Az első rész itt olvasható.

II.

„nekem nagyon imponál Khomejini. De tényleg.
Ő öregség ellen nem gerovitot (egy korabeli vitaminkészítmény – a szerk.) szed, hanem túszokat.”
(Komlós János humorista, volt AVH százados)

Bár tőlünk nézve az iszlám egységes, valójában szunnita és síita finoman szólva sem szereti egymást. A világ muszlimjainak túlnyomó többsége, közel 90%-a szunnita, amely szunnita filozófia és vallás maga is több vallási iskolára/ágra tagozódik (hanafita, málikita, hanbalita, sáfita). Maga a „szunnita” szó eredete a szunna, azaz egy nehezen lefordítható, leginkább a „kinyilatkoztatás, hagyomány, parancs, törvény, engedelmesség, kötelesség” jelentésű arab szó. Szunnita az, aki maga értelmezése szerint azt teszi, amit Mohamed mondott. Kicsit olyan, mint a „katolikus”, ami annyit jelent: egyenes, közvetlen, eredeti, általános, mondhatni „rendes”.

A síita szó eredete: „sia”, ami annyit tesz: párt, követők, csoport. Kezdeti elnevezésük „Ali pártja” (siat Ali) volt, ebből lett a síat-A. Maga a „párt” mint megnevezés adja az alapot a libanoni síita iszlamista csoportnak is, a Hezbollah néven leírt terrorszervezet neve ugyanis lényegében Hezb Il Allah, ami annyit jelent, Allah frakciója, Allah pártja, Allah hívei. Kezdve az 740-es Zajd-felkelésről, időről időre a síiták igyekeztek nekimenni a többségi szunnitáknak - általában kevés eredménnyel. A síita valllás, ha lehetséges, a szunnita iszlámnál is agresszívabb, míg a szunniták azért hisznek a békés hittérítésben is, illetve az igazukban, s Allah hatalmába, és általában viszonylag türelmesek a keresztényekkel és a zsidókkal, merthogy a Próféta tanítása szerint ezek „a könyv népei”, azaz szintén Allahot tisztelő emberek, (kivéve, ha nem...) addig a síitizmus sokkal militánsabb. Tagadja a szunniták eleve elrendeltség gondolatát, amely szerint a mindenható Allah úgyis tud mindent, és úgyis magához vezeti azt, aki megérdemli, azaz ők vallják, hogy az embernek aktív módon kell fellépnie maga és az iszlám érdekében is, azaz, ha ma valakinek átvághatod a torkát, ne halaszd holnapra, azaz egyfajta üdvösség- és megváltástan jellemzi őket.

Rudaki, a klasszikus iszlám leghíresebb költője, a „költők szultánja” is perzsa volt. Mai szobra Tadzsikisztánban. Fotó: dreamstime.com

A síita hit középpontjában Ali, Hasszán és Husszein mártíromsága áll, Ali legalább akkora tiszteletnek örvend, mind Mohamed, és a „logikus” tanítás, hogyha a vallásalapítók a hit mártírjai, akkor egy síitát nem érhet nagyobb megtiszteltetés, minthogy maga is a hit mártírja legyen a hit harcosából. Az ebben hívő embereket relatíve nem egyszerű lebeszélni az öngyilkos merénylet gondolatáról, tök természetes, hogy a robbanómellény a legdivatosabb ruhadarab, hasznos, divatos és exkluzív kiegészítőkkel, pl. Louis Vuitton márkájú két kilós zsák szög.

Megjegyzés: az arab és más nemzetiségű muzulmán legyen az síita vagy szunnita, számára a világ nem úgy oszlik meg, hogy van az én országom (pl. Magyarország), és van a világ többi része, hanem úgy, hogy van az iszlám földje (Dar-El-Iszlam) és van a hitetlenek, a meghódítandók földje, a Dar-El-Dzsihad, a szent háború földje. Számukra két iszlám hatalom, pl. 800 éve a bagdadi kalifa és a dzsaluti emír, vagy ami ma folyik, pl. szíriai kormány és XY. dzsihadista lázadó, vagy Marokkó és Algéria kormánya között fegyveres harc még fogalmi szinten sem azonos azzal, mikor dzsihád van. Nem úgy hívják, az ilyen harcok neve ugyanaz, mint a piaci verekedésé: nem dzsihad, hanem qatil. Ebben esetleg zsoldos vagy, ebben el lehet szaladni, (ezért sem harcol Szaddam Husszein katonája vagy Asszad szír kormánykatonája, lefossa, nem érdekli, ha nem akarja, vagy nem fizetik meg, rendezzék le az urak egymás között, zsoldosaikkal vagy ahogy akarják), ebben meghalni, hacsak jól meg nem fizettek, és ezért jutott valami a családodnak, nem dicsőség, hanem ostobaság, szemben a szent háborúval.

