Miután az első részben megismertük, hogy a zsidó anticionizmus miként tolja el a narratív kereteket minél távolabbra a zsidóktól maguktól, a Nyugat és a fehér ember homlokára rajzolva a célkeresztet inkább, az alábbiakban mélyebbre ásunk, és történelmi kontextusban is értelmet adunk ennek a funkciónak. Mindez azért is fontos, mert jelen vizsgálatunk tézise nem az, hogy a zsidó anticionizmus teljesen figyelmen kívül hagyja a palesztinok ügyét, hanem az, hogy a narratíva kontrolljával olyan keretek közé helyezi a cionizmus elleni nem zsidó aktivizmust és jogosan kiváltott ellenszenvet, hogy ezen lefektetett (és félreirányított) síneken a cionizmus sikereinek (és így a palesztinok gyötrésének) elengedhetetlen és szerves része, a diaszpóra zsidóságának befolyása, érintetlenül marad. Mindez pedig történelmi alapokon nyugszik.

A zsidó befolyás kikerülésével a cionizmus méregfoga is megmarad, megmagyarázva azt, miért nem ért el szinte semmilyen szemmel látható, effektív eredményt ez az amúgy hosszú múlttal rendelkező mozgalom. Tanulmányunk megkerülhetetlen következtetése az eddigiek és a később kifejtettek fényében, hogy az egyetlen terület, ahol a zsidó anticionizmus bizony komoly eredményeket ért el, az magának az anticionizmusnak a zsidóellenességtől való megszűrése.

Így van ez még akkor is, ha anticionista zsidók tettek már le értékes munkákat az asztalra, s itt például az izraeli B’Tselem (Emberi Jogok Izraeli Információs Központja) dokumentációs munkája juthat eszünkbe (lásd az izraeli börtönrendszerben történő palesztinok kínzásának és egyéb visszaéléseknek feltárását), bár ők nem részei a nyugati, diaszporista zsidó anticionista mozgalomnak, melynek kulcsszereplői adják jelen vizsgálatunk gerincét. Ez a mozgalom pedig, a jelszavak és teátrális megmozdulások példáin túl, nem annyira a palesztin ügyet, inkább a diaszporista zsidó szemlélet képviseletét látja el. Ennek a történelmi és teoretikai megismerése előtt érdemes illusztrálni, hogy a mozgalom miként „rendőrködik” azok esetében, akik valóban a palesztin ügyet kívánják előmozdítani.



A BTselem egyik értékes dokumentációs anyaga a palesztinok izraeli kínzásáról és egyéb bűneikről

A zsidók által elfogadott szószólók és az általuk felállított keretek

Az egyik kulcseleme a mozgalomnak – és ez az, ami a keményvonalasabbak esetében közös a zsidó anticionizmus liberálisabb szegmensével – a zsidók és a zsidóság eltávolítása a politikai és elméleti csatatérről. Amikor a zsidók említésre kerülnek, akkor szinte mindig az áldozatok, vagy a fehérek által felhasznált eszközök szerepében történik mindez. Időnként azonban a zsidó anticionisták e két szegmense megtalálja a módját annak, hogy együttműködjön – még a ténylegesen palesztin anticionisták eltávolítása érdekében is, ahogy azt a palesztin származású Mnar Adley újságíró, a MintPress News alapítója és igazgatója esete 2022-ben bebizonyította. Adley október 9-ére egy vitafórum moderátora lett volna, amelynek középpontjában az Izrael elleni bojkottmozgalom (BDS) állt volna, de idő előtt értesítették, hogy belső nyomás miatt már nem szerepel a meghívottak között. A szervező „tájékoztatta Adley-t, hogy [Peter] Beinart és mások ellenezték, hogy vele egy színpadon üljenek. Sőt, megosztotta Adleyval, hogy Beinart naponta hívogatta őt, és nyomást gyakorolt rá, hogy távolítsa el Mnart a rendezvényről” (Adley és Macleod, 2022).

Stanley Heller, a Jewish Voice for Peace tagja volt az, aki kapcsolatba lépett Beinarttal Adley miatt, és aki „ragaszkodott ahhoz, hogy Adley antiszemita, és hogy a MintPress News egy lejáratott Putyin-, Aszad- és Irán-párti hírügynökség. Bizonyítékként Heller állítólag megosztotta a MintPress (erősen elcsúfított) Wikipédia-szócikkét” (uo.). Bár Adley korábban izraeli megszállás alatt élt, első kézből látta azokat a problémákat, amelyek ellen kampányol, és több évtizedes tapasztalattal rendelkezik, a zsidó anticionistáknak sikerült őt is félreállítaniuk az útból. Később panaszkodott, hogy Peter Beinart „azt állítja, hogy támogatja a palesztin jogokat és ellenzi az izraeli apartheidet, mégis ma olyan izraeli politikusokkal találkozik, akik támogatják az apartheidet & részt vesznek a palesztin földek megszállásában” – írta, miközben egy izraeli-amerikai anticionista dokumentumfilm producerét is megszólta, akinek filmje is része volt az eseménynek: „És miért fenyegetőzött [Suhad Babaa] a »Boycott« rendezője, hogy visszavonja a filmet, ha én leszek a BDS panel házigazdája, de nem volt ellenére megosztani a színpadot a liberális cionista Daniel Levy-vel, Ehud Barak háborús bűnös korábbi tanácsadójával és a liberális cionista J Street alapítójával – amely vehemensen ellenzi a BDS-t?” – tette hozzá. A vita gyökere azonban Heller volt, ahogy Adley írta, ezt a folyamatot „Stanley Heller […] egy Izraelről és Palesztináról publikáló amerikai zsidó író táplálta. A munkásságából ítélve azonban egyik fő szenvedélye a baloldali vagy háborúellenes hangok támadása” – hangsúlyozta Adley.

Pontosabban kifejezve, Heller olyan hangokat vesz célba, amelyeket zsidó szempontból túl veszélyesnek tart. Heller művei erről a fókuszról árulkodnak, például A zsidók cionista elárulása: Herzltől Netanyahuig (2019) című könyve a zsidó anticionizmus egyik központi témáját követi: az antiszemitizmusra való összpontosítást, még a cionisták körében is. Művei nem azért íródtak, hogy megváltoztassák maguknak a cionistáknak a véleményét, hanem azért, hogy átformálják annak a problémának a megértését, amely ellen a cionizmusellenes közeg – az ő közönsége – állítólag harcol. Heller el is éri ezt a célközönséget, például előadásokat tart anticionista nem zsidó csoportoknak, többek között a könyvében megfogalmazott tézisének alapvetésével, miszerint a cionizmus valójában antiszemita dolog. Még egyszer érdemes megismételni, hogy ez természetesen eltünteti a zsidókat és a zsidóságot a célkeresztből – és ha már a zsidóság számukra célszerű eltávolításáról beszélünk; Adley és Macleod (2022) cikke idézi Miko Peled izraeli-amerikai írót és aktivistát, aki a zsidó Beinart kapcsán arról panaszkodik, hogy itt „egy kiváltságos fehér fickó, aki progresszívnek tartja magát” az, aki „éppen elég nagy kényelemben érzi magát ahhoz, hogy meggátoljon egy palesztin nőt abban, hogy beszéljen a hazájáról”.



