A szemiták és az európaiak istenei
Az elmúlt évben érdeklődéssel olvastam a Magyar Jelenen kibontakozó vallásfilozófiai vitát, amit Gazdag István egyik cikke indított el. Ehhez szeretnék hozzászólni Kristóf Lilla Alida egy kijelentésére reagálva.
Démonok között
Kristóf Lilla Alida Gazdag Istvánnak címzett válaszában szerepelt az a kijelentés, amely szerint “A római vallás például inkább egy politikai-kulturális eszköz volt, semmint lelki-spirituális út. De hogyan is lehetett volna az, hiszen a démoni világból táplálkozott”. Később pedig, hogy a kor, amiben élünk “épp most tér vissza az ókori politeizmus démoni dinamikájához”. A szerző tehát kritizálja a kereszténység előtti európai spiritualitást, valamint démonoknak nevezi az európaiak által tisztelt ókori isteneket¹. Ez az, amit vizsgálat alá szeretnék vetni Jahve és Odin összehasonlításával.
Jahve vonatkozásában Laurent Guyénot francia medievalista írásaira támaszkodom, akinek számos cikke foglalkozik Jahve és a zsidóság kapcsolatával.
Az emberáldozat kérdése
Kristóf Lilla több alkalommal felhozza az emberáldozat kérdését, így hát kezdjük ezzel az Ószövetség alapján.
A Bírák Könyve 11:29-40 szerint: “Ekkor az Úr lelke szállt Jeftére, és ő átvonult Gileádon és Manassén [..]. Fogadalmat tett Jefte az Úrnak, és ezt mondta: Ha valóban kezembe adod az ammóniakat, akkor bárki is jön ki elém a házam ajtaján, amikor épségben visszatérek az ammóniaktól, az Úré lesz az, feláldozom égőáldozatul”. Majd “Amikor Jefte megérkezett Micpába a házához, éppen a leánya jött ki eléje dobolva és táncolva”. Jefte két hónapot adott a lányának, majd feláldozta Jahvénak: “Két hónap múlva visszatért apjához, az pedig megtette vele azt, amit megfogadott”. Pál apostol a hit példaképei között említi Jeftét a Zsidók 11:32-ben, együtt Dávid királlyal és Gideonnal. Az emberáldozat – amit többek között Áház és Manassé zsidó királyok is gyakoroltak (2Királyok 16:3 és 21:6) – az Ószövetség rendszeres témája, amely úgy tűnik, hogy a zsidóság bevett gyakorlata volt.
Az Ezékiel 20:24-26-ban Jahve mondja: “Mert nem tartották meg parancsaimat, elvetették törvényeimet […]. Ezért olyan parancsokat adtam nekik, amelyek nem voltak jók, olyan szokásokat, amelyek nem tartanak életben. Beszennyeztem őket áldozati ajándékaikkal: tűzbe küldték elsőszülötteiket, hogy így megbüntessem őket és megtudják: én vagyok az Úr“. Jahve parancsára tehát a zsidók feláldozták elsőszülött gyermekeiket, ami ebben az értelmezésben Jahve büntetése, aki szándékosan megtéveszti a kiválasztottakat.
A 2Mózes 13: parancsa az alábbi: “Nekem szentelj Izráel fiai közül minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az”. 2Mózes 22:28-29: “Ne késsél adni abból, amiből bőséged és felesleged van! Elsőszülött fiadat add nekem! Így cselekedj marháddal és juhoddal: hét napig legyen az anyjával, a nyolcadik napon add nekem!”.
Jahvénak adni valamit/valakit azt jelenti, hogy égőáldozatul felajánlani (3Mózes 22:27), ami az elsőszülött fiúkra is vonatkozik, de őket 5 ezüst sékelért meg lehet váltani (2Mózes 34:19-20). Guyénot (és az általa hivatkozott Thomas Römer bibliatudós) szerint a megváltás lehetősége és az emberáldozat általános tiltása csak a babiloni fogság után alakult ki, ezért van annyi példa és homályos utalás ezekre az áldozatokra.