A síita Irán (illetőleg Perzsia) a bagdadi kalifátus eldőlése után is megmaradt annak, ami, a síitizmus „fellegvárának” világító tornyának, főleg, miután Iszmail sah, az első Szafavida uralkodó sikeresen újraegyesítette Perzsiát, és 1501-ben hivatalosan is államvallássá tette a síitizmust, valamint ennek megfelelően módszeresen hozzáfogott a nem muszlimok, azaz keresztények, zsidók és mágihívők mészárlásának. „Mindössze” az ellenséget cserélték ki, mert közben felnőtt a török Oszmán Birodalom, amely nemcsak a mi irányunkba terjeszkedett, hanem három lehetséges másik irányba is. Egyiptomon túl azonban csak a Szahara homokja, a Krími Kánságon és a Don-melléken túl pedig a Szaharánál is még kevésbé barátságos, és a sztyeppei irányból ellenséget sejtésre meglehetősen asztalracsapósan és vodkakiborítósan reagáló oroszok voltak, így a felséges padisah janicsárjainak mindennapos programjává vált a Perzsiával való pofozkodás, mely, de nem meglepő, nem nagyon tudta a fényességes arcú hatalmát a Zagrosztól keletre vinni ez esetben sem.

Iszlám jogtudós tanítványai körében. XVI. századi miniatúra

Ugyanis az iszlám világban Iszmail fellépéséig úgy 700 éven át csak komolytalan szektának nevezett és tartott síitizmussal szemben komoly ellenszenv alakult ki. Ez Perzsiában magától értetődően ellenreakcióként az idegenekkel szembeni gyanakvást és az erős központi kormányzat igényét hozta magával. Az addig az iszlám világban szétszórtan, de kvázi szinte mindenhol jelenlévő síita kisebbség ekkor kezdett Perzsiába és Perzsia közelébe migrálni, és az Arab-félsziget keleti részén, Mezopotámiában és a szír-libanoni tengely mentén arab nyelvű és etnikumú, de síita lakosság alakult ki, akik a szunnita szultánoktól és emírektől az erős Perzsa hatalom védelmét élvezték. Ne feledjük, hogy mivel a karavánkereskedelem igazi központjai ekkor is Mekka, Damaszkusz, Alexandria és a Földközi-tenger szentföldi melléke voltak, a szunnita kereskedők – és uraik, akiknek az adót fizették – nem húzhattak végzetesen ujjat az útvonalon lévő erős Perzsiával, ezért agresszív véleménycseréiknek mindig volt egy határa.

A Szafavida-ház hatalma azonban 1722-ben váratlanul és tulajdonképpen előjelek nélkül összeomlott, mert egy afgán hadúr egyszerűen leverte a perzsa kormányzatot, és Perzsia helyi államocskákra hullott. Ha ekkor van erős szunnita hatalom, akkor könnyen lehet, hogy itt ért volna véget a síitizmus története, de ekkoriban már a Török Birodalom, azaz az ügyeletes szunnita kalifátus már erősen túl volt legjobb évein, és az ekkor már palotaforradalmak, ügyeskedő kegyencek és szultáncsináló nagyvezírek uralta sztambuli fényességes porta nem volt abban a politikai és főleg nem katonai helyzetben, hogy pontot tegyen az ügy végére. Mint Arisztotelész leírta, a természet irtózik az űrtől, így a geopolitika egyszereggye is az, hogy ahol nincs főnök, oda egy hatalom bemegy. Van azonban a geopolitikai egyszeregyének egy (b.,) kiegészítése, mely szerint azonban kivéve Afganisztánt és annak közvetlen közelét, ahol csak kősivatagot képező k.rva magas hegyek s agresszív hegyi törzsek + kecskeszar van, oda nem megy be senki, akinek cseppnyi esze van, akinek meg nincs, az megszívja.