Peter Beinart és Mnar Adley (forrás: mintpressnews.com)

Mivel Heller szenvedélyesen küzd az antiszemitizmus ellen, a fenti aktivizmus valószínűleg tudatos célja, nem véletlenül alakult így. Heller könyve valójában egy mintát követ, hiszen korábban Alan Hart 2009-es, háromkötetes műve, a Cionizmus: A zsidók igazi ellensége című könyvében is kifejtésre került ez a narratíva. Ahogy Oren Ben-Dor (2012, 91. o.) a könyvről írt recenziójában megjegyzi, a könyv tézisének központi témája az, hogy „a politikai cionizmus tragédiája végső soron antiszemitizmusra és/vagy zsidóellenes erőszakra ösztönöz (nevezetesen erőszakos ellenállásra a zsidók támogatásával szemben, amit a zsidók nevében a palesztinokkal tesznek nap mint nap)”, és részben ennek köszönhetően Izrael „a zsidók elleni erőszak felbujtójává vált világszerte”. Ismét abba botlunk tehát, hogy a zsidóság biztonságának garantálása, s egyben a zsidók felszabadítása a cionizmus káros hatásai alól az, ami központi eleme a zsidók által elfogadott anticionizmusnak.

Korábbi példák, azonos minták

Ha példának okáért egy másik hasonlóan intenzív időszakra tekintünk vissza az időben, a második intifáda és a szeptember 11 utáni időszakra, a korábban felrajzolt kép fogad minket ott is: olyan zsidó anticionistákat találunk, akik a nem zsidó anticionizmus határainak és irányainak kialakításán és érvényesítésén dolgoznak. Stan Crooke (2011, 276. o.) úgy foglalja össze a cionizmusellenes zsidók 2000-es évekbeli álláspontját, hogy a cionizmust „a nácizmus ikertestvérének”, Izraelt „apartheidállamnak” és „a nyugati uralom kíméletlen előőrsének” tekintik. Crooke idézi Tony Greensteint, a Jews Against Zionism (Zsidók a Cionizmus Ellen) vezetőjét, aki már akkor is a ma domináns nézőpontot fogalmazta meg, az anticionizmus célpontjait az igazi antiszemitáknak ábrázolva, elfogadva azt az általános keretet, hogy „anti”-nak lenni ezzel a „szemitizmussal” szemben (azaz a zsidósággal való szembenállás) alapvetően rossz, amit a cionizmus ellenzőinek ellensúlyozniuk kell: „Sok cionistában antiszemita alaphang lelhető fel” – vélte Greenstein, és máshol azt írta, hogy „a cionizmus az antiszemitizmus zsidó változata” (277. o.).

Nem találunk ilyen fenntartásokat, amikor ugyanezek az egyének vagy mozgalmak a fehér embereket veszik célba valós vagy vélt rasszizmusuk miatt – mint amikor Dél-Afrika apartheid rendszerét vádolják fehér rasszizmussal (melyet gyakran összekapcsolnak Izraellel mint „apartheid állammal”), nem hallunk ilyen narratívákat vagy magyarázatokat arról, hogy a dél-afrikai apartheid valójában fehérellenes volt, és az apartheid-ellenes aktivisták így logikusan a fehérellenesség ellen harcolnak, elfogadva azt a keretet, hogy a fehérség valami védendő dolog, ahogyan a szemitizmus és a zsidóság esetében az fellelhető, hogy a saját logikája mentén kövessük a fonalat. Figyelembe véve ezeknek a többnyire politikailag baloldali zsidóknak a hajlamát a fehérek faji és etnikai szempontok szerinti elemzésére és dekonstruálására, a magával a zsidósággal szembeni ilyen megközelítések figyelemre méltó hiánya logikusan felveti, hogy etnocentrikus elfogultságok eredményével állunk szemben – akár tudatos, akár tudatalatti késztetésből is eredjen mindez, ahogy az az etnikai részrehajlás természetéből előre megjósolható. Az bizonyos, hogy az anticionizmuson belül etnocentrikus perspektívákkal kapcsolatos viták rendszeresen jelennek meg az aktivizmusban, vagy a vonatkozó tudományos munkákban.

Anticionizmus mint diaszporizmus, s nem zsidóellenesség

Judith Butler, a queer- és genderelmélet zsidó úttörője, s így a nemek és a szexualitás posztmodern dekonstrukciójának egyik befolyásos hangja, a cionizmusellenes megjegyzéseivel és irodalmi munkásságával zsidó körökben is vitákat váltott ki. A feminista zsidó akadémikus Lynne Segal, barátjáról szólva dőlt betűvel emeli ki, hogy „Butler zsidóként manapság a közel-keleti békéért dolgozik. Egészen kifejezetten ezt az identitást helyezi előtérbe a politikai vitában való részvételében mint a témának egy szaktekintélye” (Segal, 2008, 389. o.). Valóban, Butler (2003) ezt világossá is tette, miközben maga is elgondolkodott a témán: „Mit kezdjünk a magamfajta zsidókkal, akik érzelmileg kötődnek Izrael államhoz, kritikusan viszonyulnak annak jelenlegi formájához, és éppen azért követelik gazdasági és jogi alapjainak radikális átalakítását, mert kötődünk hozzá?” Azt sugallja, hogy Izraellel szembeni kritikáit „az igazságosság nevében” az a felfogása vezérli, hogy mi is „a legjobb a zsidóknak”. Judeocentrikus perspektívái miatt egyes elemzők megjegyezték, hogy Butler „zsidó jellegűen, vagy legalábbis zsidó forrásokból származóként igyekszik érvelni elveivel” (Hammerschlag, 2015, 369. o.), és hogy talán „nem áll túlságosan ellentétben annak egy formájával, amit ma »liberális cionizmus« néven emlegetnek”, mert a témáról szóló könyvének bizonyos részeiben „Butler gondolkodása itt a liberális cionizmus egy tökéletesen parve [kóser] formáját tükrözi” – jegyzi meg Zachary Braiterman (2015, 374, 376. o.).



