A 2023. október 7-i Hamász-kitörés a Gázai övezetből számos komoly hullámot vert az izraeli palesztinellenes katonai és politikai – immár évszázados – hadviselést, etnikai elnyomást és időnkénti tisztogatást különösebb reakció nélkül szemlélő világ állóvizébe. A sok ilyen hullámból jelen tanulmányunk csupán az egyik vizsgálatára vállalkozik, mely „hullám”, avagy jelenség, érdekes kérdéseket vet fel az úgynevezett zsidó aktivizmus kapcsán általában, és a cionista befolyás kapcsán konkrétan. Mint jelenlegi vizsgálatunk tárgya, a zsidó anticionizmus részletesebb átlátása mindezen túl ugyanakkor azt is segít kiemelni, hogy a zsidó aktivizmus többet jelent csupán cionista aktivizmusnál.

A témát e sorok szerzője évekkel ezelőtt már elemezte egy terebélyesebb téma részeként, de az elmúlt időszak eseményei miatt érdemes behatóbb figyelmet szentelni a jelenségnek. Mindennek az időszerűsége és fontossága azért is jelentős most, mert a nevezetes október 7. óta visszatérő jelleggel bukkannak fel az „anticionista zsidók”, és ugyanilyen jelleggel az elmúlt lassan két év izraeli brutalitása által kikényszerített reakciók is előszeretettel beszélnek csupán „cionistákról”, mintha annak már-már a zsidókhoz semmi köze nem is lenne. Mint látni fogjuk, ez okkal alakult így, és ironikus módon pont az anticionista zsidó aktivizmus eredménye az efféle megtévesztő terelés. Mivel ugyanezek a „fehér felsőbbrendűséget hirdető” állítólagos szélsőségesek veszélye kapcsán nem jegyzik meg hasonló rendszerességgel (vagy eleve), hogy vannak „antifasiszta” liberális fehérek, s ezért a fehér szélsőjobb nem egy fehér jelenség, így joggal feltételezhetjük, hogy taktikailag szelektív narratívával van dolgunk. Valóban, az alábbi elemzés ennek a közvetlen és közvetett bizonyítékait mutatja majd be a teoretikai keretek ismertetése mellett.

A zsidó anticionizmus tehát egy jelenség, s erre a jelenségre előszeretettel mutatnak zsidók – akár cionista zsidók is – és filoszemiták egyaránt, amikor a zsidó befolyás és felforgató politikai vagy szociokulturális aktivizmus (szintén létező) jelensége kerül említésre (ha ilyen egyáltalán előfordul, tekintve annak tabu jellegét). Ezen logika szerint nem beszélhetünk „zsidó” erről vagy arról, hiszen van a zsidók körében ellenpélda erre is, arra is; ergo, bármiféle káros jelenségről is panaszkodjunk, az nem „zsidó”, hanem egy univerzális valami, melyben a zsidó jelenlét így nem fontos (népszerű jelenségek esetében már nincs efféle magyarázat). Ez a kivételekre való mutogatás egy meglehetősen infantilis reakció, de sok olyat, aki nem hajlandó a felszín alá is benézni, meggyőzhet.

 

Itt érdemes rámutatni, hogy természetesen egy jelenség (esetünkben a cionizmus) adott karakterét nem semlegesíti az ellenpéldák léte, hiszen az a fontos, hogy hol helyezkedik el a súlypont; hol található a konkrét hatalom, és a dolgok alakulását rendező erő. A Tanácsköztársaság dominánsan zsidó karakterét nem teszi semmissé az, hogy voltak akkor zsidók, akik ellenezték (ilyen-olyan megfontolásból) a rezsimet, főleg amennyiben azok befolyása nem ért fel a bolsevik zsidókéhoz. Hasonlóan, ha jelenleg a cionizmus domináns nem csak a zsidóság körében (például mind a Pew Research Center [itt vagy itt] és a Gallup 2016–2021-es adatai megerősítik, hogy a diaszpóra zsidósága messzemenően Izrael-párti), de a nyugati világ politikai berendezkedésében is, a jelentős hatalommal nem rendelkező anticionista zsidók jelenléte nem tekinthető a zsidó cionizmus ellenpólusának, ahogy a fehér nemzetiszocialisták léte sem egyenlő ellenpólusa a sokkal nagyobb számmal és befolyással rendelkező fehér liberálisok jelenségének. De mindezen túltekintve egy további fontos elem, hogy még maga a zsidó anticionizmus is egyfajta zsidó érdekeket szolgáló aktivizmus, és nem effektív ellenzése a cionista zsidó hatalomnak – ha a jelszavak szintjénél mélyebbre ásunk. (Az úgynevezett zsidó diaszporizmus megismerése majd segít megérteni ennek a miértjét.)