Ha összehasonlítjuk a zsidóságot a germánokkal, akkor az utóbbiakról azt tudjuk, hogy időnként egy-egy tolvajt vagy hadifoglyot (akiket amúgy is halálra ítéltek volna) feláldoztak Odinnak vagy Thornak a mocsárban. Feleslegesen viszont nem oltottak ki életet, főleg nem a saját gyermekeikét. Rendszeres emberáldozat a görögöknél sem volt, legfeljebb utalások vannak arra, hogy előfordult ilyen az archaikus korban (Kr. e. 800-480 között). Nem lehet tehát azt mondani, hogy az ószövetségi zsidóság vagy Jahve erkölcsileg az európaiak és Odin vagy Zeusz fölött álltak volna.
Jahve tulajdonságai: kegyetlenség
Az Ószövetségből Jahve számos jellemzőjét megismerhetjük, amelyekből az egyik a kegyetlenség.
Az 5Mózes 20:16-17-ben Jahve parancsa alapján a zsidóságnak ki kell irtania a hét kánaáni népet: “De az itt lakó nemzetek városaiban, amelyeket örökségül ad neked Istened, az Úr, ne hagyj életben egy lelket sem! Irtsd ki őket mindenestül: a hettitákat, az emóriakat, a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az Úr”. (A girgasiták a hetedik nép, ami itt nem szerepel.)
Jerikó városában mindenkivel végezni kell, aki lélegzik, még az állatokkal is (Józsué 6:17 és 21). Ugyanez vonatkozik az amalekitákra: “Ne kíméld, hanem ölj meg férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat!” (1Sámuel 15:3).
Az egyiptomi tartózkodás alatt Jahve meggyilkolja az egyiptomiak elsőszülött gyermekeit, a Zsoltárok Könyve 137:9 pedig a babiloni fogság miatt füstölögve mondja: “Babilon leánya, te nyomorult, boldog, aki megfizet neked rajtunk elkövetett tetteidért! Boldog, aki megragadja és sziklához vágja kisdedeidet!”.
Az ószövetségi zsidóság és Jahve mentalitására kifejezetten jellemző a gyermekek célzott támadása, mint ahogyan a mai Izraelre is, amikor Gázában követnek el népirtást. Thomas Paine (1737-1809) amerikai író szerint egy kegyetlen istennek kegyetlen népe van. Semmi hasonlót nem találunk viszont az antik görög-római vagy a germán kultúrában és mitológiában.
Bosszúállás
Jahve bosszúálló természetű. 4Mózes 31:2: “Állj bosszút Izráel fiaiért a midjániakon, azután elődeid mellé kerülsz”. Náhum 1:2: “Indulatos és bosszúálló Isten az Úr, bosszúálló az Úr és haragvó”. Zsoltárok 94:1: “Uram, bosszúállásnak Istene! Bosszúállásnak Istene, jelenj meg!”.
Az Ószövetség a különböző ókori népeket ért katonai vereségeket is Jahve bosszújaként értelmezi Egyiptom, Babilon, Asszíria, Edom és Midján esetében. Az Ézsaiás 31:8 írja Edom kapcsán: “Mert az Úr bosszúállásának napja ez, a megtorlás esztendeje Sion perében”.
A judaizmusban Isten utánzása (imitatio Dei) egy elfogadott vallásfilozófiai elv, amely alapján Jahve bosszúálló magatartása is követendő a zsidóság számára, akiket nem véletlenül neveznek a bosszú népének.
Féltékenység
2Mózes 34:14: “Ne imádj más istent, mert féltékenynek nevezik az Urat, féltékeny Isten ő!”. 5Mózes 4:24: “Mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten”. Jahve esetében a féltékenység és a bosszú kéz a kézben járnak (Józsué 24:20). Minek köszönhető ez a más istenekre nem jellemző tulajdonság? Elsősorban annak, hogy Jahve kívülről jött.
A Bibliában két istennév szerepel, amiből az egyik az Elohim (más néven Él, arabul Allah), aki eredetileg a kánaáni panteon főistene volt, olyan alacsonyabb rangú szemita istenségek mellett, mint Asera, Baál, Astarté vagy Dágon. A 2Mózes 6:3 ezt megerősíti, ahol Jahve mondja Mózesnek: “Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint ‘Mindenható Isten’ [az eredeti szövegben ‘El Shaddai’, tehát Elohim néven], de az én ‘Jahve’ nevemen nem voltam előttük ismeretes”.
Richard Elliott Friedman bibliatudós “A Kivonulás: hogyan történt és miért számít” (2017) című könyvében két fontos kérdésre ad választ. Az egyik, hogy hogyan került Jahve kultusza Kánaán földjére. A másik, hogy miként lehetséges, hogy a zsidóság egyiptomi tartózkodására nincs régészeti bizonyíték (ehelyett arra van, hogy Kánaán területén voltak őshonosak), a szent szövegekből viszont egyértelmű a lévita papi tradíciók kapcsolata Egyiptommal. A szerző szerint a léviták hódító elitként érkeztek Kánaán földjére, és ők voltak azok, akik rákényszerítették Jahve kultuszát az izraelitákra. Ezt számos érv alátámasztja:
A léviták sokaságának van egyiptomi neve, az izraeliták közül viszont senkinek nincs. Hofni, Fineás, Hur, Merári, Musi, Pashúr egyiptomi nevek, és természetesen a Mózes is az – Thutmoszisz fáraó vagy Ramszesz fáraó neveinek jelentése Thot moses (Thot isten fia) és Rá moses (Rá napisten fia).
Friedman hivatkozik az egyik legrégebbi bibliai forrásra, Debóra énekére (Bírák 5), ahol felsorolják az izraelita törzseket, de a léviták nincsenek köztük. Érdekes módon a Lévi név is azt jelenti héberül, hogy kapcsolódó, hozzácsatolt.
Egyedül a lévitáknak nem volt földjük, a tizedből éltek, valamint különleges kapcsolatuk volt Jahvéval. 2Mózes 32:25-28: “Amikor látta Mózes, hogy a nép így elvadult [..] így kiáltott: Ide hozzám, aki az Úré! Erre Lévi fiai mind odagyűltek hozzá. Ő pedig ezt mondta nekik: [..] Járjátok be a tábort egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont!”.
Ami a féltékenységet illeti, ez a tulajdonság embereknél mindig valakinek a belső bizonytalanságáról árulkodik, önértékelési problémákról, az attól való félelemről, hogy elhagyják. Jahve (és lévita papjai) ezt a bizonytalanságot akarják kontrollálni féltékenységgel, erőszakossággal, bosszúval. Mondani sem kell, hogy Odin vagy Zeusz esetén ilyesmi fel sem merül.
A vallástörténészek szerint a zsidóság eredetileg nem monoteista volt, hanem monolatrista. Ez azt jelenti, hogy egyetlen istent tiszteltek, de azt nem gondolták, hogy csak Jahve létezne, ami számos bibliai szövegből egyértelmű (például az első parancsolatból). Jahve kultuszát a léviták hódító elitként hozták magukkal, ezért folyamatosan attól tartanak, hogy az izraeliták elfordulnak tőle.
Mások kihasználása, élősködés
Jahve számos helyen ígéretet tesz a kiválasztottaknak arra, hogy mások munkájából élhetnek, a másoktól megszerzett javakból.
5Mózes 6:10-12: “Ha majd az Úr, a te Istened elvezérel arra a földre, [..] ahol szép, nagy városok vannak, amelyeket nem te építettél, házak tele mindenféle jóval, amelyet nem te halmoztál fel, [..] jóllakván vigyázz, meg ne feledkezz az Úrról”.
Ézsaiás 60:16: “A nemzetek tejét szívod majd, és a királyok gazdagsága táplál. Így megtudod, hogy én, az Úr vagyok a te szabadítód”. Ézsaiás 61:5: “Jelentkeznek majd az idegenek, hogy legeltessék nyájaitokat, és más népek fiai lesznek földműveseitek és szőlőmunkásaitok”.
Haggeus 2:7: “Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek [..]. Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura”.
Egyiptomból szintén ellopják az aranyat, mások kifosztásának első számú módszere, az uzsorázás és kamatszedés pedig különösen hangsúlyos az Ószövetségben. 5Mózes 15:6: “Bizony, megáld téged Istened, az Úr, ahogyan megígérte neked. Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre; uralkodsz a többi népen, de azok nem uralkodnak rajtad”.
A fentiekben tehát a tisztességes munkáról alkotott európai felfogástól egy teljesen idegen hozzáállást láthatunk: a másokon való élősködés Jahve által megígért ószövetségi ideálját. Honnan eredhet ez? Egyes tudósok szerint a léviták nem egyiptomiak voltak, hanem azok a “habiruk” (héberek), akiket egyiptomi források már Kr. e. 1440 körül említenek mint sivatagi útonállókat és törvényen kívülieket, akiket a fáraók egy időben rabszolgamunkára kényszerítettek, ami megmagyarázná a fentieket.
Megtévesztés, alakváltás
“Megtévesztéssel vívd háborúidat!” – szólt régebben a Moszad jelszava, és ez a megtévesztés visszatérő tulajdonsága a kiválasztottaknak. Eszter perzsának adja ki magát, hogy a király bizalmába férkőzzön. Jákob Ézsau ruháját ölti magára, hogy anyja tanácsára kicsalja Izsák áldását. 1Mózes 27:36: “Ézsau így felelt: Méltán nevezték el Jákóbnak, hiszen már másodszor csapott be engem!”. A Biblia Jákobnak (a későbbi Izraelnek) már a nevét is a megtévesztéssel azonosítja.
Jahvére szintén jellemző a megtévesztés, valamint más alakjának felvétele, amit először a kánaáni Elohimmel kapcsolatban látunk. Később a zoroasztriánus hitet követő perzsák univerzális istenének, Ahura Mazdának az alakját ölti magára. Ezsdrás és Nehémiás könyvében a perzsák Jahvéról mindig mint a menny istenéről beszélnek (ami Ahura Mazda jelzője), míg az izraeliták csak Izrael istenéről. Ezsdrás Könyve 1:2: “Ezt mondja Círus perzsa király: A föld minden országát nekem adta az Úr, a menny Istene. Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben”. A perzsákkal tehát elhitették, hogy Jahve Ahura Mazda, de maguk a kiválasztottak nem így gondolták.
A kereszténység elterjedése után Jahve Zeusz és Jupiter alakját veszi fel. Az Isten jelentésű latin Deus az ősi indoeurópai Deus Paterből (égi atya) ered, amely Dyauspitarként még a hindu védákban is szerepel. A Deus módosulása a görög Zeusz (és a római Jupiter is), mégis van, aki az Ószövetségre hivatkozva kijelenti, hogy nem Zeusz, hanem Jahve az igazi Deus. Mindez teljes önellentmondás, de itt is tetten érjük a folyamatot, ahogyan Jahve felveszi más istenek alakját, hogy kiszorítsa azokat.
Az író H. P. Lovecraft a kozmikus horror, az ismeretlen és az iszonytató nagymestere. Novelláiban saját mítoszt teremt, amely szerint a Földet az ember előtt ősi, rémisztő istenek uralták. Az alábbi fantáziaképen Ganésa, az akadályok elhárítója, az új kezdet, a bölcsesség és a szerencse hindu istene jelenik meg, ahogyan Lovecraft ősi istensége átveszi felette a hatalmat.
Jahvét valahogy ehhez hasonlóan képzelhetjük el. Az alakváltás neki ugyanúgy meghatározó tulajdonsága, mint a kiválasztottaknak, akiktől számtalanszor láthattuk, ahogyan magukat európainak bemutatva támadják az európai kultúrát, vagy ahogyan az amerikaiak nevében érvényesítik a saját etnikai érdekeiket a Közel-Keleten.
Jahve fent bemutatott tulajdonságai egyúttal a kiválasztottak jellemzői is, és fordítva, a zsidóság népi karaktere Jahvéban nyilvánul meg tökéletesen – a kettő egymástól elválaszthatatlan. Ennek jelentőségére, valamint Odinra és a germán istenekre a következő részben térünk ki részletesen.
Doktor Faust
(A szerző olvasónk.)
Megjegyzés: ¹Az 1Korintusiak 10:20 szerint: “Amit a pogányok áldoznak, azt nem Istennek, hanem az ördögöknek áldozzák”. Tehát Kristóf Lilla Alida állítása alátámasztható egyes bibliai szövegrészekkel, a kérdés, hogy egyetértünk-e ezekkel.
