogy a szemita istenség jellemvonásai és a zsidóság népi karaktere megegyeznek egymással. Ez a rész Odinról fog szólni, és a Jahvéval való összehasonlításáról.

Odin

Az északi mitológia istenei ugyanúgy jellemzik a germán népeket, ahogyan Jahve a zsidóságot, de teljesen más tulajdonságok alapján. A germán istenek legfontosabb jellemzője a fanatikus harci szellem.

Tyr istenség karja leszakad a mitikus óriás farkas, a Fenrir megfékezése közben.

Thor bátor, vakmerő, együtt iszik a harcosokkal, hadi különítményt vezet, és védi Asgardot az óriásoktól. A vihar, a mennydörgés és a villámlás istene, amit Mjölnir nevű kalapácsával idéz elő. Thor egyúttal a köznép és Midgard védelmezője is.

Thor kalapácsa: a 10. századi amuletten a körkörös spirálok az égből lecsapó és szétterülő vihart ábrázolják

Odin a csatában elesett legkiválóbb harcosokból sereget gyűjt magának a Valhallában, akik majd az ő oldalán fognak harcolni a Ragnarök idején, a végső csatában az istenek és az óriások között. Odin lándzsája, a rúnákkal díszített Gungnir a legenda szerint mindig célba talál.

“Ha látod a gonoszságot, szólalj fel ellene, és ne békülj meg az ellenségeiddel” – mondja a harcos szemléletű Odin a Hávamalban.

A múlt században a francia nyelvész és vallástudós, Georges Dumézil írt az indoeurópai eredetű (más néven árja) társadalmak háromosztatú berendezkedéséről a germán, a görög-római és a hindu mítoszok alapján. A három társadalmi funkció a szakrális, a háborús és a gazdasági tevékenység, amihez a papi, a harcos és a termelői kaszt kapcsolódik. A hinduknál Mithra és Varuna a papi kaszt, Indra a harcos, Bhaga és Asvin a termelői kaszt istenei. A görög-római mitológiában ezek Zeusz/Jupiter, Árész/Mars, valamint Démétér, Hermész, Dionüszosz/Quirinus és Ceres.

A germánoknál Odin a szellemi kaszt képviselője, Thor a harcosoké, Freyr és Freyja a termelői kaszté. Odin a szellő, Thor a vihar és mennydörgés, Freyr az eső istene, összefüggésben a három funkcióval (a szellő a szellemmel, a vihar a háborúval, az eső a termékenységgel és bőséggel).

Odint azonosítják a megszállottsággal, a költészettel és a költői ihletettséggel, a mézsörrel, a bölcsességgel, a rúnákkal, a harccal és a halottakkal. Sámánisztikus tulajdonságai vannak: Szleipnir nevű nyolclábú lova az égen szárnyal, ahogyan a táltos ló, a táltosok segítőszelleme. Két hollója Huginn és Muninn (Gondolat és Emlékezet), akik bejárják a világot és hírekkel látják el. Odin fanatikus módon keresi a tudást. Mímir kútjánál a fél szemét adja, hogy a bölcsesség forrásából ihasson. Kilenc napig függ az Yggdraszill nevű világfán felakasztva, hogy megszerezze a mágikus rúnákat.

Odin a bölcsesség forrásánál (Németország, Thale)

Ódin, ez most nagy nevem,
voltam Yggr, az ijesztő,
voltam Tund, a tomboló,
Riasztó és Rémítő,
Imbolygó, Elsőisten,
Alkotó és Ártó
és mindegyik, mondhatom,
valóm hű változata volt.

(Grímnir-ének, 54.)

Oswald Spengler, a híres német filozófus, korszakos remekművében, A Nyugat alkonyában (1918) az egyes nagy kultúrák eltérő létszemléletét és lelkiségét mutatja be. Ez szerinte a legtisztábban és a legnagyobb erővel mindig a művészetekben és a vallásban jelenik meg. Az antik kultúra emberét apollóninak nevezi, a nyugati kultúráét pedig faustinak, a görög mitológiából és a német irodalomból vett példa alapján.

