Az előző rész: Perzsiát megtámadni nem kell félnetek jó lesz? Az Irán elleni háború geostratégiájának néhány kérdése (IV. rész)
Ami a hírneves iráni atomprogramot illeti, az feltűnően sok rokonságot mutat a Loch Ness-i szörnnyel. Körülbelül egyidősek, azaz, kis túlzással élve, Irán azóta fejleszt a nemzetközi mainstream sajtóban atomfegyvert, mióta szörny van a Loch Ness-i tóban (a mezozoikum óta?), az iráni atomprogramról is nagyjából annyi reális és tényszerű közlés jelenik meg, nagyjából ugyanannyi hiteles szemtanúja van, és mind a kettő elsősorban a brit sajtóból ismerhető meg, brit tudósok megbízhatóságával.
Hogy egy kicsit visszamenjünk a történelemben, 1962-ig a biztonsági tanács tagjai, szóval a második világháború hivatalos győztesei, szóval a négy klasszikus atomhatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország olyan mértékben körberobbangatták a világot egy-, majd kétfázisú (népes néven: hidrogénbomba) termonukleáris fegyverekkel (nagyjából 400 robbantás történt 1945 és 1962 között), hogy a világon a háttérsugárzás átlagosan a háromszorosára, bizonyos kellemetlen izotópokat tekintve a százszorosára nőtt. Leglátványosabb az 1954-es Bikini-atoll-i hidrogénbomba-robbantás volt, ami durván két és félszeresére sikeredett, mint amekkorára számították, sorry (15 Mt). Még a legnagyobb hidegháború során belátták ezek a jóemberek, …főleg, miután Ivánék felrobbantották a 60 mt-s „cárt”, és 800 kilométerre onnan Finnországban is kitörtek az ablakok…, hogy ez így nem lesz túl egészséges, mert nemcsak több fülünk lesz, mint fogunk, hanem egy ponton túl világítani is fognak azok a fülek, ezért 1962-ben életbe léptették az atomcsend-egyezményt, amely megtiltotta a légköri robbantásokat, azóta az egyezmény aláírói vállalják, hogy csak föld alatt vagy az űrben végeznek kísérleti robbantásokat.
Iráni urándúsító centrifugák 2021-ben a natanzi létesítményben (fotó: timesofisrael.com)
Maga az urániumdúsítás elve nem bonyolult. Az uránium-hexafluorid meglehetősen illékony (és jó mérgező…) anyag, amely uránium-dioxidból folysavban feloldva majd a kapott uránium-tetrafluoridot elemi fluorgázzal reagáltatva nyerhető. Mivel a fluor nem túl kedves anyag, ez már önmagában okos technológiát és profi szerkezeti anyagokat igényel (vicc volt: jó alumíniumot, mert a fluor az alumíniumot passziválja). Az urán-hexafluorid jól oldódik szén-tetrakloridban, 56,5 C fokon megolvad és azonnal szublimál is, így 60 C fok felett gőze szeparálható. Ez működhet porózus grafithártyán keresztül, de hatékonyabb, ha nem nyomással, hanem centrifugával csinálják: a 12 000/min felett forgó centrifugákban, mivel az U-238 és az U-235-al képzett hexafluorid molekulatömege között 0,85% különbség van, a centrifuga szedőoldalán összegyűlő UF6-ban egy kicsit megnő U-238 koncentrációja, azaz a túloldalt dúsul a 235-ös izotópot tartalmazó vegyület. A centrifugákban a porózus membrán egy Raney-nikkel / alumínium-oxid fémkerámia. Egy jól centrifugában 3600 kör körüli szeparálás után elérhető a 60%-os U-235 arány. Nem gyors, de annál inkább babramunka. Ezért is próbálnak hatékonyabb, gyorsabb módszereket fejleszteni.
Megjegyzés: aztán a világűr békés felhasználásáról szóló egyezmény, amely a magyar jogrendbe az 1967. évi 41. törvényerejű rendelettel vonult be, ezért nem vihetett magával Kapu Tibi flóbertpisztolyt az űrállomásra, ezt felülírta, és az űrben is megtiltotta az ilyen rosszalkodást. Nem közismert, hogy 1958 és 1963 között az amerikaiak és az oroszok is több légkör feletti, űrbeli robbantást is végrehajtottak, köztük megatonnás nagyságrendűeket is. Továbbá, hogy az amerikai űrsiklókat is úgy tervezték, hogy alkalmasak űreszközök befogására és atomtöltetek szállítására és célba dobásra. Sőt, 1985-ben a NASA űrrepülőgépe „rásturcolt” Moszkvára, Európa felett süllyedve 70 km magasságig csökkentette a pályáját Moszkvára irányozva, majd visszaemelkedett szolgálati magasságba. A szovjet kormány a Reagan-kormányzatnál ezt követően diplomáciai jegyzékben tiltakozott, amit az amerikaiak nyeglén válaszra se méltattak. Ezt követően 1987 februárjában a Challenger űrrepülőgép valahogy véletlenül kiesett a tizedikről, majd az addig elutasító Reagan-kormányzat hajlandó volt a középhatótávolságú hadászati rakéták korlátozásáról egyezményt aláírni. Semmiképpen sem állítom persze, hogy ezen események között bármiféle összefüggés van, a világ ennél sokkal bonyolultabb.)
Ezt a nagyhatalmak, persze Franciaország kivételével, mert a buzi csigazabálóknak mindig flegmáskodniuk kell, azóta be is tartják, így a légköri radioaktív szennyezés mértéke a csernobili és fukusimai házibulik ellenére is töredékére csökkent a nagyanyáinkat érő dózishoz képest. (Röviden ennyit a „bezzeg régen nem volt minden megmérgezve, csak most” című, valóságalapot nélkülöző laikus dogmákról.)
Viszont, mint 1964-ben bombaként robbant a bomba, illetve a hír, hogy Kína is megépítette a maga atomfegyverét, és ezzel nagyjából világossá vált, hogy aki akar, annak lesz, nem olyan nagy ördöngösség az (tessék figyelembe venni, hogy Kína 1964-es ipari és technológiai színvonala finoman szólva nincs köszönőviszonyban a jelenlegivel!), és piszok módon országok tömegei kezdek el középső csoportos óvodásként, „brühühü, olyan nekem is kell” üzemmódba kapcsolni. Az ABV védelmi tisztek és biztonságpolitikai szakemberek egyetemi képzésén ezt kell úgy kifejezni, mint a tömegpusztító fegyverek második prolifeárciója, azaz a proli ferik atombombát, a náluknál csóróbbak pedig szegények atombombáját, azaz vegyi fegyvert akartak szerezni. Az 1964 és 1976 közötti időszakra datálható, hogy egyik ország a másik után lépett be az atomklubba, ki hangosan, ki csendesen. India 1974-ben robbantotta az első atombombáját, aminek kedvesen a „mosolygó Buddha” nevet adták, Svédország 1966-ra lett kész az atomfegyverével, viszont nem rakta össze és nem robbantott, csak finoman közölték a szovjetekkel és az amerikaiakkal, hogy a svéd semlegességet innentől más is őrzi, problémás esetben három hét alatt összeraknak bombát, mindenük megvan hozzá, különösen a megfelelő mennyiségű plutónium. Izrael azóta sem ismeri el, de 1967 után ők is hozzáfogtak atomfegyver létrehozásához, mert nekik különösen szabad, és Dél-Afrika is atomhatalom lett. Utóbbi – a világon egyedülálló módon, mert erről híresek a náci és rasszista elnyomó diktatúrák – 1979-ben lemondott az atomütőerőről, ezt a fajta gonosz és erkölcstelen apartheid-őrültséget, hogy „van atomfegyverem, de önként lemondok róla, mert békés szándékaim vannak” a fejlett, békés, liberális polgári demokráciák azóta is megvetően utasítják el. (Megjegyzendő, hogy feltűnően nem volt szó 2022 után Svédország NATO-csatlakozási folyamatában arról az „apróságról”, hogy a svédek készek és képesek atomfegyvert alkalmazni (- Belépnék a NATO-ba. - Ne lépj be. - Jó, akkor deklarálom, hogy atomhatalom vagyok. - Tudod mit? Inkább lépj be a NATO-ba.), és az orosz fenyegetésre akár ilyen választ is adhatnának. Nagyobb csend volt róla, mint a „ki robbantotta fel az Északi Áramlatot?” fel sem tett kérdését illetően.)
A hagyományos atomhatalmak kifejezetten hülye ötletnek tartották, hogy mások is elkezdjenek hasadóanyaggal játszani, kivéve, ha tűzifát vágnak, ezért tető alá hozták 1968-ban az atomsorompó-egyezményt (ABV védelmi tisztjelöltek és biztonságpolitikus-jelöltek szakirányú kollokviumán adekvát kérdés, hogy mi az atomcsend-, és mi az atomsorompó-egyezmény), ami kvázi megtiltja a csatlakozó országoknak, hogy atomfegyvert fejlesszenek. Ugyanis erre bármelyik valamirevaló iparú ország képes, ideértve Magyarországot is. Természetesen mi is aláírtuk az atomsorompó-egyezményt is.
Megjegyzés: és itt mondok még egy érdekességet, amit szerintem nem sokat tudnak. 1970-ben beléptünk az atomsorompó-egyezménybe. Mikor ratifikáltuk, és iktatta ezt a magyar jogrendbe a kádári Magyar Népköztársaság? Tessék nagyot nyelni: soha. Az összes többi Varsói Szerződés-tagállam (értelemszerűen az atomhatalom Szovjetunió kivételével) ratifikálta, beleértve a románokat is. Ez csak az Antall-kormány előterjesztésére az 1993. évi LXXXIX. törvényben történt meg. Ezt sem szokta firtatni senki. Ezt eddig három modern kori történésznek dobtam fel. Három „darázsfészekbe nem nyúlok, te tudsz valami közelebbit?” volt a válasz. Mondom: természetesen nem. A hosszú élet titka a jó szív és a rossz memória.)
A Szovjetunió és az USA hallgatólagosan megállapodtak, hogy mindegyik nyomást gyakorol a saját renitenskedő szövetségeseire, akik nagy bada bummot szeretnének, hogy azok mégse szeressenek. A béketáborban a szovjet elvtársaknak főleg Vietnámot és az NDK-t kellett lebeszélni, az amerikaiaknak Dél-Koreát, Tajvant, Japánt és Brazíliát, illetve Argentínát. Így a két nagy vazullusai nem is rosszalkodtak, de ott voltak még az „el nem kötelezett államok”, a már atomhatalom Indiával az élen, és egy csomóan akartak még, pl. Jugoszlávia, Egyiptom. Így vagy úgy „meg lettek győzve”, hogy ne akarjanak…
Fordó nukleáris létesítményei a levegőből (fotó: AFP)
Természetesen a sah Iránja is akart. A sah rendszere ugyan aláírta az atomsorompó-egyezményt, de nem tartották be, és Irán az 1970-es években igen, valóban megkezdte az atomfegyver-fejlesztést, de szemben minden mással, ehhez az USA-tól nem kapott semmiféle támogatást, sőt, csak rosszallást. 50 év távlatából nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy az említett F-14-üzlet is azért köttetett, hogy ezzel is „be legyen fogva a pofájuk”. Mindenesetre mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy Irán miért vásárolt majdnem kétszáz kilométer hatótávolságú föld elleni rakéták hordozására alkalmas olyan harcászati repülőgépet, amit az amerikaiak haditengerészeti célra terveztek, és a szárazföldi légierejük nem is alkalmazta. Mivel azonban a sah rendszere alapvetően korrupt, tehát alacsony hatásfokú, műszakilag pedig elmaradott volt, a szándék megvolt, csak a képesség hiányzott, az atomütőerő megszerzésével sokat nem haladtak. 1979-ben pedig a forradalom rendszere, mivel, ha a sah valamire azt mondta, hogy kettő, ők biztosan azt mondják rá, hogy három, ezért bejelentették, hogy Irán felhagy mindenféle atomfegyver megszerzésére irányuló kísérlettel, és az iszlám ideológiája és világképe nevében elutasítják a termonukleáris fegyverek alkalmazását. Ezt egyébként időről időre iszlám politikusok gyakran elmondják, nem részletezve, hogy a próféta mikor ítélte el a termonukleáris láncreakció fegyverként alkalmazását, vagy az miben és hogyan ellenkezik az iszlám hittételeivel, de itt kell rámutatnom, hogy, hasonlóan a Talmudhoz, a Koránban is szerepel, hogy a tisztátalanokat becsapni nem bűn, a nekik tett eskü érvénytelen, és a hit érdekében bármilyen hazugság meg van engedve. Ettől függetlenül én elhiszem, hogy Khomejini komolyan gondolta, hogy hagyjuk ezt az atombombakérdést. Főleg, mert ez logikus: sokba kerül, és külföldi segítség nélkül úgyse fog menni, csak a pénzt égetjük. Meg egy ponton túl már a pofánkat is.
Ezt azonban hamar felülírta az Irak elleni háború, ahol, mint említettük volt, egyrészt Irán komoly veszteségeket szenvedett, másrészt pedig a tömegpusztító fegyverek alkalmazása napirenden volt. Ezért 1984-ben az Iszlám köztársaság nemes egyszerűséggel revideálta álláspontját, és újra elkezdte az atomfegyverek iránti kutatását. Két dolgot jelenthetünk ki bátran: 1. az ő geopolitikai és stratégiai helyzetükben ott és akkor ez se logikátlan, se erkölcstelen lépésnek nem volt nevezhető. 2. valószínűleg jelentkezhetnek a Guinness-bizottságnál, hogy 40 év alatt se tudták megcsinálni, ennyi idő alatt Kolompár Lala is befejezi a nyolc általánost. Részletekbe nem belemenve, mert volt erről cikk ezen a felületen, éspedig összeszedett, nagyjából Khomejini halála óta úgy 2-3 évente a világsajtóban, és úgy 2-3 naponta az izraeli sajtóban Irán mindig hónapokon belül befejezi az atombombát. Most már több mint 35 éve. Kicsit olyan, mint hogy 50 éve 50 év múlva elfogy a kőolaj, és harminc éve harminc év múlva lesz fúziós reaktor (megjegyzem: utóbbiban van azért reálitás). A közelmúltbeli támadásukkal is „visszavetették az iráni atomprogramot”, és biztosra vehetjük, hogy még többször vissza fogják vetni. Hogy honnan és hová, nem részletezik.
Ezt részben persze valóban magyarázhatják a sikeres izraeli ellenakciók. Ezek közül talán – utólag – legsikeresebb, legeredetibb és legfrappánsabb a 2010-es behatolás volt, a Stuxnet-művelet. A Stuxnet egy nagyon fejlett, célzott számítógépes féreg volt, amelyet kifejezetten az iráni nukleáris létesítmények, főleg a Natanzban lévő urándúsító centrifugák működésének megzavarására készítettek, valószínűleg amerikai és holland támogatással. A féreg bejutott az ipari vezérlőrendszerekbe (SCADA rendszerek, főleg Siemens gyártmányú PLC-k), és ez úgy módosította a centrifugák működését, hogy azok úgy túlpörögtek, mint egy konteós agyhalott, ha kondenzcsíkot lát, miközben a rendszer felügyelete szerint minden rendben volt, sőt, a program utólag felülírta a telemetria-adatokat, majd letörölte saját magát. Így fizikailag tönkretették a berendezéseket, miközben a hibák rejtve maradtak. Ez volt az első ismert kibertámadás, ami fizikai károkat is okozott. Figyelemreméltó, hogy miképpen tudták ezt bejuttatni, hiszen a perzsák se hülyék, és az atomlétesítmény vezérlőrendszerei semmiféle internetes csatlakozással nem rendelkeztek. A válasz egyszerű: egy pribék bevitte pendrive-on, és feltöltötte. Azaz, az izraeli szolgálatok ezt a kényes akciót is képesek voltak kivitelezni, ami mutatja, hogy a beépülésük milyen mély. Ez megint szépen illusztrálja, hogy finoman szólva is nehezen hihető, hogy Jeruzsálemben nincsenek tökéletesen tisztában azzal, hogy Irán mire képes, és mit tervez. És hogy ebből mit tálalnak a nyilvánosságnak és milyen kontextusban, az pont olyan, mint mikor a rabbi egy kis sült malacot kíván, de mikor hozza ki a pincér, véletlenül pont odalép az asztalhoz a rabbi pár ismerőse, akik megrökönyödve nézik a felszolgált ropogós pecsenyét, almával a szájában, de a rabbi kivágja magát: - Nem semmi étterem, mi? Én csak egy sült almát rendeltem, és nézzétek, milyen díszítéssel hozzák ki!
Technikai értelemben véve nem egészen világos, hogy Irán miért dúsít urániumot, lehet, ezt is Kohnéktól kéne megkérdezni. Ugyanis atombombát, bár lehet csinálni uránium-235-ből, de egyszerűen roppantul nem célszerű. Valójában a Hirosimára ledobott bomba volt az egyetlen U-235 bomba, amit valaha a történelemben biztosan eldurrantottak. A legelső bomba, a Trinity, a Los Alamos-i kísérleti robbantás töltete is plutóniumbomba volt, mivel Teller és Szilárd meggyőzte Oppenheimert, hogy amennyiben a plutónium-239 láncreakciója jó lesz, az uránbomba tutira működik, de visszafelé ez nem igaz. Maga a Manhattan-terv, ez nem köztudomású, valójában két egymástól független technikai tervezés volt: egymástól függetlenül dúsítottak urániumot és tenyésztettek Pu-239-et, és szerkesztették meg a bombák terveit, mert a kettő meglehetősen eltérő, a Groves-féle koncepció teljesen világos: a két programból hátha legalább az egyik határidőre sikerül. Nem tehettek róla a részt vevő tudósok, hogy végül mindkettő sikerült. De már 1944 végére világossá vált, hogy végeredményben sokkal egyszerűbb plutóniumfegyvert készíteni, de ha már volt egy csomó dúsított urán, azt is befejezték, főleg, mert a reaktorműködtetéshez is kellett dúsított urán. Inkább ne is akarjuk kiszámolni, hogy az a pénz, amit 1945 óta a nagyhatalmak a nukleáris fegyverkezési versenybe beleöltek, ami mai árfolyamon számolva nagyságrendileg és erősen becsülve olyan 60 billió (60 000 milliárd !!!!) dollár, mégis, mennyi lett volna, ha mindezt U-235-el kellett volna megoldani. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, kb. annyi, mintha a hagyományos háborúk esetén a trotilt, NC lőport hexogént mind ezüst-fulmináttal kellene kiváltani, mert nem volna más robbanóanyag, csak az ezüst-fulminát. Műszaki megokoltsága annak, hogy Irán plutóniumtöltetű bomba helyett urániumbombát akar csinálni, abszolúte nincs!
Az uránium-235 kritikus tömege nagyjából 56 kg (ez sok mindentől függ, geometriától, közegtől, még a hőmérséklettől is), ez soknak tűnik, de ez kb. egy sárgadinnye nagyságú gömb (17,3 cm átmérőjű). Pu-239-ből ugyanez nagyjából 11 kg egyébként. A „fegyverminőségű” uránium kb. 85%-os (0,72%, amiből kiindulunk, a természetes uránium), de végeredményben akár már 25%-os dúsítású uránnal végzetes láncreakciót lehet tolni, és az 50-55%-os már egészen használható robbantásra képes, csak ekkor még igen alacsony a hatásfok, és igen magas a kritikus tömeg. Mindenesetre, ha igaz lenne, amit a nyugati propaganda tol, akkor Iránnak tényleg lehet annyi U-235-je, hogy azzal bombát tudjon építeni, még ha az „gyenge” is.
Ha logikusan akarok gondolkodni, nem tudok más érvet felhozni, mint hogy:
a., Irán valóban nem akar atomfegyvert, hanem tényleg békés célra dúsít uránt, azaz nem hazudnak. Ez esetben azonban nem világos, miért dúsítanak úgy 20-25%-nál tovább, mivel az már a tanreaktorokhoz és a tenyésztőreaktorokhoz is bőven elég, nemhogy energetikai reaktorokhoz.
b., Valami olyasmi lehet a háttérben, hogy az urándúsítás „nem szúr szemet”, a plutóniumgyártás meg igen. Kevéssé köztudott a szélesebb közönség előtt, de a Pu-239 bomlási sorozatának tagja a Ra-223 izotóp, amely felezési ideje ugyan kevesebb, mint fél óra, de éppen elég radongázt jelent ez ahhoz, hogy a légköri koncentrációja alapján meglehetősen pontosan meg lehessen mondani, mennyi plutónium van éppen a bolygón. Ez alapján becsült a nem túl kommunikatív Észak-Korea és Izrael atomfegyverkészlete is. Logikusnak tűnik, hogy az iráni vezetés úgy volt/van vele, hogy kezdjünk el uránt dúsítani, és míg 25%-nál töményebbre nem dúsítunk, kb. nem fog vele foglalkozni senki, utána meg eldugjuk, hazudozunk, húzzuk az időt egészen addig, míg kész nem vagyunk atomfegyverre való mennyiséggel, és akkor már mindenki kész tények elé van állítva, mint Móriczka a kuplerájban. Ez logikusnak tűnik, csak úgy tűnik, nem jött be.
c., A plutónium meglehetősen pofátlan egy anyag. Van hét allotróp módosulata, ebből csak a delta alkalmas atomfegyvernek technikai okok miatt, hogy megfelelő méretűre öntsék, ötvözni kell ólommal és más fémekkel, ha megolvasztják, a sűrűsége megnő (mint a víznek…), könnyen gyullad, szóval vannak vele mindenféle technikai gondok, amit meg kell tudni vagy ki kell okoskodni. Mindez az uránnal meg egyébként nincs. Plasztikusan fogalmazva, elöltöltős simacsövű puskát könnyebb csinálni, mint SIG Sauer mesterlövészpuskát, akkor is, ha előbbihez drágább a lőszer, a buzulmán meg alapvetően lusta.
d., mindenki hazudik. Irán vagy nem is dúsít uránt, vagy dúsít, de tényleg csak atomerőműbe, és titokban plutóniumfegyver-programja van, de erről se ők, se Izrael, se az Izrael-kutyája Nyugat nem beszél. Vagy csak elhiteti az izraeliekkel, hogy atomfegyvert fejleszt, a bolondját járatja velük. De ha ezt meg tudja csinálni, akkor nem semmi figurák, hiszen köztudomásúlag az izraeli hírszerzés a vécésnénitől a miniszteri szintig be van épülve az iráni vezetésbe.
Nekem valami azt súgja, hogy a b., vagy a d., megoldás a helyes. De tartok tőle, hogy a Moszad központjában tudják, mi az igazság, csak nem kötik az én orromra, túl remegő, és nem elég kampós.
Az iráni atomprogramot illetően a globális rettegést természetesen mindigáldozat főrettegőék kapcsolták be a rendelkezésükre álló politikai, gazdasági és médiahatalom alkalmazásával. Ha reálisan értékeljük Izrael politikáját – és az ő stratégiájukat is értelemszerűen gyökeresen meghatározó földrajzi és geopolitikai helyzetet! –, akkor azt láthatjuk, hogy van is min aggódniuk. Izrael az 1967, 1973 és 1982-es háborúkban (szükséges megjegyezni, hogy vétlen áldozatékat az eddig legalább nyolc arab-izraeli háborúban EGY alkalommal - a Jom-Kippur-háború - támadták meg, a többi esetben mindig ők mérték a „megelőző védekező” csapást) mindig technikai és szervezési légifölényben volt az arab légierőkkel szemben, átlag háromszor annyi ellenséges gépet lőtt le, mint amennyit ő vesztett, az arab légierők hatékonyan nem tudtak izraeli célpontokat támadni. Ez izraeli oldalról a „mi vagyunk az urak a levegőben (is)” elbizakodottsághoz (nagyképű zsidó… ki látott már ilyet...) vezetett, amely a földi légvédelem mint fegyvernem (sőt, haderőnem) többé-kevésbé elhanyagolásához vezetett. Ez egészen addig jó volt, míg a ballisztikus rakéta csak a nagyhatalmak fegyvertárában volt jelen, drága volt, és bonyolultan kezelhető. Amikor azonban a „kicsik” is hozzájutottak, az 1991-es Öböl-háborúban Izraelnek szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy Szaddám Huszein már akkor is korszerűtlen Scud rakétái ellen nincs védelmük, az akkor világelső, de alapvetően repülőgépek ellen fejlesztett amerikai Patriot rendszerek telepítésével az amerikai haderő óvta Izraelt a támadó rakétáktól. Amelyek ugyan robbanótöltetekkel csak tessék-lássék kárt tudnak okozni, de az alig 21 000 négyzetkilométer területű, sűrűn lakott Izraelben nincs stratégiai mélység, nem tudják azt megcsinálni, mint az oroszok, hogy visszavonulnak kétezer kilométert, és hagyják az ellenséget a hómezőn megpusztulni… vagy akár Irán, hogy az ajatollah felmutat a Zagrosz gerincére, hogy pajtás, azon másszál’ keresztül, és ha megvan, akkor isten hozott az ötvenfokos sós sivatagban, előre, már csak nyolcszáz kilométer az első város, addig igyál tevehugyot. Az izraeli terepviszonyok, vagy inkább terepiszonyok olyanok, hogy első védelmi vonal Hajim bácsi kibucának malac-, pardon, birkaólja, a második védelmi vonal onnan harminc méter, Rebekka néni varrógépétől indul, ennyi a mélység, nincs hová hátrálni! A rettenetes stratégiai magaslat, a Golán-fennsík, amely „Szíria felé egy várfal”, valójában akkora terület, mint Komárom-Esztergom vármegye területének a fele, egy mintegy 25 x 65 km-es terület, és átlagos tengerszint felett magassága nem sokkal van felette a Bükk-fennsíknak. Lehet őket prüszkölni, de ha én ülnék az izraeli vezérkari főnök székében, én is azt a döntést hoznám, hogy ezt minden erővel megtartom, nem adok át az ellenségnek egy olyan karosszéket, ahonnan kedvére lőheti akár tábori tüzérséggel is Haifát, Akkót, Jenint vagy Caesareát, de HIMARS jellegű cuccal eléri Tel-Avivot is. Meg egy büdös nagy metélt… mákostésztát…
Más szavakkal, Izrael védelme érdekében elemi fontosságú volt csúcstechnológiájú rakétalégvédelem kifejlesztése, ….nyilván horror áron, de nekünk (mármint a komplett politikai Nyugatnak) semmi nem drága, ha Izrael biztonságáról van szó… amely közeli és távoli felderítési és megsemmisítési képességgel is bír. Ez lett a Vaskipa (כִּפַּת בַּרְזֶל, azaz kippat barzel, azaz tényleg vaskipa, nem vaskupola, más kérdés, hogy ez a két kifejezés a héberben ugyanaz), mint közelvédelmi, és a Dávid Parittyája (David’s sling) névre „keresztelt”, a ballisztikus rakéták elleni fő védelmet képviselő közepes-nagy hatótávolságú légvédelmi rendszer. A jól működtetett összedolgozó légvédelmi rendszerek – míg bírják elfogórakétákkal – az Izrael ellen érkező légi fenyegetés 95%-át is képesek elhárítani. Mondom magyarul: Irán kilő 40 nukleáris töltetű rakétát, és Izraelnek hugyoztak, mert zsebkendőnyi országuknak két találat 200 kilotonnással pont elég. És az a gond, hogy ezt a légvédelmi képességet érdemben fokozni, főleg, ha az ellenséges támadás tömeges, nem nagyon lehet már. Erre mondhatjuk azt, hogy akkor erre Izrael kivált egy tömeges ellencsapást Iránra, de a kölcsönös megsemmisítés egyrészt nem támasztja fel a nukleáris hamuvá vált országot, másrészt a síita mártírlogika alapján, ha ők elpusztították a nézeteik szerint sátáni hatalmat képviselő rákos daganatot az emberiség testéről, akkor őket Allah kegye és a hurik ölelése várja, és a perzsa nép megtette történelmi küldetését, azaz ők győztek.
És itt jön megint a „ha én lennék az izraeli vezérkari főnök”… és főleg az, aki a politikai parancsokat adja neki, én sem döntenék úgy, hogy hagyom Iránt atomfegyverhez nyúlni. Haditechnikai, műszaki, stratégiai értelemben ez annyira bölcs döntés, mint ricinussal kevert babfőzelék fogyasztása után fehér gatyát felvenni.
Na persze, akár abba is lehetne hagyni a gyűlölködést, egymás torkának esést, meg is lehetne egyezni és békésen élni, de aki egy kicsit is ismeri a közel-keleti történéseket és mentalitást, az hamar belátja, hogy az egyszerűbb, célszerűbb, megvalósíthatóbb és egyedül reális módja a konfliktus kezelésének a harmadik világháború.
Izrael, mióta felderítette, hogy Irán „valószínűleg” (azaz: van rá esély és lehetőség) nukleáris fegyvert fejleszt, politikai, gazdasági, titkosszolgálati és katonai téren, ahol és amikor tudja, ennek keresztbe igyekszik tenni. Tegyük hozzá, mindeddig komoly sikerrel. A módszerekben nem válogatnak, lehet, hogy Loyolai Szent Ignác e szempontból tiszteletbeli zsidó, azaz Izraelnek nem derogál semmilyen eszköz, ideértve nemcsak kibereszközök bevetését (mint fentebb említettük), a szankciós politika alkalmazását, hanem a kézzelfogható terrormerényletek végrehajtását nemcsak katonai és politikai vezetők, hanem tudósok, mérnökök és azok családtagjai ellen is akár. Épeszű ember etikai téren meglehetősen egyértelműen ítéli meg azt, hogy miféle módszer és dolog az, hogy egy egyszerű fizikatanárt, akiről feltételezed, hogy atomtudós (utóbb kiderül, hogy nem az) úgy robbantod fel, hogy lehetőleg a legzsúfoltabb tömegben, hadd pusztuljon körülötte pár tucat abszolút semmi köze hozzá civil is… de tudjuk, hogy a világ legerkölcsösebbjei más megítélés alá tartoznak (önmaguk szerint). Majd ez után belemondod a mikrofonba: „Irán terrorista állam.” Maradjunk annyiban, hogy ehhez azért pofa kell. De arcbőrpáncélzattal arrafelé mindig is bírták.
Az izraeli logika nyilván tudja, hogy megakadályozni nem képes, csak lassítani és hátráltatni Irán nukleáris fegyverkezését, mármint, ha azt Irán tényleg komolyan gondolja. A cél nyilván az részükről, hogy ez a lassítás és hátráltatás tartson addig, míg az iszlám köztársaság így vagy úgy, de megbukik, és a veszély elhárul. Más szavakkal, amíg Irán nukleáris fegyvert akar (amíg ez a politika van hatalmon, ez nem fog változni), addig időről időre az USA és gazdája be fog avatkozni, légitámadásokkal, szabotázsakciókkal és egyéb úton folyamatosan, és folyamatosan életben tartják a kohnfliktust, mert Izrael elemi biztonsági érdeke ez. Mármint, ha igaz az, amit Izrael a világnak állít, márpedig azt azért tudjuk, hogy a titkosszolgálatok akkor se mondanak igazat véletlenül se, ha véletlenül nem izraeliek. És miért? – Azért, mert ezt részleteztem X. oldalon keresztül, egy szárazföldi támadás Irán ellen még az USA-nak is túl sok, nemhogy Izraelnek, hagyományos háborúban, hagyományos módon nem tudják Iránt térdre kényszeríteni, még akkor se, ha egyedül lenne, és a nagy kardcsörtetés és fenekedett nagyszájúskodás mellett ők is tökéletesen tisztában vannak, a szájlengetés célja nem több, mint a takargatása a bizonytalanságnak: a félelemtől, hogy a világ előbb-utóbb ismét, sokadszor is megelégeli.
GBU-57A (MOP) óriás bunkerrobbantó bomba a B-2 Spirit bombázó szárnya alatt, egy a mesterséges intelligencia által generált, nem valódi képen. Beb.szna, ha erről az eszközről ilyen fotókat közhírré tennének. (Kép: defencefeed.com) Amerikai közlések szerint a mintegy 12 tonna súlyú bunkerromboló bomba 2082-2423 kg PBX töltetet (plasztifikált, polimer mátrixban elkevert hexogén alapú robbanóanyagot) tartalmaz. Állításuk szerint közepesen szilárd kőzetbe ez a bomba 50-60 méter mélyre is képes befúródni, és ott robban. Nyilván jól megrázza a hegyet, de azon túl, hogy esetlegesen eltép pár közművezetéket és optikai kábelt, meg csapágyasra ránt pár mozgó berendezést, nehezen hiszem el, hogy 500 méter szikla alá elhelyezett védett létesítményben, különösen, ha azt a létesítményt a második világháborúban jól bevált robbanásbiztos, magas szeizmikus biztonságú kivitelezéssel építették (cikk erről: haditechnika, 2024/4), komoly kárt tudna okozni, de a libbant tett halála az okostojások biztosan tudják, hogy ez téves. Úgy, hogy ők egy zacskót se pukkasztottak ki életükben, még a sajátjukat se.
De mikor lesz ennek vége? – teheti fel a kérdést joggal bárki. Nos, a válasz egyszerű, de bárki és akárki ennek nem fog örülni. Vagy akkor, ha kibékülnek, és a gyűlöletspirálba belepörgött bosszúállók esetén ennek finoman szólva sem a közeljövőben lesz reális esélye, vagy pedig akkor, ha az egyik fél elpusztul.
A Nyugat egyszer már fenntartott egy – pontosabban négy – erődállamot nagyjából 1098 és 1312 között a Szentföldön. Az iszlám világba idegen testként beleékelt, belefúródott, állandóan háborúzó, stratégiai mélység nélküli erdőállam(ok) természetesen nyugati pénzügyi, katonai, műszaki támogatás nélkül esélytelenek lettek volna megmaradni. Úgy, hogy a szentföldi keresztény világ nyitott lett volna a békességben élésre, nem akart bosszút állni, és mikor hasonlóan értelmes vezetők (pl. Al-Kamil szultán) álltak a szembenállók élén, évtizedekig béke is volt. A Nyugat azonban egy ponton egyszerűen belefáradt a céltalan, értelmetlen erőforrás-pazarlásba, hogy önmaga ellenségeként feneketlen kútba öntözzön, és az iszlám ezt egyszerűen kivárta. Én, személy szerint nem jósolok Izraelnek mint államnak 200 évet.
Vérnyúl - Kuruc.info
Felhasznált irodalom:
Bernek Ágnes és mtsi: Ázsia regionális földrajza, ELTE TTK jegyzet, 2008
Brentjes, Burchart: Kánok, szultánok, emírek, Kossuth könyvkiadó, 1985
Clausewitz, Carl von: A háborúról. Zrínyi kiadó, 2013 Reprint
Goldziher Ignác: Az iszlám története. (1906) Anno kiadó /Franklin Társulat/Révai Testvérek, Reprint
Kertész István: Nagy Sándor, a hódító. Kossuth könyvkiadó, 2022
Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták, Kossuth könyvkiadó, 1983
Kovács Tibor mk. őrnagy: Radiológia I. BJKMF jegyzet, 1993
Kissinger Henry: Az állam vezetéséről. MCC Press, 2023
Marshall, Tim: A földrajz hatalma. Park könyvkiadó, 2024
Simon Ákos mk. ezredes: Atom-, vegyi-, és gyújtófegyverek, BJKMF jegyzet, 1990
Veresegyházi Illés: A görög-perzsa háborúk. Anno kiadó, 2000
Warner, Bill: Az iszlám alapjai, Cspii Magyarország Alapítvány kiadó, 2025
Watts, Edward J.: Róma Hanyatlás és megújulás örök körforgása. Rubicon Intézet, 2023
A korábbi részek:
