I.

„Az iszlám vagy politika, vagy semmi.”
(Khomejini ajatollah)

Karl Haushoffer professzor Rudolf Hess jó barátja volt. Ő az, akit általában véve a „Lebenstraum” fogalmának megalkotásával azonosítanak, függetlenül attól, hogy valójában nem ő volt, aki ezt a fogalmat így szó szerint, konkrétan kitalálta. De Haushoffer volt viszont az, aki a politológiai köztudatba beírta-bevéste-bedobta azt, amit mellesleg Szun Ce Vu pár ezer évvel előbb már leírt, és amit Nógrádi György úgy szokott megfogalmazni, másra is vonatkoztatva, hogy az „üléspontom meghatározza az álláspontom”. Azaz azt, hogy az ember, a közösség, a nemzet lehetőségeit és korlátait, céljait és világlátását befolyásolja a helyzete: az országokét elsősorban földrajzi és történelmi helyzete – a kettő ugyanannak a dolognak a jelen- és múltideje.

A geostratégiai gondolkodással nem vádolható Hofi Géza például ezt úgy fogalmazta meg, hogy Árpád apánk nagy egy hülye volt, hogy a magyarokat a lejtő legvégére, a gödörbe telepítette, és ebből ered a jelen minden problémája. Mennyivel okosabbak voltak a finnek, hogy elvonultak egy hideg, fenyős sarokba, ahol a szánhúzó kutya se zaklatta őket. (Csak a ruszkik meg a svédek…)

Mindez igaz Iránra is… egész egyszerűen azért, mert mindenkire igaz. És körülbelül éppen ezzel – Irán speciális történelmi és földrajzi helyzetével magyarázható, hogy az USA, Izrael, Szaúd-Arábia, a vogonok és a nyenyecek 40 éve folyamatosan mindjárt meg fogja támadni őket, és ezt valahogy mindig elhalasztják a jövő hétre, addig inkább vakarják a sósperecet. Aki az utóbbi időkben megtámadta Iránt, azt az alakot Szaddám Huszeinnek hívták, és hamar rájött ő is, hogy ez olyan bölcs döntés volt, mint mikor Lincoln elnök azt mondta magának 1865. április 15-én délután, hogy ha megint dühöng az asszony, inkább elmegyek színházba…

Iránban, mint általában a nagy kulturális kincsű országokban, komoly gasztronómiai hagyományok is vannak. Sokféle kenyeret is sütnek, de legkedvencebb kenyérféléjük a nan-e barbari, ami tengeri sóval készül, és a tetejére mákot vagy szezámmagot szórnak, rajta hosszúkás vágásokat ejtenek, és a közepe, mint a lángos, laposabb, mint a széle, lepényformára sütik. Nem szándékos, de az alakja igencsak olyan, mint az ország, ahol készül.

Az ősi Perzsiának ugyanis nem rántotthús formája van, mint Csonka-Magyarországnak, hanem egy hosszúkás-ovális lepényformája, és határát héjként magas hegységek veszik körül, amelyek pár könnyen lezárható hágó kivételével kb. áthatolhatatlanok annak, aki nem mormota vagy sas (vagy sas karmai között a mormota), belsejében pedig völgyek szabdalta fennsíkok és dombságok alkotják, amelyek gyakorlatban sós sivatagok, melyek kb. olyan barátságosak, mint egy lubjankai pincezárka, csak melegebbek. Illetve forróak, mert nyáron inkább 50 fok van, mint 40. Szinte bármelyik irányból akarunk megérkezni Perzsiába, belefutunk a hegyláncokba, amelyek a Dast-e Kavir és a Dast-e Lut pusztáját ölelik körül. Nem nehéz kitalálni, hogy nyelvükön a Dast olyasmit jelent, mint angolul a Dust, ami nem csodálható, mivel mindkét nyelv indoeurópai.

Nan-e barbari sütése egy kurd pékségben (fotó: www.yenisafak.com)

A Dast-e Kavir és Dast-e Lut: egyik név azt jelenti, terméketlen sós, a másik azt, hogy kopár. És ez mindent el is mond. A Sast-e Kavir nagyjából 800 x 300 kilométeres ovális, azaz kb. két magyarországnyi terület. A karavánutakon kívüli területén szomjan lehet halni, kivéve ott, ahol a sós kéreg alatti sós mocsarakba fullad bele, aki arra jár szerencsétlenségére. Sivatagban megfulladni pedig legalább annyira hősies, mint ahogy az enyhén buzeráns III. Henrik francia király halt meg, akit a merénylő a klotyón ültében szúrt le.

Na de, hogy is néz ki Irán földrajza, ha valaki véletlenül nagy szerencséjére a tisztioskolában ezt a meglehetősen egyszerű tételt húzza katonai földrajz és tereptan vizsgán?