Annak ellenére, hogy a zsidó anticionizmus sok évtizedes múltra tekint vissza (gyakorlatilag a kezdetekhez datálható, amikor a diaszporizmus volt még a domináns álláspont zsidó körökben a szárnyait erősítgető Herzl-féle cionizmus idején), gyakorlatilag eredményeket felmutatni nemigen tud. Annak idején nyilván a cionizmus elnyerte a zsidók nagy többségének bizalmát, de a mai, modernebb anticionizmusukra koncentrálva is azt vesszük észre, hogy egy karcolatnál többet bizony nem ejtett a cionista gépezetben a mozgalom. Ez kimondottan meglepő, hiszen a zsidó aktivizmus egyik visszatérő eleme, hogy meglehetősen eredményes, de a mai zsidó anticionizmus annak jelentős múltja ellenére sem ért el semmit, hiszen láthatóan Izrael és egyéb Izrael-fanatikusok olyan luxusban léteznek, és olyan nyugalommal rendezhetnek etnikai tisztogatást – avagy a gázai eset kapcsán mára már kijelenthetjük: népirtást –, hogy még a környező országokat is lebombázzák, legyen az Libanon, Szíria, vagy Irán, a közelmúlt példáinál maradva. Amint azt az alábbi elemzés majd részletesen bemutatja, ennek a hatástalanságnak jó oka van, és tulajdonképpen a teátrális skandálások és performanszok ellenére mindez a zsidó anticionizmus logikai és effektív része – nem holmi botladozás, hanem magabiztos léptek.

Teátrális hatástalanság: a Zsidó Hang a Békéért anticionista zsidó mozgalom egyik demonstrációja (2023. október 18.; forrás: coloradonewsline.com)

Ezzel szemben, ahol a zsidó anticionizmus jelentős eredményekkel büszkélkedhet, az nem a palesztinok ügyének előrébb mozdítása, esetleg a cionista gépezet lassítása – hanem pont az anticionizmus (mint nem zsidó cionizmusellenesség) zsidó hatalmat célzó esetleges szegmenseinek lefegyverzése. Sőt, jellemzően a zsidó anticionizmusnak az egyik alapvető célja a zsidó bűnök nem zsidókra (konkrétan fehérekre) való rátolása, és a narratív keretek manipulálása, hogy a nyugati világban gyakorolt zsidó hatalom (mely elengedhetetlen gyökere a cionista sikereknek) még érintőlegesen se kerüljön támadás célpontjába. Mint olyan, a zsidó anticionizmus nem ellenpélda a zsidó felforgató aktivizmusra, hanem egy kiegészítő eleme annak – még akkor is, ha elfogadjuk, hogy sok anticionista zsidó nem szándékos kalkuláció mentén térít, hanem egyfajta etnocentrikus elfogultságból. Bármi is álljon mindezek mögött (megfontolt manipuláció vagy elfogultsági hajlam), az eredmény beszédes marad. Szintén beszédes, ha összevetjük a sokszor „öngyűlölő zsidók”-ként beállított aktivisták viselkedését a fehérkritikus fehérekével, mely kidomborítja majd, hogy a zsidó anticionizmus tulajdonképpen nem zsidókritikus jelenség.

A teátrális hatástalanság hatásosan terelő narratívái

A cionizmussal szembeni zsidó ellenállás tehát mindig is létezett, a mozgalom kezdete óta. A cionisták sokáig kisebbséget képviseltek a zsidók között, és ellenzőik a nézőpontok széles skáláját fedték le. Akár a valláson keresztül fejezték ki magukat (például azon megfontolásból, hogy Izraelt egy messiásnak kell létrehoznia, és Theodor Herzl nem tekinthető annak), vagy kommunista részrehajlásból, akik fenyegetésnek tekintették a cionizmust a felépítendő új berendezkedésükre nézve. Ott voltak még az „asszimilációs” (diaszporista) zsidók is, akik a nem zsidó társadalmakban akartak maradni, felfelé haladva a társadalmi mobilitás létráján, amelyet az európai államok a 19. században az emancipációval és az ebből következően tovább bővülő lehetőségekkel egyre inkább biztosítottak számukra, ami a társadalmi felemelkedést és beleszólást illeti. Bármi is volt az ok, a második világháború végével, és a zsidó állam várható megalapításával a láthatáron, a zsidók gyorsan felsorakoztak Izrael mögött, politikai nézetektől és társadalmi státusztól függetlenül (Waxman, 2022).