A Jewish Voice for Peace egyik 288 oldalas könyve – nem a cionizmust segítő nyugati zsidó befolyásról, hanem az antiszemitizmusról, Judith Butler előszavával (Haymarket Books, 2017)

Butler Izraelt a zsidóság számára regresszívnek tartja, mivel „az izraeli szeparatizmus a gettó rekonstrukciójává vált, ahelyett, hogy a zsidó állam emancipációja lenne” (Daughenbaugh et al., 2013, 20. o.), és ezen álláspontját mások is osztották, mint például Hart fentebb, a zsidó diaszporizmus keretein belül. Egy etnonacionalista nemzetállam helyett „a posztcionista zsidóság, amelyet Butler képvisel, egy diaszporikus identitást vizionál” – foglalja össze Corrine Blackmer (2022, 126, o.). Valóban, egy Háárec-cikkben Butler megjegyezte, hogy „kialakult bennem a saját Izrael-kritikám, és ezzel egyidejűleg egy erős zsidó identitás is”, hozzátéve, hogy erre egy zsidó csoport hatott, amelynek tagja volt, és amelyet zsidó filozófusok inspiráltak (Coussin, 2004). Egy 2013-as, a Brooklyn Kollégiumban tartott előadásában Butler pontosította, hogy szerinte a cionizmust „rasszista, eurocentrikus, telepes kolonialista gyakorlatok” jellemzik, amelyek kárt okoznak a palesztin népnek, „és ami a legfontosabb, nem csökkentette (ahogy ígérte), hanem inkább fokozta az antiszemita szenvedélyeket” ( Blackmer, 2022, 113. o.). Ez tehát „legfontosabb”-ként jelenik meg Butler anticionizmusában, ami így megint egy zsidópárti aktivizmus, semmint a palesztin ügy előremozdítója lenne.

 

Robert Desnos (1900–1945) (forrás: sorbonne.fr)
Ebből a szempontból „a cionizmus felszámolása a zsidógyűlöletnek, sőt, a politikailag motivált erőszaknak is véget vet Nagy-Palesztinával kapcsolatos felfogásában”, ahogy azt Butler állítja Blackmer szerint (i. m., 119. o.), és így az Izrael-ellenesség a diaszporizmus védelmét jelenti, mivel a cionizmus „aláássa és megsemmisíteni igyekszik az együttélés és a tikkun olam, vagyis a világ helyreállításának zsidó erkölcsi eszményeit” (uo.), amely itt a zsidó kiválasztottság szekuláris változata, az átalakításra való törekvés. Ahogy azt a svédországi zsidó szervezet, a Paideia vezetője, Barbara Lerner Spectre összefoglalta egy jeruzsálemi előadáson 2012. június 24-én, szerinte a zsidó jelleg „nem fogadja el a világot olyannak, amilyen”, és ez a „nyugtalan”, felforgató karakter a zsidóság egyik alapvető értéke. Ehhez azonban befogadó nemzetekre van szükség, mint a diaszpóra egyik fő jellemzője. Melanie Kaye/Kantrowitz, a zsidó diaszporizmus egyik neves képviselője ezt a következőképpen fejezte ki: „ahol a cionizmus azt mondja, hogy menjetek haza, a diaszporizmus azt mondja, hogy ott teremtünk otthont, ahol vagyunk” a gazdanépek átformálásával (2007, 199. o.).

A zsidó anticionizmus egyik korai megtestesítője, különösen a diaszpóra szempontjából, Robert Desnos (1900–1945), a szürrealizmus egyik kulcsfigurája volt a művészeteken belül. A La Révolution Surréaliste című fontos folyóirat munkatársaként Desnos 1925-ben ott megjelent „Röpirat Jeruzsálem ellen” című írásában (első évad, harmadik szám, 8–9. o.) úgy érvelt, hogy a diaszpórában „a légkör átalakul, bárhol is jelenjenek meg a zsidók”, lehetővé téve számukra a gyarapodást, ezzel szemben a cionizmus a Nyugat bástyájaként működne, átvéve annak nacionalizmusát és racionalizmusát, és az európai hatalmak eszközeként megrontaná a Keletet, mivel „a »szellem legrosszabb betegségeitől« sújtott európai gondolkodás maró hatását tovább terjesztené az Európán kívüli világra” – foglalja össze Michael King (2016, 85–86. o.). Nevezetesen, Desnos a zsidókat keleti népnek tekintette, és úgy vélte, hogy ez a zsidókat alkalmasabbá teszi a nem nyugati csoportokba való integrálódásra, könnyebben megmérgezve ezeket a népeket az európaisággal, amennyiben a cionizmus a nyugat egyik eszközeként lép fel (a diaszporizmus nézete szerint). Beszédes módon Desnos „egy fordított gyarmatosítás mellett érvelt, amelyben a nem nyugati társadalmak a felszabadulás érdekében szellemi és kulturális hagyományaikat a Nyugaton terjesztik el”, ami – tekintettel arra, hogy a zsidókat keleti népnek tekintette – meglehetősen sajátos értelmezést szolgáltat arra vonatkozóan, hogy miként támogatta Desnos az átformáló zsidó befolyást Nyugaton, egy mondhatni zsidó gyarmatosítás formájában (i. m., 86. o.).
 
Ebben az értelemben a jellegzetes anticionista zsidó, akinek profilját ebben a tanulmányban felvázoljuk, egy sajátos gyarmatosító erőt képvisel; a diaszporista erőt. Bizonyára jelentős párhuzamok vannak a tikkun olam mai gyakorlatában (akár általában, akár az anticionista zsidók körében) és a Desnos által képviselt diaszporizmusban; ahogy King rámutat, „ez a tudáshalmaz [a nem fehérekről] csak akkor szabadítaná fel a nyugati civilizációt a racionalizmus korlátai alól, ha a zsidó lakosság a nem nyugati hagyományok terjesztése mellett kötelezné el magát, nem pedig egy olyan állam létrehozása mellett, amely Desnos szerint gyarmati állam” (i. m., 87. o.). Desnos tehát úgy ellenezte a cionizmust mint valami nem eléggé zsidó dolgot, az európaiak helyettesítőjét, miközben valódi célpontja nyilvánvalóan az európai világ volt – ez is erős párhuzam a mai fehérellenes anticionistákkal, akik gyakorlatilag ugyanezt az álláspontot képviselik.