Ha a Hormuzi-szorostól indulunk el, innen kezdődik a Zargosz-hegység, ahogy a hellének 2500 éve elnevezték ezt a hatalmas, gerincén 3000-4000 méter magas hegyláncot, (legmagasabb csúcsa, a Zard Kuh 4508 m magas) amely az Arábiai-félsziget és az Eurázsiai-lemez összeütközése során gyűrődött fel, és ma is a földrengések otthona, hiszen ma is emelkedik. A Zargosz 1500 km hosszan húzódik északnyugati általános csapásiránnyal és tele kurdokkal Anatólia felé, (és a kurdok a határ túloldalán is folytatódnak, meg a hegyek is), és mélységi kőzetei feletti fedőréteg jórészt mészkő, dolomit. Mivel előtte itt tengerfenék hullámzott, a Zargosz számos helyen tengeri üledékkel borított: hatalmas sódómok, (nem szodomiták… ja, de, azok is…) és természetesen kőolaj és földgáz találhatóak itt. A Zargosz valójában a földművelés bölcsője, a nedvesebb 10-12 ezer évvel ezelőtti világban termékeny völgyeiből indult a földművelés és a civilizáció. A hegyek az azeri-örmény határvidéken keletnek fordulnak: itt már nem az Arab-lemez és Eurázsia, hanem az Eurázsiai lemez forró zónája, az Eurázsia-lemez „lágy altestébe” beletorlódó Indoausztrál-lemez nyomása hatására csavarodik (hasonlóan, mint ahogy Kárpátok gyűrődik az Afrikai-lemezszegély Európába való „befordulása” miatt), és ez a zóna már a Kaukázus és környezete. Ez itt az Alborz-hegység, amely falként áll az örményekkel szemben, majd élesen délre fordul, és lesiklik a Kaszpi-tenger partjától. 3000 méter magas lánca sehol sincs távolabb a tengerparttól 100 kilométernél, sőt, általában sokkal közelebb van. Az Alborz-hegység végigvonul a kaszpi partokon, és tovább folytatja kelet felé, nagyjából Mesbed ősi kereskedő városáig a türkmén határ mellett. Innentől pedig Zahedánig, a paki-afgán-iráni hármashatárig majdnem pontosan észak-dél csapásiránnyal egy röghegységösszlet emelkedik, ami ugyan alacsonyabb… így is megvan 1500 m a legtöbb helyen… viszont széles, és széles valójában nincs benne egy csepp víz se, ezért ez sem kéjtúraútvonal, kivéve, ha csini lányokat viszünk sátrazni, és szeretjük az izzadt puncit. Míg a Zargoszt évi 800-1000 m csapadék öntözi a legtöbb helyen, és a Tigris felé szaladó folyói egész évben nem száradnak ki, ezért is lett a földművelés őshazája, addig itt sziklasivatagba jut az ember. Zahedántől délre pedig az Arab-tenger partján falként emelkedik a szintén 2500 méter fölé magasodó Közép-Maklán-hegység, hogy a forró, páratelten döglesztő vizeken hajózóknak a távolban (időnként) hófedte csúcsokat mutasson – és vissza is értünk a képzeletbeli körúton a Hormuzi-szoroshoz.

Éppen ezen adottságok miatt az irániak nagy része ma már városlakó, a belső nagy pusztaságok pedig jórészt néptelenek. A nagy városok, köztük a vagy tízmilliós Teherán, mind a hegységek lejtőin találhatók, ahol többé-kevésbé elviselhető a klíma, és esetleg van víz, mert Iránban, a pluralizmus és a szekularizáció mellett ez is állandó hiánycikk, és ezért is kell a vezetésnek aggodalmat érezni a népe iránt. Akkor is, ha a „falon laknak”. (De a klímaváltozás és a tökéletlen kormányzat mifelénk is gondoskodik arról, hogy a víz egyre nagyobb kincs legyen.)

Ez az a fal nem is akármilyen fal, amely minden irányból, de főleg nyugatról és északról érkező támadó előtt áll, előterében a Tigris és Eufrátesz folyásával. Olyasmi, mint a Kárpát-medence: jól szervezett, erős hatalom könnyen védheti. Síkság csak a két folyó mezopotámiai folyó összefolyása mentén (by the rivers of Babylon..), a Satt-el-Arab folyónál található, de ez meg merőadta mocsár (és az ókorban még nem létezett, az elmúlt 5000 évben százkilométernyi mélységben töltődött fel a Perzsa-öböl), ezen sem lehet csak úgy átsétálni. Mivel a kapuk mindkét irányba zárhatók, Perzsia világ életében arra törekedett, hogy támadás esetén ezt bezárja, kedvező geopolitikai helyzetben pedig kinyissa, előrenyomuljon, pufferzónát, ütközőállamokat alakítson ki, és ellenőrizze a kereskedelmet minden irányba, mert az píííízt hoz. Ahogy az egyszeri Luftwaffe-pilóta mondta a lassú, rosszul repülő, de agyig fegyverzett, minden alkatrészében túlméretezett, durábel egyszerűségű és alaposan megpáncélozott Il-2 Sturmovnyikok kapcsán, hogy a sündisznót nem lehet csak úgy seggbe harapni, hát Perzsiát se egyszerű csak úgy farba kóstolni, ha az ott élők nem akarják.