 

Az anticionista zsidóknak a 2001. szeptember 11-i eseményeket követő két évtizedben sikerült jelentős mértékben hallatniuk a hangjukat, és gyakran előfordul, hogy jelenlétüket a kommentátorok vagy elemzők kimondottan hangsúlyozzák, amikor Izrael és a Közel-Kelet, illetve konkrétan a palesztinokkal kapcsolatos témák kerülnek szóba. A palesztinpárti érdekérvényesítés említése látszólag nem nélkülözheti a zsidó anticionisták említését, legalább az enyhén kritikusabb felületeken, néha közvetetten, gyakran nyíltan. Ez a visszatérő téma, miszerint a zsidók képviselik a palesztinok ügyét a nyugati világban, szintén szolgáltat valamivel, amire rámutathatnak, amikor az izraeli viselkedés védhetetlennek tűnik, azzal a gondolattal, hogy a zsidók mint zsidók nem hibásak, figyelembe véve a zsidók kiemelkedő szerepét azok között, akik ellenzik az ilyen izraeli viselkedést.

Az izraeli-amerikai Atalia Omer a Harvard és egyéb egyetemeken a vallás és konfliktus témáinak professzora, és egyben a cionizmus kritikusa is, akinek a zsidó anticionistákról szóló könyve egy tipikusan dekonstruktivista, posztmodern zsidó aktivizmushoz hasonlító képet fest a mozgalom kapcsán, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy aktivizmusuk jellege és fókusza feltűnően hasonló, sőt, néha azonos is, más tipikus zsidó mozgalmakéval. Például ahelyett, hogy a zsidóságot elemeznék az aktivisták mint a cionizmus és az izraeli viselkedés szempontjából erősen releváns tényezőt, inkább a „fehérséget” kritizálják és „dekonstruálják” még a zsidók körében is, egy ördögűzés szekuláris változatának benyomását keltve bennünk. Omer ezt a következőképpen írja le: „Az antiszemitizmus jelentéseinek kiszélesítése és átformálása egy interszekcionális elemzésen keresztül hozzájárul a zsidó »fehérség« dekonstruálásához, és ezzel együtt egyes zsidóknak a fehér felsőbbrendűséggel, a rasszizmussal és a telepes kolonializmussal való cinkosságához és szövetségéhez” (Omer, 2019, 212. o.). Azzal, hogy részt vesznek „az elnyomás és a rasszizmus minden formája elleni szélesebb körű társadalmi mozgalomban”, ezek a zsidók „fokozatosan kritizálják a zsidók »fehérként« való konstrukcióját és azt a tartós orientalizmust, amely a cionizmus történetét viszi előre” (i. m., 5. o.).

Atalia Omer
 

Omer elemzéséből megtudjuk tehát, hogy a legjelentősebb zsidó anticionista csoport, az amerikai Jewish Voice for Peace (Zsidó Hang a Békéért; JVP) és más „Palesztina-szolidáris” zsidók nagyon is aggódnak az antiszemitizmus miatt, és ismételten elemzik azt. Hivatkozva Alissa Wise rabbinak Az antiszemitizmusról: szolidaritás és az igazságért folytatott küzdelem című, a mozgalom által 2017-ben megjelentetett, erre a témára összpontosító könyvhöz írt anyagára, Omer megjegyzi, hogy a JVP „a könyvet az antiszemitizmus »holisztikus értékeléseként« fogta fel, amelyet közvetlenül és közvetve érintettek készítettek” (i. m., 214. o.). Ez a fókusz „a mozgalom alulról jövő, az antiszemitizmus szigorú elemzése iránti igényére adott válasz”, így a JVP könyve „a diszkurzív kritika eszközeit helyezi előtérbe” (uo.). Itt az érdeklődő elkezdhet töprengeni azon, hogy a palesztinok ügyének állítólagos képviselete miért összpontosít az antiszemitizmusra, és erre a további kutakodás válasszal szolgáltat majd.

Elemzésük egyik eredménye az az erőfeszítés, amelynek célja „az antiszemitizmus és az iszlamofóbia közötti mély összefüggések kiemelése”, ami azt a célt szolgálja, hogy „destabilizálja az iszlamofóbia és az Izrael-párti érzelmek társítását”, és ezzel együtt „az antiszemitizmus elutasítását” is (i. m., 218–219. o.). Ennek logikai alapja az, hogy „az antimuszlim és zsidóellenes irányelvek és érzelmek közös gyökerekkel rendelkeznek az európai és keresztény történelemben”, ami így a zsidóságról a fehér ellenségre helyezi át a hangsúlyt az anticionizmus keretei között. Valóban, stratégiailag „a megszállásellenes zsidók felismerték, hogy aktivizmusuknak interszekcionálisnak kell lennie”, ugyanis a „fehér felsőbbrendűséget” (tehát nem a zsidó felsőbbrendűségi elvet) aktivizmusuk egyik fő célpontjaként nevezik meg (uo.). Ahogy Omer kifejti, ez az „interszekcionális munka” szükséges ahhoz, hogy „ellenálljanak a fehér felsőbbrendűségnek”, aminek eredményeként ez „hozzájárul Európa mint teopolitikai és ideológiai projekt meghiúsításához” (i. m., 219. o.). Omer a mozgalomban tevékenykedő zsidó aktivistákkal folytatott beszélgetéseiből világossá válik, hogy azok állandó antiszemitizmust érzékelnek, például „a zsidók mint zsidók hibáztatását, általában a keresztény Európából származó összeesküvés-elméletek és klasszikus zsidóellenes trópusok aktivizálásával”, de maga a cionizmusellenes diskurzus is az aggódó Omer szerint ilyen zsidóellenes érzelmeket rejteget: „Különösen a közösségi média teszi lehetővé azt, hogy az antiszemita kifejezések rendszeresen kibontakozzanak, gyakran finom szemantikán keresztül” – jegyzi meg, idézve a Háárec egyik cikkét, amely olyan példákat sorol fel, mint például „a »zsidó« szó »cionista« szóval való helyettesítése. Mely most már »a cionisták uralják a médiát« vagy »a cionisták már eldöntötték, ki lesz a következő amerikai elnök« formában jelenik meg »zsidók« helyett” (i. m., 220. o.).