Lehet persze azzal érvelni, hogy a cionizmus és az Izrael-párti álláspont az, ami jobban szolgálja a zsidó etnikai érdekeket, mint a diaszporizmus, de ez itt most másodlagos jelentőségű. Hasonlóan ahhoz, ahogyan talán egy kapitalista liberális demokrácia jobban szolgálja a zsidókat, mint egy bolsevik diktatúra, vagy egy ortodox judaizmus szerinti konzervativizmus a posztmodern neoliberalizmus helyett, talán egy keresztény cionista befogadó ország, amely bizonyos fokú ellenőrzést gyakorol a bevándorlás felett, a liberális, nyitott határokkal rendelkező helyett, és a példák sorát még lehetne folytatni... Végső soron a mi tanulmányunk arra fókuszál, hogy a zsidóknak volt-e (fontos, vagy domináns) befolyásuk bizonyos fejleményekre, hogy azokat zsidó részrehajlások vezérelték-e (tudatosan vagy tudat alatt); és végül, hogy az általuk elért változások, vagy az általuk kialakított irányvonalak evolúciós szempontból károsak voltak-e a fehérekre – a saját társadalmukban – vagy sem.
 
Hogy a zsidók hosszú távon az evolúciós szempontból legjobb döntést hozták-e meg maguk számára, az egy másik tanulmány kérdése. Ebben a konkrét esetben az helyeződik figyelmünk középpontjába, hogy a cionizmus és Izrael egy a nem zsidó külpolitikát befolyásoló zsidó hatalommal a nyugati diaszpórában parazitikus erőként működik, amely így felemészti a nem zsidó erőforrásokat, amelyeket ezen nem zsidók saját evolúciós előnyeik szolgálatára is felhasználhatnának. Hogy a zsidók – itt a zsidó anticionisták kifejezetten – elérték-e azt, hogy ezen cionizmus ellenzését átformálják, eltérítsék, s ezzel hozzájáruljanak a nem zsidók forrásainak kiszipolyozásához, egy olyan vetülete a jelenségnek, amely evolúciós és etnikai érdekek szempontjából is fontosnak tekinthető. Főleg így van ez, ha a cionizmus minden más vonatkozó elemét is számításba vesszük, mint amilyen például a közel-keleti felforgatás migrációra tett hatása, többek között (mely migrációt, mellesleg, a tipikus anticionista zsidó támogatja).

Az anticionista narratívát, amelyet a zsidó aktivisták az október 7. utáni palesztinai és libanoni fegyveres konfliktus idején hangoztattak, évtizedek óta gondosan kidolgozták már az olyan tekintélyek és értelmiségiek, mint Butler, Hart és mások. E hosszú lista része Jeff Halper izraeli zsidó antropológus is, akinek tézise az Izrael kezdeti törekvése iránti szimpátia alapjain nyugszik, hiszen „ennek ellenére megvolt (van?) a potenciálja [Izraelnek] arra, hogy normális, sőt progresszív társadalommá fejlődjön”, tekintve, hogy „minden szocialista elv, amely a cionista programot kísérte, ebbe az irányba vezetett” (Halper, 2005, 86. o.). Halper véleménye szerint a probléma nem a zsidó viselkedés, vagy az évezredeken keresztül megfigyelt zsidó jelleg, hanem „az izraeli politika és társadalompolitika jobbra tolódása”, és ennek az eltolódásnak az egyik „tragikus fejleménye” az „olyan aljas ideológiák, csoportok és erők konstellációja, amelyek nem kevesebbre törekszenek, mint az amerikai-keresztény hegemóniára az egész világ felett” (uo.).
 
Izrael ezen keretek között „csak azért képes folytatni a megszállását, mert hajlandó kiszolgálni a nyugati (főként az amerikai) birodalmi érdekeket” (i. m., 86–87. o.), és ez „Izrael integrálásával történik egy globális katonai rendszerbe […] amelyet az USA vezet, de amely szinte minden ország elitjét bevonja”, és amelynek célja „a progresszív civil társadalmi elemek aláásása és olyan »környezet« létrehozása, amely elősegíti az amerikai birodalmat és az engedelmes nemzetközi elitek jólétét” (i. m., 95. o.). Ez lenne Izrael – nyilvánvalóan a fehér nem zsidó imperializmus áldozata. „A tény az”, fejtegeti Halper tovább, „hogy Izrael az amerikai birodalom szolgálólányává vált”, egyesítve erőit „a soviniszta neokonokkal, a háborús profitot hajszoló vállalatokkal, az antiszemita fundamentalistákkal, és más kétes erőkkel, amelyek világszerte felforgatják a progresszív civil társadalmi elemeket” (i. m., 98. o.).

A Zsidó Hang a Békéért csoporttal dolgozó, posztmodernista (önmeghatározása szerint is „diaszporista”) Daniel Lang/Levitsky (2009, 48. o.) is ezt a körvonalat vázolja fel, hangsúlyozva, hogy „az amerikai zsidó közösségek meglehetősen marginális szerepet játszanak az Izraelnek nyújtott amerikai kormányzati támogatás előmozdításában. Sokkal jelentősebb a fegyveripar, amelyet az Izraelnek nyújtott amerikai segélyek támogatnak; az olajipar, amely Izraelben az olajban gazdag arab államok regionális hatalmának ellensúlyát látja; a keresztény jobboldal”, és annak „arabellenes/anti-muszlim rasszizmusa és idegengyűlölete”. Amikor a zsidók túlságosan láthatóak ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket, mint például az Amerikai Izrael Közügyek Bizottsága (AIPAC) lobbicsoport esetében, a szerző azt állítja, hogy ez csupán „egy kisszámú gazdag, jobboldali egyén, akiknek politikája semmiképpen sem tükrözi az amerikai zsidó közvéleményt” (uo.). Azt, hogy ezek az „egyének” a politikai elitből származó tagok asszisztenseiként működnek (amint azt Thomas Massie amerikai kongresszusi képviselő a közelmúltban felfedte), valamint számtalan más kényelmetlen tényt, nem beszélve a zsidó hatalom számos más aspektusáról, félresöpri a szerző, maradva a jellemző célpontnál: fehér nem zsidók, keresztények, idegengyűlölet, olaj – minden, csak saját csoportja nem.

Figyelemre méltó, hogy semmilyen bizonyítékot nem mutat be a szerző alátámasztva ezeket az álláspontokat, mivel a bizonyítékok azt mutatják, hogy a zsidók elsöprő mértékben támogatják Izraelt és az Egyesült Államokat (annak cionista külpolitikáját), hogy segítsék Izraelt (lásd például röviden tanulmányunk első részében). Az is figyelemre méltó, hogy míg a fehérek patologizálása és szigorú kritikája normális, magától értetődő törekvésként honosodott meg, addig a zsidók ilyen átható, elemző boncolgatása egyszerűen nem jelenik meg az ilyen típusú zsidók körében (Lang/Levitsky cikke egy marxista magazinban lett leközölve). Nyugodtan feltételezhetjük, hogy ez etnocentrikus részrehajlásuknak köszönhető. Ahogy azt már láttuk az állítólag „nem zsidó” világi zsidókkal kapcsolatban, akik támogatták a kommunizmust, hogy aztán ellene forduljanak, amint a Szovjetuniót antiszemitának kezdték vélni (bár a rezsim más demográfiai csoportokkal szembeni visszaélései nem váltottak ki ilyen ellenszenvet), amikor az anticionista zsidókról van szó, szintén azt látjuk, hogy az állítólag nem etnocentrikus zsidók valahogy mégis azt a mintát mutatják, hogy védik a zsidókat, hárítják a zsidó felelősséget a fehérekre, az európai gyarmatosításra, a „keresztény jobboldalra”, mint itt, és sok más esetben. Hogy a fenti elv éppen egy „A zsidók szembeszállnak a cionizmussal” című szövegben fogalmazódik meg (az idézett Lang/Levitsky-cikk), jó illusztrációja a zsidó anticionizmusnak, dióhéjban.

A szöveg azt is megjegyzi még, hogy „a feminista és queer mozgalmak és elemzéseik kulcsszerepet játszottak” a cionizmus zsidó kritikájában, amelyet a Palesztina-szolidaritási mozgalomban „a feminista és queer mozgalmakban múlttal rendelkező” amerikai zsidók fejlesztettek ki, és ezek a szexuális deviánsok, a Palesztinában keményen elutasított butleri ideológiájukkal „kulcsszerepet játszanak a zsidó Palesztina-szolidaritási csoportok – köztük a Jews Say No, a Jews Against the Occupation/NYC és a Jewish Voices for Peace – hangnemének és politikai irányának meghatározásában” – ismerteti Lang/Levitsky, aki maga is egy deviáns aktivista e körökben. Ez a „közös megközelítés […] mélyen bele van írva a cionizmus jelenlegi zsidó kritikáiba”, valamint abba, ami állítólag a palesztin érdekek képviseletét jelenti Nyugaton.


Daniel Lang/Levitsky manapság „Rosza” néven nőnek tetteti magát, itt éppen előadást tart: a palesztin ügyet, vagy valami egészen mást képvisel? (forrás: materialinheritance.com)
A szerző azt is hangsúlyozza, hogy „a forradalmi szocialista Zsidó Munkásszövetség – ismertebb nevén a Bund – gyakori hivatkozási ponttá vált” ezen aktivista zsidók körében, és ahogyan több mint egy évszázaddal korábban a Bund és a korai cionisták közötti konfliktusokban látható volt már, úgy a mai diaszporisták is arról panaszkodnak, hogy „Izrael államnak a zsidó élet középpontjába helyezésének projektje a diaszpóra kultúrájának és történelmének leértékelésétől és eltörlésétől függ”. Aggodalmukat az okozza, hogy a cionizmus „azt vallja, hogy a »degenerált« diaszpórikus zsidó kultúrákat azok legjellegzetesebb bagel-és-Seinfeld formáinak kivételével alapvetően meg kell szüntetni”, és ennek következtében „a Melanie Kaye/Kantrowitz által (2007-es A zsidók színei: faji politika és radikális diaszporizmus című művében) »radikális diaszporizmusnak« nevezett folyamat résztvevői egyre inkább a cionizmussal szemben találják magukat” – foglalja össze Lang/Levitsky. Belső zsidó konfliktusok és etnocentrikus stratégiák ütköznek tehát, mindezek tetejébe egy adag szexuális aberrációval és posztmodern queer ideológiákkal. Hogy mindez hogyan segíti a palesztin ügyet, azon továbbra is csak töprenghetünk.

A nyugati anticionizmus meghonosodott zsidó közhelyei

Egy másik példa erre a terelésre a cionizmus és a cionizmusellenesség gyarmati perspektívából történő vizsgálata a mesztic Jairo I. Fúnez-Flores (2024) által, akinek nincs mondanivalója a zsidóságról, ehelyett „fehér tudatlanságról” beszél, azokról a „fehér akadémikusokról […] akiket elcsábított a gyarmatosság és a fehérség”, hibáztatva a „kiváltságokat és a hatalmat” köreikben, valamint a „gyarmati hatalom és az ezzel együtt járó fehérség” problémáját, összekapcsolva az „eurocentrikus tudást” a „rasszizmus, az imperializmus, a cionista telepes kolonializmus és a heteropatriarchátus” problémáival (i. m., 11, 12. o.). Miközben a szerző elemzésében egyáltalán semmi negatív nem „zsidó”, a fehéreket fajilag kollektivizálja és hibáztatja azokért, amelyeket a szerző kifejezetten negatív, szégyenteljes és visszataszító dolgokként mutat be – így egy cionizmusellenes írás ismét megkerüli a zsidóságot, és a „fehérségről” illetve a „fehér tudatlanságról” szól. Valóban, maga a cionizmus csupán része ennek az „eurocentrikus” ködös valaminek, ami közvetlenül a fehérekhez, és ezek szerint a heteroszexualitáshoz is kapcsolódik, de a zsidókhoz nem.

Fúnez-Flores hangsúlyozza, hogy ő mennyire nem antiszemita, s ehelyett antiszemitának nevezi a „fősodratú médiát”, amiért a zsidókat monolitként ábrázolja, és amiért úgy tesz, mintha a zsidók nem lennének részei a palesztinbarát tüntetéseknek (i. m., 8. o.). A fehérek és a fehérség elítélése során nem jelenik meg ilyen bocsánatkérő és terelő hozzáállás. Nem mások fehérellenességét ítéli el itt, ahogy az antiszemitizmus esetében azt folyton látjuk, hanem ő maga is a fehéreket hibáztatja (akiket ez a „fehérség” „elcsábított”), és nem említi a fehérek körében található saját szempontjából pozitívnak minősülő példákat ellensúlyként, ahogyan a zsidókkal azt teszi. A fehérség célpontba kerül, a fehéreket megnevezi és hibáztatja – a zsidóságot kerüli, a zsidókat nem hibáztatja, nem nevezi meg (csak pozitív kontextusban).