„Ezért van az, hogy még egy harcias kedvű elnök részéről sem lenne bölcs dolog Irán megszállásával próbálkozni, különösen napjainkban, mikor az erős államok nagy, professzionális hadseregekkel rendelkeznek” - írta Tim Marsall a földrajz hatalma című könyvében. Ezt az országot le lehet bombázni, ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, de megszállni finoman szólva se egyszerű, ha valaki utána haza is akar még menni. Mert mit is hall a nyugati, szervezetten agymosott ember a médiában? Irán a térség vezető hatalma, a terrorizmus fészke, megrögzött antiszemiták hazája, elnyomó fundamentalista rezsim, ami a lakosságát a középkorban tartja, folyton háborút akar provokálni, atomfegyvert, vegyi fegyvert, halálcsillagot és Allah kardját akarja, és már-már majdnem annyira gonoszak, mint Putyin (szemben a Nyugattal, ami ellenben plurális, demokratikus, haladó, liberális, hibátlan, becsületes, és mindig mindenben igaza van). Ennek ellenére, hogy ott ez az úgynevezett „terrorista rezsim”, amely bármikor képes lezárni a Hormuzi-szorost, úgy tűnik, hogy az amerikaiak – és mindenki más is – vonakodik katonai kohnfliktust provokálni Iránnal, nem akaródzik oda katonákat küldeni. A 2000-es évek elején, mikor az úgynevezett „terror elleni háború” nevű ügyeletes világmegváltás során az USA Marokkótól Timorig demokráciakiterjesztésen ügyködött, a Bush-adminisztráció hivatalos média szerint héjái, mi úgy mondanánk, inkább karvalyképűi, többen arra biztatták az elnököt – Rumsfelddel az élen – támadja meg Iránt, de a Pentagonból határozottan visszatolták a tervet, az „ezt még gondoljátok meg” széljegyzettel. Az azóta a sátánhoz megtért kormosképű Colin Powell akkori külügyminiszter újságírói kérdésre elmondta, hogy légicsapásokkal maximum korlátozott eredményeket tudnak elérni, még annyit se, mint a Moszad az iráni tudósok elleni terrormerényleteivel, szárazföldi csapatokkal bemenni – ne feledjük, Powell előtte vezérkari főnök volt – nem jó ötlet. „Sivatagokkal bírunk, hegyekkel nem” – fogalmazta meg katonás rövidséggel. Aztán ezt Afganisztánban be is bizonyították…

Ez nem jelenti azt, hogy Perzsia legyőzhetetlen, bármennyire is védi a földrajza, hasonlóan Oroszországhoz, ami egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy elfoglalják, hiszen a történelem bebizonyította, hogy Iránt igenis el lehet foglalni, hiszen sikerült Alexandrosznak is, az iszlámnak is, Timur Lenknek is, de vegyük figyelembe, hogy ezek mindig roppant speciális körülmények között és időszakban történtek, és előfeltételük volt, hogy Iránban éppen ne legyen erős központi hatalom. Nem csodálható, hogy a jelenlegi Iránt lenyomni akarók is abban bíznak, hogy a teheráni orrmányzat legyen gyenge. Nagy Sándorhoz mérhető zsenik nem teremnek a Közel-Keleten minden égő csipkebokorban, de a nagy Alexandrosz is csak az után vállalkozott a Zargoszon való átkelésre, miután III. Daireoszt már több csatában legyőzte, seregét szétszórta, Egyiptomot és Kisázsiát, Babilont és Asszíriát már mind-mind elvette tőle, és szervezett ellenállással aligha találkozhatott. Sándor zsenijére egyébként az is jellemző, hogy körbejárta, szétnézte a mai Afganisztánt, lecsekkolta, és színleg behódoltatta hegyi törzseit, majd gyorsan kivonult innen, felmérve, hogy ez a terület „nem meghódítható”. Még és már az iszlám előtt sem!

De roppantul nem egyszerű azt az országot sem hódoltatni, amely egyébként Kína mellett a világ legrégebbi, jogfolytonos országa, népe és kultúrája. Akkor is, ha nem nemzetállamról, hanem egy soknemzetiségű országról beszélünk, ahol csak a lakosság 58-60%-ának anyanyelve a perzsa (fárszi), és tucatnyinál is több nép lakja. Legtöbben a kurdok és az azeriek vannak, 10 és 16% körüli aránnyal a népességben. Nem köztudott, de a kurd nyelv is iráni nyelv, rokona a fárszinak, sőt, nem is nagyon különbözik tőle, de maga is dialektusokra oszlik. A déli kurdokat Iránban lakiknak hívják, míg az északiak, a „tulajdonképpeni kurdok” a szomráni és kurmanci dialektust beszélik, és mondhatni, az egyes kurd dialektusok jobban különböznek egymástól, mint a fárszi (perzsa) nyelvtől. A kurdok itt és Törökországban is bizonyítják, amit a svájciak, baszkok, székelyek, skót highladerek, csecsenek is, hogy egy izolált, egységes tömböt alkotó hegyi népet nem igazán egyszerű se erőszakkal, de se szép szóval asszimilálni (– Magát hogy híjják? – Engem csakis szép szóval, mert másra nem hallgatok – így a székely.) De élnek itt pastuk, tadzsikok (ők is a perzsával közeli rokon nyelvet beszélnek), beludzsok, cserkeszek, (ők is az iráni nyelvekkel rokon kaukázusi nyelvek, de ezek már nem érthetőek kölcsönösen a fárszival, annál már nagyobb a nyelvi távolság), luddok, arabok, örmények, de még párezer zsidó is, csak itt, a világ zsidóságának meglehetősen szokatlan módon, nem ők fújják a passzátszelet. Hanem a passzátszél.

Az ország neve is azért lett Perzsiából Irán – 1935-ben – hogy kifejezze: ez nem „tisztán” perzsa (fárszi) ország, hanem rokon népek gyülekezete, állama, a maga 1,65 millió négyzetkilométerén, azaz durván 18 csonkamagyarországnyi vagy öt magyarországnyi földjén. Szerintem könnyű kitalálni, honnan ered a név, és mit jelent: Ajirián. Azaz: az árják országa. Mondom. AZ ÁRJÁK.