Ahelyett, hogy kritizálnák ezt a zsidó befolyást, és annak hatását az elvileg képviselt ügyükre – a palesztinpárti érdekérvényesítésre –, mindennek a merő említése is problémaként jelenik meg náluk, a hangsúly továbbra is az antiszemitizmuson és annak európai gyökerein marad. A csoport nem csak ezt, de még a keresztény cionizmust is antiszemitizmusnak tekinti, ahogy egy idézett JVP aktivista megjegyezte: „az antiszemitizmus mindenhol jelen van, de a zsidókra igazán veszélyes antiszemitizmus a keresztény cionista típus” (idézve: i. m., 221. o.; kiemelés az eredetiben). Omer hangsúlyozza továbbá annak a felismerését is, hogy „a keresztény cionista Cion »szeretete« ugyanolyan antiszemita dolog, mint a zsidók iránti gyűlölet és ellenszenv, mert ugyanarra a szupercesszionista logikára támaszkodik, amely a klasszikus antiszemitizmus alapját képezte, és a zsidók végső, eszkatológiai megsemmisítését helyezi kilátásba” (uo.). Ebben az olvasatban „a fehér nacionalizmus újjáéledése az Egyesült Államokban az antiszemita keresztény cionizmus megtisztítására szolgál” (uo.), mert „a cionizmus és az antiszemitizmus kéz a kézben jár a fehér nacionalisták számára” a szerző szerint (i. m., 223. o.). Omer szövegének további elemzése könyvnyi terjedelemben részletezhetné a zsidó anticionizmus sajátosságait, de talán ez a részlet is elég azt illusztrálandó, hogy a zsidóság „dekonstruktivizmus” – vagy legalábbis kritika – helyett, egyfajta hajtóerőként funkciónál, amely a cionizmusra adott negatív nem zsidó reakciót nagyon is kiszámítható irányba tolja el.

A JVP diaszporista, anticionista zsidói

Tekintettel kiemelkedő státuszukra, itt indokolt jobban megvizsgálni a Jewish Voice for Peace aktivizmusát. A fentiek fényében a hivatalos kiáltványuknak tekinthető A cionizmushoz való hozzáállásunk című dokumentum megismerése tovább erősíti a cionizmusellenességük természetére vonatkozó első benyomásainkat. Ebben a cionizmushoz való viszonyulásukat magyarázó szövegben ugyan megjegyzik, hogy „a cionizmus a zsidó nacionalizmus egy formája”, de ahelyett, hogy a zsidó fundamentalizmus, vagy magának a zsidóságnak az elemzését kínálnák, rögtön azt fejtegetik, hogy a cionizmus születésének idején Európában a zsidókat „kizárták abból, ahogyan az európai nemzetek definiálták magukat”, és hogy a zsidók hogyan szenvedtek el „erőszakos, célzott, zsidóellenes mészárlásokat Oroszországban, amelyeket pogromoknak neveznek”, vagy „antiszemita kliséket” és „vérvádakat” fogalmaztak meg ellenük. A zsidó etnocentrikusság és fundamentalizmus helyett Herzlre és másokra az „európai telepes gyarmati gondolkodás” volt hatással, amely Izraelt „európai gyarmatként” képzelte el. Azt is hangsúlyozzák, hogy „fontos megjegyezni, hogy a magukat cionistának tartó emberek különbözőképpen értelmezik, mit is jelent ez a címke az éppen adott politikai pillanatban, személyesen számukra vagy történelmileg”. Az, amivel szemben állnak, tehát valami ködös és képlékeny dolog, ami különböző dolgokat jelent. Tekintettel arra, hogy ők állítólag ellenzik ezt a dolgot, hasznos lenne ennek, vagy ezeknek a „különböző értelmezéseknek” a pontos leírása, de ők csak három szempontra mutatnak rá: politikai, vallási és kulturális – etnikai összetevőről nem tesznek említést. A szerzők azonban szükségét érzik annak hangsúlyozásának, hogy a cionizmusellenesség nem értelmezhető antiszemitizmusként (ezt a figyelmeztetést nem találjuk akkor, amikor a fehér nem zsidókat kritizálják szövegeikben).