Egyes anticionisták (zsidók és nem zsidók, akiket ezek a zsidó koncepciók határolnak be) tehát szigorúan zsidóbarát keretek között mutatják be az érdekérvényesítésüket; egy olyan keretben, amelyben a fehérek (például az Egyesült Államok formájában), a zsidók és Izrael tényleges kizsákmányolói. Valóban, ezt a perspektívát Stephen Zunes professzor és közel-keleti kutató is képviseli: „Minél erősebbé, agresszívabbá, és az amerikai érdekekkel való együttműködésre hajlandóbbá vált Izrael, annál magasabb lett a támogatás és a stratégiai együttműködés szintje” (Zunes, 2005, 115. o.). A világnak ebben a Zunes által lefestett változatában Izrael egy eszköz az USA számára, hogy könnyen hozzáférjen a közel-keleti olajhoz, és hogy táplálja a fegyvergyártók éhségét. Izrael állandó háborúban áll szomszédaival, mert ez az országot az amerikai segélyektől teszi függővé, ami az USA számára előnyösebb, mint egy békés, független Izrael (uo.).
 
Izrael viselkedésének az oka tehát az USA imperializmusa és kapzsisága – de itt ez az izraeli ártatlanság és áldozattá válás nem csak a mai közel-keleti helyzetre reflektál; hanem még a múltba is visszavetül, mert szerinte „az elmúlt évszázadokban” az uralkodó osztály bizonyos korlátozott autonómiát adott a zsidóknak, miközben „a zsidó közösségben bizonyos személyeket úgy állítottak be, hogy az elnyomó társadalmi rend látható ügynökei legyenek, mint például az adószedők és a pénzkölcsönzők”, és amikor a lakosság dühös volt az elitre, ezek az elitek egyszerűen a zsidókat hibáztatták, „a kizsákmányolt nép haragját a célszerű bűnbakok felé irányítva, ami pogromokhoz és az elnyomás más hírhedt hullámaihoz vezetett” – érvel Zunes (i. m., 116. o.). Miközben a történelem zsidóiról lemos a szerző minden felelősséget, és a fehéreket okolja azok viselkedéséért, azt hirdeti, hogy „az USA politikájának egyik legnyugtalanítóbb aspektusa ma az, hogy mennyire szoros párhuzamban áll ezzel a történelmi antiszemitizmussal”, mert ebben a narratívában az izraeli viselkedés a nem zsidó „elitek” hibája – az olajért, a pénzért. Az izraeli viselkedésnek magát alárendelő amerikai külpolitika így tehát antiszemita kizsákmányolás, valahogy.

A zsidó anticionizmus által évtizedek alatt lefektetett fenti alapokat már Zunes (1994) egy korábbi tanulmányában is alkalmazta, amelyben kijelentette, hogy Izraelt valójában „egy elnyomó világrend látható ügynökeként állítja be” a Nyugat, és aggodalmát fejezte ki, hogy ez a zsidók elleni visszahatáshoz vezethet, mint azoknál a történelmi pogromoknál, amelyeket szintén a kizsákmányoló fehér elitek hoztak rájuk, és nem a saját viselkedésük (i. m., 47. o.). Ugyanebben a tanulmányban elfogadja a cionizmust is legitimnek, és nem tartja azt eredendően rasszistának, a Nyugatot hibáztatva azért, hogy „aláásta” Izrael eredeti vízióját, mint annak a „munkáscionizmus szocializmusa, el nem kötelezettsége és a harmadik világgal való együttműködése” (i. m., 46. o.), és helyette egy ilyen függőségben létező, háborús, jobboldali államot csinált belőle – mely egy olyan álláspont, amelyet később Halper is előadott, fentebb. Sőt, Zunes ezt világossá teszi: „akik magát a cionizmust mint eredendően rasszista, terjeszkedő vagy militarista világnézetet támadják, ismét abba a csapdába esnek, hogy a zsidókat hibáztatják ahelyett, hogy azokat hibáztatnák, akik valójában felelősek” (i. m., 48. o.). Ezt a desnosi narratívát Zunes már évtizedek óta hangoztatja, egy 2018-as interjúban például újonnan megismételte azt Izrael kapcsán: „a történelem tele van példákkal arra, hogy a zsidókat bűnbakká tették, hogy eltereljék a kritikát azokról, akik valóban hatalmon voltak, és igazságtalanul mutogattak rájuk elsősorban nem zsidók által elkövetett rossz cselekedetekért” (idézi: Stephens, 2018).

A keresztények és a zsidó izom

Mivel a visszatérő téma – a terelés kulcsfontosságú eleme – a cionizmusellenes zsidók körében az, hogy a hangsúlyt a túlnyomórészt fehér keresztény cionistákra mint a legfőbb Izrael-lobbira és a cionizmus képviselőire tolja (akiket, mint az látható, gyakran rasszista, a fehér felsőbbrendűséget hirdető antiszemitákként ábrázolnak), érdemes szembeállítani ezeknek az evangéliumi keresztényeknek a cionizmusát az általuk követett más irányelvekkel. Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre (a felemelkedésük időszakára), ezek az értékek és irányelvek a következők voltak: a liberalizmus, a feminizmus, az abortusz, a születésszabályozás, a homoszexuális házasság, vagy az evolúcióelmélet iskolai tanításának ellenzése (Allen, 1985; Lowitzki, 2007).
 
A vonal kiemelkedő vezérszemélyisége Jerry Falwell 1980. augusztus 22-én az úgynevezett MacNeil/Lehrer-jelentésben így jellemezte értékeiket: „életpárti, a hagyományos család mellett elkötelezett, erkölcspárti, vagyis pornográfia-ellenes, drogellenes, Amerika-párti, vagyis erős, felsőbbrendű nemzetvédelet támogató, Izrael-párti”. Nem igényel részletesebb kifejtést annak megállapítása, hogy ezek közül az alapelvek közül egyik sem volt sikeres – kivéve, ha a zsidókról van szó, hiszen e mögött sorakoztak fel a valódi változást kieszközölő zsidók maguk. A cionizmuson kívüli minden más irányelv részleges vagy teljes kudarcát illusztrálva megnézhetjük Mel White, Jerry Falwell barátjának és könyveinek (valamint Pat Robertson és Billy Graham könyveinek) szellemírójának esetét, aki homoszexuális volt, és aki végül a szexuális aberrációk normalizálásának aktivistájává vált. A kereszténységen belüli szexuális devianciák témájáról írt könyve, a Stranger at the Gate: To be Gay and Christian in America (1994), e tekintetben nagy hatású mű.

A keresztény cionizmus kérdéskörének részleteiben – mint annak a zsidó gyökerű kialakulása és fenntartása – itt nem kívánok elveszni (korábban értintettem a témát például itt, itt, és itt), de érdemes ezúttal is rámutatni, hogy a rájuk való hivatkozás (mint ami mentes a zsidóktól) félrevezető. Amikor a zsidó cionisták őszintén beszélnek hatalmukról, az efféle anticionista narratívákhoz képest többet tudunk meg erről a dinamikáról. Azt, hogy az AIPAC természetesen egy zsidó lobbi, és hogy a zsidó hatalmat képviseli a politikai elit körében, a keresztény cionista evangélikusok pedig csupán alattuk helyezkednek el, jól szemlélteti az „AWACS-csata” néven ismertté vált tanulságos történet. 1980-ban Tom Dine új igazgatóval az élén az AIPAC értesült arról, hogy az új Ronald Reagan-kormányzat fegyvereket tervez eladni a Szaúd-Arábiának, mégpedig a Jimmy Carter-kormányzat (1977–1981) által már korábban eladott F-15-ös vadászgépekhez további felszereléseket, köztük öt légi figyelmeztető és harci rendszert (más néven, AWACS). Dine ekkor egy intenzív és agresszív kampányt indított, hogy nyomást gyakoroljon és megfélemlítse, valamint ösztönözze a kongresszusi tagokat, hogy szavazzanak az eladás ellen. Edward Tivan egyik művében részletesen bemutatja ezt a lenyűgöző epizódot, demonstrálva a zsidó aktivizmus hatékonyságát: „Az itt fent töltött 19 évem alatt soha nem láttam még ilyen 180 fokos fordulatot ennyi szenátor részéről” – mondta Edward Kennedy szenátor (idézi: Tivan, 1987, 159. o.).



Végül éppen átcsúszott 52:48 arányban az igenlő szavazás, „de egy dolog biztos volt: az AIPAC ártott az elnöknek” – jegyzi meg Tivan (i. m., 160. o.), részletesen ismertetve az AIPAC aktivizmusát, amely egy regénybeli maffiatörténet képét festi. A szervezett zsidók egy csoportja jelentősen megkeserítette a politikai elit kulcsfiguráinak az életét, köztük a megválasztott elnökét is, mindössze azért, hogy ne adjon el néhány fegyvert. Az, hogy ez figyelemre méltó intenzitásról, agresszivitásról és összetartó, etnocentrikus hálózatépítésről árulkodik, önmagában is fontos alap a vizsgált zsidó–nem zsidó csoportkonfliktus természetének megértéséhez, de jelen vizsgálatunk témája szempontjából hangsúlyozni érdemes, hogy maga Dine úgy hivatkozott erre a történetre, mint a „zsidó izomzat” demonstrációjára, nem pedig a „cionista” izomzatéra, beleértve a keresztényeket is – sőt, Dine rendszeresen zsidókról és zsidóságról beszélt, amikor a szervezetére utalt, mindenféle kétértelműség nélkül annak kapcsán, hogy mit képvisel. Tivan, aki tanulmányában az AIPAC és a zsidó politikai akcióbizottságok (PAC-ek) krónikáját írta meg, szintén őszintén beszél a „zsidó politikai hatalomról”, mert szerinte Dine vezetése és az AWACS-csata „a zsidó politikában a forradalom kezdetét jelentette”, ami a kiteljesedő nyomásgyakorlásukat illeti (i. m., 138. o.).

Láthatatlan zsidók a színpadon

Hogy vizsgálódásunkban a jelenlegi korszakunkhoz és az október 7. utáni időszak kontextusához közelítsünk, Laurence Shoup (2024) tanulmánya megfelelő példát szolgáltat a zsidó befolyás félrevezetésének elemzésére. Írásának középpontjában, amely Gáza folyamatos bombázására összpontosít, a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations; CFR) áll, mely „a monopólium-finanszírozó tőke agytrösztje, más néven a Wall Street agytrösztje […] a világ leghatalmasabb magánszervezete” – írja Shoup. Az „amerikai tőkésosztály” ezen képviselőjét vizsgálja elemzésében a szerző, de amikor Izraelről van szó, a zsidó állam amerikai támogatása mögött a „telepes gyarmatosítás közös történelme, a »Manifest Destiny« eszméje, a fehér felsőbbrendűség és az őslakos népek kiirtása” található szerinte. Shoup számára ennek a támogatásnak az egyik központi eleme „az USA birodalmi geopolitikai stratégiája, hogy egy militarizált izraeli kliensállam révén próbálja uralni a Közel-Kelet stratégiai térségét”. Shoup itt megjegyzi, hogy az amerikai támogatás ezen elemeinek „mindegyikében érintett a CFR”, amely, tehetjük mi hozzá, egy zsidó intézmény (David Rubenstein és Michael Froman vezetésével), anélkül, hogy ebből az információból következtetéseket vonna le – vagy erre legalább rámutatna.


A korábbi amerikai külügyminiszter, a cionista zsidó Antony J. Blinken beszélget a cionista zsidó Michael Fromannal a CFR 2024. december 18-i rendezvényén (forrás: video.state.gov)
Valóban, az ilyen jellegű – tehát a zsidó anticionisták vonalát képviselő – értelmiségiek és aktivisták soha nem magyarázzák meg, hogy miért van az, hogy oly sok gazdag, nagy befolyású Izrael-párti zsidó (néha Izraelben élő családtagokkal) olyan vehemensen támogatja, hogy az általuk nagyon kedvelt Izraelből „kliensállamot” csináljanak szinte állandó fegyveres feszültségekkel vagy háborúkkal. Ehelyett az az érv, miszerint ezek a zsidók arra használják a befolyásukat, hogy az Egyesült Államokat – maradjunk a kifejezésnél – Izrael kliensévé tegyék, nem csak logikai szinten sokkal észszerűbb, de ki is mutatható, ahogy ez az izraeli és zsidó befolyás újra és újra megmutatkozik, és tartja a pórázt (lásd korábbi elemzésemet erről, vagy a következő részt). Mindenesetre Shoup azt is megjegyzi, hogy különböző „gazdag amerikaiak nyúltak a zsebükbe ezért a 90 millió dollárért”, amiről éppen értekezik, akiket csupán „számos pénzügyi kapitalista”-ként azonosít, mint például „Stephen Schwartzman, a Blackstone magántőke társaság tanácstagja, aki partnereivel és alkalmazottaival együtt a közelmúltban legalább 6 millió dollárt adományozott az AIPAC-nek. […] Josh Harris az Apollo Global Managementtől, Lloyd Blankfein a Goldman Sachs-tól és Mark Penn a Stagwell magántőkecsoporttól – ők a többi Wall Street-i báró és CFR-tag, akik nagy csekkeket írtak az AIPAC-nak az Izrael érdekében végzett lobbitevékenységükért”. Ezek a személyek mind zsidók, bár Shoup ezt nem érzi említésre méltónak.