Egy ilyen hosszú és dicső történelmű nép történetét ezer oldalakon át lehet írni, ezért szorítkozzunk a lényegre: a perzsák nem véletlenül nevezik népeik országát az árják országának. Az indoeurópai, illetve ma már nem használt szóval indogermán népek nagy családjának őshazája, ezzel kb. minden archeológus egyetért, a Kaspi-tenger mellékén volt, ahol Kr. e. 1800 körül az akkori (bronzkori) klímaváltozás hatásai „kilökték” az addigra túlszaporodott népet – amely nép pontos nyelvét nem ismerjük, ezelőtti történetét nem ismerjük, hogy önmagukat hogyan hívták, nem ismerjük – szó szerint a Szerjózsa minden irányába. Nagyon leegyszerűsítve és párszáz évet zárójelbe téve, a „tulajdonképpeni” árják (hajiriák, ajiriák) népe délkeleti irányba ment, és uralma alá hajtotta India ősi kultúráját, az indiai (dravida) őslakosságot dél felé nyomva. Nevük jelentése a későbbi korban: harcos, nemes, uralkodó. Ők lettek India vezetői, felsőbb kasztjai, maga az „India” név is az árják hadiistenének, Indrának a neve, akit a kultúrantropológia jórészt/főleg Thor képével azonosít. Az indoeurópaiak másik csoportja délnyugati irányba indult, Kisázsia és Elő-Ázsia csapásiránnyal, ők a „tengeri népek”, akik lerohanták az egyiptomiakat, ők a hettiták, a hellén, illir, szárd, dardán, törzsek ősei, akik az addig (az ismeretlen eredetű) sumérok és a környékbeli jóságos és becsületes sémi népek (asszírok, arámiak, főníciaiak, arabok, az minden írások ősét megalkotó ugaritik, és „természetesen” az éber héberek) addig se nyugodt és barátságos életét illetően alaposan beleszartak a ventilátorba, ha lett volna az akkoriban. Egy hatalmas csoportjuk pedig észak és északkelet felé indult, és ők azok, akik később keltáknak nevezték magukat, akiket követtek más csoportjaik, és akik Nyugat-Európa ősi népeit… a Pireneusok közzé elbújt baszkok kivételével… az utolsó szálig kiirtották vagy etnikailag maguk közzé beolvasztották, és nyelveiket megsemmisítették. Lehet, volt olyan csoport, aki északkelet felé ment, hiszen találtak szőke múmiákat már Szibériában, de ők viszont nem maradtak fenn, mikor szembegyalogoltak a Dzsungáriai-kapu lakóival, akiknek nyilván már akkor is olyan nyulai, akarom mondani, nyilai voltak, hogy attól mentsen meg az Úr mindenkit, de őket, úgy néz ki, nem mentette meg...

Méd mágik ábrázolása Yazilikaya-i relifen, Kr. e. VIII. század

Egy jelentős csoport viszont - többé-kevésbé - helyben maradt. Ők lassan, diffúz módon terjedtek szét, minden irányba, valószínű az ő nyelvük az ősi indoeurópaihoz legközelebb álló, és ők lettek az iráni nyelvet beszélő népek ugyancsak népes családjának ősei. Pusztai hagyományuk okán kultúrájuk alapja a ló és az íj, harcmodorukat is ez alakította, hitviláguk pedig a „tengrizmus”, ami a perzsáknál és rokonaiknál a sajátos mági-vallássá alakult. Északi törzseik megtartották nagyállattartó nomád életvitelüket, és a hun-türk-mongol népek érkezéséig – akik ezt a kultúrát átvették, a turulmadártól a csodaszarvasig – kizárólagosan uralták a sztyeppét: ők azok, akiket a görögök nyomán Hérodotosz szkütheszeknek, azaz szkítáknak, a magyar nyelv meg hagyományosan szittyáknak nevezett. Sosem volt egységes államuk, a görögök szemében egzotikus, érdekes világ, a „kentaurok” (a lótesttel összeforrt szabad íjászok) világa, vezetőiket mint „szkíta királyok” említették, mindig többesszámban, ami azt mutatja, hogy sok törzs, nyelv és kultúra világát igyekeztek úgy-ahogy leírni messziről.

Gyakorlatilag Kelet-Európa népességének alaprétegét képezték, és leszármazottjai képezik ma is, és ahol lehetőség volt rá, például a Kárpát-medencében, áttértek a letelepült földművelésre. Hogy ezek az iráni nyelvű és szkíta kultúrájú törzsek mekkora területet uraltak, szemléletesen mutatja, hogy Debrecennel szemben is van egy Bihar, meg Delhivel szemben is van egy Bihar (egyébként nem ezért mutat indiai jelleget Hajdúhadház lakossága). Mert mindkét szó ugyanazt jelenti a nyelvükön: Ba-i-har, azaz a hegy alja. (Har (szláv nyelvekben Hora, Gora) = hegy. Har pa Thüsszosz – Kárpátok – jelentése = A Tisza hegyei.).