Kiáltványukban olvashatunk arról, hogy „a cionizmus milyen módon ártott a zsidó embereknek is”, és hogy „a mai Egyesült Államokban a fehér nacionalizmus által táplált erőszakos antiszemitizmus” mennyire probléma. Ami a cionizmust illeti, annak az ellenzésének egyik kimondott oka az, hogy szerintük az káros a zsidókra nézve: „egyre több tagunk nemcsak egyetértett azzal, hanem mélyebben is megértette azt, hogy a cionizmus káros a zsidó identitásra és a szellemi életre”. Itt egy egész alfejezetet is szenteltek annak kifejtésére, hogy a cionizmus hogyan árt a zsidóknak. Végül a kiáltvány úgy véli, hogy a cionizmus „hamis és sikertelen válasz” volt arra, hogy „hogyan védjük meg a zsidó életeket a gyilkos antiszemitizmustól Európában” – mert ezt a védelmet keresik ma is.

 

Ezt visszhangozva a nyíltan fehérellenes akadémikus és cionizmusellenes Noel Ignatiev (2010) is ilyen aggodalmakat fogalmazott meg, mint a cionizmussal szembeni ellenállásának néhány alapvető tényezőjét: „A cionizmus diadala többet tett, mint Hitler, hogy elpusztítsa mindazt, ami a zsidó kultúrában érték volt” – jelentette ki, megjegyezve, hogy „a cionisták kezdettől fogva világossá tették, hogy céljuk a zsidók elpusztítása és »izraeliek« létrehozása. És ezt meg is tették; eltörölték a Könyv népét, és a tank népével helyettesítették azt. Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy mi a magyarázata a progresszív értékek hanyatlásának az amerikai zsidók körében. »Izrael« – válaszolta, »Izrael tönkretette a zsidókat«”. Ignatiev a fehér nem zsidókkal kapcsolatban már nem efféle aggodalmak mentén alakította ki nézeteit (lásd korábbi írásomban).

Visszatérve a JVP honlapjára, ott a csoport az olvasót Cecilie Surasky igazgatóhelyettesük „Telepes gyarmatosítás, fehér felsőbbrendűség, és az USA és Izrael közötti »különleges kapcsolat«” című írását is ajánlják, mely egy a Portland Álllami Egyetemen 2015. február 24-i előadásának átirata. Ez a kiáltvány azt állítja, hogy „a telepes gyarmatosítás és a fehér felsőbbrendűség adja azt a helyes, holisztikus keretet, amellyel megérthetjük Izraelt és Palesztinát, valamint az Egyesült Államokat – ez segít megérteni, hogy mi ellen küzdünk valójában...” A szöveg által bemutatott nézet szerint az amerikaiak azért fogadják el az Izraellel való szoros kapcsolatot, mert mindkét gyarmati projektben ez a közös fehér felsőbbrendűségi gyökér lelhető fel – nem pedig például az amerikai külpolitikára és véleményformálásra gyakorolt zsidó hatalom és befolyás miatt (aminek elemzését, mint ismert, kerülik).

 

Szinte említésre sem érdemes, de nem csak a fehér nem zsidók múltjának része a telepes gyarmatosítás – sőt, egyes fehér nemzeteket szintén gyarmatosítottak vagy megszálltak, mint Magyarországot az Oszmán Birodalom, és mégis, Magyarország egy szégyentelenül Izrael-párti ország annak konzervatív Fidesz-kormányával. Nem holmi gyarmati gyökerek miatt, hanem a zsidó befolyás miatt (Panyi, 2019). Nyilvánvaló, hogy az Izraelhez való pozitív viszonyulás kérdésében erősebb meghatározó erő a zsidó befolyás, mint a gyarmati gyökerek. Releváns itt, hogy hasonló probléma figyelhető meg Neve Gordon (2024, 356. o.) elemzésében a Nemzetközi Holokauszt Emlékezeti Szövetség (IHRA) antiszemitizmus-definíciója kapcsán is, ahol a szerző azt állítja, hogy e definíció népszerűsége annak köszönhető, hogy számos országban a „szélsőjobboldali politikusok” vonzónak találták az etnocentrizmust. Valójában neoliberális országok (mint Kanada) is átvették a definíciót: a magyarázat továbbra is a zsidó befolyás, politikai pozicionálás marad, nem pedig a gyarmati gyökerek vagy a „szélsőjobboldali” politika.