Shoup nem von le következtetéseket a cionista motort az efféle politikai és anyagi forrásokkal mozgásban tartó zsidó etnocentrizmus kapcsán, miközben lazán és kényelmesen mutogat ujjal a fehér etnocentrizmusra, rasszizmusra, „felsőbbrendűség”-re – sőt, miközben elemzésében kritikailag teljesen elkerüli a zsidóságot, annak mégis szükségét érzi, hogy egy pozitív zsidó példát mutasson be: „Az Izrael-lobbin kívüli zsidók, mint például a Jewish Voice for Peace, azonban becsülettel tiltakoztak e népirtás ellen, rámutatva, hogy a palesztinokat a mai fasiszták ugyanúgy támadják, mint a zsidókat Európában a nácik alatt” (uo.). Ez a narratíva ismét a zsidó mártíromságot és áldozattá válást állítja a középpontba, és Izrael csupán a fehér felsőbbrendűségre törekvő és birodalmi nyugati erők (a „világ legnagyobb birodalmi hatalma”) kliensévé válik, s egyben bizonyos értelemben áldozatává is válik ennek a szerepnek.

Shoup azonban ellentmond magának, amikor megjegyzi: „annak ellenére, hogy fegyverzetet, tartalék katonai erőt, diplomáciai támogatást és finanszírozást biztosít egy népirtó háborúhoz, Washington nem tudja megmondani a cionista Izraelnek, hogy hagyja abba a kegyetlenségét és kövesse a demokrácia és az igazságosság politikáját a palesztinok kapcsán. Ehelyett az Egyesült Államok biankó csekket ad Izraelnek, annak negatív eredményeivel, amit most az egész világ megfigyelhet”. Ha ez a megfigyelő esetleg elgondolkodna azon, hogy milyen „kliens” képes uralni egy kapcsolatot, Shoup megszakítja a gondolatmenetet azzal, hogy homályosan rámutat az „etnocentrizmusra”, nem mondva semmit arról, hogy ez milyen etnikum esetében összpontosul – helyette meghagyja nekünk korábbi állításait e „birodalom” „fehér felsőbbrendűségéről”. A zsidók és a zsidóság teljesen kimaradnak az ilyen típusú kritikából, annak ellenére, hogy maga ez az elemzés is részletezi a szinte kizárólag gazdag és befolyásos zsidók hálózatát, akik kiszipolyozzák a nyugati fehér nem zsidók erőforrásait, míg a közel-keleti arabok esetében a tankok és fegyverek erejével élnek vissza a zsidó érdekeknek tekintett törekvéseik során.

(A befejező harmadik részben a zsidó anticionizmus fehérellenességének jellegét ismerjük meg részletesebben, demonstrálva az eddigiekben felvázolt funkció konkrét hatását. Mivel a zsidó anticionistákat gyakran nevezik „öngyűlölő zsidóknak”, így különös figyelmet szentelünk majd annak, hogy tényleg erről van-e szó esetükben, összehasonlítva őket a valóban öngyűlölő „fehér liberális” típusával, mely kontraszt számos tanulsággal szolgáltat.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Adley, Mnar és Alan Macleod. 2022. “Peter Beinart Leads Charge to Cancel Palestinian American Journalist Mnar Adley.” MintPress News (2022. november 11.)
• Allen, Hunter. 1985. Virtue with a Vengeance: The Pro-Family Politics of the New Right (Conservatism, Right-Wing, Moral Majority). Brandeis University ProQuest Dissertations & Theses. 8509828.
• Blackmer, Corinne E. 2022. Queering Anti-Zionism: Academic Freedom, LGBTQ Intellectuals, and Israel/Palestine Campus Activism. Wayne State University Press.
• Braiterman, Zachary. 2015. “No Parting Ways: The Crypto-Zionism of Judith Butler.” Political Theology Vol. 16, No. 4: 371–377.
• Butler, Judith. 2003. “No, it’s not anti-semitic.” London Review of Books Vol. 25, No. 16 (2003. augusztus 21.)
• Coussin, Orna. 2004. “To Be or Not to Be Jewish, Lesbian, Feminist.” Háárec (2004. január 6.)
• Crooke, Stan. 2011. “Boycott Apartheid Israel?” Itt: August Grabski (szerk.). Rebels Against Zion: Studies on the Jewish Left. (259–286) Jewish Historical Institute.
• Daughenbaugh és Lynda Robbirds & Edward L. Shaw Jr. 2013. “Judith Butler.” Itt: James D. Kirylo (szerk.). A Critical Pedagogy of Resistance: 34 Pedagogues We Need to Know. (17–20) SensePublishers.
• Fúnez-Flores, Jairo I. 2024. “The Coloniality of Academic Freedom and the Palestine Exception.” Middle East Critique Vol. 33, No. 3: 465–485.
• Halper, Jeff. 2005. “Israel as an Expansion of American Empire.” Itt: Naim Ateek, Cedar Duaybis, Maurine Tobin (szerk.). Challenging Christian Zionism: Theology, Politics and the Israel–Palestine Conflict. (86–98) Melisende.
• Hammerschlag, Sarah. 2015. “Outside the Canon: Judith Butler and the Trials of Jewish Philosophy.” Political Theology Vol. 16, No. 4: 367–370.
• King, Michael A. 2016. An Anticolonial Consciousness: Surrealism, Marxism, and Colonialism in Interwar France. Dissertation. Drew University ProQuest Dissertations & Theses. 10106276.
• Lang/Levitsky, Daniel. 2009. “Jews Confront Zionism.” Monthly Review Vol. 61, No. 2: 47–54. (2009. június 1.)
• Lowitzki, Dave. 2006. “Religious Right: More Right than Religious.” MindfulMission.
• Segal, Lynne. 2008. “After Judith Butler: Identities, Who Needs Them?.” Subjectivity Vol. 25: 381–394.
• Shoup, Laurence H. 2024. “The Council on Foreign Relations, the Israel Lobby, and the War on Gaza.” Monthly Review (2024. május 1.)
• Stephens, Kylie. 2018. “An Interview with University of San Francisco Professor, Dr. Stephen Zunes.” Global Journal of Peace Research and Praxis Vol. 2, No. 1.
• Tivan, Edward. 1987. The Lobby: Jewish Political Power and American Foreign Policy. Simon and Schuster.
• Zunes, Stephen. 1994. “Zionism, Anti‐Semitism, and Imperialism.” Peace Review Vol. 6, No. 1: 41–49.
• Zunes, Stephen. 2005. “The Influence of the Christian Right in U.S. Middle East Policy.” Itt: Naim Ateek, Cedar Duaybis, Maurine Tobin (szerk.). Challenging Christian Zionism: Theology, Politics and the Israel–Palestine Conflict. (108–119) Melisende.