Szóval, az iráni nyelvű törzsek jelentős része viszont valamikor a Kr. e. X-IX. században több hullámban átkelt a Kaukázuson és az Alborzon, és elfoglalta mai központját, Mezopotámiától keletre, a Zargosz hegyei mögött, sokáig megőrizve íjász-lovas hagyományaikat, de egyidejűleg magas kultúrát és városokat építve. Első birodalomalkotó törzsük a médeké – a kurdok őseié – volt, akiket asszír források Kr. e. 835-ben említenek először. Hérodotosz nyomán ma úgy véljük, hogy az iráni népek közül csak a médeknél volt papi törzs.  A magik vagy morgok (perzsául: Magu) tagjai vagy bölcsek, vagy papok voltak, akik a lelki és mitológiai hagyományokat őrizték. (Zarahusztra – perzsául Zarthosz, görögül Zoroasztrész – a vallásalapító életének idejét nem ismerjük, csak tippelik, hogy valamikor Kr. e. 1500 körül kezdett el, Nietzsche szavaival élve, im ígyen szólani.) Logikus megfigyelés, hogy a vallás és a kultúra alapjaiban befolyásolja egy nép életét, mentalitását, szellemiségét és gondolkodásmódját, ezzel kapcsolatát és versenyképességét más népekkel. Szoktuk volt mondani, hogy Európát a kereszténység alkotta meg, és a keresztény filozófia és szellemiség hozta létre a technikai újításokat és társadalmi jogokat, egyenlőséget. Nem állunk messze a valóságtól, ha arra gondolunk, hogy az Ahura-Mazda hitet, egy sötétség és a világosság, a jó és a rossz harcát vallása középpontjába helyező iráni törzsek gondolkodásmódja élesen eltért a környékbeli bronzkori népekétől. Hérodotosz a szkíták leírása során is többször hangsúlyozza, hogy a szkíták (iráni népek) élesen megkülönböztetik a jót és a rosszat, a helyeset és helytelent, más szavakkal, egy olyanfajta erkölcsiséget mutat, mint társadalomszervező tényezőt, amely a Kr. e. II-III. évezred kisázsiai és előázsiai népeinek nem volt sajátja, mert azt sokkal inkább a vérbosszú és az élvezetből egymás b.szogtatása jellemezte, tessen átolvasni az Ószövetségi irodalmat. Nyilván ennek fő szerepe lehetett kultúrájuk sajátos fejlődésében, értékében, és abban, hogy a különben igencsak harcias asszírok összességében és hosszú távon nem tudták őket legyőzni… persze a már említett földrajzi védelem mellett.

Birodalmukat – mármint a médekét – egyik, addig alávetett, rokon törzsük ura, a perzsák király, a Nagy Kürosz semmisítette meg, Kr. e. 550 táján megalapítva a később 8 millió négyzetkilométerre kiterjedő Óperzsa Birodalmat, amely Nagy Sándor hódításáig fennállt. Kürosz egyedi és a történelemben addig ismeretlen módon hozta létre igen rövid idő alatt az erős és stabil perzsa birodalmat: őt tekinthetjük a történelem első vaskezű, de kegyes, igazságos uralkodójának. Nagy Kürosz nem deportálta, ölte halomra, gyilkolta le és rabolta ki a meghódított népeket, hanem biztosította önkormányzatukat és vallásszabadságukat, jog- és közbiztonságukat. Sokan ma is átkozzák Küroszt és későbbi, oldalági utódját, Dareioszt (Darajavaust), amiért az asszírok által Hitlernél nagyobb sikerrel deportáltakat babiloni rabszolgaságukból egyszerű kényúri gesztusként felszabadította és hazaengedte. Ez is erre utal: Kürosz csak az ellenszegülőkkel volt kegyetlen, embereit nem származás, hanem érdem alapján jutalmazta, hatékony közigazgatást (a satraphiák, a tartományok rendszerét) szervezett meg, és uralma alatt a meghódítottak gyakran sokkal jobban éltek, mint előző uraik alatt. Érdekes, de ő találta fel az autópályadíjat is. A birodalom minden részét a hadsereg és a futárok mozgását megkönnyítő, fejlett úthálózatot és infrastruktúrát (lóváltállomások, itatóhelyek, vendéglők, ellenőrző pontok) éptett ki, ezzel is példát mutatva a későbbi Római Birodalomnak. És ezt a „királyi út”-hálózatot a Nyugat, illetve India-Kína között közlekedő kereskedők is használhatták - természetesen díj ellenében...

Az óperzsa birodalom, tehát etnikáját tekintve még törzsterületén sem, nemhogy meghódított területein nem volt egységes, Hérodotosz felsorolja, hogy Xerxész Kr. e. 480-ban Hellász meghódítására induló seregében hány és hány törzs, náció képviseltette magát. Ebből kiderül, hogy a perzsák mellett a velük hasonló harcmodorú médek, dahák (északon, egészen az Aralig élő lovasíjász törzs), szkíták is vonultak, míg tőlük elkülönülve, más fegyverzettel és hadijelvényekkel az alávetett phrügök, asszírok, indusok, arabok, egyiptomiak, thrákok, sőt, etiópok. A birodalom jól működött addig, míg megfelelő uralkodói voltak, de esetükben is igaz volt a 200-300 éves virágkor esete: Alexandrosz korára az államot a korrupció, a belső erjedés és az elődeihez nem mérhető képességű uralkodó rossz döntései meggyengítették, így Sanyi barátunk győzelmet arathatott felettük. A perzsa kincsestárból Alexandrosz, aki mikor Kr. e. 334-ben megkezdte hadjáratát keletre, mindössze másfél havi zsoldra elegendő pénztartalékkal rendelkezett (azaz finoman szólva tizenkilencre lapot húzott), a történetírók forrásai szerint olyan mérhetetlen vagyont zsákmányolt aranyban és ezüstben (mintegy 40 000 talentumot csak a Szuszai kincsestárból), amely ma is reálértékét (nemesfémparitáson) a világ leggazdagabb emberévé tenné. Ezt tudta Irán ekkor felmutatni!

II. (Nagy) Kürrosz Paszargada-i relifje (másolat)

Sándor után a keleti hellenisztikus-macedón államot Szeleukosz nevű hadvezére vette uralma alá, és az ő állama a római hódításig fennállt, mikor is végül Róma - pontosabban Pompeius, Caesar triumirátus-társa és későbbi ellenlábasa – Kr. e. 64-ben az utolsó Szeleukida királyt, XIII. Antiokhosz Philadelphosz Asziatikoszt (aki vissza tudja mondani, kap egy barackot) lerúgta a trónról, államát feloszlatta és elosztotta, és a király még megköszönhette neki azt a szívességet, hogy az életét meghagyták. Róma azonban nem tudta, és nem is akarta a perzsa magterületet bekebelezni, a hellenisztikus birodalomnak csak a nyugati részét foglalta el (sőt, ekkor még Mezopotámiát se, azt is csak Trianus korában hódítják meg), így rövid interregnum után a perzsa államot egy északi, sztyeppei nomád törzs, a párthusok szervezték újjá.

A Párthus Birodalom virágkorában területében és gazdagságában Rómával vetekedett, és én egyszer alaposan el is páholta, pontosabban lenyilazta a légiókat, köztük Caesar másik kiskomáját, a Spartacus-felkelést leverő Marcus L. Crassust is. (Carrhea, Kr. e. 53). Valójában Párthiát államalapító királyuk, I. Arszak (Ország!) már Kr. e. 247-ben megalapította, és a Szeleukidák bukása utáni hatalmi űrt a helyi államok közül a legszervezettebb és legerősebb hatalom tudta jól kihasználni. A párthusok, kihasználva a Julius Caesar halála utáni polgárháborút, Kr. e. 39-ben már Kisázsiát és Szíriát fenyegették, de Antonius hadvezére, Ventidius innen már vissza tudta verni őket. Rómával folytatott viharos kapcsolatuknak nem Róma, hanem egy új, feltörekvő iráni törzs, a Szasszanidák uralkodócsaládja vezette istak törzs királya, Ardasír vetett véget Kr. u. 226-ban, mikor elfoglalta a Párthus fővárost, Ekbatanát (ma: Hamadán), és uralma alá vonta egész Perzsiát, létrehozva az újperzsa, vagy Szasszanida Birodalmat, és felvéve a „királyok királya” címet, amit a párthus uralkodók viseltek – és amit Reza Pahlavi 1979-ig címként használt.

A rómaiak szempontjából a Szasszanida Birodalom semmivel sem volt kedvesebb szomszéd, mint a előző gazda, a Kr. u. III. századtól egyre gyengülő és hanyatló Rómát seregei többször elpáholták, sőt, I. Shápur király (Kr.u. 240-270) még azt a pofátlanságot is megengedte magának, hogy egy római császárt egy tárgyalásra csalva elfogjon, és szerencsétlen Valerianus császár – akit hathatós keresztényüldözései miatt birodalmának keresztény lakosai annyira nem sajnáltak, és sorsát isteni igazságszolgáltatásnak tartották – hátralévő életében ünnepi alkalmakkor zsámolyul szolgált a perzsa király lóra szállásához.

Saphur szasszanida király elfogja Valerianus császárt

A szintén Ahura-Mazda hívő, zoroasztériánus vallású Szasszinada állam túlélte Nyugat-Rómát, bár egy időben a jó öreg Belizár és bizánci katonái kinyomták őket Szíriából, de egészen addig léteztek, míg meg nem érkeztek Arábia felől Mohamed hívei. Az iszlamista társaság alig pár évvel Mohamed próféta halála után már meghódította a gazdag és magas civilizációjú országot: 635-ben a Tigris mentén, a „hídcsatában” még sikeresen védték magukat a szasszanidák, de 637-ben Qadiszijánál súlyos vereséget mértek rájuk a Próféta harcosai, akik minden erejüket összeszedve 642-ben Nahavánd mellett sorakoztak fel döntő csatára – Allah erősebbnek bizonyult, mint a mágik urai, az utolsó szasszanida uralkodó, III. Jazdagird Mervbe menekült, mialatt az iszlamisták bevonultak a szasszanida fővárosba, Khtésziphonba, de nem sokkal később meggyilkolták, és Perzsia az iszlám kezére került.

Szinte minden terület, amit Mohamed uralkodása és az azt követő kalifák, főleg Omár uralma alatt a viharsebesen szétáramló dzsihadisták elfoglaltak, nyelvében és szokásaiban is elarabosodott. A görög-latin és arámi civilizáció Alexandriában, Szíriában és Mezopotámiában is megsemmisült, egész Észak-Afrikából kitolták a konkurens hatalmakat, szétzúzták a bizánci uralmat (akik előtte a vandál államot), rövid idő alatt asszimilálták az egyiptomiakat, nyugatabbra a berbereket, és átcsaptak Hispániába. Arabizálták Szudánt és Palesztinát, és egészen a Jarmuk folyóig visszanyomták a bizánciakat. Egyvalakivel nem bírtak: Perzsiával.

A perzsa kultúra, nyelv, irodalom, tudás, hagyomány erősebb volt. Az iszlám bejött, de a perzsák asszimilálták a hódítót, mint ahogy a történelemben nem egyszer megesett, ahogy a svéd vikingeknek kellett orosz bojárrá válni, és nem a szláv paraszt tanulta meg a germán nyelvet, ugyanúgy a perzsa költők, orvosok, matematikusok, csillagászok és vegyészek, a perzsa kultúra kiválóságai továbbra is végezték a munkájukat, csak innentől Allahnak, az irgalmasnak, a magasságosnak és hatalmasnak (Al-Rahman, Al-Rashid…) nevében.

Az önfeladó nyugati értelmiség szereti hangoztatni, hogy a keresztény Európa milyen bunkó volt (nem volt az…) és hogy a IX-X. században az arabok mennyire, de mennyire felette álltak Európának: ez főleg nem igaz. Mindaz, amit „arab tudomány”-nak neveznek, nevezünk, abból szinte semmi se arab, teveszarlapátoló-kecsketoszó sivatagi rablók nem is fognak tudományt alkotni. A „nagy arab kémikus” Gerber türk volt, az olajfinomítás és az illóolaj-desztillációt feltalál Al-Rázi szintén, a „nagy arab orvostudós” Avicenna (Ibn Szinna) nem különben közép-ázsiai (üzbég), az „arab számok” indiaiak, az „arab sakk” szintén indiai, Rudaki, a kiváló költő pont perzsa, al-Biruni, az „arab csillagászat atyja” nem különben, ahogy Muhamad Ibn Mussza Hvárizmi, a matematikus és geográfus mester is. Hogy a sakk „mennyire arab”, maga a szó is jellemzi: sah, a király, matt (math, a latinban mort), azaz meghalt, elhalálozott, halál… de perzsául, nem arabul.

Ami ”arab kultúra”, az kb. 99%-ban közép-ázsiai vagy perzsa. Főleg perzsa. A perzsa kultúrát átvették, az építészetet és művészetet értékelték is, a technikai tudást meg muszáj volt. A meghódított sokkal erősebb és magasabb értékű kultúrája meghódította a hódítót.
Ebben persze, szerepe volt annak, hogy Mohamed halála (632) után nem sokkal az iszám két ágra szakadt, ezért nem „értek rá” azzal foglalkozni, hogy arabizálják a nem sémi, hanem indoeurópai nyelvű, árja perzsákat.

A nedzsef-i Ali mecset, a síiták legfontosabb zarándokhelye (forrás: alternativutak.hu)

Figyelemre méltó, hogy míg a kereszténységnek az első komoly egyházszakadásig Szent Pétertől vagy 250 évre volt szüksége (a donátisták), addig az igazhívők, mihelyt epilepsziás és pedofil prófétájuk belovagolt a paradicsomba, gyakorlatilag azonnal egymás torkának estek. A főhatalomért a Próféta Fatima nevű lányának férje, Ali, a hatalmas erejű és melldöngető harcos, és Mohamed kedvenc feleségének, Aisának az apja, azaz a próféta apósa, a szikár, alacsony termetű, jéghidegen izzó aszkéta, Abu Bakr versengtek. Utóbbi egyébként fiatalabb volt, mint Mohamed, nem csodálható, mert az igazhívők Atyjának távozásakor Aisa még csak 16 éves özvegy volt. A hatalmat Abu Bakr szerezte meg, ő, és harcias utódja, Omár kalifa, (634-től) aki Jeruzsálemet is meghódította, nem hagyott kétséget a felől, ki a főnök. Omár halála után a gyengekezű, inkább a Korán tanulmányozásával foglalkozó Othmán lett a kalifa, és Ali meg is látta a lehetőséget: gyakorlatilag meggyilkoltatta a jámbor kalifát (a források ellentmondásosak, szóval meghalasztódott…), és 656-ban átvette a hatalmat.

Csakhogy Aisa ezt nem fogadta el, még mindig nem csekély bájaival rávette Othmán hadvezérét, a szír helytartót, Mojáviát (Aisa ekkor még mindig nem volt negyvenéves), hogy üssön pártot Ali ellen. A kiváló hadvezér, az iszlám első flottájának megszervezője… nagy a punci hatalma… ezt meg is tette, és a riválisok serege Sziffinben találkozott. Ekkor olyan dolog történt, amire a modern Nyugat láthatóan képtelen: a 12 főmufti a riválisok közzé állt, és parancsot adott nekik, hogy vessék alá magukat a döntőbíráskodásuknak, mivel Allah hívei nem ölhetik egymást, sőt, ha nem nagyon muszáj, keresztényt és zsidót se! Ezt mindkét fél el is fogadta, és seregeik némi eldöntetlen csetepaték után letáboroztak. A döntés persze hosszú időbe tellett, ezt nem várt ki Aisa, ezúttal ő küldött bérgyilkosokat, és Ali torkát álmában átvágták. Halála és sírja helyére mecset épült, a síiták őt tartják Mohamed mártírjának, ez a Maszdzsid-i Ali Mecset, a síiták szent helye a mai napig, Nedzsef városában. Ekkor váltak ki Ali hívei közül a ma már csak kisszámú háridzsiták, az iszlám harmadik ágának követő, akik szerint Alinak igaza volt, de erélytelen és rossz vezetőnek bizonyult (pártatlanként hajlamos vagyok elfogadni az érvüket).

Mojávia, aki az Omajjád-dinnasztia alapítója, nemcsak kiváló taktikus, de bölcs kalifa és jó politikus is volt, uralma alatt az iszlám felvirágzott, Aisát szépen leszerelte, aki öreg korában (65 évesen halt meg) már erényes és békés matróna volt, Ali híveit megbékítette, és utódát, idősebb fiát, Hasszánt is semlegesítette. Hasszán egy pompázatos palota és nem csekély évjáradék fejében visszavonult a politikától, lemondott trónigényéről, és onnantól csak a bor és a szerelem mámorának élt. Szerintem jól tette. A síita hagyomány persze nem úgy tartja, hogy halálra itta magát, hanem, hogy megmérgezték (végül is igaz…), ezért ő is a hit mártírja, amihez a cefregödör státusz nyilván nem túl előkelő.

Ali kisebbik fia, Hasszán öccse, Husszein azonban nem adta fel. Lapított, mert Mojáviával nem akart ujjat húzni, de mikor a kalifa halálhírét vette, seregével Mojávia csapatai ellen indult. Csakhogy seregét a mai Irak területén lévő Kerbala közelében Mojávia csapatai, Omár Ibn Szaladdin vezetésével, bekerítették és felmorzsolták, maga is a harctéren veszett. A hagyomány úgy tartja, Ali mindössze 72 harcossal (plusz nők és gyerekek) állt szemben Mojávia fia, az új kalifa, Jazid hadvezérének 4000 fős seregével, ergo, sok esélyük nem lehetett. Ha az erőviszonyok nem is voltak ennyire kiegyenlítetlenek, az biztos, hogy a „kormányerők” jelentős fölényben voltak. Ez történt 680 október 10-én. Megmaradt hívei (a harctérről senki se menekült, de maradtak még Ali-pártiak) Perzsiába menekültek, a Zargosz mögé, és a terepviszonyok miatt inkább nem követték őket, a trónutódlás úgysem volt egyszerű, úgy voltak vele, majd, ha nem lesz sürgősebb dolguk, még kitekerik a nyakát annak a pár csavargónak, hacsak a perzsák nem verik őket agyon. Nos, a perzsák nem verték őket agyon, sőt, átvették a hitüket: 680 október tizedike síitizmus születésnapja, s ezen a napon (mármint a saját naptáruk szerint ezen a napon, azaz 61. muharam hónap 10-én) emlékeznek meg a síiták passiójátékkal Husszein és Hasszán vértanúságáról. Aki olvasta az Egri Csillagokat, mai egyébként kötelező lenne, az tudja, hogy ezt Gárdonyi is szépen leírta, visszahelyezve 1544-ben azt, amit ő 1890 táján látott Isztambulban („a perzsa búcsújárók”).

A síitizmus ma Iránban és az Iránhoz közeli „síita tengely” területén erős: sok síita arab él elsősorban Irakban, de jelentős a síiták száma Szaúd-Arábiában, Bahreinben (a lakosság többsége ott síita!), Jemenben, Szíriában is. De nem volt mindig így! A határok átjárhatóak. Jó példa erre, hogy Ali és Fatima leszármazottja, Abu-Abbász 750-ben nem síitaként, hanem egyszerű „mezei”, ideológia nélküli trónkövetelőként verte le az utolsó Omajjád kalifát, Mervánt és foglalta el Damaszkuszt (ami akkor az iszlám világ fővárosa, a kalifa székhelye volt, ahová Mojávia áthelyezte a székhelyét Mekkából), és ő szunnita dinnasztiát alapított: az 1258-ig regnáló Abbszidákat. Az ő öccse, Abu Dzsafar helyezte a kalifátus székhelyét Bagdadba, a mesevárosba, amely 400 évig virágzott… és ennek rommá lett utcáin koldult megvakítottan 1258-ban az utolsó kalifa, Al-Kahír, akit a mongolok győztek le, és államát rombolták le, és szüntették meg az egységes kalifátust, ami az azóta eltelt 750 év alatt se tudott újraszerveződni többé.

A síitákat azonban Abu-Abdallah szervezte meg és vezette, aki nem volt leszármazottja Alinak (és a Prófétának), de tehetséges vezér volt, és 900 körül majdnem le is győzte az Abbaszidákat: elfoglalta Egyiptomot, Tunéziát, Líbiát, Egyiptomban „győzelem” (Al-Khairah, azaz Kairó) néven Alexandria helyett új fővárost alapított, ő és utódai két évszázadig nagyobb területet uraltak, mint a bagdadi kalifa. Őket végül Szaladdin szultán győzte le, 1176-ban, és szüntette meg a „nyugati” (úgy értsd: a Nílustól nyugatra) síitizmust. (És ültette a mamelukokat Egyiptom trónjára, akik a mongól seregeket is legyőzik (Al-Dzsalut-i csata, 1260), és egészen addig hatalmon maradnak, míg egy Napóleon nevű fickó rajtuk nem üt – de ez egy sokkal későbbi történet.) Ezután a síitizmus „visszaszorult” Perzsia határvidékére, és innentől nemcsak a közeli Bagdadnak, a távolabbi Mekkának de később az Oszmán-Török Birodalomnak is Perzsia a mindenkori ellenlábasa, és ezzel, paradox módon a nyugat szövetségese: minden török janicsár, aki perzsa földön tért meg a Próféta kebelére, nem rabolt és gyilkolt magyar földön, minden arab lovas, aki a Zargosz felé lovagolt, nem a Pireneusok felé tette ezt Kasztíliában. Úgy, hogy egyébként a hegyekkel körülvett és jól védhető Perzsiát a szunnita iszlám már a VIII. században „körülfolyta”, azaz az iszlám átkelt a Kaukázuson, eljutott a sztyeppére, az Oxus (Szír-Darja) mellékére, muzulmánná lett Szamarkand, Bokhara és Taskent gazdag kereskedővárosa, a selyemút állomásai, a selyemút mentén ment az iszlám ujgur földre, illetve dél felé, Kandahár irányába, a mai Pakisztánba és Afganisztánba (azóta se rendezkedett be Afganisztánban senki…) sőt, 704-ben Al-Malik csapatai elérik az Indust, meghódítják Pandzsábot, és az alsóbb kasztbeli hinduk körében szélsebesen tudják elterjeszteni az „egy az Isten és minden ember egyenlő Isten előtt” számukra nagyon vonzó hitét. Így Perzsia „bekerítődött”.

Vérnyúl

(Kuruc.info, folytatása következik)