Szerinte Goethe Faustja az egész nyugati kultúra szimbóluma: egy olyan hős, aki mindent feláldoz a tudás elnyerése és a végtelen meghódítása érdekében, hogy aztán rájöjjön, a vágyai nem valósulhatnak meg teljesen. Mary Shelley tudósa, Victor Frankenstein ugyanez a karaktertípus, ahogyan Stevenson hőse, a 19. századi orvos, dr. Jekyll is. Fanatikus módon kutatják a tudást valamilyen magasztos cél érdekében, amiért nagy árat fizetnek, a sorsukat pedig folyamatosan körüllengi a tragédia érzete. Odin a fél szemét adja a tudásért, amit az idők végén bekövetkező Ragnarök miatt keres, amikor az istenek és óriások elesnek az egymással folytatott csatában, a megmaradtakkal pedig új világ indul. A fenti hősök és a germán mitológia főistene között egyértelmű a kapcsolat.

Faust megidézi a Föld szellemét (Edward Henry Corbould, 1852)

Az olyan irodalmi karaktereknek, mint Faust vagy Frankenstein, Odin az őstípusa, aki ugyanúgy elválaszthatatlan a germán néptől, mint ahogyan Jahve a zsidóságtól.

A régi szemlélet és összehasonlítás

Manapság az Istent gyakran a filozófia vagy az elméleti fizika oldaláról közelítik meg: az Isten a legelső ok, a mozdulatlan mozgató, ő az, aki elindította az ősrobbanást stb. Az ateisták a sci-fi oldaláról közelítenek, szerintük nem létezik olyan “ufószerű lény”, aki a világ dolgainak alakulásába beleszólna.

A régi felfogás az Istenről teljesen más volt, és az őskultuszhoz kötődött. Eszerint az Isten nemcsak a teremtő, hanem az ősök láncolatán keresztül a nép atyja is. A Bibliában Elohim a saját képére teremti Ádámot, Noén, Ábrahámon és a többi utódon keresztül pedig eljuthatunk a mai izraelitákig. Róma alapítója és a római nép ősatyja Romulusz, akit Mars istentől eredeztetnek, Mars pedig Jupiter és Juno gyermeke. Jimmu az első japán császár, a japán nép ősatyja, akit Amateraszu napistennőtől eredeztetnek, végső soron pedig az első teremtő kamitól. A logikai láncolat tehát világos, a leszármazás az Istentől a mitikus ősökön keresztül húzódik a mai emberig.

Odin a germánok ősapja, az Ynglinga saga és más források szerint norvég, svéd, dán és angolszász nemesi és királyi családok is Odinra vezetik vissza magukat. Ebből a mitikus leszármazási kapcsolatból következik, hogy jellemre a germánok Odinra és a germán istenekre hasonlítanak, a zsidóság pedig Jahvéra.

Odin szobra Hannoverben

Az isteneket gyakran antropomorfnak nevezik. Jahve nemcsak antropomorf – nemcsak valamilyen általános emberi tulajdonságokkal rendelkezik –, hanem judeomorf: kifejezetten a zsidóság jellemvonásaival bír, mint amilyen a bosszúállás, a kegyetlenség, mások kihasználása vagy megtévesztése. Ezzel szemben a fanatikus harci szellem, az önfeláldozás, a hősiesség és vakmerőség a germán istenek és a germán népek jellemzője.

A viharisten harca a világkígyóval. Amon Amarth, a népszerű “Cry of the Black Birds” című szám előadóinak albuma

Az Odin és Jahve (a germánok és a szemiták) közötti különbség nyilvánvaló abból, ahogyan a két nép háborút visel. A germánok fegyelmezetten, önfeláldozóan, kötelességtudóan, nagy akaraterővel háborúznak. Mint ahogyan régen a német válogatott focizott. A zsidóság megtévesztéssel háborúzik. Nem az egy-egy elleni küzdelem a legerősebb oldaluk, hanem a titkosszolgálatok. A csipogók felrobbantása, a vezetők likvidálása, az iráni hadseregbe és szolgálatokba való beszivárgás, az amerikai vezetés befolyásolása anyagi és katonai támogatásért. A kegyetlenség, a bosszúállás, a gyermekek célzott támadása – ezek Jahve tulajdonságai. Így háborúzott a zsidóság 3000 évvel ezelőtt, és így teszik ma is.

Bármely nép és az általa tisztelt isten között van egy elválaszthatatlan transzcendens és misztikus kapcsolat. Odin és Thor a szellemi és a harcos kaszt őstípusa, az ősideál, az eredeti germán karakter. Amikor a 19 éves Mary Shelley megírta a tudós Frankenstein történetét, nem lehet véletlen, hogy egy odini karaktert alkotott, annak ellenére, hogy valószínűleg semmit nem tudott a germán mitológiáról. Ha a régi isteneket egy nép évszázadokra el is felejti, az őstípus a néplélekben akkor is tovább él.

Miután magyarok vagyunk megemlítem, hogy amilyen különleges és elválaszthatatlan kapcsolata van a germánoknak Odinnal és a zsidóságnak Jahvéval, ugyanolyan kapcsolata van a magyaroknak is Istennel. Azzal, akit a magyarok már a kereszténység előtt is ezen a néven tiszteltek, aki mindenféle mondásunkban benne van, és akinek az alakját és a szerepét Jahve ugyanúgy felvenné, mint Zeuszét.

Ki a démon?

Ennek az írásnak a célja Jahve és Odin összehasonlítása volt, hogy eldönthessük, mennyire jogos, ha valaki az ókori európai isteneket démonoknak nevezi, míg a bibliai Jahvét Istennek.

A keresztény erkölcs alapján az egyik legnagyobb bűn az ártatlanok ellen elkövetett tömeges gyilkosság, a népirtás. Meglepő, de internetes kereséssel sem találtam egyetlen olyan mítoszt vagy vallást sem, amelynek az istene népirtásra szólítana fel, Jahve és a judaizmus kivételével. Éppen ezért ellentmondásos, ha valaki azt állítja, hogy a Jahve-kultuszt követő ószövetségi zsidóság az európaiaknál erkölcsösebb lett volna.

Jahve soha nem volt a szeretetnek, a békének és a könyörületességnek az az univerzális istene, akinek a keresztények képzelik. Jahve csak egy judeomorf bronzkori törzsi istenség. Ezen a véleményen volt Markion (Kr. u. 85-160) is, a korai egyházatya, az első újszövetségi kánon megalkotója, akit végül eretneknek nyilvánítottak, mert azt tanította, hogy az Újszövetség és az Ószövetség istene összeegyeztethetetlen egymással.

És pont ez a fenti a probléma, hogy a kereszténységgel együtt Jahvét is megkaptuk. Az ókori Rómában a kereszténység hatalomra kerülése után betiltották az eredeti római vallást, de a judaizmust engedélyezték. Az olyan középkori királyok, mint Nagy Károly vagy Szent István betiltották az odinizmust és a magyar ősvallást (amelyek etnikus jellege automatikusan védte a saját közösségét), de engedélyezték a judaizmus szélsőséges etnovallását.

A zsidóság ezután arra használta fel kiváltságos helyzetét, hogy a kereszténységet befolyásolja. Guyénot szerint az ortodox és a katolikus egyháztól a protestánsokon át a neoprotestáns egyházakig láthatjuk a törekvést és az egyirányú tendenciát a kereszténység judaizálására és Izrael-központúvá tételére.

A régi isteneket, a régi mítoszokat és a régi hősöket viszont soha nem veszítettük el. A néplélek mélyén alszanak, amíg fordul az idő kereke, és a sajátjaik egyszer újra rájuk találnak.

Doktor Faust

(A szerző olvasónk.)