Cecilie Surasky

Surasky alapvető fontosságú JVP-szövegébe tehát maga a zsidó hatalom nem kerül bele a cionizmus elemzést érdemlő alkotóelemeként, így a fehérek erőforrásainak zsidók általi kizsákmányolása (politikai, anyagi, katonai és egyéb segítség cionista elvek mentén) se kerül a látókörükbe; a zsidók és a fehér nem zsidók egy csoportba gyúródnak, ahogyan Izrael és a Nyugat is. Ez annak ellenére van így, hogy a közvélemény-kutatások rendszeresen jelentős, és néha éles különbséget mutatnak a zsidók és fehérek Izraellel kapcsolatos nézetei és céljai között (lásd itt, itt vagy itt), és annak ellenére, hogy a fehér nacionalista etnikai érdekeknek szinte soha nem sikerül feljutniuk a politikai hatalom legmagasabb ranglétrájára, míg a zsidó etnikai célok és kívánságok uralják mind a diskurzust, mind a politikai döntéshozatalt. Az ok, amiért e szöveg szerzői a zsidó hatalom elemzése helyett a „fehér felsőbbrendűségre” összpontosítanak, maga is ebből az egyensúlytalanságból fakad, mivel a nem zsidók biztonságos célpontok, akiknek „fehérségéről” rengeteg akadémiai elemzés készült már – a maga nemében szintén zsidó aktivizmus eredményeként –, így a keret adott (lásd például korábbi írásomban).

A szerző ezután röviden elemzi az „amerikai kivételesség”-et és a faji felsőbbrendűséget, a zsidóság említése nélkül, hogy aztán ismét visszatérjen a „heves keresztény európai zsidóellenes elnyomás hosszú történelme” témájához, az „elnyomással, diszkriminációval és így tovább, amely, mint tudjuk, a II. világháború alatti szörnyű népirtásban, a holokausztban vagy soában csúcsosodott ki”. A szöveg ezután megemlíti, hogy a soá „11 millió” állítólagos áldozata közül „5 millió [nem zsidó] embert is célba vettek a megsemmisítésre”, aminek említése jól illusztrálja, hogy még saját csoportjának múltjával sincs tisztában a szerző (avagy szándékosan ferdít), hiszen már régóta ismert, hogy ezt a mitikus további ötmilliós számot személyesen Simon Wiesenthal alkotta meg, mely így egy beismerten valótlan szám. Surasky hangsúlyozza annak fontosságát is, hogy „azt, ami ma Izraelben és Palesztinában történik, és azt a munkát, amit az Egyesült Államokban az igazságosságért kell tennünk, az európai gyarmatosításban, a fehér rasszizmusban, az amerikai birodalomban, a muszlim- és zsidóellenes elnyomásban, a vállalati kapzsiságban stb. gyökerező hatások hosszú történelmi kaszkádjának részeként helyezzük el.”

 

Ezzel egy állítólag cionizmusellenes nyilatkozat a „fehér rasszizmus” és a „zsidóellenes elnyomás” elleni csatakiáltássá válik. A szerző ezt „aláhúzza”, hangsúlyozandó, hogy a probléma nem „valami eredendő dolog a zsidókkal és különösen az arab világgal kapcsolatban”, hanem csupán a fehér emberekkel kapcsolatos probléma egy része. A szöveg kifejezetten elutasítja azt a nézetet, hogy a zsidókat „kivételesen erősnek és fondorlatosnak” tekintenék, akiknek „sikerült manipulálniuk az egyébként jótékony és eredendően igazságos és észszerű amerikai külpolitikai intézményeket, hogy rosszat tegyenek a palesztinokkal szemben”, mert ez a nézet „megosztó” – olvashatjuk. A zsidó szerző még azokkal a palesztinpártiakkal is vitába száll, akik túlságosan az izraeli rasszizmusra összpontosítanak, és láthatóan túlságosan elnézőek a fehér nem zsidókkal szemben:


Surasky tehát visszatereli a figyelmet az ezek szerint valódi ellenségre: „az is teljesen világos, hogy a korai cionista vezetők egyszerre voltak a fehér felsőbbrendűségű gyarmatosítás áldozatai és készséges ügynökei is” – írja. Eljutottunk tehát onnan, hogy elkezdtünk olvasni egy cionizmusellenes nyilatkozatot, oda, hogy aztán megtudjuk; a korai cionisták, akiknek a világnézetével és eredményeivel állítólag szembeszállnak, valójában a fehér emberek áldozatai voltak, és a mai cionista zsidók ezeknek a fehér embereknek az eszközei csupán. A fenti zsidópárti aggodalmakat is hozzátéve ehhez, az anticionizmus egyfajta zsidó felszabadítási mozgalommá válik így. Valóban, az anticionista nyilatkozat még az elvileg ellenzett cionista zsidókkal is együttérez, mert ők sajnos „internalizálták” a fehér problémákat, de meg kell érteni – érvel Surasky –, hogy „ennek semmi köze nincs kifejezetten a zsidókhoz”, ez egy általános emberi tulajdonság, mert „minden gyarmatosított vagy elnyomott csoport” ezt teszi. Ők tehát ezzel szolidaritást fejeznek ki az elnyomott és gyarmatosított zsidókkal ebben az állítólag anticionista szövegben.

Miután többet is megtudunk a fehér elnyomás okozta zsidó traumáról, a szerző bemutatja, hogy alapvetően nem érti, vagy úgy tesz, mintha nem értené a probléma lényegét, mert elítéli, hogy nincs „nemzeti rabszolgaság múzeuma vagy őslakos népirtás múzeuma”, miközben a „soáról” kiemelten megemlékeznek. A fehéreket még itt is hibáztatják, mert ez csupán elterelés a saját (amerikai) bűneikről, állítja a szöveg. Könnyen elképzelhető azonban, hogy ha ezek az „őslakosok” ugyanolyan dominánsak lennének, mint a zsidók, akkor a múzeumaik is ugyanolyan kiemelkedően prominens módon lennének jelen. Ahogy a zsidó író Phillip Lopate (1989, 59–60. o.) a zsidó Tikkun folyóiratban anno fogalmazott: „A holokauszt-emlékművek számomra elsősorban az etnikai izomfitogtatás jelének tűnnek, annak a jelének, hogy ez vagy az a zsidó közösség mondjuk St. Louisban vagy Seattle-ben rendelkezik olyan pénzügyi vagy politikai befolyással, hogy ilyen kegyeleti emlékművet állítson fel”. Cecilie Surasky fentebb hivatkozott kiáltványának következtetése tehát az, hogy „a klasszikus antiszemitizmus maga is a birodalom eszköze”, mert „a zsidókat bűnbakká teszi”, és ez eltereli a figyelmet a fehér nem zsidók felelősségéről – „ha nem harcolunk ellene, mindannyian veszítünk”. Valóban, a zsidók hibáztatásának ellenzése világos kifejezésre kerül általa, és egyértelműen felszólít egyúttal arra is, hogy ehelyett a fehérek legyenek célba véve:


A zsidó anticionizmus két fő jellemzője, mint láthatjuk, az, hogy miközben mély aggodalmat vallanak az „őslakosok” és a „szülőföld népei” iránt, figyelmen kívül hagyják a saját földjeik fehér európai őslakosait, mert úgy tűnik, hogy az ő érdekeik és önfenntartásuk nem számít, annak ellenére, hogy a narratívát „minden nép” terminológiával fogalmazzák meg; eközben a cionizmus és a „zsidó állam” csupán a gyarmatosítás és a fehér felsőbbrendűség európai projektjévé válik – az ezzel szembeni ellenállás egyszerűen maga a faji felsőbbrendűség és a keresztény európai gyarmatosítás elleni harc, nyugati kontextusban. A legnagyobb nyugati zsidó anticionista mozgalom e mérvadó szövegében a cionizmus tehát nem a zsidó, hanem a fehér rasszizmus eszköze, maguk a zsidók pedig elnyomott nép, akik internalizálták az elnyomásukat, ezért a szöveg konkrétan a „zsidók felszabadítására” való felhívással zárul, a palesztinokéval együtt.

A nem zsidó anticionizmus kóser keretek között tartása

Amikor a Not in Our Name (Nem a Mi Nevünkben), a City University of New York (CUNY) „anticionista zsidó koalíciója” 2022-ben kiadott egy nyilatkozatot, ők is ezt a keretet vették alapul, kijelentve, hogy az izraeli „telepes gyarmati apartheid-rezsim nem a zsidók nevében beszél, és nem foglalja magába a zsidó értékek semmilyen mércéjét”, egyértelművé téve, hogy ez egyike lesz annak a sok zsidó anticionista szövegnek, amelyek átlépnek annak zsidó aspektusa felett, amivel állítólag szembeszállnak. Ezt úgy részletezik, hogy „Izrael illegitim állama elárulja a zsidó értékek minden mércéjét, mivel népirtást követ el Palesztina földjén belül, náci milíciacsoportokat finanszíroz külföldön, fegyverez felszabadító forradalmi csoportokat elnyomó fasisztákat, fasiszta rezsimeket és fehér felsőbbrendűséget inspirál világszerte, és elnyomja a színes bőrű fekete és barna zsidókat Izrael telepes gyarmati államán belül”. A JVP-hez hasonlóan ők is hangsúlyozzák, hogy a cionizmus és Izrael megközelítése a zsidóság szemszögéből szigorúan ellenezendő, mert ez „megerősíti azt az elképzelést, hogy Izrael palesztinokkal szembeni – akár halállal is végződő – erőszakossága összhangban van a zsidó értékekkel, és fenntartja azt a rasszista narratívát, hogy a zsidó biztonság a palesztinok életének és földjének rovására megy”.

