Az előző részben bemutatott természeti szellemek után térjünk ki az ártó szellemekre, és a velük szembeni védekezésre.

Ártó szellemek és állatok gazdaszellemei

A különböző betegségek rossz szellemei ellen gyakran végeztek tisztító szertartást füsttel, amit beteg állatokon is alkalmaztak (innen a mondás, hogy “fél, mint ördög a tömjénfüsttől”). A nyári napfordulón (ma Szent Iván-nap), amikor a legerősebb a Nap, szokás volt tüzet rakni és tisztító szertartást végezni. A régi magyarok fordulhattak a táltoshoz is, aki elűzte vagy kiengesztelte a rossz szellemeket.

Voltak népi ráolvasások. Az egyik kereszténység előtti magyar ráolvasás úgy kezdődik: “Múlék regös nagy út, rajta megyen vala áldott Urunk Isten”. Aztán a ráolvasás szövege szerint az úton az Isten találkozik a csúzzal (reuma), ami éppen egy embert készül megbetegíteni, a vérét szívni (régi sámánisztikus felfogás, hogy az ártó szellemek vérrel táplálkoznak). Az Isten végül kiutasítja, elküldi a tengerbe, így nem árthat. A “regös nagy út” érdekes kifejezés, ugyanazt jelenti, mint a Hadak Útja, vagyis a Tejút. Ezen közlekednek a nagy égi szellemek, Csaba királyfi vagy a nagy táltosok révületben (ezért regös út). A múlék kifejezés pedig arra utal, ahogyan a csillagösvény halad az égen.

Dienes István régész tájékoztat róla, hogy a honfoglalás kori magyar sírokban gyakran találhatóak átfúrt állatcsontok, a szibériai ongon kultusszal párhuzamba állítható amulettek. Az ongon az ősök és a természeti jelenségek tiszteletében gyökerező kultusz, elsődleges jelentése védőszellem. A különféle csontok az állat lényegét kifejező darabok, például vadlúd vagy ölyv szárnycsontja, nyúl lábcsontja, farkasfog vagy medveagyar, amiket nyakba akasztva vagy övre függesztve viseltek.

Ongonok (kép a Dienes-könyvből)

A hiedelem szerint egy állat csontja és az állat gazdaszelleme között kapcsolat áll fenn.
A sámán révületben megidézi az állat gazdaszellemét, és ha utóbbi az ongon viselőjét méltónak találja, akkor előhívható lesz az ongon segítségével. Ez a hiedelem megtalálható a magyar népmesékben. Amikor a főhős találkozik a Rókakirállyal, Egérkirállyal, a Farkaskirállyal, Kígyókirállyal, a Békafejedelemmel, ezek ugyanolyan gazdaszellemek, mint a Szélkirály, Napkirály, a Tűzkirály, vagy valamilyen folyó- vagy hegyszellem. A mesében a főhős gyakran segít valamilyen állaton, akiről kiderült, hogy gazdaszellem, és cserébe tollat, szőrt, sípot, pikkelyt ad neki, amelynek segítségével előhívható. A Rókakirály mondja a mesében: “No, mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban, csak égesd meg, vesd a tűzbe s én tüstént segítségedre leszek.”

A mongol tengrizmus felfogása szerint az ongon sugalmaz, irányt mutat, távol tartja a rossz szellemeket. Az állatokhoz köthető ongonokat a rájuk jellemző tulajdonsággal azonosítják. A farkas ongont a vadászattal, rejtőzködéssel, jó ösztönökkel, a sólyom: éles látás vagy kapcsolat a felső világgal, szarvas: gyógyulás, állóképesség, nyúl: termékenység vagy könnyű szülés, bagoly: szellemi dolgok, a spirituális világ érzékelése.

Nemcsak valamilyen állat gazdaszelleme kapcsolódhat egy ongonhoz, hanem a sámán vagy táltos segítőszelleme is, ami ilyenkor az ongon tulajdonosát védi az ártó szellemektől. Dienes ír arról, hogy általában a közrendű magyarok sírjaiban voltak az állati csontok, az előkelőbbek sírjaiban pedig a díszesebb tárgyak, mint az aranyozott ezüst hajfonatkorongok, amik ugyanúgy ongonok voltak. Ezeken gyakran látni az alábbiakhoz hasonló szellemállatokat:

Hajfonatkorong, Balatonújlak-Erdődűlő

Hajfonatkorong a karosi temetőből

Hajfonatkorong, Aldebrő–Mocsáros

Hajfonatkorong, Ibrány, griff, elnövényiesedett állatalak

A fenti ábrázolásokon látható, hogy nem hétköznapi ékszerekről van szó, hanem a viselője számára mágikus tárgyakról. A képek talán a táltos védőszellemét ábrázolják (a leggyakrabban lovat), ahogyan a szellemvilágban a világfa virágaival összefonódva alakul, formálódik.

Érdekességképpen megemlíthetjük a szibériai “jéghercegnőt”, egy 25 év körüli előkelő szibériai lányt, aki 2500 évvel ezelőtt élt az Altáj-hegység vidékén, ahol az eltemetett holttestét a jég megőrizte. Testén az egyik tetoválás az alábbi volt:

A szibériai jéghercegnő tetoválása

A fenti tetováláson is azt láthatjuk, hogy a szarvas a szellemvilággal összefonódik, ahogyan az agancsa és a teste a virágformával összefolyik. A tetoválás itt is feltehetően védelmi jellegű.

Végül a fenti hiedelmekkel és szokásokkal kapcsolatban rámutathatunk, hogy hasonló elképzelések a katolikus kereszténységben is léteznek: tisztító szertartás füst helyett szenteltvízzel, ongon helyett szentek ereklyéit tartalmazó amulett, és csatában az ősök szelleméhez fordulás helyett a szentekhez fordulás.

A létszemlélet

A világkép és a természeti szellemek hosszas bemutatására azért volt szükség, hogy a létszemléletet minél jobban megérthessük.

Ahogyan az előző részben megállapítottuk, a letelepedett, földművelő népek közül senki nem állt olyan közel a természethez, mint az állattartást vadászattal és halászattal kiegészítő lovasnomádok. A sámánizmussal foglalkozó könyvek azt is leírják, hogy akik élőnek tekintik a természetet (animizmus), azok nem is tudtak a környezetükre tárgyként tekinteni, és azt szándékosan rombolni. Sőt, ennek az ellenkezője jellemző, a környezet tisztelete és megóvása, amire sok példát lehetne hozni. A hanti-manysik csak az elszáradt fát vágják ki, ha egy termetes élő fát kivágnak, akkor a fa szellemétől bocsánatot kérnek. Az állatokkal nem lehet kíméletlenül bánni, mert azzal magukra haragítanák az állat gazdaszellemét.

Ezeknél a népeknél az áldozatbemutatás is a tisztelet megnyilvánulása. Vadászatkor az erdőszellemhez fordultak, halászatkor vagy a folyón átkeléskor a folyószellemhez. Sokatmondó, hogy a természeti jelenségeket az anyjuknak tekintették (Földanya, Vízanya, Szellőanya), de legalább is tiszteletből így nevezték őket. Ez a kultúra tehát a magyar népmesékből ismert “jó tett helyébe jót várj” és a “szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”, vagyis a jó szándék és a tisztelet kultúrája.

Felfogásuk szerint a világ alapvetően rendben van (nincs például eredendő bűn), az Isten és a Boldogasszony, a Vízanya és a Földanya gondoskodik az emberről. Ha rossz dolgok történnek, az azért van, mert felborult a természet egyensúlya, ahogyan a néprajz is tanúsítja. Ha a Tisza (vagy más folyó) vize minden látható ok nélkül elenyészett, azt a néphit a háború előjeleként értelmezte. A földről is úgy tartották, hogy a földrengés a háború vagy valamilyen nagy változás előjele, hiszen az egyensúly felborulása rosszat jelent.

Ipolyi írja: “Csallóközi néphit szerint, ha a tűz fúj, haragot vagy pört jelent, s a gazdaasszony megengesztelni igyekszik a tüzet, kenyérdarabot vagy lisztet vetve a tűzbe”. Máshol arról olvashatunk, hogy a hirtelen vihartól féltek a régi magyarok, mert árthatott a jószágnak vagy a terménynek, ezért amikor megjelent, lisztet vagy sót vetettek a szélbe, ami ugyanolyan felajánlás, mint a tűznél, a természeti szellemek kiengesztelése.

Érdemes összehasonlítani a szibériai/sztyeppei népek kultúráját a mágikus kultúrával és annak emberideáljával. A mágikus kultúra (arabok, zsidók, korai keresztények, zoroasztriánus perzsák) a világot a jó és a rossz harcának látja, az emberideálja a szent, aki a leginkább tartózkodik a bűnöktől és cselekszi a jót. Hogy mi a bűn és mi a jó, azt az isteni kinyilatkoztatás alapján tudják, a próféták által.

A sámánisztikus vallást követő népek élőnek látják a környezetüket, egy természeti szellemekkel telített világnak. Törekvésük az egyensúly fenntartására irányul, és a harmóniára a természettel. Az ő emberideáljuk a sámán, aki ismeri a szellemi hagyományt, közvetít az emberek és a spirituális világ között, és kiengeszteli a természeti szellemeket, ha az egyensúly felborult.

A különbség abban is megragadható – ahogyan ezt vallásfilozófusok megállapítják –, hogy a Biblia törvényei az ember és ember, valamint az ember és Isten közötti kapcsolatot szabályozzák. A sámánisztikus természetvallást követő népek szellemi hagyománya az ember és az őt körülvevő világ viszonyára fektet hangsúlyt, melyet élőnek tekint, nem csak a növényeket és állatokat, hanem a természeti jelenségeket is.

A Bibliában, amikor csoda történik, az Isten felülírja a természet törvényeit, a tenger kettéválik, a víz borrá változik, stb. A tengrizmusban a természet rendje áll helyre, a sámánszertartás és a szellemek kiengesztelése után megjön az eső, bekövetkezik a gyógyulás, sikeres a halászat stb.

Egy dolog biztos: ha valaki értette, hogyan kell együtt élni a természettel, és ennek köszönhetően sok ezer éven át megmaradni, azok a sámánisztikus természetvallást követő népek voltak. A mai “zöldek” hozzájuk képest csak kisiskolás tanulók. A magyarság pedig ma is ennek a sok ezer éves bölcsességnek van a birtokában.

Régen volt már az a világ, amikor a természetben mindent élőnek láttunk – amikor a Tűzanya melegített a jurtában, a gyermekek születésénél a Boldogasszony segédkezett, nyáron a Szélanya fújta szembe a hűvös szellőt, éjjelente pedig a folyószellem morajlása volt az altató. Mégis, tiszta vízre és levegőre, egészségre és termékenységre most is szükség lenne. A környezet megóvása, a harmónia a természettel, a termékenységi rítusok, a párok összeregölése – ezek a megmaradás feltételei. A GDP-növekedés hosszú távon még soha nem tartott meg egyetlen népet sem.

A magyarok ősei ránk hagyták az igazi tudást. Hogy elfelejtjük-e vagy tovább őrizzünk, csak rajtunk áll.

Doktor Faust