Így a mai Irán területére jó ideig inkább nem ment be senki, és 1722-től kb. egy végtelenül elmaradott, elzárt és érdektelen szegletévé vált a világnak, főleg, mert fellendülő európai gyarmatosítás a termékenyebb, aranyban gazdagabb és butább és/vagy gyávább népek lakta meghódítandó földek, pl. India irányába érdeklődött, a nemzetközi kereskedelem pedig először Kolumbusz és Vasco de Gama nyomán, majd folyamatosan az óceánokra terelődött a karavánutak helyett már sokkal korábban (végeredményben az Oszmán Birodalom XVI. század eleji Európa, illetőleg hát Magyarország elleni támadását is ez, a karavánutak kikerülése és a portugálokkal a Vörös-tengeren és az Arab-tengeren való összecsapások török szempontból sikertelensége váltotta ki) ment át, a selyemút, ezzel a közép-ázsiai állomásai (pl. Kandahár és Szamarkand), illetve Irán, elvesztették jelentőségüket, geopolitikailag leértékelődtek és elszegényedtek, és az addig sztyeppés környék pedig egyébként a XVII-XVIII. században, a kis jégkorszak idején ráadásul el is sivatagosodott.

Megjegyzés: az emberi történelem egyik, ha nem legfontosabb mozgatórúgója mindig a klíma megváltozása, amely megborítja a hatalmi viszonyokat, és népeket hoz mozgásba, plusz bónuszként járványokat indukál. Ezen változások sebessége mindig, mértéke jellemzően alacsonyabb annál a klímaváltozásnál, amit most élünk át, ezért nem lehet csodálni az egyre terebélyesedő felfordulást. A magam részéről azt se csodálom, hogy a világ vezetői ugyanúgy nem tudják kezelni, mint ahogy az elmúlt ötezer évben sose, na ennyit arról, mekkora „fejlődés” volt itt.

Valójában Iránban ezért és ekkor alakult ki a befolyása és erősödött meg a síita klérus, amelyhez hasonló muftihatalom a szunnita világban már a XVIII. században sem volt éppen megszokott, nemhogy a XXI.-ben. Azaz, kialakult egy társadalmi modell, mivel a „világi” hatalom gyenge és esetleges volt, a síita papság egyben azonban a kulturális és bölcseleti tekintély, kezükben az iskolák, egyre inkább ők vezettek, és ez vált megszokottá, normálissá. Erre mondják a helyiek is, hogy 1722-től kb. a XIX. század végéig vagy 180 év úgy múlt el Perzsia felett, mintha mi se történt volna…

Ami azért figyelemreméltó, mert viszont Európában közben lezajlott az ipari és a társadalmi forradalom, amely „vívmányait” szétvitte mindenfelé, ahol európai hajó és pajeszos tőke járt. Más szavakkal, míg 1722-ben nemcsak a perzsának, de egy brit vagy német parasztnak is a norma az ökrös szekér, a földút, a mécsesvilágítás és a zsúptető volt, és a leginnovatívabb technikai eszköz a keréklakatos elöltöltős huzagolatlan puska meg a hátultöltős huzagolt Juliska volt, addig Európában 1890-re távíró, vasút, villanyvilágítás, autó és hidraulikus vezérlésű automata töltésű ágyú volt, míg Perzsia kb. megrekedt Fekete-Afrika szintjén technológiailag… úgy, hogy mint nem mondhattuk elégszer, ők nem analfabéta négerek, hanem a világ egyik legnagyobb kultúrnépe, és kulturális szintjük meg is volt, „csak” műszakilag-gazdaságilag voltak ekkor már brutálisan lemaradva. Nem kell hozzá nagy logikai készség, hogy belássuk, egy ütődött kongói maniókafarmer, vagy egy afgán birkakergető struktúrájában ez nem fog feszítő kérdésként megjelenni, de egy 3000 éves civilizációban, mihelyt ott van egy valamilyen reccsenés, ami új helyzetet teremt, a „more, ebbü’ baj lesz” szituációt vált ki. Perzsiában pedig pont az európai szédületes tempójú ipari forradalom okozta az új helyzetet. Azt szokták mondani, hogy a környéken olajat találtak…

A valóság ellenben az, hogy igen, úgy 5-6000 évvel korábban, mert a folyamközben és az Öböl partján ezt már a sumér tezsvírek is ismerték. Nem olajat találtak, azt tudták, hogy ott van, az történt, hogy az 5000 éven át alkimisták lábjegyzeteként és a görögtűz alkotórészeként ismert anyag, amit a sumérok „naftu”-nak nevezetek (nafta) hirtelen fontos lett, mert nyugaton felbrümmögtek az első benzin-, és dízelmotorok, de nem ez volt a fontos, hanem az, hogy pár hajóépítő mérnök rájött, hogy kőolajjal sokkal könnyebb a b.szott nagy csatahajók gőzturbináit mozgatni, mintha 245 fűtőmatróz lapátolja a szenet… a világ már akkor is a fegyverüzlet, mint a leghatalmasabb üzlet (na és persze a pina…) körül forgott, mint ma is. (Azaz a helyzet ugyanaz, mint ma, mikor mindenki tudja [akit érdekel] 200 éve, hogy a bolíviai és chilei salétromban lítium van, csak ez 200 évig kb. senkit se érdekelt, tessék kinyitni Lengyel Béla prof 1960-as, Általános és szervetlen kémia könyvét az 566. oldalon, és elolvashatjuk a lítium összes tulajdonságait, előállítását, előfordulását és azt, hogy gyakorlatban nem használjuk semmire se, lóhimbilimbit nem ér.)

Perzsia hiába nyilvánította magát semlegesnek az első világháborúban, mert ez a német, török, orosz és angol küzdő feleket pont ugyanannyira érdekelte, és földjét csatatérként használták. A háború végére a Vilhelminárius Német Birodalom összeomlott, a Török Szultánság nemkülönben, Oroszország a forradalomba, a polgárháborúba, belső bajaiba süllyedt, így egyedül a britek maradtak talpon, és ők már eleve ott voltak, mivel már 1909-ben megalakult az Angol-Perzsa Olajtársaság, a későbbi BP (British Petroleum). Az angol (mint az amerikai…) hódítók érdekeik érvényesítésére, mint azóta is a „színes forradalmakat” használják fel, így világ csodájára, mivel Perzsia, pontosabban Perzsia olaja felett brit befolyást kellett szerezni, a bivalyvontatta szekeres középkori perzsa állam felett egy „váratlan” népmozgalomnak győznie kellett, így 1921-ben Reza Pahlavi nevű perzsa arisztokrata támogatóival, híveivel és 1200 fős (tehát nem túl nagy) haderejével bevonult Teheránba, átvette a hatalmat és a perzsa nép nevében a perzsák uralkodójának (sah) nyilvánította magát. Őróla annyit elmondhatunk, hogy nem harmadosztályú színész volt, hanem, tessék nagyon-nagyon meglepődni, a brit gyarmati hadsereg lovassági tisztje és a brit titkosszolgálat ügynöke. Nahát….

A „nép nevében” uralkodni kezdő új sah országában siralmas közállapotokat, mély szegénységet talált, és a maga módján elkezdte modernizálni az országot, ami azt jelentette, hogy jöhetett be a brit tőke vasutat és olajkikötőket építeni, természetesen horribilis koncessziós díjjakért, mindenki más meg húzhatott haza. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Pahlavi sah, mint 1946 után az őt váltó hasonnevű fia azonban nem zsibárusként tekintett az országra, hanem gazdaként, és a maguk korlátozott lehetőségei és képességei alapján próbálták azért kihúzni az időközben Iránná átvedlett Perzsiát az elmaradottságból. A második világháborúban is megpróbáltak semlegesek maradni, azaz jó érzékkel kimaradni a drága vérontásból, aminek következtékben az angol-szovjet együttműködés azonnal „nácibarát”-tá nyilvánította (bárki, aki a tőkével szemben a saját hazája érdekeit akár a legminimálisabb szinten is megpróbálja érvényre juttatni, automatikusan „megnácul”), és nem meglepő módon Irán nemcsak olajával állt a szövetségesek rendelkezésére, de rajta keresztül több amerikai katonai segély ment a Szovjetunió irányába (Bászra kikötőjén át), mint Murmanszk érintésével. A történelemben kicsit is járatosak tudják, hogy Európa nyakára a kést a „nagyok” nem Jaltában, hanem sokkal előbb, már az 1943. november végi teheráni konferencián rátették….

I. Reza Pahlavi, aki 1921-ben átvette a hatalmat Perzsiában – mondhatni, korabeli „színes forradalom” eredményeként

Mivel az öreg sah korrumpálta magát (és hamarosan meg is halt) 1946 után az országot fia, az ifjabb Reza Pahlavi vezette. Az ifjú sah dörzsölt módon megkísérlete meglépni azt, amit apja nem mert, a pofátlanul az olajkincsüket bagóért kiáruló angoloktól egyszerűen elvenni az olajkoncessziót, nemzeti kézbe adni a hatalmas olajvagyont, hogy az addig odalökött nyomorúságos fillérek helyett komoly bevételek álljanak rendelkezésre az ország egyre égetőbb modernizációjához: korszerű egyetemek, kórházak, utak, vasutak, kikötői infrastruktúra építéséhez, az egyoldalúan olajra épülő gazdaság diverzifikációjához. Mivel már akkor is állandó nyugati szöveg volt a „demokratizálás”, a sah is felült erre a vonatra: bevezette a (csaknem) általános választójogot (ekkor még természetesen csak a férfiaknak, de megjegyzem, Svájc is csak 1971-ben adott választójogot a nőknek…), korlátozta saját jogait, és a tényleges hatalmat a választott országgyűlés és a kormány kezébe adta, tudván tudva, hogy a választást az államosítást ígérő párt fogja megnyerni, és az államosítást nem ő, hanem a miniszterelnök fogja végrehajtani. 1951-ben Mohamed Moszadek lett a miniszterelnök, és bejelentette az államosítást.

A döglődő brit oroszlán (vagy inkább hiéna) azonban felvette a kesztyűt, és úgy döntött, megrendszabályozza a pofátlan perzsákat, amiben az USA is támogatta őket. Figyelem: az 1950-es évek első felében vagyunk, Amerikát ekkoriban kb. más se érdekli, mint a kommunisták megállítása a bolygón mindenhol, Berlintől Koreáig (ejh, régi szép idők…), és Irán ekkoriban a jenki kormányzatot annyiban érdekelte, hogy a szovjet oda be ne tolja a véres mancsait, és az „államosítás” természetesen mi mást jelentene, minthogy szocializmust, legalábbis a túl sok műveltség és logikus gondolkozás által nem fertőzött jenki fejekben. Visszavonták a finomítókból és a fúrótornyokból a nyugati szakembereket, befagyasztották az iráni számlákat, kitiltották a nyugati világból az iráni hajókat, azaz megindultak a „szankciók”. Természetesen azonnal beindult a brit-amerikai titkosszolgálati szervezés a kormányzat megbuktatására. Hogy ez egy demokratikusan megválasztott, népakarat alapján tevékenykedő kormány? Ugyan. Nácikok ezek, nyilvánvaló, jól meg ke’ őket demokratizálni. Moszadek feloszlatta a parlamentet, bejelentette a rendeleti kormányzást, gyakorlatilag megfosztotta a hatalmától a sahot, aki Olaszországba távozott, de nem adta fel. Ügyesen alkudozott a jenkikkel, biztosította az amerikaikat, hogy minden antikommunisztikusan és „demokratikusan” (értsd alatta: az amerikai és brit érdekek maximális figyelembevételével) fog történni. A sah egyszer és mindenkorra letett arról, hogy „népi” irányba nyisson, örült, hogy megúszta a gyenge próbálkozást, és levonta a következtetést, hogy akárcsak Szaúdban, az öböl másik partján is, aki az amerikai érdekeket maximálisan kiszolgálja, az bármit megengedhet magának, az biztosabban ül a székben, mint a rodeóbajnok. Így visszatérhetett az országába, Moszadek megbukott, és 1954 és 1979 között Irán Amerika-barát, Izrael-barát, a szunnita iszlám országokkal nem szolidáris, olajexportáló külpolitikát folytatott, odahaza pedig egy tipikus autoriter, mérhetetlenül hazug és még annál is korruptabb, szabados, világias, nulla közbiztonságú, szájtépő, fele se igaz annak, amit mond, szavakban szabadságharcos, tettekben seggnyalonc urambátyám-világot „épített”. Na, hol láttunk már ilyet. 1957-ben pedig hozta létre a rettegett SZAVAK-ot, (szavak, csak szavak...) a CIA és az izraeli titkosszolgálat, a Moszad segítségével.

Hosszasan lehetne sorolni, hogy a demokratikusnak egyáltalán nem nevezhető, de annál Amerika-barátabb rezsim mennyi és milyen rémtettet és mennyi nettó hülyeséget követett el a saját lakossága ellen. Szerintem nagyjából felesleges, álljon csak két példa, ami illusztrálja, miféle rendszert is üzemeltetett a sah, ami helyett az iráni nép inkább az iszlamista vallási-forradalmi diktatúrát választotta.

Bayer István a kábítószerekről írt kiváló monográfiájában (1986) leírja, hogy az autoriter iráni rendszerben persze, tombolt a szervezett bűnözés, és a hagyományos (pár ezer éve arrafelé divatos) ópium- és kenderszívás mellé felzárkózott a tömeges intravénás heroinhasználat, ami a divatos nyugatos modernitást jelentette a fiataloknak a nagypapik ópiumpipájával szemben. Úgy 10-15 év totális semmittevés után, a különböző ötletszerű ellenségkereső kampányok nyomán a rendszer „rájött”, hogy végeredményben az országban ordító kábítószerprobléma van, és nekiállt kirakatintézkedéseket hozni, mellyel 1965-től az ENSZ kábítószerbizottságát kábította. A lázas semmittevés egyik fő oszlopa az volt, hogy minden közalkalmazottat és köztisztviselőt kábítószertesztre köteleztek, és aki „megbukott”, annak menet volt a munkaköréből a munkatáborba. Na persze, aki politikailag kényelmetlen volt, elégedetlen volt, beszólt, vagy komolyan vette köztisztviselői feladatát, és horribile dictu, akadályozta valamelyik korabeli korrupt nerhavert, az pillanatok alatt tudott pisálni egy pozitív drogtesztet, úgy, hogy egyébként ott se volt. „A visszaélést elkövetettek listáját nem a laborban, hanem a kormányzói irodában állították össze” – írta Bayer doktor.

Irán olajjövedelmei egy igen magas százalékán amerikai fegyvereket vett (lásd később), ami jól jött a jenki hadiipari lobbinak, mivel a vietnámi háború lezárásával beszakadt a konjunktúra. Ezért a „megbízható” Iránba jó áron szállítottak fegyvert. Az akkori Rock Island Arsenal raktáron maradt lövegeket kívánt szállítani Iránba 1974-ben, az irániak kértek egy árat, ők mondtak egy szemérmetlent, majd megjelent pár mosolygó szakállas, és mondták, hogy ez az ár nem jó. A jenki tárgyalópartnerek vállat is vontak… végül is csak a háromszorosát kérték az M198-asokért annak a pénznek, amit az US Army fizetett ugyanezért… tehát ők készek voltak azért engedni belőle. Nem, nem, félreért… így az iráni… emeljék meg (!!!) az árat, legalábbis papíron, és lesz jó kis visszaosztás. Mondjuk, azt még a sah rendszere se tudta, hogy a honvédelmi miniszter a saját repülőgépgyárától (na jó, hát már nem sajátja, mert eladta papíron egy havernak…) rendeljen repülőgépeket, dupla áron, szóval, kezdők ezek…

Mindez persze, külföldön senkit sem zavart, Irán ekkor a Közép-Keleten az amerikai hatalom legszilárdabb szövetségese volt, így semmiféle demokráciadeficitet nem állapítottak meg, és mint ilyen a CENTO alapító tagja. Jelenleg kevéssé közismert, de az USA a hidegháború alatt nemcsak a NATO-t hozta létre vazallusai tömörítésére, hanem az északatlanti szerződés szervezete mintájára a délkelet-ázsiai együttműködés szervezetét (SEATO) is térségbeli szövetségesei (Ausztrália, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Thaiföld, Japán) tömörítésére, valamint az ún. bagdadi paktummal 1955-ben az ún. METO-t (Middle East Treaty Organization, Közel-keleti Szerződés Szervezete) is, amely 1959-től, Irak kilépése után CENTO (Central Treaty Organization, azaz a Központi Szerződés Szervezete) néven funkcionált (Irak, Irán, Pakisztán, Törökország), amely az iszlám forradalomig létezett. Igen az 1950-es években Irak és Irán formálisan is az USA katonai szövetségesei voltak!!! Nem tévedés.

Amerikai tengerésztisztek az Artemisz iráni romboló fedélzetén, Abu Mussza megszállásakor, 1971. Fotó: AP

Ellenben a sah idején Irán végrehajtott egy remek stratégiai húzást, amit akkor, jenkik kutyájaként megtehetett, ma nem tehetne meg. Ez pedig a Perzsa-(Arab)-öböl bejáratánál, a Hormuzi-szoros bejáratánál, a Khasab-fokkal „szemben” elfoglalt három apró lakatlan szigetet: a Kis-Thum-, a Nagy-Thum- és és az Abu Mussza-szigetet. Ezek amolyan senki földje voltak. Míg a britek a térséget uralták, a szigeteket – ahol egyébként semmi sincs, csak homok és hőség – flottatámaszpontként használták, az angolok kivonulása után azonban se Katar, se Szaúd, se Dubai emírje nem törődött ezekkel az aprócska homokdombokkal. Irán azonban 1971 novemberében lépett, és rátette a kezét a lényegében gazdátlan szigetekre, ahová repülőtereket és rakétatámaszpontokat helyezett. Abu Mussza szigete egyébként szinte látszik a magasabb Dubai felhőkarcolók (jó duma… mintha volna arrafelé felhő…) tetejéről…

Iránnak van az Öbölben a legjobb stratégiai ponton három nem éppen mozgékony, de elsüllyeszthetetlen hadihajója: a Hormuzi-szoros előtti szigetek. Forrás: Google Maps

Az USA számára ez akkoriban nem jelentett bajt, hiszen szövetségesről van szó. Ma viszont az a helyzet, hogy az amerikai flotta számára bármelyik iráni hadihajó nem ellenfél, de ezek a szigetek elsüllyeszthetetlenek (na jó, atombombával…), és innen közepes műszaki fejlettségű rakétarendszerrel könnyedén le lehet zári az Öblöt, legalábbis felszíni hajók részére (és mivel az Öböl meg sekély, finoman szólva nem ideális az atomtengeralattjárók működésének, de azok egyébként is aligha viszik ki az olajat…). Mondani sem kell, milyen következményekkel járna a világgazdaságra a Hormuzi-szoros lezárása. Ez Irán jelentős aduja, nem Izrael rakétázgatása hagyományos robbanófejes, kb. az 1970-es évek szintjén álló ballisztikus rakétákkal. Ha Irán „valóban balhét akarna”, nem Tel-Avivot lőné, de nem ám. Itt zárna, és mi meg verhetnénk a fejünket a benzinkút totemoszlopába, egy liter 2000 forint. Ez mutatja, hogy mi a színjáték, mi a tényleges konfliktus.

A tisztioskolán úgy tanítják, hogy az igazi totális rendszerek (pl. Hitler, Sztálin, Napóleon) mindig erős és kiválóan felszerelt, kiképzett, fegyelmezett és ideológiailag megdolgozott, motivált hadseregeket hoztak, hoznak létre, mert egy igazi diktátornak ideológiája, politikai ars poeticája és külpolitikai céljai vannak, amihez elengedhetetlen a hatalom támasza, a hadsereg, és azt van is képessége létrehozni, és rendszerében van olyan potenciál, hogy az működjön, és személyében olyan karizma, hogy ne veszélyeztesse az uralmát, hogy tehetséges embereket tesz pozícióba.

Ezzel szemben egy zsebdiktátor, egy pukkancs kis autoriter, egy tényleges képességeket nélkülöző pojáca azonban egyrészt senkiben sem bízik, ezért államát talpnyaló tökfilkókra építi, másrészt hatalma fenntartásához titkosszolgálatra (besúgóra) és rendőrségre van szüksége, tényleges küldetéstudat (a vagyonszerzési- és öncélú hatalomvágyat nem tekintjük annak) hiányában nem igazán vannak külpolitikai céljai (azok zavarosak, nem jelentenek világos irányvonalat, csakis belföldi hatalmának szilárdságát szolgálják) , ezért komoly és motivált (kiképzett, felszerelt) haderőre sincs szüksége. Így Iránnak pl. 1973-ban a hadserege nem érte el a 120 000 főt (az akkori Magyar Néphadsereg nagyobb volt!), és flottája második világháborús, a brit és amerikai haditengerészet leszerelt fregattjaiból, torpedónaszádjaiból és szuvas teknőiből, harckocsiállománya pedig világháborús tervezésű M4 Sherman, valamint M41/M47 ötvenes évekbeli amerikai ócskavasakból állt (bár megjegyzendő, hogy az M48 Pattont az izraeli és a török hadsereg is használta még 10-20 évvel később is). Tehát a „militarista Irán” képe - minimum hamis. Az azonban, hogy milyen hű amerikai szövetséges volt, tökéletesen példázza, hogy Irán megkapta 1976-1978 között Amerikából légiereje korszerűsítésére az F-14 Tomcat vadászgépeket, márpedig ezek a pukkandúrok a hetvenes évek csúcstechnikáját képviselték közel 200 km hatótávolságú Phoenix rakétáikkal és elsőosztályú elektronikaiharc-képességeikkel. (Ezt a típust az amerikai haditengerészeti légierő kivételével csak Irán repülte (80 db-ot), sőt, repüli ma is (Az USA 2006-ban kivonta a kultikus és kiválóan bevált típust), és legalább 60 légigyőzelmet értek el velük az Irak elleni háborúban. Az F-14-et az USA még Izraelnek és az európai NATO tagállamoknak sem volt hajlandó eladni. Irán kapott!)

Pahlavi 1963-ban indította meg széleskörű reformját, a Fehér Forradalmat, egyúttal szavazati jogot adott a nőknek, amivel kivívta a síita vallási vezetők haragját, s gigantikus modernizációs programot indított el az iparban. A nagy gazdasági hatalmak sorban álltak Teheránban, hogy haszonélvezői legyenek az olajmannának, miközben szemet hunytak az önkényuralom felett. A rendszer törekedett arra, hogy miközben az Öböl túlpartján az 1960-as 1970-es években pillanatok alatt nőttek ki a nyomorgó teveszaros halászfalvak helyén a csillogó felhőkarcolók, az olajjövedelmeknek legyen már Iránban is valamiféle látszatja. Ugyanis a sah nem igazán korlátozta a külföldre utazást... itt hibázott… és a nép hamar levette a különbséget saját rendszere és a hasemita és vahabita szemközti arab hercegek által a népnek lökött javak közötti különbséget illetően, és az 1970-es évek végére kb. a társadalom minden rétegében uralkodóvá vált az elégedetlenség. Ez messze-messze nem jelentette azt, hogy mindenki, aki Teherán utcáit rótta, fekete turbános síita mártírként képzelte el jövőjét, és Allah kardjának szerepét akarta volna betölteni: a sah rendszerét valójában a demokratizálásban hívő emberek és a szakszervezetek támadták a leghevesebben, csak „ellenségem ellensége a barátom” régi bevált logikája mentén működtek együtt a vallásos csoportokkal, az ajatollahok által befolyásolt fundamentalistákkal.

Az, hogy ez végül is az iszlám fundamentalisták hatalomra kerülését hozta el, abban megkerülhetetlen a Nyugat szerepe, ugyanis itt senki nem akarta „megdemokratizálni” a rendszert, szemben a Nyugat szemében szálka zsebdiktátorokkal, a nyugati, elsősorban a brit-amerikai érdekeknek tökéletesen lefetyelő sah eltakarítására nem gurult egy cent se, nemhogy dollármilliók, és az iráni nyugatos ellenzék az ég adta egy világon nemhogy semmiféle nyugati támogatást nem kapott, hanem az amerikai követség szorgalmasan adta ki az iráni titkosszolgálatnak azok neveit, akik esetleg valamiért kilincselni próbáltak nála a fennálló rendszerrel szemben. Sorsukkal kapcsolatban pedig lehetnek elképzeléseink, nagyjából akkor is kiestek az emeleti ablakból, ha a pincében voltak. 1978 végén a sah rendszere azonban így is tarthatatlanná vált.

Valóságos népfrontmozgalom indult ellene, mint oly sokszor a történelemben, a liberálisabb szemléletűek nem hitték el, hogy a radikálisok komolyan gondolják, amit mondanak. Márpedig a perzsa társadalom vallási és vallási-oktatási-kulturális háttere ebbe az irányba vitte a társadalmat. Ruholláh Khomejiniről, a karizmatikus vallási vezetőről a városi világias értelmiség is azt tartotta, hogy karizmatikus, vezetésre termett ember. Már a hatvanas évek elején is kemény szavakkal ostorozta a sah rendszerét, nemes egyszerűséggel az amerikaiak kutyáinak nevezte a sahot és kiszolgálóit(a kutyabuzi nyugattal szemben az iszlám világában a „kutya” kifejezés csak egy fokkal sértőbb, mintha azt mondanák rá, disznó), és tőle ered a mondás: a hatalom a korona elől a turbán felé kell, hogy áramoljon, azaz elkerülhetetlen, hogy az iszlám országokat az iszlám kormányozza. Khomejini száműzetésbe kényszerült, és mivel akkoriban még nem volt internet és közösségi média, beszédeit hangszalagokon csempészték be az országba, és a mecsetekben játszották le a népnek. Mivel a sah közismerten USA-barát és Izraellel nem konfrontatív politikát folytatott, Khomejini magától értetődően Izrael-ellenes kirohanásokkal cementezte mondanivalóját, a sahot pedig két lekutyázás között burkoltan zsidó származással és kevésbé burkoltan zsidóseggnyalással vádolta, ezzel megelőlegezve, hogy az iszlám forradalom győzelme után milyen politikai irányváltás várható a részéről.

Ruhollah Khomejini (1902-1989). Fiatalon élte meg I. Reza sah hatalomátvételét, és 58 évvel később megdöntötte a perzsa monarchiát és győzelemre vitte az iszlám forradalmat. Fotó: Getty Images

Vérnyúl

(Kuruc.info, folytatása következik)