 

Bár meglehetősen nyíltan az a cél, hogy megvédjék a zsidókat az ellenszenvtől, vagy a rájuk rossz fényt vető elemzésekkel szemben, mindez nem burkolózik mindig erkölcsi vagy ideológiai köntösbe. Az IfNotNow (HaMostNem) az elmúlt évtized egyik legjelentősebb zsidó anticionista csoportja, amelynek vezetője, Max Berger, világosan kifejtette – azóta törölt 2023. november 3-i bejegyzéseiben a Twitter-oldalán –, hogy csoportja azért alakult, hogy a palesztinpárti érdekérvényesítést egy a zsidókra veszélyt nem jelentő mederbe terelje:

Berger azt is megjegyzi, hogy „az IfNotNow első akciója – amely elindította a mozgalmat – egy gyászoló kádis [zsidó ima] volt, amelyben felolvastuk a gázai háborúban megölt zsidó izraeliek és palesztinok nevét”, amelyből kiderül, hogy egyenlőségjelet tesznek a megszálló és a megszállt közé, noha állítólag egy olyan mozgalmon belüli csoportról van szó, amely logikailag megkülönbözteti a kettőt annak alapjaként, amit ők a megszállás alóli „felszabadulásnak” neveznek. A mindkét oldal áldozatainak egyidejű gyászolása elhomályosítja ezt, elmosva a két fél között erőszakosan meghúzott határvonalat ebben a csoportkonfliktusban. Ez a téma, miszerint a zsidók a cionizmus áldozatai is, természetesen nem új keletű, és gyakran alkalmazzák ezt a klisét az anticionista zsidó zenész Gilad Atzmon által liberális cionistáknak nevezett zsidók. Ők az állítólagos anticionizmus enyhébb formáját képviselik, és Atzmon (2013) nem kimondottan tiszteli őket: „a háborúellenes és a palesztinpárti szolidaritási mozgalmon belül mostanra egyre többen tudják: itt liberális cionistákkal van dolgunk, akik nemritkán ellenőrzött ellenzékként működnek, de legtöbbször csak AZZ-k (anticionista cionisták)” – írta.

Az IfNotNow anticionista „zsidó ellenállása” itt éppen a „neonácik” ellen tüntet

Az Egyesült Királyságban a nyitott határokkal foglalkozó bevándorláspárti zsidó aktivista és teoretikus Steve Cohen (róla lásd ezt), maga is „a palesztin nép jogainak védelmezője […] nemrégiben cionista anticionistaként jellemezte magát” – írta nekrológjában barátja, David Landau (2009). Cohen ugyanakkor hangsúlyozta a zsidóellenes érzelmek elleni küzdelem fontosságát a palesztinbarát érdekérvényesítésen belül: „Azt állította, hogy a palesztinokkal szolidaritást vállaló kampányoknak és akcióknak mindig kifejezetten az antiszemitizmus ellen kell fellépniük” (uo.). A zsidó professzor Philip Mendes (2014, 266. o.) a politikai baloldalhoz fűződő zsidó kapcsolatokról szóló tanulmányában megjegyzi, hogy „a cionizmus és Izrael hangos zsidó kritikusai az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak”, ugyanakkor „e zsidó kritikusok többsége nem anticionista, hanem inkább baloldali cionisták vagy nem cionisták, akik kritikusak bizonyos izraeli irányelvekkel szemben, de mindazonáltal támogatják Izraelt mint zsidó államot további létezésében. A zsidóknak összességében csak egy elenyésző kisebbsége, sőt a baloldali zsidóknak is csak egy apró kisebbsége azonosítja magát olyan anticionistaként, akik elutasítják a cionizmust és Izraelt eleve.”

A jelen vizsgálatunkban áttekintett csoportok azonban ennél keményebb hangvételű anticionizmust képviselnek retorikailag – a palesztinok felszabadítására irányuló felhívások, Izrael elítélése az ismételt háborús bűnök, kínzások, etnikai tisztogatás, sőt népirtás miatt a 2020-as évek közepére visszatérő témákká váltak az Izraelt bíráló zsidók körében is, néha a zsidó állam bojkottálása érdekében folytatott aktív demonstrációkkal párosulva. Azonban még e zsidók körében is, mint fentebb láttuk, a jelmondatokon és színpadias bírálatokon túlmenően intenzív erőfeszítések történnek a cionizmussal szembeni nem zsidó ellenállás elterelésére és félrevezetésére.

(A folytatásban történelmi alapokat is figyelembe véve ásunk mélyebbre a zsidó anticionizmus efféle funkciójának kialakulásában, tovább részletezve az okokat és következményeket egyaránt.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom: